Bogdán László

Hutera Béla utolsó utazása

Valóban, mi lesz velünk?

Hutera mereven nézi a megmozduló kilincset (olyan, mint a Piros mindentudó keze), de nem bír megmozdulni.

A kopogás tétován ismétlődik, aztán a látogató bátortalanul nyomja le a kilincset, és az ajtó kitárul.

– De hát maga alszik – hallja a hajlott hátú kántortanító vagy harangozó, vagy presbiter ismerősét, aki máris szabadkozva hátrálna ki a sötét szobából, ahová betolakodott.

– Csak ábrándozok – legyint HáBé, s nagy erőfeszítéssel emelkedik fel, az ajtóhoz botorkál, becsukja, és felkattintja a villanyt.

A fényben tagadhatatlan kíváncsisággal merednek egymásra.

– De hát igazán nem akarnék zavarni – szabadkozik a hajlott hátú, és szemérmes vigyorral egy selyempapírba csomagolt borosüveget tesz az asztalra. – Egri leányka – mosolyog. – Jót fog tenni.

– Nem zavar – legyint HáBé, s két papírpoharat szed elő. – A helyzet az, hogy éjszaka utaztam, egész nap a városban csatangoltam, és iszonyúan elfáradtam.

Az ismeretlen együttérzően vigyorogva csomagolja ki a butéliát, dugóhúzót varázsol elő, kinyitja és tölt.

Koccintanak, isznak egy kortyot.

– Illés Jóska – mutatkozik be a másik –, tartalékos tüzér főhadnagy, jelenleg harangozó Zalában, ahova kedves erdélyi ismerősét is elvárja. Tavasszal szép igazán a zalai vidék.

– Sokkal hamarabb igénybe veszem a vendégszeretetét, kedves Józsefem, mint hinné. Hányas vagy?

– Huszonegyes – hadarja hálásan a vendég.

– Fiatalabb vagy nálam egy esztendővel. Taknyos, tölts!

Ezen már lehet nevetni is. HáBé mindazonáltal régi rossz szokásához híven kívülről is látja kettősüket – két izgága aggastyán, akiket felcsigáztak az események! –, s fintorog.

– Nem ízlik a bor? – érti sürgősen félre vendége.

HáBé megnyugtatja: – A bor igazán kitűnő.

– Huszadikán délután megyek haza akáclombos falumba – közli titokzatosan Illés, kedvtelve forgatva szájában a bort. – Ha nincsen más programod, akár velem is tarthatnál. Szép a tavasz Zalában. És borom is van még.

Hutera sóhajt. Lehet – gondolja ötletszerűen –, hogy hagynia kellene Tóbiást és a Dunát, s ezzel a fura emberkével kellene tartania; máris olyan meghitten kvaterkáznak, mintha időtlen idők óta ismernék egymást. Ki tudja, mikor lesz alkalma lejutni Zalába; lesz-e egyáltalán? Hetvenesztendősen már minden nap ajándék, aztán arra gondol: Tóbiás bizonyára kocsival jön, s hátha rá tudná beszélni, hogy tegyenek egy kis kitérőt ebben a reményteljesen feltámadó magyar tavaszban a zalai dombok felé, elvégre nem hajtja őket a tatár…

– Hogy van a mélyen tisztelt Ságvári őrnagy úr? – érdeklődik Illés, szeme furcsán villan meg, arca is rángatózni kezd, hősünk pedig döbbenetében szólni sem tud, s hirtelen, átmenet nélkül kezd éledezni alapos, sűrű szövésű transzszilván gyanakvása. Hogyan? Ki ez az ember? Honnan tud ez az ő volt parancsnokáról? Mi folyik itt? Miért vigyorog állandóan ez a ki tudja, milyen Jóska, ez az állítólagos tüzértiszt, minek örül úgy, mint a bolond a faszának, mikor a tüzéreknél esetleg szakács lehetett volna, vagy dobos? Miért vigyorog állandóan ez a jól értesült állítólagos recski áldozat éppen ennyire beavatottan?…

– Nem Ságvári, Sasvári – javítja ki szigorúan.

– Mitől döbbentél le ennyire, édes Bélám? – hökken meg Illés, s a keze is remegni kezd, az egri leányka sűrű cseppekben hull a református panzió szőnyegére az elgörbülő papírpohárból, félő, hogy hirtelen ömlik ki az egész.

– Hörp – szól rá HáBé, és kacagni kezd.

– De látom, hogy bánt valami – issza ki gyorsan a másik a poharát, s elégedetlenül krákog.

– Á, semmi, semmi – legyint HáBé –, tudod, a fáradtság, édes öregem. De az is kérdés, hogy honnan a nyavalyából tudsz te az őrnagy úrról.

– Tőled – mered rá a másik megbántottan. – Hát nem te mondottad volt délben, hogy őt fogod felkeresni délután? – Illés tölt, remegve issza ki poharát. Ő hallott már az őrnagy úrról, ötvenhat hőséről – magyarázza el-elfúló hangon. Megérdemli minden tisztességes magyar ember megbecsülését és szeretetét.

Hutera fürkészve nézi vendégét, s hirtelen ugrik be a kép, hogyan is felejthette el? Amíg ő telefonált, ez az emberke ott imbolygott elveszetten a fülke előtt. Hát persze, hogy ő mondta neki. De ez még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy mégiscsak tégla… S ez részben magyarázná meglehetősen tolakodó természetét is, ahogyan ráragadt, ahogy megpróbálta már többször is befűzni, leadva az állítólagos tiszti karriert és az egész recski mesét. Gyanús. Felettébb gyanús.

– Van itt telefon? – kérdezi közömbösen.

– A ház előtt – mondja az emberke kedvetlenül. – Telefonoznod kell?

– Igen – vigyorodik el HáBé, s ő arra gondolt – fejtegeti tagoltan –, hogy addig az ő kedves Jocója elmehetne esetleg még egy üveg borért. A szomszédban van egy éjjel-nappal nyitva tartó ABC. – És ötven forintot csúsztat Illés egyre észrevehetőbben reszkető kezébe.

– És mire iszunk? – kérdezi az érdeklődve. Arca is egyre jobban remeg, hiába igyekszik leplezni, idegessége egyre észrevehetőbbé válik.

„Ez tudja, hogy én tudom – villan Huterába –, óvatosabbnak kell lennem…” – Természetesen terád, kedves kamerád. Az egészségedre. Holnap van József napja. Nem is tudtad? Sándor, József, Benedek. S meleget hoztok-e majd a zsákban?

Együtt mennek a hallba, Illés megmutatja a telefonfülkét a ház előtt, s elindul az üzlet irányába.

Így történik, hogy betegesen gyanakvó hősünk ezen a mámoros márciusi napon másodszor is fölhívja egykori feljebbvalóját, aki nem is lepődik meg túlságosan, s megkéri, hogy nézzen utána egy Illés József nevű állítólagos tüzér főhadnagynak, jelenleg, hatvankilenc évesen, bevallása szerint harangozó egy kis zalai faluban, de ugyancsak bevallása szerint megjárta Recsket is, a kommunista rendszer áldozatai közé tartozik.

– Mibe keveredtél ilyen hamar, édes fiam? – a rekedt bariton aggódva utasítja: vigyázzon, romlott a világ. Már régen elrontották, s azóta egyre romlik. Nincs megállás. Tudta ő, hogy ilyesmi megtörténhet, de nem hitte, hogy ilyen hamar felfedezik. Mindegy. Nincs veszve Óbuda, míg székelhet a magyar. Holnap majd nála száll meg, az erdélyi Figaró kitűnik a képből, s holnapután elseper Regensburgba. Ilyen egyszerű.

– Azért nem annyira – vesz mély lélegzetet HáBé. – Nemcsak az őrnagy úrról tud a fickó, de Tóbiásról is…

Az őrnagy sztentori hangon röhög a vonal túlsó végén. Hutera hallani véli Obor ideges ugatását is, s mintha a lift dohogása is átszűrődne hozzá. Összerázkódik. – Mondtam már – folytatja Sasvári –, hogy mindent elrendezünk, de mára már felesleges változtatni a felálláson. Nehogy idő előtt gyanút fogjon az ipse. Reggel viszont HáBé legyen résen, s korán lépjen le onnét, csomagostul, és evezzen ki ide hozzá. Ő majd mindent eligazít. Igaz ugyan, hogy tolókocsiban ül, de azért az agya és a kombinatív készsége is a régi, ha eddig nem tudta az ő kedves Béla öccse, hogy kiben bízhat, most megtudja majd. Benne, csakis benne! Sasvári Ede – teszi hozzá mérhetetlen öngúnnyal – maga a testet öltött megbízhatóság, a nagy kombinátor, aki tolókocsiban sem adja fel. Du musst deine Leben ändern!… *

Hősünk az utcát figyeli, amint a hajlott hátú emberke, kezében a selyempapírba csomagolt butéliával megjelenik a sarkon, szívélyesen búcsúzik el egykori felettesétől, hallja az erdélyi kopó dühös vakkantását, puhán teszi le a kagylót. „Nincs biztosabb annál, mint hogy abban a káposztaszagú, félhomályos bérházban most fölfelé vagy lefele indul a régimódi, beteg lift.” És sugárzó arccal indul az ő legkedvesebb Józsefe felé.

– Igaz ugyan, hogy a népek atyját is így hívták – karol bele –, de a viselője mindétig visszaadhatja (tartják nálunkfelé, Erdélyben, a székelyek) életelveivel, példás viselkedésével, morális tartásával a megalázott név becsületét.

Belépnek a hallba. HáBé egy pillanatra a tévé képernyőjére pillant. Autós üldözésben gyönyörködhetne, gondolja, s fel-felszisszenhetne a cifrább jeleneteknél, mint a körmüket rágó öregek vagy a kötögető, madárfejű nénikék, de erre most nincsen érkezése…

Visszamennek elhagyott szobájába, vendége újra előszedi a dugóhúzót, kinyitja az üveget, és tölt.

– Hol szolgált? – kérdezi, kezében forgatva poharát, közömbös hangon hősünk, de szeme sarkából éberen figyeli reszkető fejű vendégét.

– Mi van, káderezel, Bélám?

– Dehogy. Csak érdekel. Nekünk, öregfiúknak minden nap egy ajándék, s az ajándék napjainkat akkor tölthetjük a legkellemesebben, ha a régi szép időkre emlékezünk. Katonakorunkra, mondjuk, amikor még a sors kifogyhatatlan kegyelméből erősek voltunk és fiatalok. Hol szolgáltál?

– Te nem bízol énbennem – csuklik el az emberke hangja. – Tudod te, hogy miken mentem én keresztül az Andrássy út 60-ban vagy Recsken? Van neked ezekről fogalmad? Tudod te, hogy milyen egy börtön? Ültél te egyáltalán, kérlek?

– Széken, a kocsmaasztalnál. Mert a borbélyműhelyben általában álltam a vendég mellett. – HáBé kortyol a borból. Hirtelen álmosság tör rá, alig bírja nyitva tartani a szemét. Beszélni kezd, „amíg beszél – gondolja –, addig legalább nem alszik szégyenszemre el”. Ezt ő valahogy megúszta, maga se tudja, hogyan, de neki se volt könnyű, higgye már el az ő gyanakodó Józsefe. Amikor az amerikai hadifogságból hazakerült, egy idióta kiskirály, bizonyos Szikszai kezdte zsarolni. Ez a megszállott mindég azt hajtogatta, hogy a pártnak mindég igaza van, csakis a pártnak van igaza, s akkor ott, abban a faluban, ahová mint potenciális amerikai kémet száműzték, ez az ipse volt a párt. Először arra akarta kényszeríteni, hogy borbély, sőt szép reményű hölgyfodrász létére ne a mesterségét folytassa, hanem (ha már nem lépett idő előtt elhalálozó, köztiszteletben álló, sőt közszeretetnek örvendő bácsikája örökébe) legyen az ő besúgója…

Ő ezt nem érti – csuklik Illés József, és reszkető fejét masszírozza. Arca nagy foltokban vörösödik ki. Mindebben mi volt a megalázó?!

Ádám bácsi kéményseprő volt, de ő, Hutera Béla a maga részéről el sem tudta volna képzelni, hogy fehér köpenyét fekete, mindég kormos ancúgra cserélje. Nem is állott kötélnek, ezért aztán falun az a párttitkár, az a vadbarom arra akarta kényszeríteni, alighogy megérkezett, hogy megberetváljon egy disznót.

Hogy mit csináljon? – álmélkodik Illés József. Ezt ő nem érti!

Hogy megberetváljon egy disznót – ismétli meg ünnepélyesen hősünk, és kihúzza magát, már az se zavarja, hogy a fájdalom egyre inkább önállósul a derekában, már nem is csipognak a madárkák, már énekelnek, mintha hamarosan szárnyra is kelnének!…

– De hát miért? – dadog a másik. – Bolond volt?

Nem, dehogy, és ha ezt kérdezi, akkor nem is ért semmit (tüzértiszt létére!) a letűnt kommunista rendszer lényegéből.

Majd pontosan egy falusi borbély fogja elmagyarázni neki. Egy jöttment erdélyi!…

Tanulni! Tanulni! Tanulni! Nos, kitől is származik ez a mondás? Hármat találgathat.

Akkor se érti. Őt verték, gúzsba kötötték, kínozták Recsken; ő szenvedett, mialatt erdélyi barátját állítólag elvakult, gonosz emberek arra akarták kényszeríteni, hogy megborotváljon egy disznót. Hát mi van abban? De őt verték!…

Az más. Az egyszerű. De az a libafosagyú Szikszai azért akarta ilyen elmebeteg módon megalázni őt, hogy megfosztva önbecsülésétől, besúgójává züllessze! Ugye, egy falusi borbélyműhelybe sokan járnak, mindenki odajár, beszélgetnek is, jó lenne tudni, miről. Egyszerű, nem?

– Ejha – füttyent gúnyosan az emberke, és megvillan a szeme. – A száműzött Figaró szenvedései…

– Miért? Mégis ki vagy te, hogy így beszélsz velem? – jön indulatba Hutera, s ráordít a másikra. – Ki innen! Engem senki nem sértegethet büntetlenül.

– Mért? Te ki vagy? – tápászkodik fel az emberke, és tántorogva megy ki a szobából.

Hutera felugrik, utánalép, bevágja és kulcsra zárja az ajtót, kiissza borát, elvigyorodik, és gratulál önmagának a sikeres attrakcióért. „Reggel pedig úgy eltűnök, mint a beteg szamár a ködben.. Miért is mennék épp egy koszos zalai faluba, amikor Regensburgba mehetek?…” Levetkezik, eloltja a villanyt, lefekszik, magára húzza a takarót. A sarokban tétován mozdul meg egy árnyék.

– Nem – nyög HáBé elveszetten. – Csak ezt ne…

Kopognak.

Az árnyék visszahúzódik. Volt, nincs.

– Ki az? – kérdezi fojtott hangon HáBé.

– Én vagyok.

– Ezt akárki mondhatja – háborodik fel hősünk. – Név? Cím? Anyja neve? Telefonszáma? Foglalkozása? Vallása? Hallása?

– Illés József.

– Mit akar tőlem, maga seggfej? – HáBé idegesen mászik ki az ágyból, kizárja, majd kitárja az ajtót. – Maga buzi, Illéském? Ne zaklasson. Már úgyis kimutatta a maradék foga fehérjét!…

Ő csupán bocsánatot szeretne kérni kedves székely testvérétől – dadog a másik, rángatózó arcára tapasztva a tenyerét. A bor szállt a fejébe, az egri leányka volt az oka, ő igazán nem akarta megsérteni az ő nagy erdélyi barátját. Ő csupán bocsánatot szeretne kérni.

– Istennél a bocsánat – sziszegi Hutera, és bevágja az ajtót. Még hallja az ideges topogást, kiszól. – Feküdjön le, maga félnótás, még felébreszti a szentfazekakat, s csendháborítással vádolják. Holnap majd megbeszéljük az egészet.

Bezárja az ajtót, visszafekszik, a fal felé fordul, a lépések tétován távolodnak a folyosón. Már szinte elalszik, amikor meghallja Ádám bátyja dörmögő basszusát.

– Nem vagy te egy kicsit gyanakvó, Béluska fiam? Nincsen tenéked mondjuk üldözési mániád?

– Nincsen – legyint kedvetlenül hősünk. Őt – mutat magára, mint egy idegenre – egész szomorú, elbaltázott életében üldözték… De mielőtt részletezhetné, váratlanul belealszik saját szavába, a mondat befejezetlenül úszik a félhomályos szobában, a falból kiváló árnyékok között. Álmában egy medence partján álldogál, zsakettben, keménykalapban, s a medencében lubickoló, fiatal, mezítelen lányokat figyeli. Amikor visongva fedezik fel őt, és spriccolni kezdik, nem érti, miért mutogatnak rá gúnyosan, és miért nevetnek magas fejhangon. Aztán észreveszi, hogy alsónadrágban van, s az valahogy nem illik össze a kalappal és a zsakettel! De már mindegy. Áhítatosan tovább bámulja a nevetgélő leányokat, aztán rádöbben, hogy élete összes szerelme itt fürdőzik ebben az elvarázsolt medencében. Havazni kezd, a melegben már a levegőben elolvadnak a zöld hópihék, s hiába igyekszik védeni arcát, ráragadnak, mintha jelek lennének. Grimászkodni kezd, ugrándozik a hóesésben, kelepel, mindenáron fel szeretné hívni magára a figyelmet, de volt kedvesei ügyet se vetnek rá. Lehet, hogy nem is látják?! Hóból levő bohócok olvadoznak a medence szélén, és belecsurognak a vízbe. Hiába próbál a lelkükre beszélni, hogy saját, jól fefogott érdekükben vonuljanak vissza valahova, talán egy hűvös pincébe vagy egy még hűvösebb barlangba, vagy hűtőterembe, ők csak vigyorognak, énekelnek, nem veszítik el a reményt, noha kiszámítható: ha valami csoda nem történik – és a napon, tapasztalja izzadva HáBé, nincsenek csodák! –, hamarosan teljesen elolvadnak, s csak néhány vizesnyolcas és kérdőjel alakú folt marad a helyükön a napfényben izzó medence partján, és ők feltartóztathatatlanul folynak az átlátszó medencébe, zöldre festve a vizet…

Reggeli ájtatosságok

HáBé fél hatkor ébred, s az álom hatására dörzsölni kezdi hópelyhektől maszatos arcát. Kitolat a folyosóra, megkeresi az illemhelyet, majd a zuhanyozót. Fáradtnak érzi magát, nyaka merev, válla is hasogat, bal keze tétován zsibbad, érzi csontjaiban a hetven év mérhetetlen súlyát, de összeszorítja a fogát, és mozogni kezd. Összecsomagol, s vállára vett táskájával, barettjét szemébe húzva hagyja el az épületet. A tévé előtt most nem ül senki, a képernyő kékesen vibrál. Elfelejtették kikapcsolni.

Az utca visszafogadja. A sötétség omladozó tömbjeit is megbontja már az ébredező fény, a szűrt félhomályban még nem nyerik vissza alakjukat a dolgok, az utcán árválkodó fák például eltévedt vitézeknek tűnnek, akik rohamra készülnek. Van valami melankolikus abban is, hogy ez a roham sem valósul meg soha.

A Kálvin téren vesz egy Népszabadságot, s a metrón kíváncsian mélyed bele. Az NDK-ban ötvenszázalékos többséggel a kereszténydemokraták nyerik a választásokat. A magukat szocialistáknak átmaszkírozott exkommunisták csak tizenhat százalékot szereznek, s így a harminc százalék körül teljesítő szocdemek mögött a harmadik helyre futnak be. „Porosz szocdemek – vigyorog HáBé. – Gyönyörű társaság lehet…” És továbblapoz. Magyar–román értelmiségi találkozó Budapesten. „Méltó tisztelgésként József napján, a népek atyjának és a tengerészek nagy barátjának vakító emléke előtt!…” Doina Cornea a vasárnapi népgyűlésen, Kolozsvárott: …valakik a kormányból gonoszul szítják a… „Ó, igen, ezt már hallottuk!…”

– Deák tér – hallja a bemondónő hangját. Leszáll. A mozgólépcső felrepíti a térre. Virrad. Az ólmos fényben fázó alakok húznak el mellette. A Király utcában betér egy már nyitó vagy egyáltalán be se záró kiskocsmába. Unikumot rendel, kávét, sonkás omlettet. A pincehelyiségben tolonganak, mindenki egyszerre beszél, a füstben és a félhomályban elmosódnak az arcok és az alakok.

– Újabb magyarellenes fasiszta tüntetések Marosvásárhelyen – hallja a rádióból a bemondó kimért, semmi emberi érzelemről nem tanúskodó géphangját. Fintorog. – Horn Gyula szerint lassú a haladás a román–magyar viszony rendezésében. – Egy költő, akinek nem hallja a nevét az erősödő zsivajban, erőszakról és dzsungelháborúról purparlézik. HáBé lehunyja a szemét, kortyol az unikumból, dorongos alakokat lát Vásárhely főterén. Igen, mostanában egyre többet beszélnek fehér fegyverekről is. Az új ember előmászik betonkártyavárából, alkonyodik, de a bárányok helyett nagyon könnyen azok vérezhetnek el, akiknek feje összeütközésbe kerül a dorongokkal és a furkósbotokkal… A huzatos vásárhelyi utcákon különféle, báránybőrbe bújt farkasok ólálkodnak, a tömegbe csupafül-csupaszem titkosügynökök vegyülnek. Nem, nem, soha! – kiabálja az egyik csoport. Ki az országból – válaszol azonnal a másik. Édeni örömállapot. Kedvetlenül túr bele az omlettbe, s az sem vigasztalja meg, hogy terve első felét sikerült végrehajtania: meglépett Illés elől, vizslató kutyatekintete, örök szimatolásai, tolakodó érdeklődése igen-igen zavarta már, s nem volt semmi kedve egy esetleges békülési komédiát végigjátszani. „De mi van akkor – fogalmazódik meg benne a kérdés –, ha mégsem besúgó, hanem csak egy szerencsétlen, beteg, sokat szenvedett, vénülő fajankó? Reszket a feje. Rángatózik az arca. Hebeg. Egy tüzértiszt?! Na és? Attól, amin ő állítólag, saját bevallása szerint, keresztülment: kihallgatások, börtönök, verések – reszkethet is. És okvetetlenkedő kérdései?! Azok barátkozó természete és kóros aggkori kíváncsisága számlájára is írhatók. Szegény, magányos ember, ismerkedni akar, és ő, a nagy erdélyi utazó azonnal gyanakodni kezd. Ne légy naiv kisbojtár! – inti le magát –, lehet, nem rád, sőt egészen bizonyosan nem rád megy ki a dolog, az őrnagy urat mindazokért, amiket végigcsinált zaklatott életében, igen könnyen figyelhetik is. Igen, még mindég megfigyelhetik, noha recseg-ropog a rendszer, s egyre több botrány foszlatja szét a hírhedett III/III-as ügyosztály hírét-nevét, de akkor is. Márpedig ha Sasvári Edét figyelik, akkor nagyon könnyen gyanússá válhat volt erdélyi bajtársa is. Egy fodrász? Hiába – inti le magát –, ne erőlködj, öreg, amúgy sem tudhatsz egy titkosszolgálati tiszt fejével gondolkodni. Hiába erőlködsz, nem tudod a helyébe képzelni magad…

Hutera felfalja az omlett maradékát, megissza kihűlő kávéját is, fizet; az utcán a hűvös tavaszi szélben dideregve húzza össze kabátját, villamossal megy volt elöljárója lakására. A lift még ramatyabb annál, mint ahogy emlékezett rá, bár emlékei korántsem voltak világítóak. Obor vakkantását még a liftben meghallja, kiszáll, becsenget, s amikor a tolószékben ülő őrnagy a bejárathoz gördülve végre kinyitja az ajtót, tétován simít végig az örömében nyüszítő és a földet kaparó Obor fején, és tűnődve hallgatja az ütemesen földhöz verődő farka morzézását. Kissé meg is hatódik, s ismételten úgy érzi, hosszú, fullasztó távollét után végre hazaérkezett…

– A tüzérségi állományban volt ugyan két Illés nevezetű tiszt is, de két Ferenc. Az egyik Amerikában hunyt el néhány éve, a másik a Don-kanyarban halt hősi halált. Volt egy Ágoston is, de nem főhadnagy, hanem alezredes. Börtönben halt meg, valamikor az ötvenes évek elején. Recsken viszont Illés József nevű elítéltről nem tudnak. Szép mese az egész, a tüzértiszti múlt, a raboskodás. Minden. Valószínűleg azért találta ki, hogy jobban megnyerje a bizalmadat.

– A pacákot akkor tényleg rám állították – hökken meg HáBé, és leroskad egy székre. – De miért, őrnagy úr? Miért? Hiszen én csak egy öregedő, iszákos erdélyi borbély vagyok. Mi lehet érdekes bennem?!

– Nem is vagy te olyan szerény – füttyent az őrnagy. – Arra nem gondolsz, Bélám, hogy a pasasér esetleg egy krónikus hazudozó is lehet? Feljön Zalából (ha ugyan onnan jött, s ez is nem Andersen vagy Benedek Elek összes meséiből való hamis adalék), Pesten a szentfazekak között unatkozik, megjelensz te, jó svádájú, nagy dumájú, sokat próbált erdélyi ember, azonnal kiszúr, hátha te, úgy is mint transzszilván pechvogel (aki bármennyire tájékozott is, alapjában véve idegen a változó magyar viszonyok között), jó alany lehetnél egy elszabaduló mesedélutánhoz, elég érzékeny membrán ahhoz, hogy sokrétűen és összefüggően lehessen előadni neki az elmebeteg rémtörténeteket. Igen, a pasasér kiszemelt téged, kiválasztott a többiek közül, hogy előadhassa neked összegyűjtött szenvedéseit… Az is lehet, ha nem is tüzértisztként, de megjárta a Rákosi börtöneit. Akkoriban mindenki nagyon könnyen bekerülhetett. Azután a nyers és riasztóan sivár valóságot egyfolytában színezi. Talán ez tartja életben, mondod, remeg a feje, rángatózik az arca, beteg és szerencsétlen, magányos ember lehet.

– De hencegett is – nyög Hutera fejét dörzsölve. Most már nem ért semmiből semmit.

– Naná, hogy hencegett. De ezzel csak szenvedéseinek teremtette meg a sikamlós hátteret. Ezzel tette szemedben végképpen hitelessé magát.

Nem hinné, legyint HáBé, a hencegései kimondottan idegesítették.

– De csak akkor dobtad ki, amikor részegen, pillanatnyi elmezavarában sértegetni kezdett. Addig, bárhogyan utáltad is a hencegéseit, hallgattad, figyelmesen csüngtél az ajkán, mert érdekelt, mi lesz ebből, hová akar kilyukadni. Hidd el, ismerős ez a típus, ez a magát rozoga állapotban is győzhetetlennek képzelő szép maszk.

– De sikerült meglépnem előle.

– Ideig-óráig – legyint fensőbbségesen Sasvári. – De gondolj arra, és ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy sejtelmeid beigazolódnak, s ez a szerencsétlen emberke tényleg besúgó, és ha tényleg informátor, s élvezi egy szétesőben lévő, de még mindég elszánt és céltudatos szervezet támogatását, nagyon hamar a nyomodra akadhat. Megtalálnak ezek, ha akarnak. Nem bújhatsz sehová előlük.

– És akkor? – komorul el HáBé, s túl hosszúra nyúló élete során ismét elhatározza, hogy ezentúl haláláig többé nem fog ismerkedni, visszafojtja eredendő barátkozási hajlamait, s magának él, mint nemzedéktársai közül annyian.

– Früstök? Kávé?

Köszöni, de ő már evett.

– Egy pohár körte?

Hutera feláll, hívogatja az ismerős hasas üveg, tölt, koccintanak, isznak.

– Ő mást gondolt – töpreng az őrnagy. – Közelebbről is meg kellene ismerkedni vele. A címét megadta.

– Sőt. Meg is hívott időlegesen elhagyott falujába.

– Ez az – élénkül fel váratlanul az öregember, és megvillan a szeme. – El kell fogadni. Rábeszéled Tóbiás barátodat, és Regensburgba menet tesztek egy kitérőt, s meglátogatjátok ezt az Illés urat. Ha tényleg harangozó, a faluban mindenki ismeri, s a kocsmában Tóbiás gyűjthet róla információkat, amíg te barátkozol vele. Egyszerű, nem?

– Akkor el sem kellett volna jönnöm az otthonból?

– Nem értesz semmit, Bélám – legyint fensőbbségesen Sasvári. – A konspiráció nem a te asztalod. Mint a legtöbb magyar, képtelen vagy alakoskodni. Kirohansz, mint Zrínyi Szigetvárából, üsd-vágd, nem apád, és kész! Üres óráidban pedig rendszerint azon töprengsz, nem lenne-e jobb, ha tényleg labanc lennél, te, az őskuruc! Csak hát, komám, labancnak is kell lenni időnként. Mi nem csak kurucok, esetről esetre labancok is vagyunk. Csak egy törvény van: addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület. Most vissza a te szerencsétlen esetedre! Higgye csak azt Illés informátor elvtárs, hogy te szimatot fogtál és megléptél. Lehet, ez lesz a szerencséd, ugyanis vereségét nem fogja, hacsak az esze el nem ment, jelenteni megbízóinak. Elképzelhető, hogy nem dicsérnék meg túlságosan ostoba viselkedése miatt. S gondolj arra: ha Regensburgba menet tényleg meglátogatjátok, mekkora örömet fogtok szerezni neki. Mekkora boldogság lesz, s bizonyos elégtétel is számára, a puszta megjelenésetek! Pláne hogy Tóbiással, a jeles környezetvédővel is megismerkedhet. Ha tényleg besúgó, Tóbiás lehet számára a nagy hal, s nem te!…

– Egy nyugalmazott uszálykormányos.

– Ugyan, ugyan, vitézem. Ne legyél naiv. – Sasvári halkan, elégedetten nevet. – Kémeim jelentették, hogy barátod európai hírű környezetvédő. Jelenleg abban sántikál, hogy a nagy tengerkutatót, Cousteau kapitányt, személyes jó barátját is megnyerje ügyünknek, s a Dunára csábítsa, hadd kutassák már egy kissé a Duna imperialista és kommunista vizeit is. Hadd lássuk, mit rejt a Duna!

De miről beszélgessen ezzel a rángatózó idegronccsal? – HáBé kiissza poharát, a pálinka átjárja, összerázkódik. – Megint alakoskodjon? Ez nem az ő asztala.

– Megjelentek a faluban – harsogja az őrnagy –, Tóbiás előbb németül érdeklődik. Vagy más idegen nyelven, a nagyobb felhajtás kedvéért. Természetesen a harangozót keresitek. Csapjatok minél nagyobb felhajtást, hidd el, ez még jól is jöhet, a titkosszolgálatokban egy közös van: irtóznak a nyilvánosságtól. Nagyon hamar kiderül, kicsoda Illés, és miben utazik! Az is, hogy igazat mondott-e, vagy handabandázott. Hidd el – teszi hozzá, hangját lehalkítva –, én mostan olyan áldatlan helyzetbe kerültem, hogy nem kockáztathatok. Tudnom kell, tényleg ügynök-e Illés. Rád állították-e, s ha igen, miért? Mert erős a gyanúm, ha sejtéseid, édes Bélám, igazak – s azt hiszem, neked mint borbélynak elsőrangú az emberismereted –, ha igazolódnak, alaposan benne vagyunk a pácban. Mert nyilván miattam van az egész, fiam. Én vagyok szálka, mióta kijöttem, huszonhat esztendeje, ezeknek a szemében. Miattam figyelnek téged is, bocsáss meg, kérlek.

HáBé volt elöljárójára bámul, érzi, hogy lábából kifut az erő, önkéntelenül is az üveg felé nyúl, tölt, kiissza, aztán, bocsánatot kérve, volt felettese poharát is teletölti. Néhány csepp pálinka a tálcára hull, ebből veszi észre döbbenten, hogy idegességében reszket a keze. Bámulja a gondterhelt Sasvári őrnagyot, és továbbra sem ért semmit.

Majd mindent megtud időben – forgatja poharát tűnődve az öregember. – De higgye el, nem az ő két szép szeméért figyelik, nem az ő személye az érdekes, hanem igenis az övé, Sasvári Edéé, akit huszonhat esztendő alatt is állandóan figyeltek, s különféle elmebeteg összeesküvésekbe próbálták állandóan belerángatni, hogy végezhessenek vele. Ha ugyan ez a ramaty emberke nem egy emberbarát hazug, hanem tényleg három per hármas ügynök.

– Hogy mi?

– Ez olyan itt, kérlek, mint nálatok a szeku. Most már érted? De ha ez így van, te drága Bélám, öreg barátom, te csak afféle csalétek vagy. Érted? Rajtad keresztül akarnak eljutni hozzám.

De egyáltalán – háborodik fel hősünk, s érzi, hogy arca tüzel a pálinkától. – Őróla honnan a csudából tudnak?

– Ne legyél naiv – sóhajt az őrnagy. – Hát a levelekből!

Őt régóta figyelik, levelezését is ellenőrzik, telefonját is lehallgatják időnként. Tulajdonképpen igen egyszerű. Látták, hogy levelez egy volt erdélyi katonájával, érdekelni kezdte őket Hutera Béla becses személye is. Hogy miért jött most ide? Hogy mit akarhatnak tolókocsiban is nyughatatlan és izgága parancsnokával közösen összehozni? És más ilyesmik.

– De hát most ott is egy új világ van. Nem?

– Ugyan. Újnak új, de kérdem én, mennyiben más? – kacag Sasvári. – Majd a választások után, talán! Ha lesznek egyáltalán választások. Ha végre már kitakarodnak a nagy testvér tátott szájú, zabrálós, botrányokat okozó katonái. De inkább azt mondd meg – nyugszik meg átmenetileg megint az öregember –, hogy mi történik Marosvásárhelyen.

És Hutera hátradől, elkezdi fáradhatatlanul és véget nem érően elemezni a zűrzavaros, idegenek számára áttekinthetetlennek tűnő romániai helyzetet és a román pszichét, különös tekintettel egyfelől a nagy nemzeti metaforára, a puliszkára, amelyről annyiszor és annyian állították szégyenkezve vagy gúnyolódva, hogy nem robban, bűnbánóan vagy cinkosan elsőnek röhögve a rossz viccen, hogy amikor végre felrobbant, senki sem akarta elhinni. Azóta is ebben élünk. Népünk fáradhatatlan éceszgéberei napról napra, óráról órára újabb és újabb ötletekkel állnak elő, forgatókönyveket agyalnak ki, hogy igenis forradalom történt, hogy nem történt forradalom, csak a ravasz levantei összeesküvők húzták maguk elé a népfelkelés paravánját, hogy idegen: KGB-, Moszad- és magyar ügynökök műve az egész!… Köszörű-időben, mint a mai is, világosan látszik aztán, hogy mennyire érzékeny az erdélyi román psziché. Elsőül hetven esztendeje egy vélt vagy valóságos – a dolog szempontjából eldönthetetlen, de nem is lényeges – bűntudat táplálja: a győztes rossz lelkiismerete. Ezért nem képesek még Trianon után hetven esztendővel sem megnyugodni. Azután két eszelős közmondást mondana, ezek minden trehány elméletieskedő szövegnél jobban megvilágítják, amiről beszélni akar. Az egyik úgy van, hogy: Fu‡i, nu fu‡i, vremea puli trece. Talán úgy lehetne nyersben fordítani, hogy baszol, nem baszol, a fasz ideje múlik. A másik pedig még cifrább: Lasă mă să te las! Hagyjál, hogy hagyhassalak. Ha egyik se jön be, mint manapság Marosvásárhelyen, akkor még mindég ott a dorong. A kétezer éves munkaeszköz. Az új ember, az egyenesen kereszténynek született teremtmény rátámaszkodik kétezer esztendős munkaeszközére, és vizslatón néz szét maga körül. Lehet husáng, dorong, pálca, bot, alkalomadtán székláb is. Mink nem Amerikában élünk, őrnagy uram, nincsen baseballütőnk, de mondom, a husáng vagy a pálca is megteszi. Rátámaszkodik az új ember, s szétnéz maga körül a szép új világban. Amióta ez a világ (házi használatra mosolygó új vezérünkről a mosoly országa) egyre szebb lesz, hiányérzete is nő. És irigykedni kezd. Az irigység a legemberibb érzés. Neki mért nincsen forradalmárigazolványa? Kocsija? Mért nem olyan szép a felesége, mint a másiknak? Mért nincs annyi pénze, mint a harmadiknak, aki biztos másokat lop meg? És így tovább. Valahol itt jövünk a képbe mi, magyarok. Nyelvünket nem érti, természetünk idegesíti, fölényérzetünk zavarja. Lehet, nem is fölényérzet ez, inkább távolságtartás, csak ők hiszik annak, mert nem értenek belőlünk semmit, s Trianon óta egyfolytában orrolnak ránk. Ha az övék vagyunk, miért nem vagyunk teljesen azok, mért őrizzük rátartian kívülállásunkat? Iskolák? Magyar egyetem?! Minek? Igen, mióta az új emberekről nem gondoskodnak, mert meggondolatlanul falhoz állították karácsony napján a tárgovistei kaszárnyában a főgondoskodót, az új embert egyre több dolog és egyre idegesítőbben zavarja. Ha a mélybe nézne, sorsa feneketlen balkáni kútjába, esetleg elszédülne ez a nevezetes új ember, de ő nem néz a mélybe, a másikat nézi, a másikat, aki nem ő, akit irigyel. Nem tudja, még nem tanították meg neki, hogy az idegen szép, nem is hiszi, rossz a lelkiismerete, úgy érzi, hogy a másik vissza akarja venni azt, amit ő vett el tőle a sors szerencsétlen összejátszása okán-jogán, s ami azóta már (sőt a Naprendszer kialakulásától kezdődően) egyfolytában az ő jogos tulajdona, még akkor is, ha mások, őt porig alázva, ezer évig bitorolták. Ezek a mások vagyunk mink, magyarok. Így élünk Transzszilvániában. Hát csoda, hogy lassan ugyanolyan frusztráltakká és ingerelhetőkké válunk, pedig higgye el, őrnagy úr – persze igaz, hogy nemcsak kurucok, labancok is vagyunk, sőt! –, hogy olyan szívesen indulnánk el már a megnyugvás ösvényein! De nem lehet. Nem lehet, mert állandó és ingerült agresszivitásuk örökös védekezésre kényszerít, miközben az új ember morog, mint a kutya, mikor el akarják venni a csontját; meghallgatja a papokat és az agitátorokat, s úgy érzi, valamit tenni kell, mivelhogy inni kell, az ital meg pénzbe kerül… Így kezdődik, de a végét egyelőre se Marosvásárhelyen, se másutt nem nagyon látni!…

– Szilencium – nevet kesernyésen az őrnagy, s utasítja (már csak azért is, hogy az ő nagy erdélyi barátja, ez a pillanatnyilag az anyaországban még teljesen ismeretlen mezei bölcselő kiszellőztesse a fejét), vigye csak le egy félórára Obort az utcára, s járassa meg, ráfér szegény kopóra, elvégre ő is erdélyi. A nevében is benne van…

HáBé felemelkedik, meghajol, és a gondterhelten szimatoló erdélyi kopó nyakára illeszti a pórázt. Érzi, valami nincs rendben, valamiről megfeledkezett, megint többet beszélt a kelleténél, valahol a tények és képzelgések sakkjátszmájában egy bábura vagy egy lépésre nem volt kellően figyelmes, valahol hibázott, és ennek még szomorú következményei lehetnek, de most sem tudja végiggondolni, szinte fut a fel-felnyüszítő kutya után. Az erjedő káposztaszag émelyíti, a tegnapi nap eseményei ötletszerűen térnek vissza, hol a mindentudó taxisofőrt hallgatja, hol a pesti naccságává változó egykori szeretőjét, Gruber Jolánt, hol az őrnagyot, hol az állítólagos zalai harangozót, s továbbra sem ért semmiből semmit…

Eddig ér töprengéseiben, amikor Obor váratlanul úgy megrántja – észrevéve a szomszéd járdán egy vidáman ugrándozó pettyes albán ebet –, hogy elveszítve egyensúlyát végigvágódik a sáros járdán…

 

Bajtársi találkozó

Később, miután hazaviszi a kutyát, elindul csatangolni.

Ebédre várja – búcsúzik az őrnagy, s egy cetlit nyújt át a Málik Pista címével. Valahol Rákoshegyen lakik a fiú, a Vadgalamb sörözőtől nem messzire. Ez a törzshelye. Ott talán tudnak róla, különben érdeklődött is már Huteráról, el sem akarta hinni, hogy él!…

– Megkeresem – ígéri gondterhelten HáBé –, csak előbb elugrok még a Múzeum körúti antikváriumba.

– Ugyan miért? – hökken meg az őrnagy.

– Meg akarom vásárolni Márai Sándor verseskönyvét.

– Te verseket olvasol, Bélám?

– Nem mindég – hunyorog szégyenlősen hősünk –, de ez speciel érdekel. Meg akarok ugyanis nyerni egy fogadást.

– Nem mesélnél erről kissé bővebben, hogy értsem is, már ha speciel az, hogy megértselek, a céljaid közé tartozik.

– Van egy olyan verse – vesz mély lélegzetet HáBé –, hogy a pék, mikor megcsalta felesége, szakállt növesztett, és elment vidékre… Nem hiszik, hogy ezt ő írta volna. Hogy ő egy komoly nagy szellem, mondják a pap barátai, és soha nem írt volna le ilyen blődségeket. De ha bemutatja a könyvben ezt a verset, nyer tíz üveg pezsgőt.

Érdekes, ő azt sem tudta – sóhajt az őrnagy –, hogy Márai verseket is írt. Pedig személyesen ismerte, s esztendőkig olvasta az egyik napilapban a cikkeit.

Hogyan? Személyesen is ismerte? – Hutera izgatottan bámul volt parancsnokára.

– Mi ebben olyan különös? A Krisztinavárosban lakott, akkortájt én is. Sokszor találkoztunk az utcán is. Egyszer meg is szólítottam.

HáBé arra gondol, hogy Magyarország tényleg kicsi, azután arra, hogy egyszer vele is szembejöhetne Márai Sándor. A szelleme. Megismerné-e ő vajon a nagy írót, ha valami csoda folytán egy séta kedvéért visszajönne a másvilágról?

Elszontyolodik.

Eszébe villannak a mostanában őt egyre gyakrabban látogató, egyre követelőzőbb halottai. Lám, ide is elkísérték. Mit akarhatnak vajon? És mitől óvták összehangoltan, apja is, aki életében soha nem törődött vele, és Ödön von Boticselli is? HáBé nem fél a haláltól, szoktatja magát a gondolathoz, hogy előbb-utóbb meg fog halni. Úgy gondol rá, ahogyan a közelítő télre gondolunk… Hosszan megbámul egy fehér nercbundás, szőke leányzót, s kissé felvidul. Már ezért a látványért is érdemes volt élni. Piros jéghideg teste merül föl a ködből, de most nem borzong meg, közönyösen hessegeti el, és gyorsan felszáll egy villamosra. Most váratlanul a hajlott hátú Illés, az állítólagos zalai harangozó tűnik fel előtte. Lehunyja a szemét. „Milyen kalandfilmbe keveredtél, te szerencsétlen, már megint?…” – hallja valahonnan a ködből Piros aggódó hangját. „Hát mi vagy te, kém?”

Váratlanul süt ki a nap, s ez újfent jobb kedvre deríti. Leszáll a villamosról, ráérősen ide-oda fordulva sétál az utcán, aztán észreveszi az Astoria összetéveszthetetlen, tekintélyes épületét. Piros változatlanul ott lebeg mellette. Te is tudod, hogy én senkinek sem akarok rosszat – mondja a szívében. „Minek kellett közel engedned magadhoz azt a tolakodó frátert – támadja a lány. – Ha ennyire gyanakvó vagy?” „Te is tudod, hogy nem vagyok gyanakvó.” „Te?!? – nevet gúnyosan Piros, s jéghideg keze, ez az eltévedt antarktiszi pillangó, egy életfogytiglani pillanatra megpihen Hutera korához képest kétségtelenül túl forró fején. – Te örök aggodalmaskodó, te!… Időzöl itten még sokat? Türelmetlenül várlak, már kinéztem egy megbízható bárányfelhőt is, ottan fogunk majd kézen fogva üldögélni és nézelődni!… Ne félj, nem is olyan rossz a másvilág!…”

HáBé megáll, szemébe süt a nap. Piros a káprázatok közé vész, volt-nincs… Hatalmas tűzoltókocsi dübörög el az utcán, fülsértően szól a szirénája. „Valahol tűz van!” – lesz nyugtalan újból hősünk, szerelme felé nyúl, szeretné elérni, bármenynyire is hideg, szeretné érezni az érintését, de a lány már eltűnik. Két kamasz viszont hosszan megbámulja, amint a csalfa Pirost keresve (lehet, hogy abban az állapotban láthatatlan?!) ide-oda forog és tapogatózik.

– Nézd a vén szivart. Fel akar szállni.

– Jó repülést, apóka!

Nevetve szaladnak el mellette. Az antikváriumban sem tér teljesen magához, sűrű alakzatokban repülnek égő szeme előtt a könyvek és a katalógusok.

– Adjanak neki azonnal egy pohár vizet – utasítja az ifjú eladókat a pénztárgép mellett üldögélő korosabb, tapasztaltabb hölgy. – Remélhetőleg nem hal meg itt nekünk ilyen hirtelen. Vélhetőleg csupán múló rosszullét.

– Utat – jelenik meg egy pézsmabundás, idősebb úr. – Orvos vagyok. – És hősünk pulzusa után nyúl.

HáBé érzi az érintést. A keze hideg, mint az előbb a Pirosé, undorodva rázkódik össze. Iszik egy korty vizet, mélyeket lélegzik. „Mi van, Bélukám, már megint produkálod magad? – hallja valahonnan a háta mögül Piros összetéveszthetetlen, csengő nevetését. – Vagy tényleg rosszul vagy? Ennek szívből örülök, végre mindig együtt lehetünk; mondtam már, hogy ki is néztem egy tetszetősebb bárányfelhőt.” „Ne reménykedj! – súgja HáBé a szívében. – Még nem megyek.” És elszántan nyitja ki a szemét.

– Idegesség? – engedi el a csuklóját a tekintélyes úriember. – Fáradtság? Mindenesetre tényleg múló rosszullét. – És megpaskolja Hábé égő arcát, úgy, olyan közvetlen mozdulattal, mint kupecek lóvásártéren a lovak nyakát.

HáBé hálásan vigyorog, s szétnéz az antikváriumban.

– Ugye, megmondtam, hogy nem lesz semmi baj – örül a tapasztalt hölgy a pénztárgép mögött. – Akárhogyan is, nem hiányzott nekünk most egy haláleset. Ártott volna az üzlet jó hírnevének.

– Fölöslegesen aggódnak, asszonyom – tápászkodik fel Hutera, és szégyenlősen meghajol. – Már jobban is vagyok – hajol meg újra derékból, szertartásosan.

– Mondtam már, hogy csak múló rosszullét – biccent az idős orvos, és méltóságteljesen vonul ki az antikváriumból.

– Gondolom – vesz mély lélegzetet HáBé –, hogy most, amikor minden jóra fordult, végre előadhatom jövetelem célját is. Márai Sándor verseskönyvét keresem.

– Egy Delfint az úrnak – néz a hölgy parancsolóan a hősünk mellett álló lányra.

HáBé fizet, s kezében a becsomagolt könyvvel, hajlongva hagyja el az üzletet. Ráérősen lépeget az élesedő napsütésben. „Mi van? Egy újabb szerep?” Piros megint feltűnik mellette, s úgy mosolyog, hogy belesajdul a beteg szíve. Tengerparton állnak valahol Alexandriában egy elsüllyedt hajnalon, és nézik az önmagával játszó tengert. Utolsó együttléteik egyike ez. A háznagyságú hullámok zúgva-sikoltva törnek meg a málló ősállatokat formázó köveken. Fölöttük falánk sirályok forgolódnak, zsákmányukat lesve le-lecsapnak, jézusfehér kérdőjelek. „Mondd, hogy szeretsz!” – fonja rá magát Piros, és arcához szorítja könnyes arcát. „Mondd, hogy szeretsz, és elveszel feleségül!…” Szeretlek, csókolja ő az arcát, a nyakát, félénken érinti meg libabőrös combját. Szél kél, libegteti a lány haját és ruháját. El foglak venni feleségül, nyögi. „Csakhogy én nem megyek hozzád!…” – nevet Piros, és öleléséből kiszakadva szaladni kezd a nedves homokon a tenger felé. Mögöttük ébredezik a város. Az ég összeér a hazugsággal. Mindezt tulajdonképpen már Antonius is láthatta, de most valahogy hősünket ez sem vigasztalja meg. El az analógiákkal! Botladozva kezd futni a lány után, cipője tele lesz homokkal. Ez zavarja. A láthatáron vörös folt jelenik meg, egyre terjed. „Persze akkor is hazudtál” – súgja a lány, és jéghideg szája a füléhez ér. Vacog, de nem mer elhúzódni, nehogy megint eltűnjön. Akkor gyorsan vetkőzött, lehányta magáról a ruhát, s mire ő utolérhette volna, már a tengerbe vetette magát. Kapkodva vetkőzött ő is, és követte. Ott csapkodtak a hullámokban, s a távolban váratlanul tűnt fel egy hajó. „Eszed ágában sem volt házasodni!” De hiszen te mondtad, hogy nem jössz hozzám feleségül – nyög HáBé elveszetten. – Akkor ki hazudott, te vagy én? „De hiszen világosan közölted velem még megérkezésed után, az első együtt töltött éjszakánkon, hogy eszed ágában sincsen itt maradni. Nem tudnád végleg elhagyni a szülőföldedet.” Ez igaz, de… „Nahát. S pontosan tudtad, hogy bizonyos okokból én már nem mehetek vissza oda. Milyen házasság lehetett volna hát a miénk? Te ott, én itten, Alexandriában. Leveleztünk volna…”

Hősünk sóhajt, bemegy a Múzeumkertbe, leül egy padra, előveszi a könyvet, és megkeresi a verset.

 

De Páris zúg, irdatlan szíve dobban

Kő, szó, fény, hang minden szívdobbanás

S ifjú szíved visszadobog titokban

Többé nem szólítja így soha más

Versekért hevülsz és hozzá szerényen

Almaboron élsz és fehér kenyéren, –

A pék, mikor megcsalta felesége,

Szakállt növesztett és elment vidékre.

 

„Látod – simul hozzá újra Piros, és ő megborzong az érintésétől –, nekem akkoriban soha nem olvastál verseket… Csak egy érdekelt, de az állandóan, hogy minél hamarabb fejemre borítsd a szoknyám, hogy kielégíthesd állati vágyaidat.” Téged soha nem érdekeltek a versek. „Honnan tudod? Soha nem szavaltál nekem! Soha nem mondtad, hogy az életednél is jobban szeretsz. Mindig magaddal voltál elfoglalva, te önző disznó.” Változott volna valamit is a helyzet, ha ott, a tengerben, mikor végre utolértelek, és kétségbeesetten biciklizve próbáltam fönntartani kettőnk súlyát, miközben a szám a te tengervíztől sós szádra tapadt, s azt hittem, megfulladok, ha közvetlenül azután, kifele úszva, mondjuk, verseket dünnyögök neked?… „Igen. Talán tényleg hozzád megyek akkor feleségül. Még a levélházasságot is vállalom…” Na jó, ebből elég, ne zaklass… „Ha törvényesen is a hitvesed vagyok, évente többször is meglátogathattál volna. Kellett volna adjanak útlevelet…” S arra nem gondolsz, hogy mibe került volna ez nekem? „Ne nevettess, a pénz Hadzsi halála után már nem volt akadály. Tehetős alexandriai üzletasszony voltam…” Nem, ő nem a pénzre gondol. „Hát akkor mire?” Az állandó utazgatásaival megint és újult erővel hívta volna fel magára a szervek figyelmét. Zsarolhatóvá vált volna. Ülhetett volna egy hófehér papírlap előtt a szekun, hogy beszámoljon alexandriai útjairól… „Önző voltál mindég is, Hutera – nevet Piros. – Csak magadra tudtál gondolni. A nyomorodra. A mániáidra. S közben úgy éltél, mint a hal a vízben. Ha feszélyezett volna a helyzet, ideköltözhettél volna hozzám. Mindig mondtad, mennyire megejtett ennek a bűnös városnak a varázsa…”

Hutera feláll, engesztelően nyúl Piros felé, de ismét csak az üres levegőbe markol, a lány közben eltűnt valamerre. Idegesíti, hogy újabb kapcsolatukban egyértelműen övé az irányítás. Akkor jön és akkor tűnik el, amikor akar!… Feláll, és kezében a verseskönyvvel, botladozva indul meg. A napsütésben gömbök közé vész egyetlen szerelme imádott arca. Később villamosra száll, majd autóbuszra, és kimegy Rákoshegyre, sokáig keresi Málik házát. Már harangoznak, amire végre megtalálja.

Áll a zöldre festett kapu előtt, nézi a takaros családi házat a kerítés lécein át. Harapós kutya – olvassa a figyelmeztetést, s rosszkedve pillanatok alatt illan el, szíve megtelik derűvel, vigalommal. Elvigyorodik. „Ez rávall. Ez a harapós kutya. Málik, a nagy erejű.”

„Az Mácsik volt – súgja Piros –, tudom, mert meghozattam Alexandriába Mikszáth összes műveit, s halálom előtt ezeket olvastam…”

HáBé döbbenten fordul a hang felé, de szerelme, ki tudja, miért – cselekedetei kifürkészhetetlenek, idegesítően kétértelműek, s tele vannak váratlan fordulatokkal –, láthatatlan marad.

Így hát újra nem tudja megvallani neki, mennyire otthon érezte magát Alexandriában, azokon az összetéveszthetetlen, semmi máshoz nem hasonlító estéken, amikor a félhomályban még ott bujkált a fullasztó délutáni meleg, de a tenger felől halszagot és némi friss légáramlatokat is sodort a bágyadt szellő; hallani lehetett időnként a müezzin egyforma, tagolt kiáltásait, néha éhes vagy fáradt tevék üvöltöttek torokhangon, zúgtak a gépkocsik is, női nevetés hallatszott az utcáról, s ha elindultak sétálni, egymástól egyenlő távolságra, ügyelve, hogy még véletlenül se érjen egymáshoz a kezük vagy a könyökük, láthatták a közeledő éjszaka előhírnökeit: selyemfiúk, kurvák, zsebmetszők suhantak tova az alkonyatban; egy öregasszony üzlete előtt ülve kártyát vetett, és egy másik mindég fél kilenc fele kezdte piros, repedezett bőrretiküljével ütlegelni unokája fejét, de a kopaszra beretvált fejű fiú, érthetetlen módon, nem menekült, soha nem is hajolt el az ütések elől, pedig egy este – és erre az estére világosan emlékszik, ez elkülönül a többitől – egy ütés telibe találta az orrát, azonnal vérezni kezdett, a vércseppektől váratlanul, ahogy jött, el is múlt az öregasszony brutális, eszelős dühe, s anélkül, hogy mondott volna valamit, a porban fetrengő kutyák közé hajította a véres retikült (bár a félhomályban elég nehezen lehetett kivenni a repedt piros bőrfelületen a vércseppeket, talán sötétebbek voltak? de erre sem mert volna megesküdni), és keresetlen mozdulattal a fiú lábához borult, csókolni kezdte a kezét, mire a vérző orrú fiatalember, aki kezét sem emelte az orrához, semmit sem tett azért, hogy megpróbálja csillapítani az erős vérzést, durván tépve ki magát a kezéből, egyetlen szó nélkül rohant el; a sarkon – ezt még jól látta Hutera, bár akkor Piros érthetetlen módon közel húzódott hozzá, és megfogta a kezét, tenyere meleg volt, nem úgy, mint most, s védelmet kérően simult hozzá – egy magas, fehér zakós fiú várta, szájon csókolta, zsebkendőjével törülgette az orra vérét, és egymásba karolva tűntek el a sokat látott pineák árnyékában; ő visszafordulva a síró-átkozódó-toporzékoló öregasszonyra meredt, s nem értette, mitől kezd remegni Piros hozzásimuló teste, aztán meglátta a két arabot: az utca közepén jöttek, hatalmas termetű férfiak, turbánban, köpenyben, csupán az különböztette meg őket a sűrűsödő homályban, hogy az egyiknek fekete kötés fedte a jobb szemét, beszélni kezdtek, egymás szavába vágva, de nem sietősen és nem is idegesen, Piroshoz, aztán kivártak, számonkérően néztek rá, Piros ekkor szólalt meg először, mondott valamit arabul, mire az az öles termetű férfiú, akinek kötés volt, a szemén, a ruhaujjából előhúzta handzsárját, a helyzet valószerűtlen volt s legalábbis kétértelmű, a tetők fölött ebben a pillanatban jelent meg a hold, ez a szomorú, bujkáló asszonyszem, s valahol a másik utcában magas fejhangon énekelt egy nő, de hogy miről és milyen nyelven, azt nem tudta kivenni; érezte, cselekednie kell, teste megfeszült, védelmezőn lépett szerelme elé, egy pillanatra átvillant az agyán élete néhány kulcshelyzete, mikor meghalhatott volna, ott, a német városban, talán ha nem sikerül időben lefegyverezni az agárarcú tiszt embereit, igen könnyen lelőhették volna, azután a felsőtábori őszi vadászaton is golyót kaphatott volna a hátába, s hányszor menekült el félmeztelenül különféle lakásokból a váratlanul hazaérkező, féltékeny férjek elől is, de mindég megúszta, talán azért, hogy itt haljon meg Alexandriában, itt fusson zátonyra végképpen élete, ebben a különös, extrém városban, ahol Afrika és Európa randevúzik egymással, és a hely gonosz szelleme az irigység, a féltékenység és a játékszenvedély démonainak arcát öltve kísérti a veszteseket és a nyerteseket, hogy ne legyen soha egy szabad pillanatuk, hogy mindég, minden percben érezzék, hogy bilincseknél erősebb kötelékek láncolják őket ehhez a városhoz; a férfi, akinek nem volt kötés a szemén, ekkor előrelépett, puhán ragadta meg őt az övénél fogva, fölemelte, azzal sem törődött, hogy ő, a kapálózó Hutera kétszer is az arcába vág, kíváncsian meredt rá, ahogy a bazárban nézegették honfitársai a vásári termékeket, aztán elvigyorodott, megcsóválta a fejét, és messzire hajította magától Huterát, míg a másik egyetlen követhetetlen mozdulattal szúrta mellbe Pirost, aki bizonyára már ott, a helyszínen elvérzett volna, ha a még mindég síró, toporzékoló és átkozódó öregasszony – amíg ő ájultan feküdt – nem hívja a mentőket, aztán a kórházban, sajgó tarkóját masszírozva, egy utcakőbe verhette bele, fel is hasadt, erősen vérzett, s a fiatal francia orvosnő őt is ellátta (bekötözte), s próbálta vigasztalni; azután a tágas kórteremben ült egész éjszaka, körülötte több öreg arab is haldokolt, s egy zsidó öregasszony körül felsorakozott a család, itt ült kissé szédülten magánkívül lévő szerelme ágya mellett, s töprenghetett, mihez is kezd magával és az életével, ha Piros belehal a tüdőcsúcsot is érintő és valószínűleg erős belső vérzéseket okozó késszúrásba; nézegette a képernyőn a hol hevesen meg-megránduló, hol hihetetlen lassúsággal vánszorgó extraszisztolék jeleit, s ő, aki nem hitt istenben, a szívében hosszan imádkozott akkor, hogy ne álljon meg, mégse álljon meg szerelme makacs szíve, de ugyanakkor már azon is töprengett (az aggodalom és a tervezgetések nemhogy megsemmisítették, kölcsönösen kioltották volna, hanem egyenesen táplálták egymást), hogy mihez is kezd, ha a szerelme mégis meghal; sejtette, haza kellene mennie, időlegesen elhagyott otthonukba, s némi pénzt mindenféleképpen magához kellene vennie Piros ládikájából; sejtette, hogy a lány különös ügyekbe keveredett, s azt is, hogy őt az örökösök, a rokonok, a sértett, dühöngő s lám, még ölni is képes üzletfelek aligha fogják megtűrni a házban, s akkor itt áll, mert másként nem tehet, ebben a bűnös városban, pénz és ismerősök nélkül, a sors kénye-kedvének kiszolgáltatva, de nem tudott megmozdulni, nem tudott elválni Piros alabástromfehér, imádott, szív alakú arcától; ült az ágy szélén elveszetten, közben a rokonság elment, s a zsidó öregasszony, akit rokonai végül is magára hagytak, elájulva, delíriumban hangosan kezdett rikoltozni, és elvesző, egymás körül kóválygó, egymást nem is folytató, fel-felszakadó, rendszertelen szövegeibe furcsa módon román szavak is vegyültek, többször mondta például, hogy aiurea, s Hutera ilyenkor majdnem felröhögött kínjában, annyira találónak érezte helyzetére e kifejezést, s a nagy kérdést is akkor tette fel magának először: tulajdonképpen mit keresel te itt, te balfácán? de nem tudott válaszolni; erre a kérdésre talán nem is volt válasz, aztán az öregasszony váratlanul riadt fel, némán meredt Huterára, s elmosolyodva egy narancsot nyújtott feléje, ő el akarta engedni a Piros forró, lüktető kezét, hogy meghámozza, akkor tört rá hirtelen a fáradtság is, a sok aggodalomtól a torka is kiszáradt, meleg volt az éjszakai kórházban, a betegek ide-oda forgolódtak ágyaikon, beszéltek álmukban, jajgattak is, érezte, egy narancs most jót fog tenni, ahogy elképzelte az ízét, azonnal összefutott a szájában a nyál, ám nem tudta elengedni szerelme kezét, mert hirtelen érezte meg, hogy ha gyengén is, de megszorítja, az arcába meredt, s akkor felnyíltak a szemei, kancsalul, elveszetten meredt rá, ne menj még el, Béluska, suttogta, ne félj, nem hagylak el, még nem halok meg!, s ő megfeledkezett kínzó kérdéseiről, a kórteremről, a többi betegről, a fullasztó melegről, szomjúságáról, sőt a narancsról is, a müezzin kiáltásait hallgatva tehetetlenül szorította Piros kezét, s tudta már, nem megy sehova.

 – Nahát, nem hiszek a szememnek – jelenik meg a kapuban Málik, s hátraparancsolja a nagy fehér komondort.

– Hogy élsz, kamerád? – öleli meg hősünk egykori bajtársát.

– Mint Marci Hevesen.

„És Párizs zúg, irdatlan szíve dobban” – rémlik fel benne óhatatlanul is a vers, de nem tudja folytatni, mert a továbbra is láthatatlan Piros gúnyosan jegyzi meg: „Örökké hazudsz. Nem is voltál Párizsban!” „Mindegy az. Alexandriában viszont a te jóvoltodból igenis voltam, noha hiába próbáltalak őszintén, fenntartások nélkül szeretni téged abban a hihetetlenül koszos, tarka, bűnös városban, mert nem hagytad. Inkább a halálba menekültél előlem!…” „De hát én nem tehetek arról, hogy mellbe szúrt az a dühöngő őrült!…” „De miért? – morog HáBé –, sokkal boldogabb lennék, ha végre felvilágosítanál, miért is öltek meg azon a langyos estén. Engedd meg, de ez is rád vall. Tele voltál titkokkal. És becsaptál. Mindig becsaptál.”

– Kivel társalogsz, Bélám? – álmélkodik Málik. Ennyi erővel akár be is mehetnénk. Megnézhetnéd a házam. Vagy itt akarsz szobrozni az idők végezetéig a kapum előtt, és magaddal akarsz beszélgetni? Begolyóztál? Ittál? Mátyus vagy? Sok volt a nyakolaj? A mókusvíz?!

– A szeretőm látogat mostanában.

– Mikor halt meg?

– Harminc esztendeje.

– Engem is meg-meglátogat néha az asszony, de ő csak most, a tavaly halálozott el. Ne törődj vele, pajtás. Néha már hallani vélem Szent Mihály lovának a dobogását is. Szikrázik a patkó a kockaköveken, s tudom, ha megáll a kapu előtt – nincs apelláta, indulni kell az utolsó útra!…

– Ha ugyan az lesz az utolsó.

Bemennek az udvarra.

HáBé a kutyával ismerkedik. Málik gyanakodva bámulja, a komondor pedig vidáman ugrándozik körülöttük, majd torokhangon nyüszíteni kezd, és eszelősen kaparja a földet.

– Te látod őt?

– Én igen. Néha. Nem mindig. Az előbb például nem láttam.

– Én sem.

– Te a saját feleségedet látod, Pisti. Mindenkinek a magáé.

– De ez nem igazság. A tiéd fiatal és szép, míg az enyém… S állandóan óv, ezt ne csináld, Pistu, azt ne csináld. De hát meghaltál, Rózsám, legalább most hagyjál békében, hessegetem el idegesen én.

– És erre ő?

– Erre ő meghatódik, hogy amíg élt, soha nem szólítottam meg ilyen szépen, soha nem mondtam neki, hogy Rózsám, csak azt, hogy Rozi, vagy ha piásan érkeztem haza a cigányokkal, akkor azt énekeltem, hogy Rózsi, Rózsi, mi bajod?… Sírni kezd, átlátszó könnyei szétporladnak a levegőben, megsimogatja hideg kezével az arcom, s egy ideig nem jön, hiába imádkozok, hiába istenkedek a fényképei előtt.

Málik sóhajt, bontott vodkásüveget vesz elő a kredencből. Tölt két decis pohárba.

– Egyedül élsz? – krákog HáBé, Piros ismét láthatatlan, de mintha érezné hideg kezét a homlokán, érdekes, érintése most nem borzongatja meg, hanem határozottan megnyugtatja.

– Mint az ujjam. És te, pajtás?

– Szintén zenész.

– Neked se lehet túl könnyű. Az öregnél voltál?

– Nála szálltam meg.

– Ezt rosszul tetted – ingatja a fejét Málik. – Egyfelől jöhettél volna ide, hozzám is – szomorúan nézi HáBét, és ingatja a fejét. – Hely van elég, és lehet énekelni. Másrészt szegény Sasvári őrnagy úr be van csavarodva. Most éppen a vitézi rend a nagy álma. Mesélte neked, hogy én fogom tolni az ünnepségre, ha mégis visszakapja? Az avatásra. Vén bolond. Vitéz akar lenni, címileg is, noha ő igazán az. Ismered. Vitéz Sasvári Ede! Mókás, mi?

Nem akart ő odamenni – sóhajt Hutera. Eszébe se jutott volna soha, hogy éppen az őrnagy úr szállóvendége legyen, egy otthonba ment a papja levelével, kapott is helyet ezerötszázért egy éjszakára…

– Mennyiért? – döbben meg Málik. – Jöttél volna ide, tudod, mennyi sört kaphattunk volna arra a pénzre?

Ráadásul nem is maradhatott ott.

Kidobták? – döbben meg Málik, és újratölti a poharakat, hiába int elhárítólag HáBé.

Ő jött el, mert ráakaszkodott egy tégla.

– Elmondtad az őrnagy úrnak? – élénkül fel Málik. – Evvel nem lehet itt viccelni, hékám.

– Persze. És akkor hívott oda, csak egy éjszakát töltöttem a panzióban, hajnalban el is tűntem, hogy az ügynök lehetőleg veszítse el a nyomomat.

– S azt nem mondta az őrnagy úr, hogy esetleg… hogy talán miatta figyelnek?!

– De…

– Mondtam, hogy beteg. Csakhogy tudod, neki nemcsak üldözési mániája van, őt szegényt tényleg üldözték. Mindenkit megviselt volna egy ilyen élet. Egyébként a fickó, aki rád ragadt, tényleg ügynök volt?

– Nem tudhatom biztosan, az ilyesmit nehéz eldönteni.

– Mégis, miből következtettél erre? – Málik kiissza a poharát, arca átmenet nélkül vörösödik ki, feláll a székről, és öles léptekkel jön-megy a tágas konyhában, köröz Hutera körül, ahogy otthon, a konyhájában a nesztelen, már-már repülő párducok szoktak, amikor a félhomályban kínjában (fázik is, és a sötét idegesíti) bekapcsolja a gázt.

– Minden érdekelte.

– Az is lehet, csupán kíváncsi volt, egy magányos, minden és mindenki iránt érdeklődő vén szamár.

– Minden lehet.

– Az öreg beszélt neked a kőbányai pincékről? – Málik megáll Huterával szemben, szúrósan mered rá.

– A barlangokról!…

– Beszélt vagy nem beszélt?

– Valamit mondott, miközben beretváltam – döbben meg HáBé. – De nem volt világos. Még mikor elmentem tegnap este, az ajtóból is utánam szólt, hogy meg ne feledkezzek a kőbányai barlangokról.

– Megtudta volna, melyikben van a… – Málik elhallgat, újabb pohárka vodkát iszik, teli szájjal szedi a levegőt, szemmel láthatólag ideges valamiért.

– Most már kíváncsivá tettél – nevet HáBé, de egyelőre nem nyúl a poharához. – Mi van azokkal a kurva barlangokkal vagy pincékkel?

– Ó, ez hosszú történet – sóhajt Málik, valahonnan a háta mögül, mint az előbb a rejtőzködő Piros. – Ötvenhatban, november elején állítólag oda ásott el valamiket az őrnagy úr. Iratokat, de hogy kikre vonatkoznak, vagy hogy mire, még nekem se árulta el. Listák lehetnek, pénzek is talán, arany vagy fegyverek, zászlók, érmek, ékszerek?… Minden lehet. Nagy tervei vannak ezekkel a ládikákkal, ha majd eltakarodnak az oroszok. Biztos most legújabban téged akar megbízni azzal, hogy…

– De hát én a terepet sem ismerem – dadog Hutera. – Én itten idegen vagyok.

– S az őrnagy úr se tudja pontosan, a Gergely utca melyik részén is van a pince, ahol aláereszkedett, csak sejti. Mindenesetre én már kerestem, mert természetesen engem is megbízott vele, de nem találtam semmit, s úgy látszik, azt hiszi, el akarok titkolni előle valamit, s téged is mozgósít. Szép dolog, mondhatom.

– De milyen barlangok, Pityukám? Az egész már, meg ne haragudj… Még hogy pincék, barlangok! Jó, hogy nem küld le az aggteleki cseppkőbarlangba!…

– Valóságos föld alatti várost rejt a régi Kőbánya alatt a föld telhetetlen méhe – utánozza Málik igen sikeresen egykori parancsnokuk rekedt baritonját. – A Kőrösi, Maglódi, Gergely, valamint Kada utca által határolt négyszögben harminchárom kilométer hosszú barlangrendszer húzódik, hat- és harmincméteres mélységben három, illetőleg tizennégy méter belmagassággal!…

– Olyan az egész, mint egy geometrikus horrorfilm – nevet Hutera. – Az adatok ijesztőek. És valamiféle normális magyarázatod van arra, hogy hogyan keletkezett ez a pince- vagy barlangrendszer?

– Ez a labirintus? – kérdez vissza Málik. – Szinte egy napot töltöttem lenn a sötétben, s amikor a zseblámpám kifingott, azt hittem, megőrülök, szerencsére gyertya is volt nálam.

– Na jó, majd ketten megyünk – vigyorog Hutera –, s felszerelkezünk fáklyákkal is. De mondjad, hogyan keletkeztek ezek a barlang-útvesztők?

– Száz esztendeje számolták fel a Lánchíd oroszlánjainak alapanyagát is biztosító ősi mészkőbányákat. A múlt században gondosan betömött üregek azonban a jelenben nagyon könnyen beszakadhatnak, veszélyeztetve csatornákat, vízvezetékcsöveket, sőt épületeket is. A lakókról nem is beszélve!…

– Ez tényleg olyan, mint egy rémtörténet. Vámpírok vannak? – mered Hutera a megdöbbent Málikra, de az egykori őrmester komoran néz rá.

– Nem, Bélám. Ez nem mese. S lehet, hogy az öreg elásott ládikái is léteznek valahol, de ki tudja, hol várhatják a felfedezőiket abban a labirintusban? Soha senki nem fogja megtalálni őket.

– Vajon? – élénkül meg HáBé. „Így szeretlek, ilyen magabiztosan!” – súgja a láthatatlan Piros, és jéghideg szája újra hősünk füléhez ér.

Elkábul megint, Alexandriában van, de most nem a kórteremben, a halott Piros kezét szorongatja, hanem a tengerparton kószál, egyedül, élvezi, hogy lába bokáig süppen a puha és selymes homokba. Indulnia kellene haza, két nap, és lejár az útlevele, de képtelen dönteni. Akkor jelenik meg előtte először kedvese szellemalakja, de még nem szólal meg, csak bánatosan nézi. Nagyon megijed, menekülni szeretne, távolabb egy kutya vonít, égnek emelt fejjel, s a sirályok is egyre idegesebben kóvályognak fölötte a levegőben. A partszakasz ebben a korai órában még üres, a legkitartóbb és legelszántabb fürdőzők sem érkeztek még meg, így senki nem látja a döbbenettől megmerevedő Huterát és a tőle háromlépésnyire lebegő sugárzó Pirost.

– Mi van veled, Béla? – rázza a vállát a döbbent Málik. – Megint itt van?

– A fáradtság – dadogja hősünk, és képtelen erőfeszítéssel ragadja ki magát a lassan mindenképpen rázáruló látomásból (ha tudná, amit mi már tudunk, hogy csupán tíz napja van hátra az életéből, talán nem is igyekezne mindenáron függetleníteni magát Piros rendkívül makacsul ismétlődő láthatatlan jelenlététől, de nem tudja…). – És a pincék – fordul élénken a lesunyt fejjel várakozó bajtársához.

– Barlangok, Bélám…

– Nem okoznak mélyépítési gondokat például?

– Hát már hogy a francba ne okoznának!

– Mindez akár idegenforgalmi látványosság is lehetne – álmodozik Hutera. – Ki kéne építeni; bárok, szállodák, kuplerájok, garázsok, barlangszínházak, barlangmozik. Egy csodálatos föld alatti látványosság is lehetne…

 – És a kincsekről, szóval a ládikákról mondott valamit? – tér vissza Málik mélán a kiindulóponthoz.

– Nem. Csak a pincékre hívta fel a figyelmemet…

– Lehet, hogy nincsen is kincs. Lehet, nem is kincseket ásott el. Az is lehet, fegyvereket vagy bombákat, mit tudom én. Lehet, egyszerűen fantáziál az öreg. Mostanában láthatólag felcsigázták az események. Meglátogatta Kéri tábornok úr is, hát ettől aztán teljesen kiakadt. Azóta megint nagyon aktív.

HáBé futólag látja, amint egy sötét, esős éjszakán, a ládikókat targoncán húzva maga után, golyószóróval a nyakában egykori felettese megáll a Gergely utcai ház előtt. Megremeg, az őrnagy targoncástól eltűnik a széteső éjszakában. Peregnek a konyhaasztalra az esőcseppek.

– De ki viseli gondját?

– Van bejárónője. És itten vagyok én is. Ne féltsd te Sasvári Edét. Meg tudja ő szervezni az életét, még leszálló ágban is. Inkább arról énekeljél már valamit, hogy mi járatban vagy errefelé.

– Egy regensburgi ismerősöm hívott meg. Holnap jön, és irány Ausztria!…

– Holnap délig tehát szabad vagy?

– Már amennyire – legyint Hutera. – Itt van Piros is. Mostanában mintha állandóan mellettem lenne. Ez mit jelent vajon?

– Fáradtság – sóhajt Málik, és újratölti a poharakat. – Nem vagy éhes? El kellene indulni már ebédelni.

– Nincs errefelé egy jó kiskocsma?

– De – vigyorog Málik. – Itt van a szomszédban a Vadgalamb. A törzshelyem.

Az önpusztítás módozatai

Így történik, hogy a bajtársak hosszadalmasan készülődve felkerekednek, és elslattyognak a Vadgalambba. Málikot már várják. Érdekli őket az erdélyi barát is. Marosvásárhelyről kérdezik és a forradalomról, a terroristákról. Pirost zavarhatja az egyre élénkebb társalgás is, tesz ugyan még néhány tétova kísérletet, de miután nem tudja igazán felhívni magára a sörtől egyik pillanatról a másikra berúgó s tán ezért is egyre összefüggéstelenebbül hamukázó, egyre csapongóbb Hutera figyelmét, sértődötten eltűnik.

A két barát megebédel, húslevest fogyasztanak, és marhapörköltet savanyúuborkával. Csopaki rizlinggel nyomtatják el. Hangulatuk meredeken emelkedik, utolérik a röhécselő, daloló társakat is, már anekdotáznak, vicceket mesélnek, madarat lehetne fogatni velük. Az ivócimborák egyre harsányabbak, lengenek a vidámság lobogói. Huterának többször felrémlik, hogy mennie kellene, az öreg várja, mégiscsak a vendége, alkalmazkodnia kell, nem mehet haza földrészegen, de Málik szelíd erőszakkal nyomja vissza a székre, s hallani sem akar arról, hogy elmenjen. Aztán lassan megadja magát, már képtelen kiszakadni a helyzetből. Rázárul az estébe hajló délután. Sodródik, mint annyiszor életében. Rémlik, hogy késő este egy társasággal énekelve hagyják el a Vadgalambot, kocsiba ülnek, ide-oda dől az autóban, lehet, el is alszik. Rémlik, hogy később valahol egy folyó partján állnak Málikkal és egy kéményseprővel, aki miután értesül arról, hogy Hutera nagybátyja is kéményseprőmester volt a messzi Erdélyben, szívébe zárja hősünket. Aztán vége lesz ennek is, egy faszéken gubbaszt valahol egy tágas, félhomályos konyhában, s azon töpreng, hogy hol rontotta el az életét. Könnyekkel sir, annyira sajnálja önmagát. Érzi az arcán a szél érintését, s el nem tudja képzelni, miféle szél fújhat ennyire ebben a konyhában?! Borzong. Piros ismét megjelenik, most láthatja is ismerős, karcsú, a halálban sem változó alakját – a lány szánakozva nézi, de nem mond semmit. Mintha mégis a folyó partján szobrozna, és feléje jönne a folyó, körülfonja, lebeg a víz színén, mellette Piros tempózik, az utcai lámpák fényében megcsillan fehér fogsora, szája élvetegen elnyílik, mint általában a csók előtt. HáBénak, maga sem tudja, miért, sírhatnékja van. De most nem képes egyetlen árva könnyet sem kisajtolni égő szeméből. Nézi, amint széles karimájú, nagy, fekete kalapokat sodor a szennyes ár, vicsorgó kutya- és macskatetemet, bútorokat, faágakat. Piros távolodik, hiába igyekszik utolérni, nem képes rá, váratlanul egy dereglye kerül közéjük, a dereglyében síró csecsemők, aléltan heverő öregemberek. Nem lehet tudni, alszanak-e, vagy meghaltak. Sírnak a parton a szomorúfüzek, peregnek a levelek a folyóba. Valahonnan távolról iszonyú bőgést hoz a szél, eljátszik vele. Nem tudni, valójában oroszlánok bőgnek-e, vagy az alexandriai tevék. Váratlanul világosodik ki, a szemsértő fényben egyedül tapicskol a piszkosszürke habokban. Távolabb lángol a határ. „Lehet, a kártyagyárat gyújtották fel elvetemült, gonosz emberek – suttogja Piros valahonnan a közeléből, de most megint nem látja –, lehet, az erdőt. Akkor szép sűrű az erdő, mikor ég.” Váratlanul gyúl meg a folyó vize is, menekülni szeretne, de tudja, hogy lehetetlen, körülveszi a tűz…

Amikor a haja is lángolni kezd, kétségbeesetten riad fel. Ruhásan, de cipő nélkül fekszik egy ismeretlen szoba széles családi ágyán, és zsibbadt kezét masszírozva igyekszik visszaemlékezni, hogyan is került ide. Lassan összeáll a kép. A konyhaasztalon egy ibrikben kávé, mellette egy üveg kőbányai sör s Málik levele: Jól betintáztunk, cimborám – olvassa a dülöngélő, verébfej nagyságú betűket –, az őrnagy úrnak telefonoztam, nem haragszik, a bejárónővel elküldte a táskádat is. Jó utat kíván, s arra kér, ne feledkezz meg róla, ha megjártad Regensburgot, okvetlenül keresd fel. Ja igen, még azt is üzeni, hogy tekintsd meg, ha tudod, a naumburgi dómban bizonyos Uta szobrát is, ne hagyd ki, ha véletlenül arra jársz… Jó utat. P.

HáBé megkeresi a fürdőszobát, zuhanyozik, később lassú kortyokban erőlteti magába a kávét és a sört, az ugyancsak kikészített kolbászhoz és sajthoz hozzá sem nyúl, ha evésre csak gondol is, émelyegni kezd. Ellenőrzi az időt, fél tizenegy. Lassan indulhat, a Vár innen elég messze van. Ellenőrzi a zoknijába rejtett bankókat, a pénze megvan, mehet taxival is, nem gond. Piros megjelenik előtte, szánakozva mosolyog. „A te korodban, Bélus, ártanak már az ilyesféle idült kicsapongások. Nem gondolod?” Legalábbis siettetik a találkozásunk napját – legyint HáBé. „Nincs is az már olyan messze, mint hinnéd” – nevet talányosan Alexandriában meggyilkolt szerelme, s ő váratlanul Utára gondol. Hol is látta ezt a reprót? A naumburgi dómot bemutató prospektusban? Egy folyóiratban a tiszteletes úrnál? Gyönyörű, sugárzóan indulatos női fej, hajfodor, korona, akaratos száj. És a szemek. A szemek!… A szemétől nem lehet szabadulni Aki egyszer is látta, el nem felejti többé soha.

Bezárja az ajtót, a lábtörlő alá teszi a kulcsot, megsimogatja a körülötte ugrándozó, örvendező komondor fejét, kimegy a kapun, a kaput is bezárja, és az udvarra dobva a kulcsot, gyors léptekkel indul el az erősödő tavaszi szélben. A gyorsforgalmi úton leint egy taxit. Fiatal nő vezeti, szól a rádió, de most nincs szerencséje, nincsenek hírek, zene szól.

– Nem tudja, mi történt Marosvásárhelyen? – érdeklődik.

– Ölik egymást – szól hátra flegmatikusan a taxisofőrnő, de nem részletezi.

Így aztán az elképedt HáBé sem mer kérdezni semmit, tíz perccel tizenkettő előtt érkeznek meg a Várba, kifizeti a túl borsosnak tűnő árat, a lány ránéz: különben telefonálni sem lehet Vásárhelyre – mondja, és eltorzul az arca, de még mielőtt Hutera megtudhatná, miért, bevágja az ajtót és elhajt. A szakadozott felhők közül előbukkan a nap, és hősünk a sugárzó fényözönben pillantja meg a Hadik-szobornál várakozó, régen látott barátját. Tóbiás mosolyogva integet, s ő kételyeitől megszabadulva, szinte futva siet feléje az élesedő fényben. Nem tudja, hogy már csak kilenc napja maradt az elbaltázott életéből. „Vigyázz magadra, Béla!” – hallja még Pirost, de hiába lassít le és fordul meg, többé életében már nem látja szerelme makacsul kísértő szellemalakját, az utolsó napjaira végérvényesen és megmásíthatatlanul egyedül marad.