Vári Attila

Cselédfarsang

Ki merné azt állítani, hogy ismeri az emlékezés és felejtés közötti átmenet láthatatlan ösvényeit, hogy a valósnak hitt emlékképeket meg tudja különböztetni a hajdani vágyak sosem teljesedett, mélyen elraktározott halmaitól?

Nagyanyám fölfedezte az általános csodaszert. Nem füvekből kotyvasztotta, s még csak nem is alkimisták receptjeit használta föl, pedig lett volna módja minderre. Dániel irományai között: szabadkőműves káték, Miksa főherceg erődtornyainak tervrajzai alatt, rózsakeresztes szövegek között egy fóliáns kitépett lapján az örökkön izzadó elidros kőről értekezik Homo S. A kőről, amelyet hiába lesne valaki egy életen át, nem fogy el, pedig fiolák ezreit töltötte meg a belőle csepegő elixírrel, s az így nyert gyémántfényű nedűvel lázat lehet csillapítani, s meg lehet akadályozni, hogy az öregek gyermeteg módon viselkedjenek. De jó vetélés ellen, s megakadályozza a nem kívánt terhességet is.

Nagyanyám nem hitt a kövek varázserejében, de napokig figyelte megbűvölten, ahogy a hipermangán oldódik, s a lilás rétegek felhőt meghazudtoló mozgással vihar előtti alkonyat színűre festik a kancsó vizét.

Mosakodott vele, és gargalizált, s reggeli kávézás helyett ivott is néhány kortyot belőle.

– Ezt nézd meg – hívott az aranyhalaknak fátyolhálóval gyűjtött vízibolhák üvegéhez, amelyet fény felé tartott, hogy jobban lássam a feltámadást. – Ezek itt a hidegtől mind tetszhalottak, de beledobom a kristályt, s ahogy lilulni kezd a víz, egytől egyig életre kelnek.

Nagyanyám mit sem tudott az olvadáshőről, s így nem sejthette, hogy nem csoda történik, hogy a lassan színesedő víz melegszik is, s ahogy a rétegvonalak egybemosódnak, élettel telik meg a kancsó a fertőtlenítő halál előtt.

Az emlékek olvadáshője csodát művel. Az a hajdani március tizenötödike, amelyért letartóztattak, fölmelegít, néha magam is elhiszem: igazi nagy tett volt, tényleg ki lehetett érezni belőle mindazt, amivel bíráink megvádoltak minket.

Az emlékezés és felejtés közötti átmenet alagútjában mi oldódunk.

Amikor bemegyek a városba, s leülök a Súrlott Grádics törzsasztalához, az emlékek kristályai feloldódnak a felejtés állóvizében, s már magam sem tudom, hogy mindez most történik, vagy nagyapám az, aki nyár közepére megszervezi a cselédfarsang bámulatosan új s eredetileg politikamentesre tervezett változatát.

Ezek az öregek (néha azt hiszem, hogy nem is ők, fiaik, unokáik ülnek a kocsma asztalánál) évszázadok tudásának letéteményesei. Ők tudják, hogy megmaradni csak úgy lehet, ha az ember félelmei oldására elmossa a valós és vélt dolgok közötti szigorú határvonalat.

Ülünk és beszélgetünk az időbe süllyesztett búvárharang nyomástól védő belsejében. Itt nincs jelen és nincs múlt. Ez maga az élettől elvonatkoztatott lét.

A Súrlott Grádicshoz címzett fogadó egyidős lehet Dániellel. II. Lipót idejében a segesvári szászok kapták meg a város szőlőseiben keletkező törköly feldolgozására az engedélyt, s az erjesztő (treiben) miatt a magyarok trébelynek hívták a hegyközséget, amelynek borát és pálinkáját csak a törzskocsmámban mérhették valaha.

Itt, a Súrlott Grádics félhomályában én is részese vagyok annak, amit ha meg kellene neveznem, úgy hívnám, hogy féloldalas párbeszéd. Megiszom a kéretlenül is elém rakott fröccseimet, s hallgatom R. Bartus vagy Reiner doktor fejtegetéseit. Ők bármit mondhatnak, mindennek különös jelentést ad, hogy – saját terminológiájuk szerint – ők a hazaemigráltak. Egyik izraeli, a másik német nyugdíját költi, s az a néhány esztendő, amelyet távol töltöttek, pontosan csak annyira tette idegenné őket, mint engem az a tizenhét év láger és börtön.

– Az idegenség: vaccination antirabique, amolyan Pasteur-féle veszettség elleni oltás – szokta mondani Reiner, aki erdélyi szász létére Párizsban és nem Berlinben végezte az egyetemet, majd a második világháború alatt a német–román paktum értelmében birodalmi hadnagyként volt orvos-tolmács egy Párizs környéki fegyintézetben, hogy aztán az idegenlégió jótékony névtelenségével feledtesse kényszerből vállalt náci múltját.

– De csak időlegesen, mert a francia koalíciós idők egyik kommunista minisztere elintézte, hogy a román állampolgárok hazakerüljenek… Igaz, ami igaz, volt közöttünk olyan román kommunista, nem is egy, aki a spanyol polgárháború után került francia táborba, hogy onnan egyenesen német lágerbe hurcolják, majd pedig a légiós toborzók karjai közé vetette őket a sokévi éhezés, nyomor és kilátástalanság… Persze nem ők voltak többen – mesélte Reiner doktor a Duna-delta egyik szigetén, ahol kinevezés nélküli orvos volt. Rab ő is, akárcsak mi, de viszonylag szabadabb, s éppen ezért fedezhette föl a Kilia-ág egyik öblében az egészségügyi karanténba zárt francia hajót.

– Ezt nekem küldték – mondta nekem németül, mert biztos akart lenni abban, hogy nem értik meg a többiek. – Freiheit… Liberté – suttogta. – Hát nem a sors jele, hogy francia lobogó leng itt, az isten háta mögött? És hogy éppen Szabadság a hajó neve?

Én is láttam a hajót, de nem francia Hochseeschiffe, tengerjáró volt, ahogy Reiner mondta, mert én nem csupán a francia lobogót láttam, de azt is, hogy a főbókonyánál mindkét oldalon, ott, ahol a legszélesebb a hajó, vasbeton nehezék rögzíti a mederhez…

– Mit értesz te ezekhez a dolgokhoz… Volt a légióban egy fregattkapitány cimborám, én tudom, hogy milyen, hogy mit jelentenek a különböző Schiffssignalok, és azok a fényjelek, amiket láttam, franciául jeleztek. „Három súlyos beteg állapota válságos.”

És hetekig tanított a jelzések megértésére, úgy, hogy akkor, amikor rászánta magát a télakra, a nagy dobbantásra, franciául olvastam én is a fényjelek üzenetét… Hogy meteorológiai előrejelzést kérnek, hogy fűtéshez kérnek pakurát, s egy alkalommal éppen a töltésekhez hordtuk az uszályokból a robbantott bazalttömböket, amikor mellettünk ment el két horgászbottal fölfegyverkezett matróz. A hajón megszólalt a harang.

– Ah! La cloche du diner. Rantrons – mondta az egyik, hogy ez az ebédhez szólító csengő, és forduljanak vissza, mire a másik egy őrtől kérdezett valamit, s aztán jó hangosan sajnálkozott:

– Quel dommage, ah, quel dommage que ce charmant garcon ait si peu des ressources dans la conversation… – és továbbmentek, maguk után hagyva ezt a sajnálkozó mondatot, hogy „milyen kár, milyen kár, hogy ez a kedves fiú ilyen járatlan a társalgásban…”, s akkor én már tudtam, amit Reiner doki nem tudhatott, hogy ezek nem franciák, és még csak nem is matrózok, mert nincs az a levantei vizeken hajózó atyaisten, aki francia társalgási zsebkönyvek stílusában fejezné ki magát. Mert egy tengerész nem nevezné kedves fiúnak a smasszert, s bár sohasem voltam francia matróz, de biztos voltam benne, hogy van valamilyen neve az ebédhez szólító csengőnek, de ezt a fölfedezésemet már nem volt kivel megosszam. A doki hajnalban megszökött, már fönn volt a hajón, s este olvashattam is az üzenetet, hogy már négy betegük van, és akkor biztosan, nagyon biztosan tudtam, nem csak sejtettem, hogy ez a hajó a csapda, azért horgonyozták ide, mert így nem kellett úszólápok és piócáktól hemzsegő mocsarak útvesztőiben keresni a szökevényeket, s hogy nem volt véletlenség az a két matróz sem. Szinte provokálták a szökni vágyókat francia csevegésükkel, s aztán évekkel később, de még ott, a nádszigetek poklában mesélte Lugyin, Ivan Alekszejevics, a szakállas óhitű lipován, akkor már dolgoztak velünk telente bennszülöttek is, ő mesélte, hogy egy románok által elfogott, a foksányi lágerből idevezérelt francia SS-alakulatot tartottak a hajón, s a smasszerek jási és bukaresti, franciául beszélő egyetemistákból kerültek ki.

Reiner dokinak ekkor már csak hat éve volt hátra, s a szökésért kapott tíz esztendő jóvoltából csak akkor szabadult, amikor elkezdődött a szászok nagy exodusa. Szinte a börtönből indult Münster felé, hogy harminc év hiábavalóság után végre hallhassa fia és lánya szájából azt a szót, amelyet sohasem hallhatott: édesapa… Fia másfél éves volt, amikor a szászmedgyesi SS-kiképzőtáborba bevonultatták, s lányát már csak fényképen láthatta néhány hónappal azután, hogy a franciaországi Melun fegyintézetének besúgó-orvosává tették. (Ő nevezte így beosztását, mert a francia raboknak nem volt szabad tudniuk, hogy ismeri nyelvüket, s szállítottak miatta magyar és román zsidókat, antifasisztákat is, akik a Blitzkrieg, a villámháború elől már nem tudtak Franciaországból továbbállni.)

– Azt csináltam, amit aztán Münsterben is. Ott a menekültügyi hivatal orvosa lettem, mert a magyaron, románon kívül a deltában megtanultam oroszul, aztán volt időm a konstancai börtönben török-tatár nyelvleckét venni, belerázódni a bolgárba, s egy mangaliai cellatársamtól tűrhetően megtanultam görögül, bár Petrosz azt állította, hogy kiejtésem alapján én valamiféle ciprusi dialektust beszélek.

Ezek a dolgok mind-mind a Súrlott Grádicsnál hangzottak el, s talán egy részükre még rá is kérdeztem… akkor még beszélő viszonyban voltam a világgal, csak Reiner és R. Bartus halála után csendesedtem el, és sohasem mondtam ki azt a szót, amire az öreg vágyott, pedig Reiner doki megérdemelte volna, hogy a legszebb szavakkal simogassam hófehér haját, hogy én mondjam ki a sosem hallott szót, „édesapám”, mert neki köszönhetem, hogy túléltem a poklot, neki, akit gyermekei, akik a háborús kiürítéskor feleségével Nyugatra menekültek, nem ismerhettek föl. Az asszony, Hilke, már rég halott volt, s Jens meg a kis Hilke semmit sem tudott Schessburgról, arról a Segesvárról, ahol hétszáz esztendő óta nyugszanak őseik csontjai.

– Mi a garancia arra, hogy ön nem szélhámos? – kérdezte Jens. – Hiszen a Reiner név elég gyakori.

– Garancia nincs – mondta az akkor már jóval az ötvenen túl járó doki. – Én nem háztartási gép vagyok. Sem az SS, sem a légió, sem a Duna-csatorna, sem a Paoarta Alba, egyszóval egyetlen színtere életemnek nem volt garanciális, s az is lehet, hogy maguknak van igazuk… Nekem ugyanis két kis pufók gyermekem volt egy cakkozott szélű fényképen, de azok semmiképpen sem hasonlítottak magukra.

És Reiner doki menekültügyi besúgó-orvos lett, hogy húsz év germán hazátlanság után a Súrlott Grádicsnál lelje meg azt a boldogságot, amelyről sokáig azt hitte, hogy én találtam ki.

Ákos, ükapám farsangjáról meséltem neki a Duna börtönszigetén, a Bach-korszak görög pásztordalokat idéző idilli börtönviszonyairól, miközben fatalpú bakancsunkat egy döglött vadkacsa hájával kenegettük, és meséltem apám barátairól, dzsentri stílusban élő orvosokról, ügyvédekről, a Szarvas Klubról, ahova csak felszarvazott férjek számára volt állandó felvétel, s megcsalatásuk arányában őrmesteri, hadnagyi vagy – amint az alapító báró, különben idegsebész főorvos – éppen vezérezredesi ranggal dicsekedhettek.

Ott, a forrázott korpaciberével ízesített rothadt zöldségből főzött levesek bűzében én sokfogásos ebédekről s családom kétszáz évre kimért börtöneiről meséltem, börtönökről, ahová Ákos dédapám francia szakácsa szállította az ebédet. A döglött vadkacsára mutattam: Consommé de canards sauvages, vadkacsaleves, mire a doki az indiai tikur-tikur gumójával készülő Arrowroot-levest istenítette, pláne ha az aux boulettes de volaille, azaz szárnyasgaluskával készül.

Reiner doki apjáé volt a híres Goldschinken, Aranysonka vendéglő, s mert Strassbourgban tanulta a szakmát, a doki gyermekkori élményei alapján olyan ételkölteményeket tudott előadni, hogy a sáros marharépát is lelki ezüstökkel fogyasztottuk, mintha éppen régens módra készült lazac lenne az a sötétrózsaszín szálkás takarmánygyökér.

– Saumon a la régence. Ah, mon filets de saumon… az én lazacszeleteim – mondta, s egy nádszilánkkal piszkálgatta sorvadt ínyéből a répa fás darabjainak szálkáit. – Képzeld, egy alkalommal apám glacírozta, rákvajjal keverte, s tálalta is, de benne felejtette a cérnát, mert a régens módra készülő lazacba csuka farceszt és nyers fűszernövényeket kell tenni, aztán bevarrni… Brrrr! Képzeld, vendégünk, egy igazi Thurn und Taxis herceg a cérnával kirántotta a műfogsorát, s a nagy kapkodásban leesett a fejéről a paróka is, és akkor anyám magyarul azt mondta, pedig nem is beszélt jól, csak annyit tudott, amennyit a székely cselédlányoktól megtanult: – Istenem, csak a szeme ne essen ki – és a doki felröhögött, élete utóbbi tíz esztendejének legvidámabb napjait töltötte velem, „már csak hat esztendő van hátra – ismételte –, hatvankettőben szabadulok”, de aztán hetvenkettő lett belőle, s az álma – hogy a Liberté szakácsától kér egy nagy adag saucisses en matelotte-ot, kolbászt matróz módon elkészítve, jó francia vörösborban, vajban pácolt hagymával, kápribogyóval, szardellával, pirított zsemlemorzsával körítve, aztán másfajta borban jól átpárolva – nem sikerült, mert a lehorgonyzott börtönhajón a hajdani tengerjáró rothadó maradékoktól bűzös raktárában a sodronyhálókkal elválasztott cellák egyikéből elmondták neki a patkány ŕ la Francia Kongó receptjét, amihez fűszer sem kellett, csak egy elfogott patkány, és persze jó fogak és jó gyomor…

– Egyáltalán nem rossz, a vemhes anyapatkány húsa olyan, mint a pirítatlan búrmogyoró…

És Ákos ükapám a szabadságharc után úgy döntött, hogy felejteni kell, s 1852 júniusában, Péter-Pál napjára „bálat” tervezett. Ükanyám (aki Bourgain-Descamps létére hivatalból gyűlölte a németeket, s aki naplójába házassága első napjaiban följegyezte, hogy ha nem feleség lenne, akkor kurtizán szeretne lenni, de szerencsére Ákos kitesz egy egész regimentet) már május közepén szervezni kezdte a cselédfarsangot, talán ma azt mondanám, hogy írni kezdte a forgatókönyvet. Apja, Napóleon egyik bizalmi embere fogolyként került Váradra, s csak halálos ágyán vehette el azt a szépanyámat, aki Diána ükanyám anyja volt, mert csak akkor bizonyosodott meg arról, hogy már özvegyember, s nincs törvényes akadálya a frigynek, és annak sem, hogy Nánási Diána kisasszony francia apanyelve mellé törvényesen használhassa nevét s a valloniai bárói címet. Szerelemgyermek volt, egy öreg bonapartista diplomata és egy állítólagos cirkuszi műlovarnő leánya, s egyetlen festmény maradt fönn róla: háttal áll, a tükörbe bámul, de nem ő jelenik meg, abból a szögből ez lehetetlenség lenne, hanem Amy fiatalkori portréja néz le rá a szemközti falról, s hogy mégis telitalálat a kép, azt onnan tudhatom, hogy Jeddy Amália naplójában azt olvashatom, hogy „kár lett volna pepecselni az arccal, hiszen Diána éppeg oly alkatú, mejjességre, farban, s nyakának, csuklójának méretére annyira azonos, hogy nyugton viselheti kínaselyem ifjonti ruháimot gyűrűim, láncaim, s minden kedves ékszereim reá vannak méreteztetve. Vajha adná Isten, hogy esztendőre vagy kettőre magam és uram s Ákos fiam születése napjára onokával áldana meg. Arcra penig hasonlít azon én hezzám, mikor Velenczében múlatván a nyarat a nap s a tengeri szél megkapta volt az bőrömöt. Pírsága barnás, mint a talián asszonyoké, de formázása éppeg hogy enyém, mintha lányom lenne. Igazi nevén, az melyet a keresztségben nyert, Daniella lenne, de férjemuram, jó Dánielem miatt e házban való ilyetén szólítása lehetetlen. Egyikőjük sem tudná, hogy mely másik Danimat szólítom, így egy sertvés malacnak átadásával Daniellát isten kegyelméből Diánának kereszteltem, mert esküvőjük után lóhátról lőtt szarvast, s így a rómaiak istenasszonyának nevét méltán kiérdemelte.”

Nagyanyám hipermangános fürdővize már jelzi az ízek és illatok tisztulását abban a családban, ahol Amy még török rózsaolajjal illatosította bőrét, s Diána is virágsziromfürdőkkel, hársvirágöntettel, liliomkrémmel feledtette az ősztől tavaszig füstölgő kályhák átható szagát, hogy aztán dédanyám már csak orgonaszeszt használjon, s anyám a szintetikus illatok világából kihalássza a szénára emlékeztető, parfümnek egyáltalán nem nevezhető illatot, s végül Éva bőrének ámbraillata már csak a tiszta víz, a szappan és fürdőhabok nélküli zuhanyozás semmire és senkire sem emlékeztető feromonjaival csábítson véget nem érő szeretkezésekre. A vízibolhákat föltámasztó hipermangános oldat olvadáshője ott kísértett a franciává álcázott román börtönhajó közvetlen közelében azon a télen, amikor Reiner doktor szökéséről szólt a börtönlegendárium, s a tengertől visszaduzzasztott Duna már ikrásan jegesedő hullámokkal tartotta távol az élelmünket javító haltetemeket. A zsombékos tocsogókban már vágni lehetett a nádat, az ártér vizei földig fagytak, mintha üveggel borították volna őket, s a lombjuk vesztette fűzfák ágai között egészen közelinek látszott a franciák hajója, s hogy még közelebbi legyen, az őreink a tábori tűzjelzés riadója miatt átvágtak velünk azon a zsombékos félszigeten, amely mögött a kikötő öble húzódott.

A hajó tatja felé egy hátrabilincselt kezű ember rohant, nem üldözték, szinte csak sétált utána a csuklyás téli ruhát viselő őr, s amikor a menekülő rab átvetette magát a korláton, mintha csak vásári céllövöldében lenne, lassan célzott a szekus, aztán lapockán lőtte a jeges vízben vasba vert kézzel kínlódó embert, aki úgy süllyedt el a találat után, mint egy homokzsák, csak vére színezte a helyet, s az olajosan hullámzó ikrás víz körkörös hullámokban távolodott, mintha olvadna, s a téli fényben a tat körüli árnyékban vörös helyett lilának, hipermangánszínűnek látszott minden.

– Orgonasó – mondta nagyanyám, amikor a lilás kristályok nevéről faggattam.

– Puju, pujule – (fiam, fiacskám) – üvöltötte egy idős rabtársunk, hogy aztán évtizedekkel később itt, a Súrlott Grádics csöndjében mesélje el Reiner doki, hogy az a szökés egy halálraítélt lágertársunk üzenete volt, feljelentőjüket, életfogytiglani ítéletük koronatanúját gyilkolta meg, s mi csak annyit tudtunk, hogy a gyorsított ítélethirdetés után elszállították, ekkor már nem voltak nyilvános kivégzések a szigeten, s azért szökött, hogy legalább fogolytársunk, az apja tudhasson sorsáról, mert akkortájt a holtakról nem értesítették a családot a kiszabott büntetés letelte előtt. Volt olyan húsz esztendőre ítélt rabtársunk, aki már az első évben meghalt, s rokonai tíz évvel később, a nagy amnesztia évében értesültek haláláról.

Ismét Huizinga, A középkor alkonya ad eligazítást: „A gyász kulturális értéke, hogy a fájdalomnak formát és harmóniát ad. A valóságos életet a dráma síkjára emeli…” Az az álfrancia hajó néha sűrű füsttel takarta be az öblöt. Pakurafűtésre átalakított tengerjáró gőzös volt, s mert a tavaszi és őszi áradások idején a Duna vize szinte a gátak tetejéig ért, valószerűtlen látványt nyújtott a füzesek koronái fölött pöfékelő hajótest.

Dánielt izgatta a gőzgép felhasználásának lehetősége, itt, az Emlékek Pincéjében a levelek, családi dokumentumok s a Polli néni magyarázatai miatt életre kelt naplóbejegyzések teli- és félholdjai mellett voltak acélba metszett tervrajzok is, olyanok, amelyeket eleinte nem is értettem, azt hittem, allegóriák, de aztán kiderült, hogy a formatervezés csodái. Nem mai gépeket terveztek. Az egyik metszeten meztelen felsőtestű asszony merül a tűzbe, szájából cső vezet egy szélkerékhez, amely fogaskerekeket hajt; ilyennek képzelte, s így is működtette 1624-ben Branca azt a szerkezetet, amely egy aranyérc-zúzóművet kellett mozgásba hozzon.

Dánielt foglalkoztatta az erőátvitel. Öntöttvas lovakba szerelt gépezete ágyút vontat rajzain, a lovak lábát Branca döngölőkarjaival helyettesíti, de azok csak egy helyben topogtak, így hát amikor meghallotta, hogy bizonyos James Watt forgattyú segítségével a dugattyúk egyenes irányú mozgását körmozgássá alakította át, keresni kezdte annak lehetőségét, hogy az elektromosság szerinte merőlegesen ható delejes erejét egy forgattyúval körmozgássá alakítsa. Arról elmélkedik többek között, hogy Galvani döglött békájának combja helyett lovak vagy ökrök sonkáit is lehetne mozgatni, s a delejezés miatt, ha azt egyszerre végzik, négy láb helyett akár nyolc- vagy éppen tizenhat lábú igavonókat is lehetne alkalmazni. De igazából Branca gőzmasinája nyerte el tetszését. Egyszer, talán még Éva is élt, az egyik rajzra citromlé csöppent, s száznyolcvan évi hallgatás után „megszólaltak” a rajzok – Dániel, aki a „tentakémia” nagymestere volt, láthatatlan írással följegyezte, hogy ha a vaslovak patája egészen széles lenne, mint az éjszaki póluson élő eszkimók hótalpai, akkor e gépezet alkalmas lenne akár hóban, akár mocsárban való közlekedésre is, s hosszan fejtegeti, hogy „több machinák öszve kapcsolásával egész regimenteket lehetne szállítani”. De még nem tudta összekapcsolni az általa is ismert brádi aranybánya fából készült nyompályáját, a síneket a maga tervezte géppel, sem a kerékkel, s nem látta az összefüggést a sínek és a kifejtett erő között, és bár életében igazi vasutat is láthatott – igaz, csak metszeten, George Stephenson „Rocket” nevű mozdonyának képe ott van feljegyzései között –, mégis szépapám, Ákos korának nagy eseménye, hogy befut a birtok szomszédságában épített indóházba az első vasparipa.

Ákos és Diána nyári farsangra készülnek, s ha már több nemzedék börtönéletére emlékeztetek, el kell mondanom azt is, e századig nem volt szokás földúlni házkutatás ürügyével az asszonyok holmijait, s így történhetett meg, hogy még a móc önkéntesek dúlása előtt dédanyám elfalazhatta a pincében a család irataival együtt Amy és Diána naplóját is.

Ükanyám a farsang leírásához mellékelt néhány nyomtatott lapot, ezekből értettem meg Ákos letartóztatásának körülményeit, azt, hogy 1852-ben, dédapám születése után egy évvel miért kellett bátorság még ahhoz is, hogy valaki álarcosbált szervezzen. Ekkor folyt a Mack-féle összeesküvés pere, s bár ükapám menlevelet kapott 1849-ben, mégis gyanús volt az osztrákok szemében.

Mielőtt elbeszélésemben továbbhaladnék, pár szóval érintenem kell az összeesküvés szervezetét és annak vezetőit. A mozgalom élén a fanatikus Mack ezredes mint a magyar emigráció közvetítője s Kossuth felhatalmazottja állott, több vállalkozó fiatal, nevezetesen Ruzicska, Figyelmesi, Várady József és egy Horváth nevű derék izraelita vitték a veszélyes emissáriusi szerepet, kik az osztrákok szervezett kémrendszere daczára is ki- s be jártak a hazába, s érintkeztek a forradalmi mozgalomra szövetkezettekkel. Ez úton jutott be az európai forradalom „tervvázlata” és a titkos összeesküvés „Évszaki rendszer” nevet viselt előrajza. A titkos társulat élén a „láthatatlan kormány” állott, melynek engedelmeskedni mindenki esküvel kötelezte magát.

A szervezet időszakok szerint történt – a magyar birodalom egy „esztendő” név alatt volt jelképesen kifejezve, az „esztendő” e mellett jelölte a legfőbb polgári és katonai parancsnokot is – ki közhiedelem szerint Kossuth, mások szerint Napóleon herczeg volt.

Az esztendő – tehát Magyarország – 12 hónapra oszlott, miből 9 Magyarhonra, 3 Erdélyre jött. Mindenik hónapnak volt egy polgári, egy katonai parancsnoka, hol kivihető volt, a kettő ugyanazon személyben egyesítve. A Székelyföld által képzett egyik „hónap” 4 hétre: Maros, Udvarhely, Háromszék és Csíkszékre oszlott. Minden „hét” saját főnökkel bírt. A hetek napokra, a napok 10-12 órára oszlottak, az „órák” századost jelentettek, kiknek 60 vagy több perczeik, s szaporodtával másodperczei, vagyis közlegényei voltak.

A kinevezések az „esztendő” által történtek, de a tagoknak nem szabadott egymást ismerni. Három embernek együtt soha sem szabadott a tárgyról beszélni, az iratokat a „hónapok” s a „hetek” olvashatták, a perczek és másodpeczeknek csak annyit szabadott tudni, hogy mikor s hol legyenek fölfegyverkezve készen.

E szervezet ügyes és gyakorlati lehetett a titoktartó olaszok vagy lengyelek között, de nem nálunk, mert bár a szervezet szerint sokan egymást nem ismerhették, s minden működésnek a legnagyobb titokban kellett folyni, ennek daczára 1851 őszén már a nép is mindenfelé a láthatatlan kormányról s a tavasszal Európa minden országában kiütendő forradalomról beszélt.

Schwarzenberg herceg emberei jó munkát végeztek, 1854. március 10-én kivégezték az összeesküvés öt vezetőjét, Ákost csak öt évre ítélték, mert senki sem tudta bizonyítani, hogy Péter-Pálkor azért öltözött óratorony-maskarába (hasán nagy számlapos órával, melyet állandóan a pontos időhöz igazított), mert a forradalmi szervezet századosa lett volna.

A nyári farsang meghívottai a Súrlott Grádics törzsvendégei közül kerültek ki, akiknek összetétele százötven esztendő alatt szinte semmi sem változott. 1852-ben is volt kirurgus, Reiner dokit is így nevezték asztaltársai, és volt pedellus, akkortájt éppen a világosi fegyverletétel előtt lábát vesztett rektor viselte ezt a tisztséget, aki őrnagyi rangja s a szabadságharcban diákjai verbuválásával elkövetett bűnei miatt soha többé nem taníthatott, s volt vasúti őr, azaz bakter, eredetileg vaspályaépítő inzsellér, azaz mérnök, s a Ferenc-rendi páter guárdián éppen sekrestyés volt a minoriták templomában, az untárius esperes szintén a forradalom tisztje, bűnei miatt harangozó saját templomában.

Ükapám, Ákos a „kasznár” nevet kapta, mert egyedül gazdálkodott, nem akarta, hogy gazdatisztek aranybányája legyen a birtok.

Az összeesküvést vizsgáló Tapferner őrnagy és Wottawa százados, akik az összeesküvést mindenben bizonyítottnak látták, több oldalon át fejtegetik jegyzőkönyveikben, hogy az „órák” és más rangjelzések mintájára a „sekrestyés”, a „harangozó”, a „váltóőr” és a „pedellus” is rejtjelezett rang lehet.

Elmentek tehát a meghívók, s a Súrlott Grádics törzsvendégei, bár alig várták a Péter-Pált, úgy tettek, mintha nem is érdekelné őket, hogy ki kap megviselt, pergamenszínű értesítőt a kasznár-gróftól, Ákos ükapámtól, akit csak megszokásból s a birtok miatt hívtak grófnak. Nem örökölhette a címet, mint ahogy Amy sem grófnő, csupán grófné volt, amíg élt.

Ükanyám azt írja naplójában: tökéletesen tisztában van azzal, mi folyik a házban, amikor Amyval s később már csupán az akkor még csecsemő dédapával nyári fürdőre megy, hiszen hiába részletezi anyósával tett kirándulásait, mert csupán egyetlen évben volt módjuk az együttnyaralásra, Diána ekkor még csak tizenhat éves, de már asszony, s az sem igaz, hogy Dániel miatt keresztelik Dianának, mert ekkor szépapa már hetedik éve halott, bár Polli néni azt állítja, hogy ükanyám kislánykorától házunkban élt, s hogy mindenki számára természetes volt, hogy egyszer majd Ákos felesége lesz. Ki tudhatja?! A naplók csak a születések, halálozások dolgában pontosak, vannak események, amelyeket hetek, hónapok, esetleg évek múltán jegyeznek be.

A naplók szubjektumában lényegtelen a pontos idő – oldatok az események, nem az élet sói –, s abban a korban, amikor romantikával keveredik a világ rideg valósága, amikor még az úri becsületszó többet ér, mint manapság az eskü alatti vallomás, amikor álruhát öltenek az emberek, s ruhájukhoz akarják igazítani szerepük más vonásait, hangjukat, mondataik zenéjét –, nos, ebben a korban a Súrlott Grádics vendégeinek eszükbe sem jut, hogy tenyerük nem sírásót, harangozót, vasúti baktert, seprűtől feltört, pedellusi bőrkeményedéses munkáskezet mutat, de „büffögnek”, és asztaltársaik orra alá szellentenek, mert azt hiszik, ez is hozzátartozik a mássághoz, a kényszer szülte proletáriusszerephez.

Ákos csak legyintett, ha gróf úrnak szólították, de Dániel halálával ő lett az örökös, saját szavaival élve: állományba került, s a Súrlott Grádicsnál sem fordult elő olyan gyakran, mint annak előtte, de időnkénti mulatozásai alatt pontosan olyan heccmájszterként viselkedett, mintha mi sem történt volna.

– Itt tulajdonképpen csak Békainak van rendes titulusa – Békai lett állandó neve minden „váltóőrnek”, hisz köztudottan a vasúti töltés alatti árokban volt a világ legnagyobb békaparadicsoma, s mert a vasútépítő mérnökből sorozott árkász közlegény-bakter névjegyet csináltatott, s ezen a hajdani dipl. ing., azaz diplomás mérnök rövidítés helyett a váltóőr kezdőbetűjét, a nagy V-t tüntette fel, mindenki ötödik Békaiként emlegette, s ez a titulus még száz évvel később is élni fog, s mert nem rokonok az egymást követő titulusbitorlók, senkinek sem jut eszébe, hogy ötödik Békait a hatodiknak, hetediknek kell követnie. – Itt tulajdonképpen csak Békainak van állandó titulusa – mondta Ákos, s a nagy V-t, a győzelem jelét mutatta. – Ezt már a jóisten sem veheti el a névjegyéről – mondta nevetve, amikor második Baloghné, a tulaj felesége külön a számára hímzett grófi koronás asztalkendőt tett a borsos tokány mellé. – Az én címemet anyám miatt a gótai almanachból már törölték, de ha nem így lenne, akkor bizony a republikánusok (a jakobiniták, ahogy az urak emlegetik őket) úgy elvehetnék, hogy még a Sassból is csak Varnyú vagy Veréb maradna. Ükapám kiszólása miatt dédapám, nagyapám, apám s még én is a Veréb kasznár megtisztelő néven kerültünk beiktatásra a kocsma törzsvendégeinek lajstromában.

Dédapám az örökség tényleges átvétele után, még házasságkötése előtt rendezte az első farsangot, s az még csak tivornya volt, de most ükapáról van szó, s Diána is otthon marad, úgy tervezi, hogy férfiruhában fog majd mulatni, s a pletyka, mely szerint a lányokat és férfiakat is egyformán szerette, itt veszi kezdetét, mert próbaképpen orosz testőrtiszti egyenruhában leteperi a francia szakács lányát, s a sikoltozásból a pihegésre váltó tiltakozást, majd megelégedettséget kileső kulcsárné, akit évekkel később tolvajlásai miatt egy szál pendelyben dobat ki a kastélyból, elhíreszteli, hogy Diána lányokkal fajtalankodik, s még felsorolja a török dzsámbásit, a lócsiszárt, egy talján komédiást, aki Harlequinnek öltözött, egy császári generálist, mert nem tudhatja, hogy ezek mind Ákos álöltözetei, hogy ez kettejük titkos játéka, s hogy ükapám sem cigánylányokat dugdos a padlástéri szobában, Diána az, csak éppen akkor kerül kezükbe az indiai Káma Szútra francia képes kiadása, s Diána így akarja a szanszkrit szerelmi könyv minden fortélyát kipróbálni.

Már negyedszer rendezi meg a cselédfarsangot, szinte hagyománnyá lett, hogy Péter-Pál délutánjától másnap reggelig tartó álarcosbált tartanak a kastélyban. Amy és Diána fürdőre utazott ilyentájt, s a meghívottak közül mindenki olyan ruhát választhatott a gardróbszobák évszázados selyembársony-csipke zsibvásárából, amilyent éppen akart, s hogy a részeg duhajkodások, cselédlányokkal való malackodások miatt senkinek ne legyen másnap szégyenérzete, Ákos azt találta ki, hogy kétszer annyian kapnak levelet, mint ahány tényleges meghívó megy. Így a levelek közvetítőjétől sem lehetett utánakérdezni, a leveleket Péter-Pál előtt a kastély erre az alkalomra kiszemelt szobájában kellett felbontani, mivel csak így derülhetett ki a dolgok nagydobra verése nélkül, hogy ki kapott igazi meghívót, azaz kinek lesz a fedeles kosarában jelmez a távozáskor, s ki visz haza üres kosarat.

Mindez még nem is lett volna elég biztosíték a titkolózáshoz, hisz a murira összejövők valahogy csak távoznak otthonról, de ükapám nagyszerűen kifundálta: nyolc gyaloghintó forduljon a kastély és a számba jöhetők házai között, és ugyanúgy menjenek be azok házába is, akiknek borítékjában nem volt pergamen, s így bármennyire leste is a kívülálló, mondjuk, azzal a szándékkal, hogy az el nem távozások alapján megállapíthassa, hogy kik mennek, s kik maradnak, semmit sem tudott meg, s a társaság önös érdekből mélyen hallgatott, mert a következő években a ma otthon kucorgók félthették volna jó hírüket.

Mindez nem a helyhiány miatt történt, de Ákos fölfedezte, hogy a murinál is többet ér, ahogy azt elmesélik, s mert idegent nem akart beavatni, a társaság fele mesélő, a másik része pedig hallgató lett a duhajkodásokat követő időkben.

– Ki van ez találva, urak – mondta ükapa az első évben, s elmagyarázta, hogy az amerikai gumifa mézgáját azért kell egyfolytában rágniuk a meghívottaknak, no persze csak úgy, hogy az ember eszem-iszomját ne zavarja, mert akkor olyan zaftosan fognak beszélni, hogy a fene sem állapítja meg róluk, hogy kicsodák.

Szóval a társaság már várta a nevezetes borítékok érkezését, mert ez volt a környék leghihetetlenebb eseménye. Ünnepe annak a városnak, amely sohasem volt lojális az uralkodóhoz. Ahol évszázadok óta mindig rebellisek éltek, s ahol nem is azért mentek a vaspálya stációjába, a vasárnaponként begördülő, heti egyetlen vonat várására, hogy ismerőseik érkezését vagy az akkor még csodaszámba menő lokomotívot lessék, de azért, mert ez volt a biztosíték arra, hogy a bécsi titkosrendőrség spiclijei nem érkezhetnek váratlanul, hiszen a városban mindenki mindenkit ismert, s ha idegen jött, arról is kiderült csakhamar, hogy milyen szél fújta ide. Kivételt képeztek azok a kucsébereknek, drótostótoknak öltözött urak, akiknek nadrágjára a foltozást, csizmájára az elvásott sarkokat rendőrségi műhelyekben tervezték, s a handlézáshoz szükséges szöveget, amelyet kiáltaniuk kellett utcahosszat, talán valamelyik grinzingi zengerájban komponálták…

Ükapám a várfogság után sem mondott le farsangjairól, bár ezek már inkább csak öreges murik voltak a XIX. század végén, de volt egy birtokveszejtő szokása…

Nem, nem kártyázik. S nőkre sem költ. Ákos ükapám földeket ad el, hogy gumiarábikummal impregnált vásznak végeit vásárolhassa tervéhez, mert repülni akar. A kaucsukot még nagyanyám is így emlegeti: gumiarábikum, s hogy Ákos nem a lehetetlent ostromolta, azt Amy naplója bizonyítja, hiszen jóval ükapám születése előtt gróf Teleki Sámuel már kísérletet tesz, s egy Lehman Keresztély nevű magyar embernek sikerül is fölemelkednie. De Ákos többet akar, mint a szintén égbe emelkedő Dániel: tömény pálinkából légszeszt állít elő, így nevezik még ekkortájt a gázt, s azzal melegíti a gömbbe zárt levegőt, de nem is ez a korszakos találmánya, hanem a kosárra szerelt röppentyűk, amelyekkel vízszintes irányban kormányozhatóvá teszi a léghajót. Egyetlenegyszer sikerült fölemelkednie Ákosnak is, akárcsak szépapámnak, s Diána azt írja naplójában, hogy odaföntről minden ember egyformának látszik, nem csoda, ha Isten meztelennek teremtett minket, mert abból a magasságból, ahová Ákosnak sikerült feljutnia, csak a mezők és erdők zöldje volt kivehető, s a házak szürkés csoportjai.

Isten előtt azért nem lehet álorcát, testünkre megtévesztésből maskarát venni, mert úgyis egyformának lát. A farsangi megtévesztés az embereknek szól – írja szépanyám, most pedig Börtönőr Iván elmeséli a magyarul beszélő és magyar egyenruhát viselő román zászlóalj 1956-os budapesti szereplését, no meg azt is, hogy mint a lokátorokhoz értő s a rádiózásban otthonosan mozgó katonát ’56. november harmadikán Szolnokon beosztották a budapesti Kossuth Rádió hullámhosszán működtetett adó behangolásához, ahol a bukaresti rádió magyar szerkesztője, bizonyos Szőnyiné olyan híreket olvasott be, mintha a pesti stúdió adását fognák a hallgatók.

– Mi azért voltunk magyar egyenruhában, s azért kellett magyarul beszéljünk, mert az volt az elképzelés, hogy e zászlóalj segítségével sikerül elhitetnünk a magyar lakossággal, hogy jelentős honvédségi állomány harcol az oroszok oldalán a magyar szabadságharcosok ellen.

Ákosnak sikerült majdnem háromszáz osztrák láb magasságába emelkednie – írja Diána, s én kiszámoltam, hogy az majdnem ezer méter.

A magasság az igazi rejtőzködés. A földiek sem látszanak, de a földről sem látható, aki nagyon az egekbe emelkedik.

*

Dánielt a villamosság, az önjáró gőzgép foglalkoztatta, Ákos ükapát az általa röppentyűnek nevezett rakéta felhasználhatósága a kormányozható léghajó megalkotásában, dédapa már egészen elvont ideákat kergetett: a hanghullámok s Edison fonográfja rögeszméjévé tették, hogy az abszolút zérus fokra fagyott tárgyak felülete, ha e lehűlés végtelen gyorsasággal megy végbe, őrzik a megfagyott hanghullámokat, s így hallhatóvá tehetőek a világ keletkezésének hangjai.

– A forradalom hangorkánja nem más, mint az elnyomatásban belénk fagyasztott indulatok kitörése, s mert a szellem és anyag között nyilvánvaló az összefüggés, bizonyos vagyok abban, hogy a hirtelen szilárduló fémekről, de akár a jég felszínéről is visszajátszható a felületére fagyott hanghullám – írja Áron dédapám. És ha őt a semmiből valaminek a visszaszerzése foglalkoztatta, akkor nagyapámat éppen az ellenkezője. Ő olyan elektromágneses térrel kísérletezett, amelyben megszűnik a fény, mintegy láthatatlanságba temetve mindent, amit körülvesz. Ez lett volna a fény nélküli spácium. A látható és a láthatatlan kutatása volt élete fő eleme, ezért fordítja le Berkley tanulmányát a látás új elméletéről.

Csak nekem nincs hóbortom, hacsak ezt az önkéntes némaságot nem tekintem annak, csak nekem nincs, mert még apám is hajókat épített, igaz, csak maketteket, nem akart föltalálni semmit, de mert tengerésznek készült, s ezért a fiumei akadémiára járt az első világháború végéig, sohasem tudta elfelejteni, hogy szárazföldi patkány lett, s talán élete legnagyobb eseményei közé sorolta a Besszarábia kiürítésére vonatkozó szovjet ultimátum utáni néhány hetet.

Az erdélyi tartalékosokat és munkaszolgálatosokat a ma Ukrajnához tartozó Bolgorodba, vagy ahogy akkor nevezték: Cetaea Albára vonultatták be, s az első világháború után Romániához csatolt terület hajdani cári telepeseit, a németeket éppen ekkor telepítette haza a Harmadik Birodalom. Egy hónap alatt százezer embert kellett evakuálni, s a szállításukban részt vettek magyar dunai hajók is, s apám egyik tengerészkadét társa, aki az „Erzsébet királyné” első tisztje volt, bemutatta Andrásovits kapitánynak, aki a név hallatán nem csodálkozott, sőt, apám tőle tudta meg, hogy Árpád nagyapám, a szinérváraljai, ecsedi és bihari Sass Botond román katonaszökevény apja, nyugalmazott magyar királyi honvéd tábornok ismét tényleges állományba került, s még a kitelepítést ellenőrző Gestapo-tisztnek is hízelgett az a tény, hogy a korai és sikertelen Anschluss alatt Hofmann táborszernagy által is kitüntetett magyar generális fiát az ő engedélyével menekítik haza.

Apám tehát az „Erzsébet királyné” fedélzetén jutott el Budapestre, ahol egy vezérkari százados várta nagyapám szolgálati Mercedesével, s a hajóállomásról egyenesen a Várba, nagyapám irodájába szállította az iratok nélkül, Brailán vásárolt bazári öltönyben érkező s az Olasz Vöröskereszt által eltűntnek nyilvánított fiút.

– Andrásovits kapitány kajütje volt életem legszebb hálószobája – mesélte apám. – Mahagóni burkolatú falain nagy tengeri csaták képei s gyöngyházból kirakva a Duna hajózható hosszának mozaiktérképe függött.

Börtönőr, azaz Pleskovszkij Iván ötvenhatos élményeiről elég sokat mesélt, s ha már negyedszer-ötödször töltöttem meg poharainkat, újra és újra elkezdte azt a történetet, hogy Szolnokról Pestre vitték egy felderítőgéppel, valahol Tököl környékén szálltak le, s a csepeli kikötőben egy hajón tolmácsolt orosz, magyar és román nyelven, s hogy csak egyetlen embert ismert föl az egymást elvtársnak szólítók közül, Valter Romant, a román ideológia főkorifeusát, mint kiderült, az ő akarata volt, hogy román állampolgárságú legyen a tolmács.

– Gyönyörű volt az a hajó. A kajüt, amelyben beszélgettek, mahagónival volt burkolva, s az egyik falán egy különböző színű, gyöngyház lemezekből kirakott térképen rajta volt a Duna és összes hajózható mellékfolyói. Aztán magával vitt egy páncéloson a parlamentbe is, pedig jól tudott magyarul. Ott egy Münnich nevűvel beszélt nagyon hosszan, szinte megfeledkeztek rólam, vagy talán azt hitték, úgyis likvidálnak, mert hallhattam, hogy Nagy Imre sorsáról döntenek. Mindegyre egy Andropov nevű szovjet elvtársat emlegettek, ezt a nevet azért jegyeztem meg, mert apai nagyanyámat is így hívták lánykorában, Ludmilla Vasziljevna Andropova. Aztán Münnich bemutatott Valter Romannak egy elegáns civil ruhás férfit, azt hiszem, Rajner vagy Rajnai volt a neve, vele még találkoztam akkor is, amikor Bukarest mellett Snagovon a magyar ellenforradalmárok, szóval Nagy Imréék villáit őriztük. Ott mindenki tudott magyarul. A Román Munkáspárt Központi Bizottságának néhány tagja, Alexandru Moghioros, Ghizella Vas és Roman – tudja, Valter, aki Pesten is ott volt, s akinek a fia Ceaułescu kivégzése után miniszterelnök lett –, ők hallgattak ki mindannyiunkat, hogy elég jól tudunk-e magyarul, s hogy vajon képesek vagyunk-e merev arccal úgy tenni, mintha semmit sem értenénk, még akkor is, ha éppen minket mocskolnak, de én csak rövid ideig voltam Snagovon, a zászlóaljamat fölszámolták, s mindannyian, akikre nem volt rábizonyítható a szökés szándéka, katonai rangunk és előmenetelünk törlésével a szekuritáte különleges egységeihez kerültünk lágerszolgálatra. De itt is az volt az elosztás lényege, hogy lehetőleg olyan helyre kerüljünk, ahol sok a magyar… de hát akkor minden börtönben sokan voltak, s nekünk jelentést kellett írnunk, lefordítanunk az elkobzott irományokat, volt olyan társam, akit csíkos rabruhába bújtattak, de ő sem beszélhetett magyarul…

A pince bejárata mellett ültünk, a délutáni fényben az ég azúri kékségén egy hőlégballon lebegett egészen magasan, ezüstszínű volt, s hirtelen úgy éreztem, ha létezik a fény nélküli spácium, az csak ott fönn lehet, a minden irányba visszavert sugarak alatt, a léggömb belsejében, de az is lehet, hogy egy mahagónival burkolt kajütöt rejteget a foncsoros csillogás, amelyben álarcok és maskarák repülnek Isten felé, mert az embernek nincs más üzenete, mint az, hogy a földi lét a kendőzés és rejtőzés, a kémkedés és a másnak látszás nagy farsangja.

Mika elviszi a poharakat, olyan kretén, hogy azt hiszi, nem találok másikat a pincében. Negroidra göndörített hajával, bársonyzakójával s az inggallér alatt feszesre kötött férfinyakkendőjével olyan, mintha öt nemzedék cselédfarsangja után ő, a hatodik is valami ilyesmire készülne. De ő nem a hatodik. Szimuláns, s eszembe jut, amit Éva mondott. Akkor, már betegsége végén számadását készítette, s azt mondta, élete egyetlen bűne, hogy nem kapartatta el a terhességét, s azóta nem tudok úgy Mikára nézni, hogy eszembe ne jusson ez a kétségbeesett vallomás.

Mi mindannyian, kivéve dédapát, azért öltöttünk farsangi maskarát, mert talán valamit el akartunk mondani a korról, de Mika született maszk, s csak azt sajnálom, hogy olyan sokkal fiatalabb nálam, mert talán halála előtt megláthatnám az igazi arcát…

– Az arc mindent elárul – mondta ötödik Békai Ákos ükapának, amikor a városban híre futott, hogy a vaspályaudvar indóháza melletti füves térre telepedett cirkusz összes artistái, bohócai, lóápolói, de talán még a táncoló medve is osztrák titkosügynök, az igazgató magas rangú császári megbízott, s az egyik sátorban lélegző és sebeiből vérző haldokló negyvennyolcas honvéd, akit üvegkoporsóban mutogattak a nagyérdeműnek, csak arra szolgált, hogy a függöny mögött lesben álló ügyeletes följegyezhesse a polgárok arcán mutatkozó hatást.

Pedig a vesztes szabadságharc után a városban senki sem készült Kossuth visszahívására, nem akartak osztrák korona helyett magyar bankóval fizetni, s a neves Súrlott Grádics-beli asztaltársaság már elunta volna a hülyébbnél hülyébb ruhákba öltöztetett spiclik fölötti röhincsélését, ha egy disznótoros vacsora után azt nem mondja ükapám, hogy ő biz’ gyermekkorában meg sem kísérelte volna hideg vízzel elpattintani a lámpacsövet, de a nevelője addig tiltotta ezt az eszében meg sem forduló fizikai kísérletet, hogy a végén össze is törte a ház valamennyi morva lámpaüvegét.

– Így leszünk ezzel is, addig féltenek minket az összeesküvéstől, mígnem egyszerre csak híre fut az országban, hogy itt valami készül, s ahány összeesküvő hajlamú ember csak van, az mind idejön, s akkor az isten titkosrendőrsége sem lesz elegendő feltartóztatni a lavinát – mondta ükapám, s e naplóbejegyzés biztosan későbbi betoldás, hiszen ekkortájt még gyertyával világítanak, a petróleum s vele a lámpacső korszaka csak később jön el, akkor, amikor már senki sem álmodozik forradalomról, s amikor a nemzet pertut iszik a császárral, letegezi, s Ferencjóskaként emlegeti.

– A revolúció, akarom mondani a szabadságharc itten lehetségesnek lehetséges, de kivitelezésben kivitelezhetetlen – krákogta a szerzetesrendi főnökből sekrestyéssé lefokozott szkeptikus, aki olyan borúlátó volt, hogy talán azt is tagadta volna, ha megkérdezik, hogy van-e egyáltalán mennyország…

Készültek tehát a farsangra, de két dolgot nem tudhattak. Az egyik, hogy Diána nem utazott fürdőre, s orosz gárdatiszti egyenruhát, selyemmaszkja alatt ragasztott bajuszt visel, azért, hogy ha leesne az álarc, ne ismerjék föl azonnal. Mint ahogy azt sem sejtik, hogy a megye néhány híres családjának tagjai is bejelentették igényüket a meghívóra, s hogy Schwarzenberg herceg májusi feliratában részletesen elemzi a hajdani ferences rendfőnök helyzetértékelését a kivitelezhetetlen forradalomról.

Pestre érkezése után apám azonnal indulni akart a második bécsi döntés értelmében ismét Magyarországhoz tartozó otthonunkba, de a besszarábiai menekülés idején szerzett kiadós tüdőgyulladása kiújult, s nagyapámra hallgatva jobbnak látta, ha egy-két hétig kezelteti magát. mert, mint Árpád mondta, a fél anyaország Erdélybe készül, vége-hossza-nincs vendégjárások és vadászatok jönnek, s neked most pihenned kell.

Szanatóriumba vonulása előtt apám részt vesz egy fogadáson, amelyet anya a bugyidiplomácia báljának nevezett, s amelyet Csáky külügyminiszter adott Y hercegnő tiszteletére, bár a lapok híradásaiban nem szerepelt a római úri társaság pesti kiruccanásának a híre, de Galeazzo Ciano gróf abszolút titkolózással övezett s mindenki szerint újabb revíziók előjelével kecsegtető látogatása miatt a Duna-part híres szállodasorán csak olasz szót lehetett hallani, a szigorúan titkos találkozó idejére a Rómában akkreditált követségek kirándulást szerveztek Budapestre, s a fogadáson apám nem is lázas állapota miatt szédült, de attól, ahogy Csáky külügyminiszter protokollfőnöke bemutatta Anne Marie von Bismarck hercegnőnek és a magyar főrendek közül Pálffy, Odescalchi és Batthyány-Strattmann hercegeknek. Szorította vadonatúj egyenruhája is, megérkezése után, mint az első világháború végén kényszerleszerelt tengerészkadét, rangkiigazítást kapott, s dunai hajóútjának végén Pesten repülős alezredesi jelzést varrt nagyapám tisztiszolgája a csillogó sujtással cicomázott díszegyenruhára.

– Conte Sass Botond de Szinérváralja, Ecsed et Bihar – mutatta be apámat Y hercegnőnek, aki néhány feltűnően szép olasz hölgy társaságában kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy apám szinte tökéletesen beszélt olaszul; ezt a ma Rijekának nevezett, első világháború előtti Fiuméban igazán nem volt nehéz megtanulnia, de a hercegnő keverte olasz mondatait a franciával – Budapestről fecsegett, délelőttjét városnézéssel töltötte a társaság.

– Ez az egyetlen német város, amelyet megszerettem – mondta, s mert apám helyesbítette mondatát, sértődés nélkül, de tévedhetetlensége biztos lövészárkából röppentette feléje: – La nationalité n’a aucune importance, dans ces affaires – Ezekben a dolgokban nincs jelentősége a nemzetiségnek, mondta franciául, hogy aztán olaszul folytassa: – Budapest hál’ istennek olyan német város, ahol magyar urak élnek, ahol nem a germán szellemtelenség, hanem a pannon élni tudás dominál – mondta, s nevetve hozzátette: – Tudja, lord Rosebery mondta annak idején Nápolyról, hogy az egyetlen keleti város, amelynek nincs európai negyede. És én most csak aktualizálok. – Apámba karolt, és felháborodottan szidta: milyen katona az, akinél nincs fénykép a családjáról, majd sokatmondóan hozzátette:

– Ha majd ismét az Adrián hajózik, s kikötne Velencében, csak telefonozzon, alkalmat kerítek rá, hogy bemutassam az én Velencémet – mondta.

– Nem hiszem, hogy valaha is az Adrián fogok hajózni, már nincs tengerünk – mondta apám.

A hercegnő kissé eltaszította, s úgy nézte, ahogy a távollátók olvassák újságjukat.

– Én ezt ön helyett úgy mondanám, grófom, hogy egyelőre még nincs.

A terem fölbolydult, percekkel később már a legtávolabbi sarkokban is tudták, hogy mit mondott Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter, Mussolini vejének bizalmas barátnője, s mert azok a magyar körök, amelyek féltek a túlzott német orientációtól, de Y hercegnő és Ciano barátságának fókuszában az anglomán Umberto di Savoia herceget látták, s albioni ködökben lebegve valamiféle angolszász garanciát a magyar irredenta politikára, most szentül meg voltak győződve arról, hogy az első és második bécsi döntés után lesz egy harmadik is, s ha az nem egyesíti is Horvátországot a Szent Koronával, de Fiume visszatérhet, s a hajdani magyar Adrián ismét nemzeti lobogó alatt hajózhatunk.

Az Odescalchi hercegi palota ablakából a Nemzeti Múzeum mögötti parkra nyílt kilátás, s Y hercegnő teátrális mozdulattal mutatott az épületre.

– Majd itt fogják nemzedékeknek mutogatni a trianoni békét felszámoló okmányt.

A fiatal Odescalchi herceg felesége, aki a Habsburgok magyarországi ágának volt egyik tagja, a svéd származású németdiplomata-feleséggel, Anne Marie von Bismarck hercegnővel beszélgetett, s tőlük néhány lépésnyire apám döbbenettel fedezte föl keresztapámat és keresztanyámat, Kemény János bárót és skót származású feleségét, Lady Augusta Patont, hogy aztán egy év múlva a marosvécsi várban e fogadás emlékfoszlányai között keresgélve neveket soroljanak, találgassanak, hogy ki is lenne alkalmas arra a közvetítő szerepre, amelyet egy angolokkal kötendő különbéke érdekében Svájcba vagy a számunkra elérhető semleges Törökországba küldhetnének.

– A bugyik bálja volt. Róma szépasszonyai átrándultak Budapestre learatni azokat a babérokat, amelyeket a magyar–román tárgyalásokon az olasz Ciano gróf közvetítőként szerzett – mondta anyám, aki polgárgőggel utálta a Taszilókat (így nevezte az arisztokratákat), s aki hadba lépésünk másnapján hangosan gondolkodva arra a következtetésre jutott, hogy ideje elkezdeni az orosztanulást.

– Lehet – mondta nagyapám –, de az szörnyű lesz. A németeket, törököket, románokat lehetett gyűlölni, de a világosi fegyverletétel után már megtapasztalhattuk, hogy a muszka azt akarja, hogy rögtön szeressék is.

Mika elvitte a poharakat, így hát újakat hozok a pincéből, s hallgatom Iván történetét a vonatjegyről.

– Valter Román távozása után még majdnem huszonnégy órát töltöttünk a zászlóaljjal Budapesten. Ekkor találták meg néhány fiúnál a civil ruhát, de az is lehet, a megtalálók rejtették el, mert nem volt szabad mozgásunk, alakzatban vonultunk a Keleti pályaudvarhoz, s ha felakasztanának, akkor sem tudnám megmondani, hogy ki lehetett, de valaki a zsebembe csúsztatott egy Budapest–Sopron személyvonatjegyet. November másodikán léptük át a határt, harmadikán éjjel értünk Szolnokra, negyedikén a rádión dolgoztam, és Tökölre repültem, ötödikére ért a zászlóalj a Népstadionnál kijelölt harcászati pontra, engem Münnich emberei vittek a fegyverzajtól hangos városon át, nem kérdeztek, és én sem kérdeztem, mégis pontosan akkor értünk a sporttelep oldalához, amikor a másik irányból a mieink. És a vonatjegy ötödikei volt, aznap vette valaki, és én hazahoztam, hogy aztán a börtönudvaron szándékosan elveszítsem…

December eleje volt, iszonyatosan hideg, de még nem havazott, s mi csak akkor hallottuk az első híreket a magyar forradalomról, emlékszem, egy jási rabbi súgta meg nekem, hogy változás lesz, mert Pesten kitört a szovjetellenes háború, s akkor egy váradi görög katolikus román pópa, mint valami kincset, minden magyarnak megmutatta a vonatjegyet.

– A barakkunk előtt találtam. Ez azt jelenti, hogy van valaki a lágerben, aki Pesten járt – mondta, de nem volt időnk a találgatásra, mert tűzriadót rendeltek el, mindenki futólépésben kellett a tábor főterére menjen, motozás volt, szobavizsgálat, és megtalálták a jegyet. Egész éjjel verték a szomszéd barakk elítéltjeit, de senkit sem fogott el a félelem vagy a kétségbeesés. Üzenetet kaptunk a szabad világból, hogy megnyílt egy rés a vasfüggöny szilárdnak hitt falán.

Mika ideges, vendégeket vár, képviselőtársait, s ha már engem meg kell tűrnie, tudja, hiszi, hogy a vendégemnek itt nincs keresnivalója, ma reggel meg is fogalmazta a ház jogállását.

– Apuka mit képzel, hogy csak úgy csörtethet összevissza a házunkban, mint elefánt a porcelánboltban? Tessék bevinni a szobájába azt a két könyvet, úgyis mindig azokat olvassa, nem kell hajnalban a könyvtárban helyben járást gyakorolni, éjszaka fürdeni, nem kell a konyhában csörömpölni a kávéfőzővel, mert itt mások is laknak!

Így mondta: laknak. Nem azt mondta, hogy élnek, vagy, hogy együtt élünk ebben a házban, mely jog szerint csak az enyém – s milyen igaza van: ezek, mármint ők, tényleg laknak!

– A párommal úgy tárgyaltuk meg a dolgokat, hogy apukának néhány hétre okvetlenül kórházban van a helye – mondja Mika, s farkasszemet néz Ivánnal, mintegy jelezve, hogy neki viszont a kapun kívül a helye. Én lassan fölemelkedek, s asszony lányom (hát nem hivatalosabb így?) hátrál. Mint aki érzi, hogy itt az ideje, hogy megkapja élete első igazi pofonját, elsápad, aztán futva teszi meg az út utolsó harmadát a házig.

– Én megyek – mondja Iván, és kiissza a poharát.

Uralkodni szeretnék magamon. Most még ne, nyugtatom robbanni készülő magamat. Most még nem szabad, ki kell várni az alkalmas időt…

Fölveszem az asztalról a könyvet, ma Berkleyt hoztam az oportó mellé, felütöm találomra. „A szavak tagadhatatlanul rendkívül hasznosak a tekintetben, hogy segítségükkel a tudásnak ama tárházát, amelyet az összes korok és nemzetek kutató elméi egyesült erővel hordtak tele, egyetlen ember is képes áttekinteni és birtokába venni.”

Most még nincsenek szavak, de csak napok, órák kérdése, hogy kitörjön belőlem az indulat, amelyet eddig a létrán fölfelé araszolgatók miatt szégyelltem volna.

– A szó, a hangos vagy írott szó, ha tettel párosul, történelmet teremthet – mondta nagyapám, aki alig egy év aktív szolgálat után világháborús sebesülésére hivatkozva nyugdíjaztatta magát, s mert apám ekkor már egy éve egy budai tüdőszanatórium lakója volt, tüdőbaja miatt szintén nyugalmazott ezredes, nagyapa átvette neveltetésem irányítását, ami azt jelentette, hogy oda mentem, ahova ő, s így Bonchidán Bánffy Miklós dolgozószobájában tizenkettedik évemben a hajdani külügyminiszterrel együtt olvashattam Teleki Pál búcsúlevelét, amelyet a miniszterelnök Horthynak írt, amikor nem tudta megakadályozni, hogy a Jugoszláviát lerohanni készülő Hitler Magyarországon át hajtsa végre a támadást.

Gróf Teleki Pál tisztában volt azzal, hogy Szlovákia, Románia a visszaszerzett területek miatt rossz szomszéd, s mert remélte, hogy a horvát függetlenségi törekvések miatt a szerbek előbb-utóbb tárgyalóasztalhoz ülnek a magyarokkal, hogy legalább egy tisztességes etnikai határvonalban megegyezhessenek, 1940 decemberében barátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941. április harmadikán, mikor megindult a támadás, öngyilkos lett.

Bánffy Miklós gróf, mintha a semmibe bámulna, csak nézte-nézte barátja kézírását, nem olvasta, hiszen szemüvege az asztalon volt, aztán mélyet sóhajtott.

– Olvasd fel – nyújtotta felém a fotokópiát.

– Főméltóságú úr – kezdtem, s elcsuklott a hangom, elég nagy voltam már, hogy tudjam, egy halott nagy ember utolsó gondolatait mondom ki hangosan, s nagyapa magyarázataiból tudtam, hogy a modern kor történelmében még nem volt példa arra, hogy egy törvényes kormány miniszterelnöke politikai meggyőződésének utolsó érveként öngyilkos legyen. – Kegyelmes uram, nem olvasná inkább ön? – kérdeztem.

– Nem, olvasd, hogy örökre magadba véssed, önbecsülésén által nem léphet tisztességes ember.

– Főméltóságú úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke-szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza, bűnös vagyok. Teleki Pál 1941. ápr. 3. – Befejeztem az olvasást, Bánffy a semmibe bámult, aztán rekedtes hangon azt mondta:

– Eredj sétálni…

A park már éppen zöldült, de még tömegtelenek voltak a fák, s az óratorony mögött a teniszpályán egy Beával egyidős fiatal lány játszott a trénerével. Háttal állt, nem akartam zavarni őket, s amikor elindultam, a tréner utánam kiáltott.

– Sass úrfi, hová megy?

Az istállók felől lovak nyerítését hallottam, s mert Bánffy autóján jöttünk, s én a hajnali kelés miatt szinte végigaludtam az utat, csak most fedeztem föl, hogy az a félkörív, amit várfalnak néztem, tulajdonképpen egy hatalmas istálló, s mert nem szerettem, ha Sass úrfinak szólítanak, nyeglén válaszoltam.

– Lovagolni. Miklós bátyám azt mondta, csinálhatok, amit akarok.

Azok hangosan nevettek, s én, mint aki megmondta a magáét, elindultam a Bánffy-címerrel díszített istállóbejárat felé. Időnként meg-megálltam, mintha a kertészek munkája érdekelne, s csak most fedeztem föl a kastély igazi méreteit is. A főépület L alakú volt, s az oszlopos bejárat fölött faragott kőcímer fogta össze az emeleti erkély kovácsoltvas rácsozatát. A párkányzaton szobrok, s a csaknem háromszáz lépés hosszú udvari homlokzat bal oldalán gótikus teremsorok, ablakain át talán a tóra lehetett látni, s ahogy az istállók felé fordultam, végre fölfedeztem a főbejáratot, a kaput s az égig érő fák alig zöldülő lombjai között egy falusi református templom tornyát, s elképedtem, hiszen a gyermekmesék végén elhangzó záróformula miatt – „Hencidától Boncidáig folyt a bor” – azt hittem, hogy Boncida és Hencida két szomszédos hegytetőre épült vár, s a kettő között, ha muri van, tengerként hullámzik az ital.

Ámulva, de úgy, hogy ez ne lássék, megbámultam a korai virágok ravasz ízléssel összeválogatott harmóniáját, azt, ahogy átmenet nélkül emelkedtek ki illatos foltjaikkal a pázsit harsogó tavaszi zöldjéből, s még mielőtt beléphettem volna az istállóba, fiatal férfi lépett elém.

– Szervusz, fika – mondta kedélyesen, s megfricskázta sapkámat, amelyre én kényesen büszke voltam, mert ötödikből és hatodikból összevont vizsgát tettem, s a kollégium első osztályába jártam, s az RC monogramra, a Református Collegium rövidítésére mindannyian olyan kényesek voltunk, hogy főbenjáró bűnnek számított, ha valaki leverte a bordó bársonyon arany hímzéssel ékesített fejfedőt. Fika voltam tényleg, de ez nem tartozott senkire. A férfi golfnadrágot viselt, zöld selyemzoknija térdtől a cipőjéig látszani engedte pipaszár lábait, s olyan csatos cipője volt, mint a Gulliver-illusztráción az óriásnak.

– Maga hülye? – támadtam neki.

– Nem, kérlek, én Bíró József könyvtáros vagyok, csak szólni akartam, ha meg akarod nézni a világ egyik legszebb magánkönyvtárát, állok rendelkezésedre. Csak szólj valamelyik lakájnak, bevezet hozzám – olyan nevetségesen mondta azt, hogy lakáj, hogy el is nevettem magam.

A fölgereblyézett fövenyes úton végigmenve beléptem életem eddig látott legnagyobb istállójába.

– Mit akart magától az a bibsi? – kérdezte egy rangjelzés nélküli tiszti uniformist viselő lakkcsizmás férfi.

– Nem bibsi volt, hanem Bíró úr, a könyvtáros.

– Bibsi – mondta, és kiköpött. – Biboldó – tette hozzá, aztán amikor rájött, hogy én nem ismerem ezt a szót, rám röffent. – Honnan a túrós lófaszból szalajtottak, hogy nem tudod, mi a zsidó neve, vagy te is bibsi vagy?

Földbe gyökerezett lábbal álltam, éreztem, hogy pillanatokon belül megüt, s akkor, mint valami égi ajándék, a hátam mögött belépett a tréner.

– Misinger úr, milyen hangon merészel beszélni gróf Sass tábornok unokájával! – teniszrakettjét ütésre emelte, de nem kellett használnia. Misinger szemében pontosan azt a megalázkodást vettem észre, mint amit csupán manapság láttam asszony lányom képviselőtársán, amikor közöltem vele, hogy nekünk sohasem volt magánadósságunk, s kotródjon a kártérítési ötletével, mert van módom elsöpörtetni.

A könyvtárban órákig hallgattam a kastély építészeti elemzését (Beáta mesél majd nekem a felhalmozott műkincsekről is, mintha járt volna valaha a kastélyban), nézegettem a könyveket Bíró Jóskával, ő mondta, hogy így szólíthatom, aztán zsebzsúrt rendeztünk, nem mentünk sem ebédelni, sem uzsonnázni, de mert a könyvtárban nem volt szabad enni, zsebből majszoltuk a zsírpapír zacskóba elrejtett, apróra vágott bécsi szeletet.

Ott talált rám Árpád nagyapám, a kocsifelhajtón már halkan zümmögött a Rolls-Royce motorja, s mikor a kapunál megláttam a vigyázzállásba merevedett Misingert, leengedtem az oldalablakot, és kiszóltam:

– Hogy a túrós lófaszba állsz, te gyászhuszár, a tábornoki kilépéskor félpihenj az ordré!

Nagyapám nyakon fogott, de a sofőr kinyitotta az utasteret elválasztó fal üvegét, s hátraszólt:

– Ne bántsa, méltóságos úr, ez a Misinger Werth Henriknek, a vezérkar főnökének az embere, de nagynémet náci. Ő az észak-erdélyi méntelepek felügyelője, s már a kegyelmes urat is följelentette, hogy nem tesz eleget a zsidótörvénynek.

Most így, a távolból csodálkozom a sofőr merészségén, de néhány nap múlva megértettem, hogy Bánffy bizalmas embere volt, ő jött, de akkor egy Norton motorkerékpáron, szólni, hogy Marosvécsen a Kemény János várában Bánffy, Teleki Sándor és Bethlen Béla megbeszélésre várja nagyapát.

– Azért kell elmondanom, hogy kik lesznek ott, mert személyi ellenérzések miatt nem lenne jó, ha elmaradna a találkozás, és az üzeni Kisbán úr, hogy tessék puskát vagy horgászfelszerelést vinni – mondta nagyapának, írói álnevén emlegetve Bánffyt, aztán még hozzátette: – Polgári oldalról nincs meghívott, e tárgy eldöntéséért jönnek most össze, s azt üzeni a gróf úr, hogy tessék gondolkodni potenciális liberális és szocialista, esetleg román jelölteken.

Amikor nagyapám otthon megkérdezte, hogy Misingerrel milyen nézeteltérésem volt, csak annyit mondtam:

– Tudja, nagyapa, a szó, a kimondott szó, ha tettel párosul, történelmet teremthet – idéztem vissza, amit Bánffynak a Teleki-búcsúlevél felolvasása előtt mondott.

– Te sem végzed vízszintesen – mondta, s kezével mutatta, hogy fel fognak akasztani, de azért nevetett, és megsimogatta a fejemet.

Most, hogy Mika visszakotródott a házba, másfél év után először ejtek ki hangosan egy szót:

– Abortusz.

Napok óta újságírók és fotósok sündörögnek a ház körül, s tegnap a családi kriptánál is láttam közülük néhányat. Valahogy bejuthattak, mert az előtérben, amelyet még Dániel korában kápolnaként használt a család, csikkek és sörkonzerves dobozok hevertek a földön.

Mika számára olyan fontos a sajtó, hogy napokig keresgélt az általa feltételezett rejtekhelyeken a családi iratok után, mert képes riport, tévéfelvétel készült a magyar „arisztokrata” román képviselőnő életéről, s abban a stílusban, ahogyan dackorszakukat élő kicsikkel szoktak beszélni, azt tudakolta tőlem, hol vannak a naplók, pecsétnyomók, évszázados birtoklevelek, a császári adományozások okiratai, de az a Delftben készült fajansztál is érdekelte volna, amelyet Dániel szépapám nagyapja kapott 1712-ben III. Károly pozsonyi koronázásán, s amelyet szattyánnal bélelt fadobozban őriztünk, amelyről az esemény dátumával s a koronázásra veretett emlékérem képével díszített pecsét lógott vastag selyemzsinóron.

Mika nem tudja, hogy az egyik hordó nyitható, hogy Ákos ükapa ezermester jobbágya olyan hordót készített, amelynek fekvő egyharmadában bor van, s ezt a csap elfordításával ellenőrizhette bárki, de a fölötte leválasztott rész fiókok és titkos rekeszek tucatjait rejtette. Évente cseréltük a hordóban a faszenet, de a fontosabb dolgokat üveghengerben tároltuk, s hogy még véletlenül se kapjanak nedvességet, a kúp alakban összeszűkülő szájadék fadugójára olvasztott méhviaszt szoktunk önteni, ha valami miatt bolygatni kellett a dokumentumot.

Mika ezt nem tudhatja, ő csak annyit „észlelt” (ez is szavajárása, mert ő nem látja, észreveszi, fölfedezi a dolgokat, hanem észleli), hogy Amy naplójával tértem vissza néhányszor a kriptától, akkor, amikor ükapámat s az őt követő nemzedékek gyermekeit, feleségeit, férjeit térképeztem föl, mindazokat, akik nem tartoznak egyenes ágon a hozzám vezető vonulathoz, s akikből hat-hét is nyugszik a hatalmas fiókos szekrényre hasonlító sírbolt fülkéinek márványlapja mögött, ahol négy egymás fölötti sorban porlanak a történelmi vagy egyszerű polgárnevet viselő fölmenőim.

És a vasajtó kulcsa mindig az íróasztal egyik üvegkelyhében állt, sohasem jutott eszébe senkinek, hogy a holtak nyugalmát bolygassa, de a vejemnek nevezett építőipari munkaerő nejével, a fattyammal fölfeszítette a kőlapokat, hogy megtalálják a kárpótláshoz, a birtok visszaszerzéséhez szükséges okmányokat, s biztos, hogy a fotósok, akik vandál módra kirángatták a koporsókat, a Mikáék által nyitva hagyott ajtón keresztül jutottak be, s ami miatt most némaságom ellenére üvöltenem kellene, az az, hogy anyám ujjáról eltűnt az a gyűrű, amelyet szándékosan hagytunk rajta, s amelyen a fekete színű igazgyöngy körül, mintegy díszítésként, gót betűs felirat volt: „A. von S. 1801”, azaz Amália von Sass, s az esküvő dátuma, melyet a szebeni szász ötvös vésett bele, s amely miatt kénytelen vagyok betöréses lopással, sírgyalázással vádolni azt az ismeretlen tettest, akinek ujjlenyomata ott maradt a koporsó mellett felejtett csavarhúzón.

Ez életem első, s remélem, egyben utolsó feljelentése is. Ezt sem a gyűrű értéke, hanem a tény miatt teszem, hiszen forradalmak és impériumváltozások, háborúk és a kommunizmus első éveinek fosztogatásai alatt sem bolygatta senki őseimet, s arra, hogy ez éppen most történhetett meg, semmi sem szolgáltathatott jobb alkalmat, mint a képes riport egyik felvétele, amelyen Mika a kriptában imádkozik, s a hülye ribanc keresztet vet, mert még azzal sincs tisztában, hogy kálvinista létére, hisz ennek kereszteltük, nincs köze a katolikus formaságokhoz.

Feljelentést teszek tehát ismeretlen tettes ellen, leírva azt a tényt, hogy szobámba a kilencvenedik életévén túl járó Polli nénin kívül senkinek sincs bejárása, s hogy a kripta kulcsát tudtommal rajtam kívül senki sem szokta használni.

Leírom mindezeket, s hirtelen eszembe villan, vajon megvan-e Dániel díszkardja s az a kapcsos énekeskönyv, amelyet Sebastian Hann zománcozott ezüst kötéstáblája díszített. Hiszen nemcsak Amy naplójából tudhatom, hogyan is temették el Dánielt, de Árpád nagyapám is abba a fülkébe került, s Polli néni, aki nem tartozik a félős emberek közé, segített a koporsók átrendezésében, s pontosan azt mesélte, amit szépanyám leírt.

„Ipamtól öröklett magyar mentében temettük, rajtahagyván színarany övet, mentekapcsot, kardkötőt, melyen azon mód, ahogy dukál, veretes tokjában véle együtt temettetett az díszkard es, az melyet Michael Neutstadter csinált a szász universitás rendelésére ipam apjának, s úgyszintén vele temettetett azon ősének násfája, kalapforgója, vagynak pedig mindezek aranyból, kövekkel ékítve.”

Polli néni, túl a kilencvenen, mindenre emlékszik. Még látta ükanyámat, Diánát is, hisz keresztnevét, a szokatlan Polixenát is tőle kapta a gyermekágyban meghalt varrónő kislánya. S mert ő szokta a kripta vázájában cserélni a virágokat olyankor, amikor néhány naponként én is fölmegyek, mi fedeztük föl a kifeszített márványlapok rosszul és egészen frissen visszacementezett sorait, s azt is, hogy anyám rekeszét újra feltörte valaki.

– Észre se vettük, de Dániel úré is fel van törve – mondta ma reggel Iván érkezése előtt, amikor megitta fél pohár borát. Ez a fél pohár kijár neki, hozza a poharát, s ujjával szokta mutatni, hogy csak annyit. – Ez a szálkás szőrű szuka már a halottaktól sem fér el – mondta, mert ugyanúgy gyűlöli Mikát, mint én, mert a képviselőnő azzal kezdte a rendszerváltást, hogy ki akarta dobni, de akkor még beszélő viszonyban voltam a világgal, s közöltem, hogy csak paritásos alapon vagyok hajlandó játszani, ő kidobhatja Polli nénit, én pedig a férjét, s akkor a házban csak a jogos tulajdonos s annak fattya maradnak.

– A férjed bejelentőlapját sohasem írtam alá, remélem, odahamisítottad a nevemet, úgyhogy választhatsz: ha megy Polli, költözik a bájgúnárod is, ez a jogcím nélküli lakó.

– A ház az enyém is – mondta olyan hangon, mintha nem is velem beszélne, mintha csak úgy mellékesen mondaná.

– Tévedés, anyai részed nincs ebben a házban, tőlem pedig semmit nem örökölsz – mondtam, s azóta senkivel sem beszéltem. Három napig nem volt kedvem fölkelni, talán lázas is voltam, s ennek a hülyének az agya csak annyit fogott föl a dolgokból, hogy „apuka hall, de a betegsége miatt nem tud beszélni”.

Nem, mert nem akarok.

 

(Folytatjuk)