Károlyi Zsigmond

A Barcsay-centenárium

Kérdező: Nagy Zoltán

– A Barcsay-emlékkiállítás egyik szervezője voltál, s emellett sajtó alá rendezted a mester Munkám, sorsom, emlékeim címmel kiadott önéletírását. Milyen Barcsay-képet őrzöl magadban?

– Festőgenerációk számára Barcsay jelenléte alapvető élmény volt a főiskolán. Harminc évig tanított művészeti anatómiát és tárgyábrázolást, régebbi szóhasználattal: szemléleti látszattant. Mindenki megőrzött róla valamilyen személyes emléket: hogyan zajlottak az órái, milyen volt nála a vizsga. Én a téli estékre emlékszem, amint szundikálva várakoztunk. Botkopogással fürge, apró, kopasz bácsi jött be fiatalosan, s egyszer csak elkezdte a kar vagy lábszár csontozatát magyarázni. Túlzás lenne állítani, hogy ez mindenkit annyira izgatott. A tekintélye és a pedagógiája inkább azon alapult, hogy tökéletesen ismerte a tárgyát. Nem száraz bemutatás volt ez, mindig rajz kísérte. Nekünk is rajzolni kellett – természetesen a vizsgán is –, olyan feladatokat kaptunk, mint a csilletoló, ásó vagy a csákányozó ember. Ismertük a művészetét. Sokunkban felmerült, holott a főiskolán ő az egyik legjelentősebb művész, még sincs osztálya; nem festészetet tanít, hanem alkalmazott tárgyat. Ám Barcsay ezzel teljesen meg volt elégedve, nem akart jobban beleszólni a világ dolgaiba. Nagyon adott arra, hogy ne folyjék bele a főiskola történéseibe.

Tárgyábrázolásnál a bemutatkozáskor rajzot kellett csinálni. Lerajzoltam a dobogót, a paravánt, a lelógó lámpát, de a kockák vagy a modell helyére trecentós ízű angyali üdvözletet vizionáltam. Kíváncsi voltam, mit szól ehhez; oda is vittem hozzá a lapot, de nem akart rá reagálni. Mindig a szakmai korrektséget, tárgyszerűséget hangsúlyozta, semmi elméleti, művészetelméleti, ideológiai dologról – velünk legalábbis – nem beszélt. Ez nála bölcs, tudatos elhatározás volt. Önéletrajzából a politika és a történelem teljesen kimarad. Pontosan tudja, miről nem akar írni.

– Mit képvisel számodra mint művész?

– Mindig rejtély volt előttem, hogy egy magának való, szigorúan csak a művészeti problémákkal foglalkozó emberből hogyan lett a hatvanas évek reprezentatív művésze. Egyrészt ott voltak a mozaikok, másrészt az „absztrakt” festészete. Mi a főiskolán – tisztázatlan szóhasználattal – absztrakt festőnek tartottuk. Furcsa helyzet volt: amit csinál, tilos, de ő megengedheti magának, mert igencsak bizonyított az anatómiával. Egész sorsában vannak ilyen különös bizonytalanságok és ellentmondások, amin ő, mint egy szent, a munka megszállottja, hihetetlen makacssággal lett úrrá.

Ilyenek a fiatalkori traumák: eljött Erdélyből, amikor az levált az országról. Itt teljesen egyedül volt, csak festeni akart. Mai ésszel el sem tudjuk képzelni, hogy ő is, akárcsak Egry, Tóth Menyhért és más magyar festők, micsoda nyomorból küzdötte fel magát. 1931-től iparitanonc-iskolákban tanított földrajzot, könyvelést, számtant, egyáltalán nem művészeti tárgyakat, hogy ne kelljen a festészetből megélnie, amiből egyébként nem is tudott volna. A professzorsága 1945 után bizonyos fokú védettséget ad neki. Az anekdoták szerint állítólag azt mesélte: azért fest olyan kicsi képeket, hogy ha jön az ÁVO, könnyen el lehessen azokat dugni. Van ebben persze humor is, Barcsay az élethelyzetek abszurditásához nagyon érzékenyen tudott viszonyulni.

Rendkívüli, ahogy a család és minden egyéb háttér nélküli ember kötődött az intézményhez. Főiskolásként az Epreskertben lakott, s egy zuglói próbálkozást és később Szentendrét leszámítva összes lakása, műterme – az Aradi, a Benczúr utcában, a Hunyadi téren – mind a főiskola környékén volt, tízperces járókörzetben. Emberi kapcsolatait tekintve hasonlóan szűk körben mozgott. Nagyon szép és felemelő a viszonya Lyka Károlyhoz, Rudnayhoz, Endre Bélához, ezekhez a kedves, okos, nagyon tiszta és nagyon konzervatív emberekhez. Lykával tizennégy éven keresztül mindennap együtt reggeliztek. Amikor Lykáék átköltöztek Budára, a lakásukat átadták neki, és ő szombatonként mindig elment hozzájuk. Az az érzésem, Barcsaynak az életre való reakcióiban, ahogy az anatómiatanításban elbújt, Lyka bölcsessége is ott húzódik a háttérben. Tanácsaival segítette, s emellett Barcsay nagyon sokat tanult tőle.

– Művészként mit képviselt?

– Rosszul cseng a szó, de akadémikus művésznek tartom. Történeti értelemben gondolok az akadémiára, ahogy a Carracciaknál vagy akár Platónnál megjelent. A múlt század óta viszont, amikor szerte Európában létrejöttek ezek az intézmények, a művészettörténet mintha csak arról szólna, hogy minden progresszív mozgalom az akadémiákkal szemben lépett fel. Tény: az ún. progresszió egyfolytában a múlt felszámolásán dolgozik, s ennek illik pozitív előjelet tulajdonítani. Az élet talán bonyolultabb, gazdagabb, mint a ragályos radikalizmus gondoltatja velünk. Én úgy vélem, a művészet esszenciálisan saját problémáit dolgozza fel, azok rendszereződnek és gondolódnak tovább, a tudományhoz hasonlóan. Az akadémikus festészet lényege szerint önmagára reflektál, nem a politikai, ideológiai, közéleti aktualitások érdeklik, befelé néz, a szakmai terület felé, amit Barcsay úgy fogalmaz meg: „a festőnek festői problémái vannak”. Nem hiszem, hogy ez menekülés volna vagy bezárkózás. Meg kell építeni a várfalat, hogy azon belül az ember békében élhessen.

Barcsay elindul Rudnaytól, és eljut egy végtelenül egyszerű, néha nagyon humoros absztrakt festészetig, a neogeo törekvésekkel egy időben. Ekképpen átíveli a századot. Megtalálható nála a nemes lampérth-es, uitzos, a Nyolcakra és aktivistákra ütő, kubista gondolkodás – ahogy Kállai Ernő írja 1936-ban – és Endre Béla, Tornyai, Rudnay révén az alföldi festészet vonala. Kállai lényegében mint expresszionista festőt írja le: „rögbe zsúfolt látomás”, „örökké igát hordó föld- és embertelevény sötét arcvonásai”, „szélesen, dúsan ágyazott forma”, „a magyar expresszionizmus adóssága teljesedik ki Barcsay művészetében” stb.

Meggyőződésem, Barcsay ezeken a megfogalmazásokon sokat töprengett. Kállai (Mezei Árpádot leszámítva) napjainkig az egyetlen a magyar kritikusok közt, akinek volt olyan víziója, vágya, hogy sajátosan hazai művészetet konstruáljon; de ezt úgy tette, hogy közben nagyon is otthon volt a világban. Nem vidékiesen, hanem a lehető legelevenebb aktualitás szellemi magaslatából nézett vissza arra, hogy mit tudunk mi Európának adni. A székely népballadák hangját vélte felfedezni a harmincöt éves Barcsay művészetében, ám ezt nagyon nehéz megtalálni a hatvanas évekbeli mozaikokon.

– Mit lehetne kiemelni a háború utáni pályaszakaszból?

– Egy jelentős életmű után, ötvenhét évesen megfesti a Csendélet kenyérkosárral című képét – egy asztalt az árnyékával, s rajta forgástest, ami a képzőművészeti gimnáziumban első osztályos anyag; vagy a festőállványt és az árnyékát. Szinte visszaül az iskolapadba. Egy-egy fejet, profilt is fest, szálkás, temperás, freskó hatású, Signorellire emlékeztető ecsettechnikával, ami számomra hihetetlenül jelentős. Másrészt viszont 1949-ben megrajzolja azt a kartont, amiből a hatvanas évek hivatalos művészete, szocreálja lesz. Ez is kulcsmű. Mint sokan mások, Kerényi Jenő például, a sztálinizmus elől visszamenekül a harmincas évek heroikus, monumentális, római iskolás művészetéhez. Azok is, akiket említ önéletírásában, Permeke, Rouault, Derain, a harmincas évek meghatározó figurái voltak, konzervatív művészek. 1949-ben visszamegy húsz évet, és a rákövetkező húsz év művészetét vetíti előre. Láttam 1965-ben a X. Országos Képzőművészeti Kiállítást, egy Művészet-különszám volt a katalógusa. A címlapon elöl és hátul s belül is Barcsay mozaikja szerepel, a túloldalon pedig Somogyi József Szántó Kovács János-szobra. Mind a két művön kicsi, karakter nélküli fej, robusztus ember mezítláb, ugyanaz az embereszmény itt férfi, ott női alakban. Tanulságos a terv és a megvalósult mű összevetése. A szénrajzon eleven, néha kósza-kusza vonalakat látunk a sommás, betonos karakterű kontúrok közötti mezőkben, míg a kivitelezett márványmozaik a tört metlahit kocsmapadlók hangulatát idézi.

– A kései Barcsay igen gyakran ábrázoló és absztrakt egyszerre.

– Örökösen védekezik. Sose mulasztja el, hogy az absztrakt művészettől elhatárolódjék. Mindig hangsúlyozza, mennyire szüksége van a modellre. Furcsa ambivalencia van minden munkájában és a személyiségében is. Így a természetelvű festők is szeretnek rá hivatkozni, és az absztrakt művészek is. Ez a köztes, mégis integráló szerep – hogy mindkét irányba nyit kilátást – végül is tanári szerep. Túl ezen, angyalszerűsége, morális tisztasága volt igazán mítoszképző. Olyan korban, amikor mindenki hazudott, ő a múltjához, a művészethez egy szent ártatlanságával ragaszkodott. A főiskola a művészeti életbe való beilleszkedés idomítóhelye, a kiképzőterepe volt, katonaságszerű intézmény. Ebben a közegben Barcsay úgy jelent meg, mint aki nem is a földön jár. Ő művészetben gondolkodott, a többiek politikában, karrierben, megbízásban, illusztrációs vagy kirakatrendezői feladatokban. Velük szemben egy másik világ képviselőjeként, autonóm művészként lépett fel.

– Akadémiai festőként mire törekedett?

– Nem arra, miként tud valamilyen szabályt áthágni, hanem hogy hogyan bír valami teljességet elérni, rendszert alkotni. Ez ma már illúziónak tűnik, de a nekifeszülése tiszteletre méltó. Érdekes látni, nagy murális munkáiba hogyan lop be kis absztrakt képeket: egy kis Mondriant, Braque-ot. Ennek üdítő aktualitása van. Szándék nélkül megcsinálta a hatvanas évek kádárista, lukácsista szocreálját – ami a közismert meghatározás szerint nem stílus, hanem alkotó módszer –, hasznosítja, tartalommal tölti meg a formai leleményeket. A posztmodern, az intézményessé vált modernizmus strukturálisan nagyon hasonló eklektika. Rengeteg tartalmi és formai egyezést lehetne kimutatni a puhuló, fellazuló és cinikussá váló szocreál ideológia és a posztmodern, transzavantgárd halandzsa közt.

– Mit értesz azon, hogy a posztmodern az avantgárd intézményesülése?

– Szememben a munkásmozgalom vagy az SZKP története, a maga frakcióharcaival, strukturálisan nagyon hasonlít az avantgárd, az izmusok történetéhez. Amikor az illegalitás és a partizánharc után egyszer csak ott találták magukat a hatalom kellős közepében, az analóg azzal a helyzettel, amiben most a világ művészete van. A posztmodern egészen egyszerűen nem azt jelenti, hogy meghalt az avantgárd, hanem azt, hogy győzött.

– És akadémiává lett?

– Lehet ezt így is mondani, de az akadémia tekintetében én Ad Reinhardt-i alapokon állok. Szerinte az egyetemi szintű művészeti oktatás nem népszerűsíti a művészetet, hanem a művészt mint művészt készíti fel, s az akadémia nem a siker előszobája, szolgálati állomás vagy szanatórium, hanem a művészek közössége, kongregációja és klubja, kolostor és elefántcsonttorony egyúttal. Innen nézve a posztmodern tönkretette az akadémiát, végérvényesen, egyszer s mindenkorra, és azt, amit az akadémia jelent. Szétvert mindent. A pénz felszámolta a szellemi elitet.

– Visszatérve Barcsay 1949-es kartonjára, hogyan jelenik meg ez önéletírásában?

– Magánéletének az eseményeiről van szó, a nővérének meg a nővére lányának a betegségéről, arról, hogy kórházak között ingázik. Én viszont a történelmet látom benne. A múlt – és minden, amire a festő hivatkozik – nosztalgiával van itt jelen. Hihetetlen történelmi kataklizmában mint valami présben szilárdulnak betontömbökké ezek a figurák, olyan rajzolattal, mint kőben és lemezen a karc okozta sérülések. Ikonok valójában ezek a figurák, s elképzelhetetlen, miről beszélgetnek egymással. Nincs semmi kommunikáció köztük, modellek, bábuk, akik a forma ritmusával csoportosulnak.

– Miként lehetne megvonni az életmű mérlegét?

– Örülhetünk, hogy van néhány gyönyörű Barcsay-mozaikunk, hogy a legtöbb nyelvre lefordított magyar könyv az ő művészeti anatómiája, viszont azt a festőt, akit Kállai előlegez, elvesztettük. Emiatt gondolom azt, hogy szocialista realista művész. Ha így nézzük, akkor tragikus sors, mert rendkívüli belső tartással és megszállott intenzív munkával próbált független maradni. Az igazi abszurd, tágasabb horizontból nézve azonban az, hogy nagy művészetet csinált, ami mint a kor hivatalos önképe árulkodik arról, mennyire megnyomorodott itt mindenki. Ki ne szeretne nagy falfelületen megjelenni, teljesen kibontani a talentumait? Neki ez megadatott. Gyönyörű életmű maradt utána, melyben a kor lehetőségei maximálisan realizálódtak, de nem Barcsaynak mint festőnek a lehetőségei.

– Mi lett volna az igazi lehetősége?

– Barcsay művészetének problematikája valójában privát problematika. Hiába mondja, hogy nem táblaképfestő, az. A hozzá legközelebb állónak Nagy István és Nagy Balogh János festészetét gondolom. Márpedig nehéz lenne elképzelni, hogy bármelyikük murális műveket hozzon létre. Barcsay egész művészete a férfimagányról szól, egzisztencialista művészet. A hivatalos elismerés miatt soha nem nőtt ki az iskolából. A tanári pályával is együtt jár, hogy a problémafelvetése óhatatlanul iskolás keretek közt marad. Nem tud az ember szabadulni a saját árnyékától, de Barcsaynál ez különösen szívszorító. Kedvenceim a napfényes kis szentendrei képek. Hihetetlenül érdekes lenne látni az 1957-es Nemzeti Szalon-beli kiállítás rekonstrukcióját és a hagyatékban maradt anyagot, az utolsó idők képeit.

– A végén merte vállalni a figurától való elszakadást.

– Így is lehet fogalmazni, de én inkább azt mondanám, teóriamentes, szabad absztrakt festészetet az utolsó időben csinált. Akkor már nem igazodott semmilyen kívánathoz.

– 1945–1949 közt már festett geometrikus absztrakt képeket, más típusúakat, vázszerű konstrukcióval.

– Nagyon különös korszak.

– És aztán jön a mozaikterv, ami a Rabinovszky Máriusz által szervezett Közösségi művészet felé kiállításon mint a magyar szocialista művészet megteremtésére való törekvés jelenik meg.

– Nehéz itt kategorikusan bármit is mondani. Sok minden összejött. Introvertált ember volt, az impulzusokat, a külső hatásokat nagyon komolyan vette. Az sem vált előnyére, hogy nem tudott semmilyen nyelvet. A tájékozottság hiánya nem tesz jót senkinek. Bölcs öreg emberekkel volt körülvéve az egyik oldalról, a másikról pedig fiatalokkal, akik tájékozatlanok, műveletlenek, már a népi demokrácia neveltjei voltak.

– Tőle akartak tanulni.

– A harmadik oldalon pedig jobbára csak végtelenül cinikus hivatalnokokkal találkozott, akikkel meg semmit sem kezdhetett. Ebbe beleértem a művészeti írók hadát is, akik a hatvanas–hetvenes években ezt-azt összeirkáltak róla.

– Akik bálványozták mint elfogadott, hivatalos művészt.

– Illetve ahogy Németh Lajos kitalálta és leírta szépen, mi jellemzi őt a magyar festészetben: a konstruktív és expresszív elemek szintézise, Szentendre, ikonok, lumenizmus. Ahogy ez meg lett ideologizálva, el lett fogadtatva. Semmilyen művész sem tud függetlenülni attól, amit róla mondanak. Mennél inkább mondanak róla valamit, annál inkább olyan lesz. Egy hatvanéves ember boldog, hogy megcsinálhatja azt, amit akar, miközben segítenek neki, aládolgoznak, mint egy reneszánsz mesternek.

– És a mozaik olyan lett, amilyet vártak tőle?

– Mindig olyan lesz egy munka, mint amilyen a megrendelő.

– Barcsay öntudatlanul is megtestesítette a kívánalmakat?

– Igen, de ezt azért így nem merném leírni. Éppen az a lényeg: a Barcsay-könyvben is végig ott van az a vibrálás, hogy semmi nem mondódik ki végérvényesen. Nem lehet itt tisztán definiálni. Nemcsak Barcsayval, de egyáltalán, az emberi helyzettel kapcsolatban is azt gondolom, nincs olyan, hogy fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Megfelelt, és az akkor rossz, vagy éppen ellenkezőleg, az a jó.

A festészetben két dolog érdekes, az ecsetvonás és a szín. Barcsay ebben a kettőben páratlan, csodálatos minőség. Messze gazdagabb akárkinél a kortársai közül. Ha az ember lát egy Barcsay-képet a falon, mondjuk egy magángyűjteményben, az sokkal súlyosabb, tágasabb és melegebb, mint a mellette levő többi. Az emberi minőség van emögött, ami nem magyarázható meg, részint mert morális, nem lehet centizni, részint mert a pszichéjének a gazdagsága és érzékenysége.

– A mozaikokba éppen ezt a festői minőséget nem lehetett áttenni, amit a rajzaiban és a képeiben megteremtett.

– Ami a rajzaiban és a képein elevenség, a kézjegy, az ezekből denaturálódik. Lehet, hogy Barcsaynak nagyon tetszettek a kárpitba leszőtt képei, de én ezekkel semmit sem tudok kezdeni, mert éppen az hiányzik belőlük, ahogy az ecsete érinti a felületet.

– Ha Korniss festőiségéhez hasonlítjuk?

– Korniss olyan, mint Vaszary, Barcsay pedig mint Rudnay. Nagyon szépen definiálja egy helyütt: „Vaszary a konstrukció, Rudnay a lélek embere volt. Örülök, hogy e két mesternél tanultam, e két elemből alakul a művészet.” Valahogy így vannak ők az én szememben is ketten. A paradox csak az, hogy Barcsay jelenik meg mint konstruktivista művész, illetve ezt ambicionálta. Másfelől viszont különösen érdekes, mennyire szeretett olyanokat, akikhez deklaráltan semmi köze sincs. Akihez pedig igazán köze volt, például Permekéhez, azt mondta róla, ma már nem is szereti. Igencsak gazdag pszichés történet, hogy mitől határolódik el, miközben az a legbelseje.

– Mit lehetne mondani összefoglalásként?

– Barcsay a huszadik század második felének akadémikus művésze. Olyan festő, akiben ott van Rudnay, és ott van… mondjuk Helmut Federle is – ahogy az tagol egy felületet. Nem ideologikus, nem teoretikus kiindulású festői logikával bontakozik ki egy teljesség, hasonlít arra a reneszánszra, emberközpontú világra, ami Nagy Balogh Jánosé. Az én szempontjaim függetlenek attól, hogy jönnek a fiúk, és ellentmondanak apukának, s ebből kialakul valami hullámzás. Ahogy Rudnay Goyára hivatkozott, ahogy Barcsay viszonyul Ferenczy Károlyhoz, az a valódi történet.

– Folytatás, folytonosság?

– Igen, másrészt belső azonosság. Ahogy Mednyánszkyról és Chopinről beszél. Mély belső azonossága volt velük, s lehet, ez a három ember most valahol nagyon jól megérti egymást.

– Téged milyen vonásai ragadtak meg leginkább?

– Az őszintesége, s az a szeretet, ahogy figyel a világra. Példaszerű a komolysága, a hite, a tisztessége. Mindenhez úgy nyúl, ahogy kell.