Czeizel Endre
Pilinszky János családfájának értékelése
Pilinszky
János a verset ritkán író költők közé tartozott. Huszonöt éves korában,
1946-ban, jelent meg első kötete Trapéz
és korlát címmel. A második, a Harmadnapon
csak 1959-ben harmincnégy verssel, de ebből tizennyolc az első kötetből
származott, tehát tizenhárom év alatt csupán tizenhat új verset írt. Az
1972-ben megjelent Szálkák és az
1974. évi Végkifejlet kötetei viszont
kilencvenhét új költeményt tartalmaztak, bár egyik-másik alig volt több egy mondatnál
vagy sornál. Élete utolsó éveiben, így 1975 után azonban már nem írt verset.
Éppen ezért is Pilinszky a költészetet nem tekintette foglalkozásnak, hanem
„létállapotnak”; nem is volt soha főfoglalkozású költő.
A családfa
Életrajzának
és származásának megértésében – sok más költővel szemben – versei nemigen
segítenek. A Pilinszkyvel foglalkozó monográfiák is alig foglalkoztak őseivel,
így családfájának (lásd: ábra) összeállítása a családtagjaitól kapott
dokumentumoknak és információknak köszönhető.
A Pilinszky-ősök
A
névadó apai ősök katolikus vallásúak
és lengyel származásúak. Pilinszky I. János (V/1), a dédapa Baján volt hentesmester, és Guzmics Évával (V/2) házasodott
össze. Négy felnőttkort megért fiukról tudnak a leszármazottak. A legidősebb,
József (VI/1) megnősült, de további sorsa nem ismert. A harmadikként született
Ferenc (VI/4), felesége: Ilona (VI/5) szerepel a költő levelezésében, gyermekük
nem született. A legkisebb fiú volt Gusztáv (VI/6). Minket azonban a
másodszülöttként világra jött I. Zsigmond (VI/3) érdekel, mivel ő lett
Pilinszky János apai nagyapja.
Katonai tiszti főiskolát végzett, és feleségül a jómódúnak számító Thury család
(haranggyárosok voltak) Ilona (V/9) nevű lányát vette. Felesége édesapja: Thury
János (V/4) nagy hírű nemesi család leszármazottja. A családi hagyomány szerint
ősei között található a Várpalotát védő kapitány is, de a leszármazás pontos
részletei nem tárhatók fel. Nagy Iván magyarországi nemzedékrendi táblái négy
nemes Thury családról tudósítanak. Hont vármegyéből származott az a Thury
György, aki vitézül harcolt a török ellen számos csatában, és 1566-ban Palota
várát védte meg Arszlán török basa ellen, majd Tata visszafoglalásában
jeleskedett. 1571-ben azután Kanizsa kapitányaként halt hősi halált. Három lány
maradt csak utána, így az említett Thury János nem lehetett közvetlen
leszármazottja. Ennek a Thury családnak azonban számos más ága érte meg e
századot. Emellett ismertek még az Ung megyei, az erdélyi és Somogy vármegyei
Thury családok. Thury János a szlovák származású haranggyáros Pozdech család
egyik lányát, Ilonát (V/7) vezette oltárhoz. Csak három felnőttkort megért
gyermekükről tud a családi emlékezet, az egyik Thury Ilona (VI/9), az apai nagymama. E nagyszülők az esküvő után
Budapesten éltek, az anyai örökségnek számító Váci úti házukban. Öt
fiúgyermekük született, akik lakóhelyük környékén elhíresültek mint „rossz”
gyerekek (különösen amikor szüleik elváltak, és édesanyjuk egyedül nevelte
őket), de felnövekedvén mind jól megállták a helyüket. A legidősebb Pilinszky
II. Zsigmond (VII/1) operaénekesként szerzett világhírnevet. Huszonöt éves
korában lépett először színpadra vidéken, majd a fővárosi Operaház
szerződtette, elsősorban Wagner-énekesként. A húszas években indult nemzetközi
karrierje, a tengerentúlon is énekelt, majd a berlini operatársulat tagja lett.
A harmincas években a világ legnagyobb Wagner-tenoristájának tartották, ennek
megfelelően a Bayreuthi Ünnepi Játékokon rendszeresen szerepelt, többek között
Toscanini vezénylése mellett. Az USA-ban a Columbia Hanglemeztársaság vele
készítette el a világ első Wagner-operafelvételét, a Tannhäusert, ugyancsak Toscanini betanításában. Felesége a neves
képzőművészcsaládból származó Edvi Illés Erzsébet (VII/2), aki két lányt szült.
A férj vándoréletének megfelelően háztartást sem vezettek. 1944-ben
Németországba menekültek, majd később elváltak. Nagyobbik lányuk, Vera (VIII/2)
ezt követően Dél-Amerikába távozott, ahol házasságot kötött, de frigyük
gyermektelen maradt. 1945-ben II. Zsigmond kisebbik lányával, Erzsébettel
(VIII/4) visszatért Budapestre, de az Állami Operaházban már nem léphetett fel.
Erzsébet (VIII/4) Sipos Lajoshoz (VIII/3) ment feleségül, és gyors
egymásutánban három terhességből négy gyermekük született, mivel Boglárka
(IX/6) és Levente (IX/7) kétpetéjű ikrekként jöttek a világra. Az ikrek
megszületése után Sipos Lajos elhagyta családját, és Németországba távozott,
így Erzsébet apja segítségével nevelte fel gyermekeit, igen rossz körülmények
között. Később megismerte az USA-ban élő Strauss Pétert (VIII/5), és hozzáment
feleségül, így ő is az USA-ba költözött. Lassan követték gyermekei is, kivéve
Sipos Attilát (IX/1), aki Magyarországon alapított családot. Pilinszky
Erzsébetnek (VIII/4) második férjétől már nem lett gyermeke, megözvegyült,
jelenleg Kanadában él.
Az
öt Pilinszky fiú közül a második volt II. János (VII/3), a költő édesapja. A középiskola elvégzése után
mérnöknek készült, de később a jogot is elvégezte, ezzel magyarázható
doktorátusa. Megjárta az első világháború harctereit, amely – hivatásos tiszt
apjának nevelési elveivel egyetemben – katonássá tette viselkedését. A postánál
helyezkedett el, ahol a szamárlétrán a posta-főfelügyelőségig jutott.
Családalapítására később térek ki. Sokat kínlódott gyomorfekélye miatt, amit
1937-ben megoperálták, de a műtét után, ötvenegy éves korában meghalt.
A
testvérek sorrendjében Pilinszky I. Géza (VII/4) következik, aki ugyancsak
neves muzsikusként ismert. A budapesti Zeneakadémia elvégzése után első
hegedűsként dolgozott az Operaházban. A húszas évek végén Németországban,
Hamburgban, majd Berlinben énekesként (hőstenorként), később brácsaművészként
hasznosította tálentumát. Többször énekelt kisebb szerepeket Bayreuthban,
fellépett a leghíresebb karmesterekkel, például Toscaninivel. Emellett zeneszerzőként
is működött. Hetvenkilenc éves korában, Nyugat-Berlinben halt meg. Olgyay
Mártát (VII/5) vette feleségül, és egy fiuk: II. Géza (VIII/6) született, aki
mérnökként Németországban sokra vitte. Haza saját repülőjén szokott látogatni.
Helga (VIII/7) nevű felesége két lánnyal: Yvonne-nal (IX/9) és Jeanette-tal
(IX/10) ajándékozta meg. A negyedik Pilinszky fiú, Tibor (VII/6)
tisztviselőként dolgozott, és a szociáldemokrata párt hívének számított.
Feleségül Pfeiffer Ernát (VII/5) vette, de házasságuk gyermektelen maradt. A
legkisebb fiú: Pilinszky I. Attila (VII/8) az érettségi után önkéntesként
harcolt az első világháborúban. Fiatal korában a Magyar Színházban kisebb
szerepekben lépett fel. Később elvégezte a jogi egyetemet, és elsősorban
vállalati pénzügyekkel foglalkozott. Rendkívül jó előadónak és
találékony-talpraesett, segítőkész embernek tartották. Felesége:
Krammer-Kászonyi Margit (VII/9) két gyermeket szült. Pilinszky II. Attila
(VIII/8) 1957 januárjában műegyetemistaként elhagyta az országot, majd Svájcban
fejezte be tanulmányait. Nagyon hasonlított a költőre. Zürichben házasodott
össze Láng-Miticzky Évával (VIII/9), három lányuk (IX/11, 13, 14) született.
Közülük Gabriella (IX/13) Magyarországra jött férjhez, ugyancsak három lánya
(X/6-8) van. Pilinszky Mária (VIII/11) Pisztora Ferenc (VIII/10) pszichiáterrel
házasodott össze. Egy fiuk és két lányuk született, majd elváltak, a gyermekek
az anyával maradtak. A legidősebb, Ágoston (IX/15) neves matematikus, az
USA-ban él, három fiúgyermekével (X/9-11). Katalin (IX/18) elvesztette férjét,
egy gyermekét (X/12) neveli. Pisztora Márta (IX/20) két gyermeknek (X/13–14)
édesanyja, e sorok írója büszke arra, hogy fia: Péter (X/13) „optimális” gyerek
(vagyis az Optimális Családtervezési Szolgáltatás keretében történt
fogamzásának előkészítése).
Pilinszky
I. Zsigmond (VI/3) és Thury Ilona (VI/9) házassága később megromlott, és emiatt
elváltak. A férj ekkor szülei városába, Bajára költözött, ahol tanárként
dolgozott. Felesége újra férjhez ment Magyar I. László (VI/10) zsidó származású
ügyvédhez, akitől két gyermeke: Magyar II. László (VII/10) és Magyar Mária
született (VII/12). Mindkettő muzsikus: László bárzongorista, Mária
zongoratanárnő. Gyermeke (VIII/12) csak Magyar II. Lászlónak van. Thury Ilona
(VI/9) később második férjétől is elvált, és gyermekeit egyedül nevelte fel.
Az anyai ág: Baitz család
A
költő anyai, Baitz nevű ősei francia
eredetűek. Johann Beitz (I/1) – ő még így írta családi nevét – 1670-ben
született Gehlweilerben, Észak-Lotaringia Kreis Simmern régiójában. Maria
Barbara (I/2) keresztnevű feleségének három terhességéből öt gyermeke
született, mivel az első és harmadik szüléskor kétpetéjű ikrek jöttek a
világra. Az utóbbi egyik tagja Johann Adam Beitz (II/4), feleségének megint
csak a keresztneve: Elisabeth Margarete (II/6) ismert. Sok gyermekük között az
egyik Johann Nikolaus Beitz (III/2), aki 1731-ben még ugyancsak Gehlweilerben
született, és a nála öt évvel idősebb Maria Angela Haslerral (III/3) házasodott
össze. Családjukban hatszor köszöntött be a gyermekáldás, közülük ketten
szintén ikrek. Johann Nikolaus Beitz családjával 1771-ben vándorolt a Bánátba,
ahol – ettől kezdve – ők és leszármazottaik a Baitz családnéven szerepeltek.
Egyik gyermekük: Johann Karl Baitz (IV/6) utódai a világ különböző részein
napjainkig nyomon követhetők a család birtokában lévő pedigrén. Egy másik
gyermek, az 1768-ban Kiskomlóson született Johann Nikolaus Baitz (IV/9)
lehetett Pilinszky János egyik anyai ükapja.
A Baitzok a Bánátban hamarosan elnémetesedtek, mivel környezetükben e
népcsoport jelentette a többséget, de katolikus vallásukat megtartották. A dédapáról: Baitz Mihályról (V/10) semmit
sem lehet tudni, míg az anyai nagyapa:
Baitz János (VI/11) Torontál vármegyében, Kiskomlóson dolgozott
kádármesterként. Mégpedig nagyon jó hírűként, számos találmánnyal, így fából
készített mosógépét még Bécsben is megvásárolták. Ő tudott magyarul, a
kiegyezéskor a 48-as párt hívéül szegődött. (Láttam a Kovács Péter birtokában
lévő fotót a Baitz nagypapáról, a családi közös géneknek köszönhetően arca
Pilinszky Jánoséval szembetűnő hasonlóságot mutat.) A nagypapa az ugyancsak
francia eredetű Martin család lányát (VI/14) vezette oltárhoz, de sem a
feleség, sem szüleinek keresztneve nem ismert. Felesége nagybátyja volt azonban
az a Martin Péter (V/12) kegyesrendi tanár, aki 1847-ben született, és tudós
embernek számított, tankönyveket is írt. Az anyai nagyszülőknek hat gyermekük
született, de a két fiút (VII/18) korán elvesztették. A négy német anyanyelvű
lány közül Erzsébet (VII/14), Veronika (VII/16) és Mária (VII/17)
cseregyerekként Szegeden tanult meg magyarul. Az 1910-es évek elején, a szülők
korai halála (Baitz János 1913-ban hunyt el) után mind a négy lány – akik egész
életükben nagyon szoros kapcsolatban maradtak – Kiskomlósról Budapestre
költözött. A legidősebb volt Baitz Erzsébet
(VII/14), a családban Tetének hívták. Fővárosba kerülésük után a postán
dolgozott, majd az első világháborúban önkéntes ápolónő volt. Később belépett a
szerviták Magyarországon éppen megalapított női rendjébe. E kolduló rend női
tagozatát az 1903-ban Magyarországra kerülő olasz Marchi Cirill páter hozta
létre. Hamarosan Baitz Erzsébetet nevezték ki a szervita rend magyarországi női
ágának általános főnöknőjévé, és így lett Marchi Cirill a Baitz lányok közeli
ismerőse. A szervita női szerzetesrend 1923-ban kapcsolódott be a Klarisszeum
Gyermekmenhely életébe, amelyet 1870-ben két Károlyi grófnő alapított Budapesti
Gyermekmenhely Egylet néven. (A fiatalabb Károlyi grófnő lányneve Korniss
Klarissza volt, megmagyarázva az intézet nevét.) A gyermekmenhely épülete
1884-ben készült el Ybl Miklós tervei alapján Rákospalota–Újpest határán, az
Árpád utca 101. szám alatt (jelenleg a IV. kerületi Árpád utcában a 199. számot
viseli). Az impozáns épületben azután az árvaház mellett leány-javítóintézet is
működött, és ennek a vezetését is Baitz Erzsébet látta el, aki ettől kezdve
itteni szolgálati lakásában élt. A következő lány volt a sorban Baitz Borbála (VII/15), a családban Bébinek
becézték. Az ő tragédiájáról Pilinszky János egyik novellájában számolt be:
„Azt mondják, fürge eszű, eleven mozgású gyerek volt. A katasztrófa ötéves
korában történt vele: meglazult alatta a padláslétra foka, s Bébi eszméletlenül
terült el a földön. Néhány napra ágyba fektették, s úgy látszott, az ijedelmen
kívül nem esett semmi bántódása. Csak mintha szótlanabb lett volna ezután,
lassúbb a játékban, bizonytalanabb a beszédben. S ebből a lassúbb, szótlanabb
világból nem is került ki többé.” Nem tanult meg írni-olvasni, otthon maradt,
és a házimunkát végezte, majd húga két gyermekének megszületése után ő lett
amolyan pótanyjuk és játszótársuk. Magam – negyvenéves orvosi tapasztalatom
alapján – kételkedem Borbála értelmi visszamaradottságának az említett
traumával való megmagyarázásában. Az emberek, racionális gondolkodásuk miatt,
fontosnak tartják, hogy okot találjanak a rendkívüli jelenségekre, és erre a
látványos külső események kínálják a legegyszerűbb lehetőséget. A születéskori
és későbbi agyi traumák azonban nem szokták a Borbálánál megfigyelhető
állapotot előidézni, ezekre sokkal inkább jellemző a mozgásrendszer sérülése
(az ún. Little-kór). A jelenleg élő, Borbálát ismerő családtagok sem erősítik
meg értelmi fogyatékosságának tényét. A gond inkább az lehetett, hogy nem,
illetve alig tudott magyarul. Balesete miatt ő nem került cseregyerekként
Szegedre, és később se nagyon volt alkalma rendszeres házimunkája mellett a
magyar nyelvet elsajátítania. A németet pedig lassan elfelejtette. Ráadásul nem
tanították meg írni-olvasni, analfabetizmusa pedig eleve a gyermeknevelésre és
az otthoni teendők ellátására predesztinálta. Emlékező- és gyakorlati feladatok
végzésére való képességét ugyanakkor határozottan jónak mondták. Mindezt azért
tartottam szükségesnek részletezni, mivel a kis Jancsival, a későbbi költővel,
amolyan nevelőanyjaként, igen bensőséges és szeretetteljes kapcsolatba került,
sőt Pilinszky János szerint fontos szerepet játszott költészeti stílusának
kialakításában is.
A
harmadik lány, Baitz Veronika
(VII/15) – a családban Erikának hívták – a költő édesanyja. Budapestre kerülése után ő is a postán dolgozott, majd
az első világháborúban önkéntes ápolóként vett részt. A hadikórházban ismerte
meg a sebesült Pilinszky II. Jánost. Összeházasodásuk után a Belvárosban, a
Gróf Károlyi (jelenleg Ferenczy István) utca 5. számú bérházának a II. emeletén
laktak. 1919-ben született meg lányuk, Veronika (VIII/14), akit ugyancsak
Erikának hívtak a családban. Ő később Kovács Barnabás (VIII/13) jogászhoz ment
feleségül, és négy gyermekük született. A legidősebb, Péter (IX/21) a
festészettel kacérkodott, de azután művészettörténész lett, és
Székesfehérváron, a Szent István Múzeumban számos nevezetes kiállítás és
kiadvány fűződik nevéhez. Felesége, Kovalovszky Márta (IX/22) ugyancsak
művészettörténész. (Az ő édesapja volt Kovalovszky Miklós [1910–1997], a neves
Ady-kutató.) Nekik egy fiuk van: Márton (X/15), aki színházi zenészként
dolgozik. Kovács Barnabás és Pilinszky Veronika második gyermeke Erika (IX/24),
adminisztrátor, férje Mátyás Jakab (IX/23). Két fiút: Tamást (X/16) és Istvánt
(X/18) neveltek fel, akik mérnökök. Mátyás Tamás két gyermek apja, ők már nem
szerepelnek a családfán. Az 1942-ben harmadikként született András (IX/25) a
házukat ért bombatalálat következtében 1945-ben meghalt. Édesanyja sok órán át
ugyancsak a romok alatt feküdt. A Kovács–Pilinszky házaspár legkisebb
gyermekének, Áronnak (IX/26) a költő lett a keresztapja. Pilinszky Áron
külföldre távozott, jelenleg az USA-ban él, és üzemvezető technikusként
dolgozik. Felesége, Tatár Klára (IX/28) betegsége miatt nincs gyermekük. A
depressziója miatt öt évig kezelés alatt álló Kovácsné Pilinszky Erika
1975-ben, férje halála után, ötvenhat éves korában öngyilkos lett. Pilinszky
II. János és Baitz Veronika második gyermekeként jött a világra Pilinszky III. János (VIII/17), a
későbbi költő. A szervita nővérek viszszaemlékezései szerint édesanyja,
betegsége miatt is (epekőbetegségben szenvedett), a kisfiú nevelését túlságosan
átengedte Bébinek. Mégis, anyjával való kapcsolata bensőségesnek ítélhető.
Ugyanez nem mondható el apjáról. A költő apját
kemény, zord férfiként jellemezte, aki a fiát is harciasnak, határozottnak
remélte. Ő viszont a születésétől fogva e várakozásnak éppen ellentéte volt,
ami miatt állandó lelkifurdalás gyötörte. Már az is bűnnek számított az apja
szemében, hogy írni akart, s nem valamilyen „férfias” dolgot művelni. A költő
írásban is vallott apjáról: „Apám civilben is első világháborús katonatisztnek
tűnt… egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre
kirobbanó brutalitását… Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről
azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül
megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor
már réges-rég nem tudtam összeállni.” Nővére természete ellentétes volt a
kisfiú hallgatag, szerény, visszahúzódó személyiségével, ezért: „Nővérem egy
sellő szépségével uralkodott felettem, miközben én az alávetettség nyugalmával
végül is oly zavartalanul növekedtem fel védnöksége alatt, akár egy üvegházi
növény, amely különben elpusztulna. Élni alig éltem, de a hidegrázásig
érzékeltem mindent, amit velem tettek, s főként, ami körülöttem történt.”
Nővérének halála (ő találta meg a holttestet) újabb súlyos sebet ejtett a költő
lelkén, ezután kezdett intenzíven inni.
A
Baitz lányok sorában Mária-Mári
(VII/16) következik. Ő óvónőképzőbe járt, de azután varrással foglalkozott.
Legidősebb nővérének szervita rendi működése az ő életét is meghatározta, noha
nem lépett be a rendbe, de sokat tartózkodott az intézetben. Sohasem ment
férjhez, ő lett a kis Jancsi keresztanyja.
„Az ágy közös / A párna nem”
A
neveltetése során, elsősorban a kisfiút nevelő Baitz nővérek részéről ért
hatások nem hagyhatók figyelmen kívül Pilinszky János személyiségfejlődésének
értékelésekor. A család sajátos struktúrája és apja korai halála miatt ugyanis
lényegében csak nők nevelték, mint
történt Rimbaud, Nietzsche, József Attila és Sartre esetében. Ráadásul Baitz
Erzsébet és Baitz Mária szigorú és kemény személyiségek voltak, amit „Bébi”
szeretetteli gondoskodása csak részben tudott kiegyensúlyozni. Mindezekből
adódóan a kisfiút ismerő szervita nővérek emlékezete szerint számára a
meztelenség is bűnös dolognak tűnt (nem engedte meg nekik hálóinge levételét, a
festményeken a ruhátlan angyalok felháborították stb.). Homlokegyenest
ellentétes hatások érhették viszont az „intézeti” lányok részéről, mivel „a
fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek” voltak első játszótársai (Monstrancia, 1971). Ingrid Ficheux-nek mesélte a fiatal prostituáltakról, hogy:
„Szenvedélyes ölelésüket mai napig hiába keresem a világban.” Egészen kisfiú
korában az egyik lányba „bele is szeretett”:
…nekem viszont van egy-két olyan emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.
Pedig én
csak ötéves voltam,
s a lány
tizenhat…
Micsicsák
rabruhát viselt,
én habos
gallért és bársonyruhácskát.
Ő
elpusztult, én pusztulok.
(Vázlat,
1975)
Tizenéves
korában azután egy másik alkati adottságával szembesült. Erről is Ingrid
Ficheux-nek vallott: sokáig gondolataiban – tehát csak a vonzalom szintjén – a
férfiak érdekelték. Hat-nyolc éven át szerelmes volt egy férfiba, aki nem is
tudott róla. Pilinszky János a legtöbb dolgot a képzeletében élte meg, ritkán
vált valóban cselekvővé. E homoerotikus vonzalom azonban kínzó ellentétbe
került vallásosságával, emiatt is bűnösnek érezte magát. Mégis vállalta: „A háború
előtt kívülről nézve talán betegesnek mondható félénkségem ideig-óráig eretnek
vonzalmakba sodort. Ezt se akkor, se most nem bánom, és nem szégyellem. A
háború és az utána következő kollektív megrázkódtatás azonban – anélkül, hogy
akartam volna – ismét visszaszorított a közösbe, az élet és benne az emberiség
átlagába.” Magamagára, a „szürke fiúra” versben is emlékezett:
Csupán
titkának természetét sejtem.
Ma már
gyanítom, ez az egyetlen rossz.
Lehetek
gyilkos, homoszexuális…
(Kenyér,
1974)
Később
voltak női kapcsolatai (pl. Ruzsa Krisztina táncosnővel, akit feleségül is
akart venni) és szerelmei (Asbóth Erzsébet), de azt érezhette, amit az Életfogytiglan (1975) című vers – ennek
az alfejezetnek címéül választott – két sorával fejezett ki. Pilinszky János
alkata, túlérzékenysége magyarázhatja meg vallomását: „az egyik boldogtalan
szerelemből gázoltam a másikba rettenetes intenzitással. Akkor meg az történt,
hogy annak ellenére, hogy én voltam, aki kudarcot vallott, én bűnhődtem. Mert
ha az ember lélekkel nem győz egy szerelmet, akkor az visszaesik a testbe, és
átváltozik merő szexualitássá.”
A
zsidó származású Márkus Anna (IV/16) festőművészt, Sárközi Márta unokahúgát
1953-ban ismerte meg (Sárközi Márta műfordító, szerkesztő, Molnár Ferenc és
Vészi Margit lánya, Sárközi György felesége). Pilinszky János és Márkus Anna
1955. október 12-én polgári házasságot kötöttek, néhány hónap múlva azonban
elváltak, amiben a költő latens nemi orientációs eltérése, illetve az ezzel
kapcsolatos nemi elégtelensége játszhatott szerepet. Felesége 1956-ban Párizsba
emigrált, és Anna Mark néven ismert művésszé vált. Később Czitrom Gáborral
(IV/15) kötött házasságot, és egy fiuk (V/28) született. Márkus Anna Pilinszky
Jánossal azonban jó baráti kapcsolatban maradt.
A
költő 1970-ben ismerte meg Jutta Scherert, a Párizsban tanító férjezett, német
származású vallástörténészt. Kapcsolatuk kíméletlen őszinteségű jellemzése
található meg egyik versében: „Rühes ebek, vérzünk a párnán. / Gyönyörüek
vagyunk. / Azután csak ügyetlenek / és halhatatlanok.” (1970. december 22., 1975.) A
vonzó küllemű nő világnézete – marxistaként, Brecht és Lukács híveként – nagyon
távol állt Pilinszkyétől, és kapcsolatukat is saját munkájának rendelte alá.
Mégis, a költő hagyatékában 680 levelét találták meg. Megható Pilinszky
erőfeszítéseit érzékelni, amit Jutta megtartásáért tett. Egész életét
kapcsolatuknak kívánta szentelni, mint 1970-ben Naplófeljegyzéseiben írta: „Mindent meg kell tennem, hogy békés és
boldog legyen… A Jutta iránti szerelemből csak az abszolút önzetlen részt
vállalni. Mindent a másikért, őérte. Ezért:
1. egészség (kevés, de inkább semmi
alkohol, kevés, de inkább semmi cigaretta). 2. Nagyon rendszeres és nagyon
elmélyült munka, hasonlatos a
gondolkodáshoz és főként az igazsághoz. 3. Rendszeresség
és szorgalom. (Levelek; nyelvtanulás.) 4. Pontosság a lapnál. (Cikkek.) 5. Séták. Alvás. Takarékosság. 6. Szakadatlan
imádság. 7. Esti összegezés. Reggeli összegezés. (Szekrényrendezés.)” Pilinszky jól ismerte Jutta Scherer rákkutató
férjét. A költő szerette volna kapcsolatát a nővel rendezni, de mivel Jutta
Scherer nem volt hajlandó Magyarországon élni, komolyan foglalkozott a
disszidálás gondolatával is. Viszonyuk azután megromlott, mégis, a költő
szakításuk után, 1976 februárjában, idegösszeomlással kórházba került. 1976/77.
évi Naplófeljegyzései szerint: „Nem
lenne energiám folytatni. Még kevésbé valami újat kezdeni. Innét a feszültség
bennem: a létezés érosza halt meg számomra.” Jutta Scherer később elvált
férjétől, és hozzáment egy magyar származású férfihoz, egy fiúgyermekük
született.
A
gitárművésznek készülő Ingrid Ficheux-t (IV/18) 1978-ban Párizsban ismerte meg.
Azonnal egymásba szeretett a huszonéves nő és az ötvenhét éves férfi. A lány is
különös személyiség, dadogott, és gyakorta volt depressziós, de szívesen
vállalta Magyarországra költözését. Pilinszky siettette a házasságot, amit a
lány (részben családja és barátai hatására) késleltetett. Mint később írta:
„Nem gondoltam, hogy a halogatást ilyen nehezen viseli majd el. Ezután hol nagyon
jól megvoltunk egymással, hol pedig kegyetlenül veszekedtünk.” 1980. június
22-én egyházi esküvőt tartottak. A költő életének ez az utolsó szerelme igazi
társnak bizonyult, valóra váltva harminc évvel korábbi jövendölését:
Egyedül
vagyok, mire megjössz,
az
egyetlen élő leszek,
csak
tollpihék az üres ólban,
csak
csillagok az ég helyett.
A
temetetlen árvaságban,
mint téli
szeméttelepen,
a
hulladék közt kapirgálva
szemelgetem
az életem.
Az lesz a
tökéletes béke.
Még
szívemet se hallani,
mindenfelől
a némaságnak
extatikus
torlaszai.
A pőre
örökkévalóság.
S a tiéd,
egyedül tiéd,
kezdettől
fogva neked készült
e
nagyszerű egyszerüség…
Mindenem
veszve, mire megjössz,
se házam
nincs, se puha ágyam,
zavartalan
heverhetünk majd
a puszta
elragadtatásban…
(Mire
megjössz, 1948)
Pilinszky
halála után felesége sokáig orvosi kezelés alatt állt. Később fordítóként:
Ingrid Pilinszky néven jelentette meg a kétnyelvű Pilinszky-emlékkönyvet. A
nyolcvanas években új élettársának két gyermeket szült.
Pilinszky
szeretett volna gyermeket, éppen ezért sokat foglalkozott az örökbefogadás
gondolatával is. Sőt, már elő is készítette egy kislány (Török Sári)
adoptálását, de végül nem volt türelme és energiája a bürokratikus út
végigjárására.
„Áttörni az értelem
rácsait”
Pilinszky
János írta: „Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről
azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy
alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek,
és a tehetség ábráit mutatják. Dátumokra, helység- és személynevekre alig
emlékszem gyermekkoromból, s a nem tudásnak ezt a művészetét később, mai napig
is megőriztem. Viszont együtt nyíltam a kitáruló ablakokkal, hullottam alá a
hóval és esővel, mintha eleve tudnám mindazt, amit se megfigyelni, se
megtanulni nem kell.” Családjában: „Éhségre, szomjúságra és mezítelenségre
ítélt alkatom kapott valódi táplálékot is, életre szóló meleget, ünneplő és
hétköznapi inget-ruhát. Kivetettség, ugyanakkor azonban kivételezettség jellemezte
már első eszméléseimet… Fiatal prostituáltak és egyszerű apácák voltak első
barátaim és játszótársaim.” Pilinszky János szerint: „Gyermekkorom és életem
másik nagy és perdöntő emberi élménye anyám szegény nővére (Bébi) volt… Én az ő
nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem,
költészetem forrása.”
Nővérét
utánozva nagyon szeretett volna minél hamarabb iskolába járni, így még nem töltötte be a hatodik évét, amikor
beíratták az elemi iskola első osztályába. A Cukor utcai iskolában végezte az
első négy osztályt (1927–31). A gimnáziumot a nagy hírű piaristáknál járta ki
(1931–39), itt ejtette rabul a költészet. Elhunyt apja kívánságának megfelelően
a jogtudományi egyetemre iratkozott be, de azután fél év után ezt abbahagyta
(ekkor rendfőnök nagynénje felpofozta…), és átiratkozott a bölcsészkarra.
Tanulmányait 1944-re be is fejezte, de diplomát nem szerzett. Szakdolgozatát
1944-ben megírta, de már nem nyújthatta be, a kézirat pedig 1945 első napjaiban
a lakásban elégett. Időközben, 1938-ban, tizenhét éves korában már megjelent
első költeménye az Életben, később a Vigilia közölte verseit. 1944 őszén
behívták katonának, alakulatával Nyugatra kerül, ahol megismerte a háború és a
lágerek borzalmait. 1945 őszén tért vissza. 1946-ban adták ki első
verseskötetét, és 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. Később hosszú időre
hallgatásra kényszerítették, majd 1980-ban Kossuth-díjjal ismerték el
teljesítményét.
Egészségi állapota
Pilinszky
János testi és lelki adottságai különlegesnek mondhatók. Arcának artisztikus
vonásai férfiszépséggé tették. Szellemi képességei ugyancsak kivételesek
voltak, költői géniuszán túl is. Nagyon megértőnek bizonyult más emberekkel
szemben, különösen az elesettek, a társadalomból kiszorultak, a bűnösök iránt.
A szeretetet mindennél fontosabbra becsülte:
Boldogtalan
a pillanat, mikor
fölfedezi
az árva önmagát,
s arra
gondol, hogy másnak is
fontos
lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl
arra vágyik, hogy szeressék.
(KZ-oratórium)
Ugyanakkor
nem e világra született, ügyetlen aszkétaként nem élt a társadalmi
lehetőségekkel, inkább csak szorongott és szenvedett. Az emberek rajongása
azonban sokat jelentett számára, és élete végén közeli ismerősei bizonyos
szerepjátszást, színészkedést is felróttak neki. Érdekes módon: amilyen keveset
írt, olyan sokat beszélt társaságban – élete végén sokszor monologizált, ekkor
már nem nagyon érdekelte mások véleménye.
Magáról
írta: a patológia minden szörnyetege megkísértette és végigkarmolta. Ebben
életmódja is szerepet játszott. Egyrészt: „18 éves korom óta mint nikotinista ismerem csak a világot”
– napi harminc cigarettát szívott el, noha gyakorta próbált leszokni e
szenvedélyéről. Fényképein a cigaretta ugyanakkor szinte kötelező rekvizituma
személyiségének. Másrészt feszültségeinek levezetésére az alkohol jótékony
mákonyához is gyakorta folyamodott. Mindent elmond erről egyik töredéke.
Részeg
vagyok. Rosszul vagyok.
Elnézően
elfogadnak és
elnézően
hazatessékelnek.
A két
szoba közül melyik üresebb
(Sorok,
1974)
Alkoholizált
állapotban gyakorta ki is rabolták, így a londoni Sohóban 1980-ban. De sajnos
nem tudott meglenni e mesterséges élvezetforrások nélkül, mivel a természetes
harmónia nem adatott meg neki. Maradt tehát „Cigaretta és alkohol: szervezett
örömök”. Mégis, nem akart önpusztító lenni, aminthogy az öngyilkosságot is
elutasította. Élete végén éppen ezért nem ivott. A gyógyszerek hatásával is
visszaélt, elsősorban álmatlanságát öngyógyította (főleg Noxyronnal, amelynek
rabja lett). Ráadásul e mesterséges kábultságot azután számtalan feketekávéval
próbálta semlegesíteni, és így áldozatul esett ennek az önként vállalt ördögi
körnek-csapdának.
Mindezek
először amúgy is túlérzékeny lelkének egészségét, majd testi állapotát ásták
alá. „Patologikusan veszélyeztetett lény” volt. Küzdött a megőrülés ellen.
Éppen ezért félt álmaitól és a nappali vízióktól, sőt hallucinációktól.
Mindezek miatt személyiségének alakulását túlzott aggállyal ellenőrizte, amely
megmagyarázta sokak által észrevételezett hipochondriáját. Semmiképpen sem volt
elme- vagy idegbeteg a fogalmak szokásos értelmében. Nála is a neurózis tünetei
(túlérzékenység, álmatlanság, fáradékonyság, szexuális zavarok) domináltak. Így
az ötvenes években, amikor korrektorként dolgozott, állandóan a
letartóztatástól félt. Emiatt nem feküdt le, foteljében bóbiskolta végig az
éjszakát. Később állapota gyakorta átment a szélsőséges kedélyállapot
depressziós formájába:
…én árva
szörny,
kit
páncél nyom, heges közöny,
ki mit se
kér, és mit se vár,
csak
bámul hosszan és puhán.
(Éjféli
fürdés)
Mindezt
jól jellemzik a leveleiből vett idézetek: „fáradt vagyok… igyekszem hát pihenni
s erőt gyűjteni a továbbiakhoz”; „súlyos beteg lettem… fáradt vagyok és
szétszórt… túl feszült s ugyanakkor széthulló állapotban vagyok”; „depressziós
állapot… idegfeszültség… lefogytam (szervezetemben sok acetont találtak, amely
a végső kiéhezettség jele), kezem remeg… koncentrációs nehézségekkel
küszködöm”; „nagyon beteg lettem. Depresszió és tüdőgyulladás (negyvenfokos
lázzal feküdtem egyedül)… nagyon gyengének érzem magamat”; „heteken át altattak
szorongásos idegkimerültség miatt”. A depressziónak orvosi szempontból is
tanulságos leírását adja: „A depresszió veszélyes hite, hogy önmagát
tökéletesen tökéletlennek érzi. Ilyen fokon ez az érzés elviselhetetlen, s
következményeiben, magatartásában rokon az önhittséggel” (1979). Költői képe
pedig talán a legtalálóbb jellemzése e szélsőséges kedélyállapotnak:
Anyám
fényképét nézem a falon,
S még az
ő egykor szeretett
pillantása
is oly merev most,
merevebb
egy kavicsnál. S ami rosszabb,
épp oly
közönyös, mint az én
tekintetem,
mely szembenéz vele.
(Depresszió)
Lelki
egészségének megromlása bizonyosan közrejátszott néhány nehezen
megmagyarázható, minden bizonnyal pszichoszomatikus betegségének (így gyakori
hőemelkedései, majd tüdőgyulladásai) létrejöttében. Amit persze más bajok is
tetéztek, így rendkívül fájdalmas és hosszadalmas fogcsontgyulladásai miatt is
sokat szenvedett. 1977 júliusában kézfeje, önhibájából (tartós kóros nyomás
miatt) négy hónapra lebénult. Mindezek magyarázhatják első szívinfarktusának
késői felismerését 1976-ban. Létrejöttében a családi hajlam (édesapja korai
halála is ezzel magyarázható) és az ártó életmód együttes hatása lehet a
meghatározó. Végül azután a második szívinfarktus oltotta ki életét 1981. május
27-én, hatvanéves korában.
Költői géniuszának jellegzetességei
Pilinszky
János életében is tetten érhető a költő géniuszok három fő jellegzetessége.
1.
A lírikus tehetségének korai jelentkezése. Ugyan, mint írta: „Tizennégy éves
koromban hallottam először Ady-verset szavalni az önképzőkörben. Hatására… úgy
döntöttem, hogy költő leszek. Az ember kamaszkorában a legmeggondolatlanabb.”
Ugyanakkor zsengéi között szerepel a „Kedves Teté”-nek 1933-ban (tehát tizenkét
éves korában) írt több verse. Első verse tizenhét éves korában jelent meg.
2.
A külső, ezenbelül a családi hatás hiánya. Ő is a szülői kívánalom, sőt akarat
ellenére vállalta a költősorsot. A nagyobb konfliktusokat valószínűleg édesapja
korai halála előzte meg, a fiatalember akkor tizenhat éves volt.
3.
A gejzírmodell érvényesülése. A
családfa ismeretében állítható, Pilinszky János őseiben a költői tálentumnak
semmi nyoma sem fedezhető fel. Nővérében és annak gyermekeiben sem mutatkozott
meg ilyen adottság. Gyermeke nem lévén, az utódokban e speciális szellemi
képesség nem vizsgálható. Így Pilinszky János költői géniusza szinte a semmiből
jött, az egekig tört fel, majd újra visszatért az átlagba.
Említést
érdemel még a Pilinszky család zenei
tálentuma. Két Pilinszky nagybácsi neves muzsikusként ismert. Az apai nagymama
második házasságából származó két gyermek is muzsikus lett. Az unokaöcs, Kovács
Péter fia: Márton is zenészként dolgozik. Pilinszky Jánost gyermekkorában a
zene nem fogta meg. Nagynénje, Magyar Mária tanította zongorázni, de komolyabb
siker nélkül. Felnőttkorában, a hatvanas évektől kezdve azonban a zene
legfontosabb szellemi élvezetévé vált. Emellett jó hangja volt, szerepelt az
iskolai énekkarban, és különleges hatást keltő versmondásában hangjának
sajátossága is szerepet játszhatott.
A
Pilinszky-féle költői nyelvre a puritánság, a szűkszavúság, az eszköztelenség,
a sajátos lényeglátás és visszafogottság a jellemző. Létrejöttében a
veleszületett adottságok bizonyára meghatározóak, ezt ő is tudta: „az én formám
is a génjeimben van megadva”, és a forma képes „létrehozni azt az egyént, azt a
tartalmat, amit… egy mű megtestesít”. Éppen ezért is vallotta: „Az írásnak van
egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik: engem ez érdekel igazából.”
Szerinte:
A valódi
tudás
tapasztalatlan,
mit se tud,
nem
ismer, nem ismerhet semmit.
(Tapasztalat)
Ezentúl
– mint utaltam rá – nagy jelentőséget tulajdonított a fejlődésben visszamaradt
Bébi nénje hatásának: „Anyanyelvemet én édesanyám szerencsétlenül járt, beteg
nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson… a világ ehhez
hozzátett ezt-azt, teljesen találomra, véletlenszerűen, nagyon különböző
műhelyekből. Ezt kaptam.” Nagyon
fontosnak érzi éppen ezért is gyermeki látásmódját és infantilis személyiségét,
amely a világra való rácsodálkozás és az általános kíváncsiság alapja, hiszen
„A gyerek: egy szempár”. A kérdésre, hogy miben gyökeredzik költészete,
„tétován és bizonytalanul” a következőképpen válaszolt: „…a gyermekkorban, mint
mindenkinél. A művészféle a kelleténél talán kissé tovább időzik el a
gyermekkorban.” Ezzel indul: a visszamaradottság „kegyelméből… Első verseimet,
mint legtöbben, kamaszkoromban írtam. Lelke mélyén minden igazi művész megreked
a gyermekkorban, folyton vissza akar térni a paradicsomba, meg akarja őrizni,
vissza akarja szerezni a vadember ártatlanságát, valahol az időn kívül.”
„A
zsenialitás szorgalom” – írta Goethe. Igen ám, de kétféle szorgalmat
különböztetett meg: mennyiségi szorgalmat, amely csak az aktivitás mennyiségét
jelzi, s a minőségi szorgalmat, amely a lényeg folyamatos kutatásával és
megragadásával az újat, a mind igazabbat tárja fel. Pilinszky az utóbbit
tartotta fontosnak: „Az igazi művész nem a tapasztalatai által tud a világról
sok esetben megdöbbentően sokat.” Idézte Rilkét, aki szerint „a fényektől nem
jutunk el a valósághoz”. Úgy érezte: „A képzelet valódi történetében a
hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál” (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban, 1970).
Köszönetnyilvánítás: Hálás vagyok Kovács Péternek,
Mátyásné Kovács Erikának és Pisztoráné Pilinszky Máriának a családtagokról
nyújtott információkért.
Felhasznált források
Alexia–Benedicta–Johanna szervita nővérek
emlékezése Pilinszky Jánosra. In: Tasi József (szerk.): „Merre? Hogyan?” Tanulmányok
Pilinszky Jánosról. Petőfi Irodalmi Múzeum. Budapest, 1977. 319–327.
Bogyay Katalin: A depresszió a valódi világ víziója. Beszélgetés Ingrid Ficheux-vel.
In: In memoriam Pilinszky. Officina
Nova Kiadó, Budapest, 1989.
Fülöp László: Pilinszky János. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.
Kuklay Antal: A kráter peremén. Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak,
1987.
Pilinszky János Összegyűjtött művei. Tanulmányok, esszék, cikkek. I–II.
(Szerkesztette stb. Hafner Zoltán.) Századvég Kiadó, Budapest, 1993.
Pilinszky János Összegyűjtött művei. Beszélgetések. (Szerkesztette stb. Hafner Zoltán.)
Századvég Kiadó, Budapest, 1994.
Pilinszky János Összegyűjtött művei. Naplók, töredékek. (Szerkesztette stb. Hafner
Zoltán.) Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
Pilinszky János Összegyűjtött levelei. (Szerkesztette stb. Hafner Zoltán.)
Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
Pilinszky János Összes versei. II., javított és bővített kiadás. (Szerkesztette
stb. Hafner Zoltán.) Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
Pilinszky János: Széppróza. (Szerkesztette stb. Hafner Zoltán.) Osiris Kiadó,
Budapest, 1998.
Pilinszky János: Publicisztikai írások. (Szerkesztette stb. Hafner Zoltán.) Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.
Tüskés Tibor: Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi
Könyvkiadó, Budapest, 1986, 1996.