EGYED PÉTER

Egyed Péter

Egy francia professzor felfedezi Romániát

Claude Karnoouh három könyvéről

A kolozsvári egyetem környezete, de a romániai posztkommunizmus-átmenet ŕ la mode-konferenciáinak a közönsége is megszokhatott már egy jelenlétet: a párizsi etnoszociológus Claude Karnoouhét, aki – a szó nemes értelmében mondom – maga is jelenség. Egy gyakran kritikai-elméleti szempontnak, álláspontnak, nézőpontnak szinte nélkülözhetetlen jelenléte kötődik hozzá, ő az „elfogulatlan szemlélő”, akinek meg kell próbálnia alkalmasint a lehetetlent: reális vitákká alakítani a megszokott álvitákat, az értelmiségi débat tétjét, karakterét és színvonalát biztosítani.

Semmiféle értékelésbe nem kívánok bocsátkozni Claude Karnoouh nézeteivel, véleményeivel, teoretikus következtetéseivel kapcsolatban, és bár szóban annyiszor megtettem, nem óhajtok vele vitázni. De a magyar olvasónak igenis tisztában kell lennie azzal, hogy ez a kutató-professzor fél életét a romániai társadalmi jelenségek tanulmányozásának szentelte (1973-tól a Máramarosban kutatott – jelesül Breb falvában, ahová a közösségbe befogadott emberként visszatért –, majd pedig 1991 óta visiting professorként évente egy szemesztert tanít a Kolozsvári Babeł-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékcsoportján – ahol is kollégák vagyunk). 1982–1989 között kitiltották Romániából (számomra könnyen megjegyezhető ez a dátum: engem meg akkoriban betiltottak ugyanoda).

A könyveit megelőző, az etnológia és a folklórtudományok körébe vágó tanulmányaival itt nincs terem foglalkozni, gondolataiból egy csokrot vagy inkább egy csipetet kívánok átnyújtani a magyar olvasónak azért, mert alapvető a kíváncsiságunk – vagy az kell hogy legyen –: milyenek vagyunk, amikor nem magunk látjuk és láttatjuk magunkat, hanem mások látnak és írnak le bennünket, mely leírásokat ugyan soha nem tekinthetjük perdöntően és eleve „objektívnek”, mégis mindig többlet hozzánk képest, olyan excedens, amelyben nem jelenik meg szükségszerűen a pszichénk: félelmeink, berögződöttségeink, valamint etnikai és történeti tudatunk karaktervonásai.

Én megvallom, gyakran sokkal nagyobb kíváncsisággal olvasgatom a bizánci és arab forrásokat, a kijevi krónikást, az utazókat Magyarországról és Erdélyről, mint magukat a magyar kútfőket, vagy legalábbis kiegészítésképpen, ámbár nem mernék állást foglalni abban a kérdésben, hogy vajon etnikai tudatunkhoz hozzá kell-e tartoznia annak, ahogyan bennünket látnak. Önértékelésünkben azonban a román–magyar viszonynak óhatatlanul meg kell jelennie, ez a viszony a történelem folyamán egyre hangsúlyosabbá vált, s tanulmányaiban a francia professzor – ebben aztán különbözik más visitingektől – pedánsan mindig a soknemzetiségű, többkultúrájú Erdélyről ír.

Claude Karnoouh első román vonatkozású könyvének címe: L’invention du peuple. Chroniques de Roumanie. Essai (Arcantčre, Paris, 1990). Román változata 1994-ben jelent meg a jeles bukaresti Humanitas Kiadónál A románok. Tipológia és mentalitás címmel, a francia változat persze mást mond, de ez itt és most ne legyen valamilyen hermeneutikai sugalom tárgya. A francia kiadás előszavában a kutató egyáltalán nem mellékes szakmai-deontológiai kérdést fogalmaz meg, igenis az idegennek – bármennyire szekularizált, szabad társadalmakban élünk is – szembe kell néznie az illetékesség határaival, mindig éreznie kell a bőrén, hogy létezik valamiféle illemetika, illedelem a megfigyelés és beavatkozás oly kényes határvonalán. A professzor első álláspontja ez volt: „ezt a munkát nem a román politikát érintő kihívásnak vagy válasznak szántam, jóllehet néha hivatkozom rá. Krónikasorozatról van szó, amelyben a személyes tapasztalat és a hermeneutikai gyakorlat a nacionalista szellem születésének és evolúciójának egy újabb olvasatát kívánja adni. A román kultúra mozdulatlan aspektusainak kommentálására vállalkoztam inkább.” A román kiadáshoz írott előszó újabb adalék: reflexiói, írja, nem kerülgetik a nacionalizmusnak, illetve különböző „megjelenítéseinek és alakzatainak” kérdését. „Bizonyos román etnográfiai és folklórtudományi munkák nyomán fedeztem fel a nacionalizmus középponti szerepét, melynek legitimitását az archaikus paraszti szokások történelmi finalitásának tulajdonították.” A probléma filozófiai nyelvezetben van megfogalmazva, de ne feledjük, hogy a szerző a jelenkori filozófia területéről számos szakkurzust vezet – Kolozsváron is. Végül ez a kérdéskör a kelet-európai nacionalizmus általában vett problematikájának kutatására irányította, amelyben, hangsúlyozta, sokat köszönhet jeles tudósok és értelmiségiek észrevételeinek, a velük való beszélgetéseknek és találkozásoknak a Duna és Tisza, a Fekete-tenger és a puszta, a Bukarest és Budapest közötti térségben. Peripatetikus séták, vonzások és választások: fontos, hogy Claude Karnoouh ragaszkodik a klasszikus (francia) kultúra vértezetéhez, szerkezetéhez, stílusához: magvas versidézetek, aforizmatikus tömörség, szarkazmus és tudós hivatkozások – semmi posztmodern. Szerzőnk nem rejti véka alá, hogy Erdélybe indulása pillanatában naiv világnézeti kettősség jellemezte: egyfelől a marxizmus–leninizmus – jelzői: forradalmi, proletár, intellektuális –, másfelől a kommunizmus véres valóságának olvasatai között ingázott, a feloldhatatlan és kibékíthetetlen ellentmondásban.

(Ezzel kapcsolatban hadd illesszek ide egy magyarázó élményt. A kilencvenes évek közepén magam is gyakorta megpróbáltam bekapcsolódni a marxizmusról, szocializmusról, kommunizmusról szóló beszélgetésekbe Rómában, az Il Manifesto köréhez tartozó rokonszenves újságírókkal. Erről aztán le kellett tennem, mert úgy néztek rám, mint akinek fogalma sem lehet a marxizmus–leninizmus lényegéről, a Tan Esszenciájáról. A létezett kommunizmus mint látszat elfedte-feledtette az igazságot. Aki tehát a látszatot [túl]élte, annak a Tan eszmei lényegéhez nem lehet köze. Még némi lelkifurdalást is éreztem, hogy egyáltalán vagyok, merek létezni ily meghibásodottan.)

A könyv első részében három értelmiségi rafináltan megkomponált portréjával találkozunk: olyan értelmiségiekről van szó, akik kiválasztották szerzőnket, a velük való beszélgetések mintegy iniciatorikus élmények. Ezek a portrék ugyanakkor egybefoglalják a szellemet, a tájat és a problematikát. Az első portré hőse, G. parasztcsaládból származik, gyerekkorát egy Szamos menti kis román–magyar vásároshelyen, településen töltötte. Mozdíthatatlanul szigorú nacionalista szellemben nevelték, ami azonban mégsem volt xenofóbia. Később rájött arra, hogy a román és magyar munkások agyát voltaképpen felelőtlen, érzéketlen, bürokrata és korrupt értelmiségiek és bértollnokok fertőzték meg, akik a különbséget, a nyelv és vallás differenciáját használták a gyűlöletkeltés fegyveréül. A katasztrófák az évszázados demagógia eredményei, és semmi történelmi szükségszerűség nem nyilvánul meg bennük. A második portré főszereplője, M. etnográfus és néprajztudós, professzor és állami bürokrata, aki föltétlenül fejet hajt a fölsőség („népünk legagyonlőttebb fia” és a többiek) előtt, egyszersmind jelzi, hogy nem ért velük egyet. De a Romániában élő, Nyugaton tanult értelmiségi mimézisének ez a kettőssége nem az egyetlen kettősség, ami organikusan jellemzi a román társadalmat. A második kettősség a paraszti társadalom és az állami bürokrácia, avagy értelmiségi elit kettőssége, melyre a román társadalom szerkezete épül. Ne tévesszen meg bennünket a felszínes modernizáció (szocialista iparosítás) jelensége: a városba vezényelt tömegek utolsó tudatvalósága éppenséggel a bivalylegeltetés, mint ahogy semmi különbség sincs aközött, hogy valaki egy bojár jobbágyaként avagy a kollektív gazdaság tagjaként legeltet. (1978–1980 között Temesváron a Közlekedési Líceumban tanítottam. Egy alkalommal a kérdésemre – hogy hát mi is a munkás?! – egyik diákom klasszikus tömörséggel azt válaszolta: a munkás az városi paraszt.) E helyen igen jelentős, módszertani értékű megállapítás következik Karnoouh könyvében: nem véletlenül preferálta a román államvezetés a mindent elárasztó és beburkoló folklorizációt. (Egyetérthetünk: romániai életünk egyik folyamatos és következetes kérdése pontosan az volt, hogy miért is kell nekünk tulajdonképpen a mozivásznon, a tévében, a rádióban, a köztereken tomboló népi táncosok és stadionokban tobzódó népi énekesek rémálmában élni?! miért kell szüntelenül tudomásul vennünk és ápolnunk paraszti jellegünket?!) Van aztán egy harmadik portré is, a Kolozsvárról Budapestre a ’70-es években áttelepült, paradigmatikus sorsú Z.-ről, a filozófusról – akinek a tanulmányait és könyveit magam is haszonnal forgattam diákkoromban, a ’70-es években. Nem írok, szeméremből, e kiváló emberről, úgyis mindenki rájön, hogy kiről van szó, s mit lehetett tőle tanulni (na, hadd súgjam meg: francia egzisztencializmus sat.).

Ritka rafinériával szerkesztett könyv ez: a portrékat Az utazó naplója című második rész követi (jóllehet a román cím: Impromptu de călătorie finomabb műfaji változatra utal). Gyönyörű, plasztikus leírás Bukarestről, a konkrétumok meghatározottságában: sósuborka- és kaporszag. A nyugati utazó aztán azt veszi észre, hogy a keletiek (az „archaikusak”) a technikai civilizáció eszközeit (tranzisztoros rádió, televízió, magnetofon, videorögzítő) először mint díszeket veszik és használják. (Ebben igaza van a professzornak: mindannyian emlékezünk még a jellegzetes utcaképre: a tranzisztoros rádiókkal – akár színes karperecekkel – sétáló – hm, honfitársainkra. Ugyanakkor nem találkozom itt egy más megfontolással, amelyet azért merek közrebocsátani, mert 1974–1978 között magam is sokat kutattam az Avasban – mármint a máramarosiban. Én arra figyeltem fel, hogy az avasi vendégmunkások (favágó- és kaszásbandák) a jövedelmüket tezaurálták: az akkori csúcstechnológiába – a román fegyvergyárakban előállított, kiváló varrógépekbe és Szaratov hűtőszekrényekbe – fektették, és nem használták őket! Ott álltak a palotaszerű nagy házak hideg tisztaszobáiban a búzás-, kukoricászsákok és a gyapjú között. Szimbolikus gazdagságjelző funkciójuk igenis megvolt. A második megjegyzésem módszertani, 1991-ben már jeleztem ugyan Karnoouh professzornak, azonban soha végig nem beszéltük-vitattuk. Arról van szó ugyanis, hogy ő gyakran olyan fekvésben használja az archaikus jelzőt, amely a magyar tudományosságban inkább a tradicionálist jelenti. Bármennyire is érdekfeszítő lenne, ez a problémacsoport immár valóban a szakterminológiai megfontolások területére vezetne, ezért itt most mellőztetik.)

Az „archaikusra” végül is szükség van, transzcendens értelemben: az archaikusból származó kollektív én-képzet nélkül nem lehet megteremteni az etnikai-nemzeti állam kollektivista alapjait, ez kölcsönöz neki afféle metafizikai legitimitást – ugyanakkor, hangsúlyozza Claude Karnoouh, a mindig lázadó szándékokkal gyanúsítható parasztság kultúráját a művelődési házak színpadaira kell száműzni. (Soha ne feledjük el a román paradigmát: a modern Románia megteremtői 1907-ben 11 ezer parasztot ágyúztak le Dél-Moldovában, s ugyanott gépfegyverezték az anyaföldbe azoknak fiait és unokáit, akiktől az 1922-es földosztás után a kollektivizálás céljára vissza akarták venni a tulajdont. De ha továbbgondoljuk, a román föld-, erdő- és ingatlan-tulajdonjogi kérdések a mai napig rémálomszerű kuszaságban kavarognak előnkbe. Jóllehet a de jure kifogástalan föld- és erdőtulajdon-törvény – szinte egyetlen ember, a moldovai, parasztpárti Vasile Lupu képviselő abszolút rámenősségének eredményeként – 1999 őszén megszületett.) A néprajztudós fejtegetései szerint az etnikai középpontú nemzeti állam megteremtése végül is egy programatikus folyamat eredménye, amelyet a XIX. századi „ébresztő” értelmiségiek gondoltak ki, s az állampárt valósított meg: ennek lényege a szerves, egyetemes és szintekre bontott folklorizáció. Folklorizációról van szó nyilván, nem élő hagyományról, mert a sokoldalúan fejlett szocializmus egyetemes spektákulumát előadó ágensek – a bányásztól a pártaktivistáig – immár a modernitáshoz tartoznak, az élő hagyomány bomlásfolyamatához.

A könyv III. részének negyedik (kulcs)fejezetében a szerző Ernst Renan 1887-es előadásának évrendszeréhez nyúl vissza: Qu’ est-ce qu’ une nation? – a faj, azaz etnosz összetévesztése a nemzettel súlyos hiba, mert az utóbbi az Istentől való monarchikus joggal analóg elsődlegesség, s a felcserélés által a nemzeti (azaz: alkotmányos) elvet az etnográfiaival helyettesítettük. Ez – Karnoouh átfogalmazásában – a politikait megelőző „etnikai” legitimitást megalapozó axióma kritikája. A történelmi legitimitás letéteményese így egy történelmen kívüli transzcendencia; az ontológiai elsődlegesség mindenfajta szerződéstől való elszakadást is jelent. A politikai rendszertől független legitimitást ad bármely nemzeti finalitású cselekvésnek. Ez a fajta gondolatmenet vezetett a létezett román nacionálkommunizmus legrémesebb elméleti termékéhez, a teljes nemzeti bezárkózással gyakorlatilag egybefonódott protokronizmushoz, amely valóban a folklórtudományokból nőtt ki, és az esztétikán át vezetett a történetíráshoz (Grigore Smeu, Corneliu Leu, Ilie Ceau‰escu nevei a döntőek, de hány vezető akadémikus jóval finomabb érveiben echóztak vissza!) és persze a megszülető filozófiai rendszerig. Vulgo: valami még azelőtt létezett, mintsem hogy létező lett volna, ahogyan aztán ezt az akronikus antét Constantin Noica bonyolult heideggeriánus fogalomrendszerben láttatta.

Ebben a folyamatban a turisták, etnológusok és néprajztudósok sehol a világon nem voltak bűntelenek: látásmódjuk sine die egyneműsítő, hiszen az egymástól távol élő paraszti közösségek dialektusaiból faragtak – az akadémikus nyelvészet normatív és tipologizáló eljárásai alapján – egységes nemzeti nyelveket, amelyeket aztán a kutatás módszertani középpontjába helyeztek. A népi verselésből is mindig a kimondás kontextusától független nyelvészeti emlékeket csináltak. Az etnográfia absztrakt kelléktára, a népművészeti múzeum az etnikai nemzet kincstára lett. (Itt a szerző konkrétan is Széchényi Ferenc gróf nemes szándékára, majd a Magyar Nemzeti Múzeum megteremtésére utal mint a térség számára szolgáló mintára.) Tulajdonképpen mi is történt? – teszi fel a kérdést. Az történt, hogy a mindennapok szükségletkielégítésére, a különböző munkák elvégzésére szolgáló eszközöket műtárgyakká változtatták és felaggatták a múzeumok falaira, és persze kiszakították abból az összefüggésből, amelyben használati értékük jelentéshez jut. A különböző térségek múzeumainak eszköz-tárgyai között azonban több hasonlóság van, mint különbség. Egyszóval a különbözőségek is részben kölcsönös átvételeken alapulnak, ami inkább a kapcsolatra utal; másfelől a homogenizációs eljárás a történelmi szinteket és különbségeket fedi el – ennek a végeredményeként kerül az összes népi eszköz a nemzeti trezorba. A muzeográfus az eszköz-tárgyakból aztán olyan ideogrammákat gyárt, amelyek a nemzeti azonosságot igazolják. (Tagadjuk le, hogy hány ilyen múzeum van a térségben, ma is?! Menjünk be szülővárosom, Kolozsvár néprajzi vagy történeti múzeumába?) Végeredményben az illuzív identitást mindig ilyen egyszerűsítő eljárásokkal lehet megteremteni – azonban az etnikai alapú nemzeti állameszme végképp nem fog tudni ellenállni a fogyasztói társadalom globális ösztönzöttségének: ez Claude Karnoouh jóslata.

A román identitás válsága szerves, és azzal van összefüggésben, hogy a fiatal nemzet értelmiségijei egy olyan toposzt, helyet kerestek, amelyben csak „ők” vannak, protokronikusan, téren és időn kívül, és nem szinkronban az európai társadalom jelenségeivel, és ennek a helynek a nyomait a nép romlatlan szellemét hordozó folklórban vélték megtalálni.

A román szellem időtlenségére, transzcendens harmóniájára két jelentős gondolkodó életműve épült e században: Lucian Blaga híres „mioritikus tere” a magyar olvasó számára jól ismert, A kultúra trilógiájából jelentős részletek jelentek meg. Kevésbé ismert viszont a rendkívül eredeti Constantin Noica, a preszokratikus görög gondolkodók kiadója, a magashegyi Páltiniłi-re visszahúzódó remete, aki magányában egymaga felnevelt egy nagystílű értelmiségi elitet. A Karnoouh professzor által elemzett Sentimentul românesc al fiin‡ei – a címet így visszaadni: A létezés román érzése, szegényes – bizonyos archaikus, archaizáló modális nyelvi szerkezetek elemzése alapján (a benne-lét és a teleologikusan értelmezett bele-lét felcserélhetősége az întru helyhatározó szerkezetben) többek között azt a következtetést vonja le, hogy az egzisztencia mint sajátosan román egzisztencia: ennek része lenni és egyben a természet egészének is lenni. Ehhez a filozófus Eminescunak, a zseniális nemzeti költőnek, ugyanakkor nacionalista és xenofób újságírónak a nyelvi szerkezeteit is felhasználta, megteremtvén egyfajta klasszikus paradigma kihívását. (Meg kell jegyeznem, valóságos válasz volt, hogy 1990 és 1996 között mondjuk minden harmadik román nemzetiségű diákunk a román szellemiség filozófiájának kérdésköréből vagy éppenséggel C. Noica filozófiájából akarta írni államvizsga-dolgozatát! És soha, de soha egyetlenegy gazdasági lapot el nem olvasott, mert erre viszont elfeledték figyelmeztetni tanítói – tette hozzá szarkasztikusan C. K. professzor.) A parasztság azonban – s ez létének sajátos paradoxona – az időtlenségben (akróniában) él, ha hagyományainak szabályozói változatlanok, egyszersmind a reális történeti időben is él, amely végül is felemészti. Az írások szép belső iróniája, hogy a professzor úr – jóllehet az akrónia elmélete és politikai filozófiája ellen oly vehemensen tiltakozik – nagyon is jól érzi magát a máramarosi román parasztok kis esti mesélgetése és falatozgatás közben.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen empirikus és elméleti tapasztalatot immár rá kell vetíteni valamilyen európai rendszerfogalomra, enélkül semmilyen, mégoly teoretikus kimenetel sem körvonalazódhatik. A második könyv címe Adio diferen‡ei, alcíme Eseu asupra modernită‡ii târzii (Búcsú a különbségtől. Esszé a későmodernitásról. Dacia Kk, Kolozsvár, 1994). Semmiféle társadalmi alkímiába nem kíván bocsátkozni a szerző, de hangsúlyosan felteszi a kérdést a kelet-európaiaknak (s azon belül főleg a román értelmiségieknek): vajon tudják-e, hogy miről beszélnek, amikor az Európába-jutásról van szó; tudják-e, hogy a szó heideggeri értelmében milyen az a létező, amelyben részt kívánnak venni?! Európát választani bizonyos értelemben hazátlanodást jelent, a jövőről beszélni – Nietzsche és Ernst Jünger szellemében – kilépést jelent az aktualitásból. Claude Karnoouh Edmund Husserl nagy 1935-ös bécsi előadásának nyomán egy etikai Európa mellett érvel – a racionalitás eme hiperkonstrukciója azonban nem valósulhatott meg. Ellenkezőleg, az európai nemzetek úgynevezett történeti hivatását felváltotta a más kontinensek művészetéből – főleg zenei hullámokból – összeadódó egyneműsítő szocializációs rend, végül is egyfajta logikai és pénzügyi rend uralma. Mivelhogy nincs klasszikus Európa, nincs sem bejövés, sem kimenés, „csak egy nagy shaker, amely együvé ráz bennünket szüntelen”. Ennélfogva a késő modernitás Európája, „az a korszak, amelyben a radikális nihilizmus létezik”, mindenféle etikai leckére alkalmatlan.

Ami ma ennyire artikulálhatatlan (Európa), azzal igen nehéz azonosulni, ezért a kelet-európaiak ellentmondásos reakciója: egyszerre vonzás és taszítás. A kelet-európai ilyenkor sajátos szimulakrumokat ölt fel, amelyek általában a demokrácia valóságát legkevésbé megjelenítő reprezentamenek, annak egyneműségét, tömegességét fejezik ki elsősorban, nem a valahova-tartozást, hanem az identitás elvesztését. A kelet-európai politikai identitás legkiválóbb kifejezői a ma már nem létező politikai viccek voltak. Nem kísérhetjük a tudós fejtegetések szerzőjét az eleven gondolat labirintusaiban – e szövegek gyakorlatilag a Kolozsváron tartott egyetemi kurzusok gondolatmenetei is.

A két könyv így együtt megjelenve igen heves visszhangot váltott ki, a szélsőjobboldali román sajtó valóságos hadjáratban hazaárulózta, kémezte, magyarbérencezte a szerzőt – aki körül aztán kellőképpen meg is fagyott a levegő. (De ugyanez a sors érte korábban Katherine Verderyt, a bostoni Johns Hopkins Egyetem szociológusprofesszorát, a kiváló kutatót, aki kezdetben szintén éveket töltött terepmunkával, magvas tanulmányokat publikált – végül pedig gyakorlatilag kiutálták Romániából.)

A harmadik könyv (Duşmanii noştri cei iubi‡i. Mici cronici din Europa Răsăriteană şi de prin alte păr‡i [Szeretett ellenségeink. Rövid krónikák Kelet-Európából és máshonnan], Polirom, Iałi, 1997) a szerző által az Andrei Plełu alapította lapban, a Dilemában 1994–1995 között közölt cikkeket tartalmazza, megállapítva, hogy az exkülügyminiszter Plełu (aki lemondott, s a jelenlegi Radu Vasile-kormányban művelődési miniszter)* is sikertelenül próbálta meg levenni a napirendről az előző hatalom folklorizációs és történelmi karneváli rögeszméit, nacionalizmusát. Ebben a szerző saját hipotézisét igazolva véli látni: itt olyanfajta rögzültségekről van szó, olyan kollektív mentalitásról, amelyet még csak meg sem tudott ingatni egy fél-forradalom.

Az alapkérdés, amelyre oly nehéz a válasz: mit tehet a román elit? Erény nélkül nincs demokrácia, mondja Karnoouh, Montesquieu után szabadon – tehát a neoliberális technikák is szükségszerűen csődöt fognak mondani. „Fejet kell hajtanunk a régi-új román elitek előtt: teljes mértékben alkalmazkodni tudtak azokhoz a korrupt erkölcsökhöz, amelyek a kései modernitás nyugati társadalmait felbomlasztják.” A szerző megáll a kolozsvári főtéren, körülnéz, és amit lát: „merénylet a szépség és a harmónia ellen”. És ha már itt tartunk, a magyar autonómiatörekvések (a székely területi autonómia) egyrészt nem tudnak kellően hatékony megoldást adni a szórvány problémáira (ez lehet ugyan igaz, de szerintem a szerző nem ismeri kellőképpen az autonómiamodelleket), másrészt a „románság identifikációs szellemét” erősítik – a kifejezés utalás a Noica-mű címére. És mivel azonosul a románság? A mindenkori román állammal, melynek Karnoouh szerint az RMDSZ puszta fennállása is mindenkori legnagyobb esélye. A magyar egyetem oly nagy szimbolikus töltést nyert problematikája is ebben az erőtérben működik. Különböző argumentumok alapján végül Claude Karnoouh amellett érvel, hogy az önálló döntési jogkörrel rendelkező magyar tagozat jelentené a megoldást az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás számára – a „Babeł-Bolyai” Tudományegyetemen belül. Ez a fajta argumentációs logika azonban nem számol azzal, hogy az egyetem az erdélyi magyarok számára nemcsak szűken főiskolai, oktatási, hanem kulturális és – legyen szabad mondanunk – nemzeti(ségi) kérdés is. Ez utóbbi megoldatlansága esetén mindig a „félig tiltott” kategóriában van. Nem várhatunk el ilyesfajta felvezetést a francia professzortól, írását újraolvasva azonban ez alkalommal azon gondolkoztam el, hogy valóban milyen hihetetlenül kevesen dolgozunk még ma is, 1999-ben az erdélyi felsőoktatásban, hogy milyen nagyságrendű csapás érte (az elvándorlás és pusztulás miatt) ezt az értelmiséget.

A kis könyvecske költői leírások sorozatával járja körül az egykori emfatikus helyszíneket: még egyszer feltűnik az avasi Breb, a Kárpátok enigmatikus hágói, a mogołoaiai kastély monarchikus patinája. A románság titkait és talányait, terheit – sajnos – tovább is e népnek kell őriznie, hordoznia, és nem is nagyon akar mást, értelmisége, elitje nem akar szakítani az organikus mítosszal, holott most nagyon is konkrét tervekre, cselekvésre volna szükség – gondolom, e szkeptikus következtetés nem volt célja Claude Karnoouhnak, akinek eredeti rokonszenve mély és kétségbevonhatatlan volt. Tiszteletre méltó szakmai becsvággyal és teoretikus verve-vel próbált meg elméleti keretet teremteni és paramétereket alkotni egy olyan feladvány megoldásához, melyre a választ csak hárman ismerik: Klóthó, Lakhészisz és Athroposz.

Megvallom, kezdetben számomra is nagyon kihívó volt Karnoouh professzor elegáns entente-diplomatára emlékeztető fölényes igazságosztó érvelése, argumentációs logikája, mely – Max Weber megértő szociológiájának parancsa ellenére – egyáltalán nem akarta megérteni a felek saját érveit, semmilyen emfatikus viszonyba nem kívánt kerülni velük, a módszertant illetően persze. Könyveinek és egyéb tanulmányainak olvastán azonban rá kellett jönnöm arra, hogy itt valóban egy kiváló antropológus-filozófus – a térség sorsa iránt egyáltalán nem közömbös – kritikai elemzéseiről, intellektuális teljesítményéről van szó (középpontban a nacionalista mítoszok, az etnikai szuperérték kritikájával, ideológiai dekonstrukciójával), amelynek ismerete a Kelet-Európa-problematika kutatói számára immár nélkülözhetetlen.

Budapest, 1999 decemberében

*Írásom befejezésekor ért el a hír, miszerint hazámban három miniszterelnök van. A kormány kilenc tagja lemondott, köztük a művelődési miniszter is.