Kántor Lajos

Az ismeretlen Nagy István

„Nem tudok róla semmit.” Kosztolányi Dezső kezdte így Nagy István című, lelkes, sőt elragadtatott jegyzetét a Nyugatban. És így fejezte be: „Senki más, csak ő. Ő, akiről semmit sem tudok. Ő, akiről mindent tudok. Nagy István, aki van. Nagyszerű, nagyszerű.” Ehhez a Kosztolányi-cikkhez, pontosabban az emlékeztetéshez a Magyar Életrajzi Lexikon harmadik, kiegészítő kötete (Bp., 1981) révén, az 1904-ben Kolozsvárt született író címszavának „Irod.” függelékében jutottam. A baj csak az, hogy a megjelölt forrás, az Írók, festők, tudósok címmel 1958-ban kiadott Kosztolányi-kötet nem tudhat az író Nagy Istvánról szóló Kosztolányi-cikkről, a jelzett írás ugyanis a csíkmindszenti születésű (1874), Baján elhunyt (1937) festőt fedezi fel – 1923-ban, amikor a későbbi proletáríró még aligha gondol novellára, regényre, egyelőre vándormunkásként járja a román királyság (a Regát) városait. Ha az életrajzi címszó írója, a bibliográfia összeállítója az idézett Kosztolányi-jegyzetbe belenéz, ha eljut a második mondatáig („Itt állok képei között”), nem követi el a szarvashibát. Mert az 1923-as évszámtól függetlenül nehezen feltételezhető – én mindenesetre nem találtam nyomára a Réz Pál szerkesztette Egy ég alatt című 1977-es Kosztolányi-gyűjteményben sem –, hogy a stílusra oly érzékeny nyugatos éppen az erdélyi munkástémákat mozgalmi oldalról megközelítő Nagy Istvánra akadt volna rá…

És akkor még egy, azaz két Nagy István-mozzanatról, melyek ugyancsak távolabbról mutatják (közelítik?) a kilencvenöt éve született és huszonkét éve meghalt író örökségét, a körülötte kialakult hangulatot. A személyességet nem kerülhetem meg, már csak a hitelesség kedvéért sem, hiszen nem voltam, nem vagyok és bizonyára nem is leszek Nagy István-kutató – művei közül is csak néhányat tartok az utókor emlékezetére érdemesnek. Mérsékelt érdeklődésem az életút és az életmű többé-kevésbé átfogó ismeretében alakult ki, és ezt tükrözi könyvtáram Nagy István-„állománya”. Az Oltyánok unokáit az első kiadásban olvastam, persze nem 1942-ben (minthogy még csupán ötéves voltam); a Réz Mihályék kóstolója kisiskoláskori élményem, a magyarirodalom-tanárunkat (?) helyettesítő kémiatanárnő órákon át olvasta fel nekünk az akkoriban (második kiadásban?) megjelenő ifjúsági regényt, gyermeki közmegelégedésre; a Sáncalját (1968) kölcsönbe kaptam. A szomszédság nevében (1941) – az Oltyánok unokái mellett ma is érdeklődésre számot tartó Nagy István-könyv – a harmadik kiadásban került birtokomba. Annál nagyobb csodálkozással látom, hogy a neoproletkult jellegzetes regénye, A legmagasabb hőfokon negyedik (!) kiadása szintén könyvtáram tartozéka, 1971-ből (a Romániai Magyar Írók sorozatát ekkor már a Kriterion folytatja).

Itt jönnek a számomra legérdekesebb mozzanatok. Fellapozva az 1948-as romániai államosítás regényét, hártyapapírra másolt levelet találok benne. Ha jól emlékszem, a Kossuth Rádióban, a Vasárnapi Újságban felolvasták. Egy Magyarországra kitelepedőnek címeztem, és mivel a nyolcvanas években súlyos következményekre számíthattam idehaza, Kolozsvárt, „egy kelet-közép-európai magyar értelmiségi”-ként írtam alá, nem mertem nevemmel vállalni a nyilvánosságot. A levélmásolatot pedig a legbiztosabbnak vélt helyre, Nagy István regényének lapjai közé rejtettem, az előszoba legfelső, magas létrával elérhető polcára. De ezzel nem érnek véget 1999-es meglepetéseim. A kolozsvári antikváriumban tizenkét lejért vásárolt novellagyűjtemény, a kétkötetes Huszonöt év (1956) most szintén megajándékoz egy régi kéziratom gépiratos másolatával: a Költöző haza? sem mondható Nagy István-i ihletésűnek – éppen ellenkezőleg, nem a proletár internacionalizmus alapján áll, a hazavesztés félelmében íródott, tíz-tizenkét éve (?), a Honos-hontalan cím alatt kiadott esszé-publicisztika-kötetembe (Miskolc, 1997) került bele. Vagyis, immár halála után, Nagy István lett az én „alibim”, rejtekhelyem…

Végül, előzetesként, még egy saját könyvtári adalék: a tizennégy lejről tanúskodó antikváriumi pecsét igazolja, hogy nem loptam, sőt nem is kölcsönöztem Bretter György barátomtól Nagy István önéletrajzi regényének második kötetét, amely most már az enyém. A Ki a sánc alól (Bukarest, 1969) belső címlapján ez az ajánlás áll, kék tintával: „Bretter Györgynek az irodalom szerető barátjának Nagy István 1969. XII. 15.”

E szubjektív apróságok előrebocsátása után illik végre magukról a Nagy István-művekről is részletesebben szólni, függetlenül attól, hogy ma hányan és kik olvassák őket. A korai novellákról mindenekelőtt. A Semleges Víg Péterről (1932) azért, mert ez volt az első, és mindazt felmutatja már, ami e tehetséges munkásíró prózáját jellemzi majd: a gyári világ, a munkáskörnyezet realista rajzát, a szerkeszteni tudást, az osztályharcos szigorúságot, elfogultságot (nem csupán a „kizsákmányolókkal”, hanem a proletársorba lecsúszó iparosréteggel szemben is!), a kommunista mozgalmi elkötelezettséget (ami a szocdemek kigúnyolásában is megmutatkozik). „Az eljövendő szocializmus nevében” takaríttatja gyorsabban a szociáldemokrata munkásotthon gondnoka a cseléddel a titkár urak irodáját. A Nagy István-életmű ismeretében ez az irónia akár öniróniának volna értelmezhető, ha tudnánk róla, hogy a szerző sajátosságai közé tartozott a humor s a kegyetlen önvizsgálat. (Pályavégi kételyei nem azonosíthatók ezzel.) A harmincas évek novellái közt találni olyanokat is, amelyek e korszak java magyar realizmusához sorolhatók, például A jótékony prémeskabát, Az öreg Máté és a „STOP”, a Lezsnyó szegény akar lenni. Itt-ott, a kapitalizmus lebontására irányuló általános társadalombírálat mellett, lényeges (szociológiai-történelmi és pszichológiai értelmezést lehetővé tevő) nemzetiségi sorskép-elemeket fedezhetünk fel bennük. A szomszédság nevében ezt regényformában teszi, meggyőző erővel. Nagy István mint realista társadalomábrázoló – amíg a politika végzetesen meg nem fertőzi – nem is tehet mást, mint hogy az általa megélt magyar Kolozsvárt jelenítse meg, ahol persze ott vannak (a század negyedik-ötödik évtizedében) a külvárosok lakói, a gyáriak és ritkábban a mozgalmiak között is, a román sorstársak, no és persze a hivatalok román tisztviselői. Ebből a kettős kiszolgáltatottságból emeli egy drámai konfliktus középpontjába az Özönvíz előtt (1936) hőseit is. E dráma sorsa példázza talán a legjobban az író Nagy István lehetőségeit: az Erdélyi Helikon pályázatán nyert vele az egyébként Korunk-munkatárs Gaál Gábor által felkarolt munkásíró (Tamási Áronnal osztozott a helikoni díjazásban!), korai sikeres színházi bemutatójára Kolozsvárt került sor, ám az igazi eseményt a Harag György-féle marosvásárhelyi rendezés jelentette 1971 márciusában – ettől számíthatjuk a romániai magyar színház megújulását. A tényen nem változtat, hogy a szerző tiltakozott darabja hagyományos realizmuson túlemelkedő, expresszionista elemekkel élő megjelenítése miatt. (Ugyanez a „felújító” munka valószínűleg nem végezhető el 1937-ben írt és régebben sokat emlegetett szociográfiájával, a Külvárossal – és nem a műfaji különbség, hanem a többnyire súlyos terhet jelentő átideologizáltság miatt…)

A negyvenes évek első felében – tehát az újabb főhatalom-változás, vagy ahogy Nagy István írói-politikusi uralkodásának idejében nevezték: a „felszabadulás” előtt – a népi mozgalomhoz közeledő szerzőnk megszabadulni látszott korábbi (és későbbi, még több kárt okozó) elfogultságaitól. A kolozsvári Termés 1943. nyári kötetében közölt ankét, az „Elvek, gondolatok” szervezői-szerkesztői, Szabédi Lászlóék Nagy Istvánt is megszólaltatták, mégpedig nyilvánvalóan politikai tisztázó szándékkal. Maga Szabédi, a kérdések megfogalmazója abból indul ki, hogy Nagy István A munkásság Petőfije című írásában leszögezte: a munkásosztály Petőfi forradalmiságának az örököse, ugyanakkor kapocs a nemzetiségek felé. Szabédi úgy értelmezi ezt a kijelentést, hogy a magyar munkásság kész megvalósítani a demokráciát, kifelé pedig a szomszéd népekkel való megbékélést. „Hol keresed szövetségeseit?” – kérdezi ezek után a Termés-szerkesztő a köztudottan mozgalmi kapcsolatokkal rendelkező erdélyi munkásírót (már az Oltyánok unokái szerzőjét), amire a megkérdezett a mai olvasót meglepő módon válaszol: „a munkásság végsőkig ragaszkodik nemzeti függetlenségünkhöz, mely a demokrácia első számú vívmányai közé tartozik. Így kész ma is befelé és kifelé mindenkivel szövetkezni, aki ebből a világkatasztrófából az igazságos, mielőbbi béke felé egyengeti az utat, aki a független és demokratikus, épkézláb Magyarország érdekében az ország határai közé akarja vonni és ott tartani a nemzet minden fizikai és szellemi erejét.” Ami pedig a lehetséges szövetségeket illeti, Nagy István nem csupán személyes véleményét fejti ki e népfrontos elképzelésben: „A szocialista magyar munkásság Erdélyben a Vásárhelyi Találkozó, az anyaországban pedig a Márciusi Front idején szövetségeseket keresett a fiatal magyar értelmiségiek sorában is. Kívánatosnak tartaná, ha ezután mélyebb rokonszenvvel találkozna hasonló célú közeledése. Erre nézve örvendetes jelenség, hogy a parasztszármazású főiskolás ifjúság egy része – részben a falukutató, részben a népi irodalom öntudatosító hatására – a munkásság egyetemes törekvései mellett hajlandó közvetíteni a középrétegek felé.”

Ugyanitt találkozunk a pártdoktrína marxista alátámasztásával a szocialista jövőkép felvázolásában. Nagy István nem tagadja a polgári demokrácia szükségességét, de ezt csak „át nem ugorható lépcsőfoknak” mondja a szocializmus felé; „…az osztályoknak a közösségi összhang érdekében meg kell szűnniük, illetve az osztályellentéteket szülő kapitalizmus át kell hogy adja a helyét a közösségi tervgazdálkodásnak.” A távlati nemzetpolitikáról szólván pedig kijelenti, hogy a szocialista munkásságot már nem gyötri a nemzethalál-félelem, a nemzetek közötti együttműködés, a világtervgazdaság megoldja a vitás kérdéseket, amelyek világháborúkat eredményeztek.

Nem telik bele két év, és Nagy István, pártjával együtt, hatalmi pozícióba kerül Romániában. Nemzetgyűlési képviselő, magas irodalompolitikai funkciókat tölt be, egyetemi tanár és a Bolyai Tudományegyetem rektora, akadémikus (néhány elemi osztály elvégzését igazoló bizonyítvánnyal). Az „eljött szocializmus” kiábrándító romániai és világméretű tanulságait tulajdonképpen öregkorában sem tudja levonni – ebben osztozik hasonló múlttal rendelkező kortársainak többségével –, bár kételyei a „világtervgazdaság” eredményességét illetően, legalábbis romániai vetületben, megjelennek, növekednek. Ennek jeleit a kolozsvári írótársadalom különféle gyűlésein a hetvenes évek második felében elhangzó felszólalásai adják. Ami pedig a nemzetek közötti együttműködést illeti, az 1956-os magyarországi forradalmat elítélő, a „magyar nacionalizmus” veszélyét mindegyre hangoztató, a magyar polgári örökség értékeit tagadó anacionális (szebb hangzásban: internacionalista) megnyilatkozásainak sorozata után 1959-ben, a Bolyai egyetem megszüntetését célzó pártkezdeményezés napjaiban megpróbál – sikertelenül – szembehelyezkedni a pártvonallal, a kommunista jelszavakkal operáló román nacionalizmussal. A keserűnek ismert ember élete vége felé, a funkciókból már rég kiesve, egyre keserűbbé vált. Azt azonban, amit emlékiratainak tervezett ötödik kötete bevezetőjében írt (és ami a Korunk 1979. 1–2., összevont számában ellenőrizhető), hogy „mindent, ami társadalmi életünk fejlődésében felmerül, a kérdőjelek felől nézve szemlélek” – már nem tudta valósággá, főképpen nem esztétikai valósággá váltani.