Bakonyi István

Gutai Magda: Játszmakereső

ORPHEUSZ, 1999

Jobb, ha a kritikus időnként szembenéz saját, régebbi énjével. Miként most e sorok írója is teszi. Történt ugyanis, hogy mintegy két évtizeddel ezelőtt megjelent egy recenzióm Gutai Magda Találj ki engem című, 1980-as verseskötetéről, s akkor bizony a be nem váltott ígéretek költőjét láttattam a szerzőben. Részint persze joggal, ám néhány erős bíráló szavam ma már nem érződik hitelesnek. Akkor például a saját és egyéni hangot hiányoltam ebből a lírai világból, ám ma, az összegyűjtött versek idején világos: a pályaív szükségszerű stációiról kellene szólni inkább.

A Játszmakereső egésze most arról győzi meg az olvasót, hogy igaz a fülszöveg első mondata: „Régi adósságot törlesztett a kulturális kormányzat, amikor az idén átnyújtotta a József Attila-díjat Gutai Magdának.” Valóban megkésett az elismerés – több mint három évtizeddel az első kötet után. Az is tény, hogy az eddigi életműből kiderül: Gutai Magda létformáját alapvetően határozza meg a vers, a költőség. Már a kezdetekkor megfigyelhettük, hogy törekszik a stílus tökéletesítésére, a sallangmentes hang kidolgozására. Mondatai tömörek és pontosak. Első korszakaiban alig van érzelmi hullámzás, s a mű legtöbbször megőrzi egyneműségét.

A Gutai-vers a hagyományos értelemben vett szépség jegyében születik, s az emberi lét végső értelmét keresi. Ezt érzékeljük azokban a verseiben is, amelyekben az a természeti vagy az ember alkotta világ egy-egy szegmensét eleveníti meg. A Szobor a parkban jó példa erre: „Sudár, szép és gondolattalan. / Gondtalan a teste. A márvány / gondolkodik helyette. Hajszínéről suttog / kontyából kicsapódva / a nyírfaliget.”

Gutai Magda azok közé tartozik, akik a létezés legapróbb elemeiből építik föl kozmikussá növő világukat, akiknek egy „aranyló délután” éppoly fontos, mint mások számára a „világrengető” dolgok igézete. Az örökkévaló és a pillanat találkozik ebben a lírában. Kétféle környezetünk közül inkább a természeti a fontos, a társadalmi csak közvetve van jelen. Nincs itt „plakátvers”, nincs szó időszerű társadalmi, politikai problémák megidézéséről. Ugyanakkor megérinti a lét egésze is: sokrétű a tematika, a környező világ rajza. Szépen összegzi mindezt a cikluszáró Kapcsolat, amelyet P. J.-nek ajánlott a szerző. A csigalépcső és a csillag merész párhuzama jelzi a jelentéktelennek tűnő és az örökkévaló egymáshoz kapcsolódását.

Ám kitüntető hely illeti meg a személyiséget, az ént is ebben a világban. Abban az értelemben is, ahogy egy-egy strófa tömör portrét ad valakiről. Például így: „Szőlők máglyája átsüt a kézfején. / Ő egyre inkább belülről ragyog. / Mire a fény a homlokáig ér, / becsukja magát, mint egy ablakot.” (Nagyapám) Bizonyos értelemben idesorolandók azok a művek is, amelyeket ismert elődöknek és kortársaknak ajánl a költő: Szántó Piroskának, Szőnyi Istvánnak, Pilinszky Jánosnak, Szabó Magdának vagy éppen Ladányi Mihálynak. Így gazdagítja önarcképét is. S az önarckép része az olyan mű is, mint a Vajúdás, amely kissé szokatlan módon, a biológiai és a szellemi folyamatok szerves egységében villantja föl az anyaság tartalmait: „Tudom, a Nap az én testemből kel fel. / A hajnal majd a homlokomig ér. / A nyugalom: a megszolgált italom lesz, / s a csönd: halálig eltartó kenyér.” A Műtét pedig ritka élményt nyújt azzal, hogy orvos-költő idézi meg benne a címbe emelt jelenséget.

Némelyek emlegetni szokták egy-egy költőnő esetében, hogy a női lét mennyire nyomot hagy lírájában, mások szerint viszont fölösleges az ilyesfajta különbségtevés, a költőség a fontos. Az mindenesetre tény, hogy Gutai Magda az átlagosnál feltűnőbb érzékenységet mutat, a kitárulkozó személyiség pőrén áll az olvasó elé. Verseiben gyakran feldereng az a határ, amelyen túl – úgy véljük – már emberi szóval kifejezhetetlenné válik a gondolat, az érzés. A külső és belső történések egybemosódnak, mint például a Költözésben, ahol a valódi költözés elemei éppúgy fölsejlenek, mint a tudat mélyeire ható erők. Az Intim intérieur pedig egy mozdulatot rögzít: „Amíg / a kéz / egy arcot / körbejár”, és fölidézi a „himbálózó villanykörte útját” is. Van, hogy konkrétan megnevezett élmény adja a vers hátterét, mint a Város, margók között esetében, ahol a hely- és időmegjelölés sem hiányzik: Moszkva, hetvenes évek – mégis sugallja a lélek másik valóságát is. (Persze nem mindig történik meg ez az összeolvadás: a Történések című ciklusba gyűjtött úti élmények sokkal inkább „lírai képeslapokat” eredményeznek. Ilyenek az Örményország, a Novgorodi kolostor vagy a Templom Zagorszkban, ezek kissé felszínesebb, bár nemegyszer finom líraisággal átitatott versek.)

A költő minden élményt átszűr, átlényegít. A saját művészi képmására. Van, ahol mindezt epikus színekkel gazdagítja: kisebb történeteket mesél (Szélütés, Megegyezés, Fogadás, Léggömbös lány stb.). Teszi ezt anélkül, hogy a líra elsőbbsége megszűnne. A történet csírái s a megszűrt líra szépen vannak együtt például a Három nyolcsorosban, ahol a legnemesebb humánumot és szépséget fölmutató jelleg dominál.

Persze Gutai Magda versei közül sem mindegyik ilyen emlékezetes. Megesik, hogy halványabb a teljesítmény, s nem sikerül a pillanatot örökkévalóvá varázsolnia. A Leszámolás például inkább csak vázlat marad. Az ilyen kisiklást már azért is jegyezni kell, mert a versek döntő többségére éppen az igényesség a jellemző. Az a fajta igényesség, amely ma csöppet sem mondható általánosnak. A Gutai-féle költészet üde színfoltnak számít a mai értékbizonytalanság nagy kavalkádjában.

A Játszmakereső költője azok közé tartozik, akiknek nevét nem néhány kiemelkedő verssel kapcsoljuk össze, hanem inkább eddigi életművének egésze az, ami megmarad. Ritka a kiugróan nagy teljesítmény, ugyanakkor olyat is bajosan találunk, amely alulmúlná az átlagot. Tüskés Tibor Lyukasóra-beli méltatása szerint: „Aki skatulyákban gondolkozik, zavarban van, ha Gutai Magda összegyűjtött verseit forgatja. A puszta szövegköltészet, az automatikus írásmód híve itt éppúgy gazdag példatárat talál, mint ahogy versek sorával demonstrálható a tradicionálisnak mondott leíró és élményköltészet.”

Ugyanígy Gutai szép példáját adja annak a sokrétűségnek is, amelyet a múzsák testvérisége kölcsönöz a lírának. Nyelvének festőisége, zeneisége megragadja az olvasót. Érthető, hogy Egry József és Gulácsy Lajos képeihez írt verseket. És érthető, hogy épp rájuk volt fogékony.

Gutai Magda valóban „par excellence” költő, az a fajta, amelyik ritka jelenség lett a mai magyar irodalomban. E kötet után talán nem kell ezt többé bizonygatni.