Keszeg Vilmos

Allegória a hídról, a fáról és a vasról

Torda, 1909. július 3.

Az esemény olyanképpen lépett ki a maga keretéből, mint háza kapuján a tordai polgár, vagy mint medréből – ki tudja, hányszor – az Aranyos. Ha kiadós esők hulltak az Erdélyi-érchegység szikláira, vagy ha a hirtelen jött meleg elolvasztotta a havat, a víz patakmederré lett völgyekben futott az Aranyosba. Sinfalváig a hegyek kordában tartják a folyót, onnan az Aranyos a maga ura. Szaggatja a partjait, nekilódul a zöldségeskerteknek, az utcák kígyózását követve körülveszi a házakat. Sinfalván, Szentmihályon, a tordai kolónián, a Keresztesmező keleti peremére épült házakban, majd Egerbegyen s le a Marossal való találkozásig ilyenkor nagy a riadalom. A csendesen zajló élet gondja, öröme, az emberi kapcsolatok és indulatok otthonos „háztartása” órákra, napokra felfüggesztődik. A szeszélyesen kanyargó esemény sajátos forgatókönyv alapján átszervezi a küszöbönálló temetést vagy lakodalmat, ismerősök és idegenek összefogásra kényszerülnek. A parttalan mederben egyelőre kaotikusan kavarog mindaz, amit napokon, heteken, éveken keresztül emberi viszonyokra lehet fordítani a helyzet szükséglete szerint: mentegetőzésre, panaszra, heroizálásra, vádaskodásra.

Ilyen nyugtalan lehetett az a kilencven évvel ezelőtti polgár is. Mint az Aranyos árjában torlódó rönkök, fel-felbukó állatok szaladtak neki a fegyelmezhetetlen indulatok. Szombat délután volt. Ilyenkor a piactéren az utcaseprők nagy halmokba söpörték a délelőtti forgatag sok hulladékát, az iparosok letették a munkát, a segédek a szerszámokat tisztogatták. Most az utcákon visszafojtott csend hullámzott végig. Hiányzott a vasárnapra készülés, a hétköznap és a vasárnap közötti átmenet megszokott hangulata. A szombat délután ellenére ünnep volt. S az ünnep a váratlan élmények, a meglepő találkozások, az ínyencfalatok, a válogatott szavak, a lelkesedések és sértettségek egyszeri ideje.

Bizonyára ünneplő ruháját öltötte magára. Jobbján felesége panaszkodott vagy lelkesedett, suttogóra fogott hangon, s ha futkosó kisfia volt, két nekilódulás között bal kezébe akaszkodott. Mintha összeegyeztek volna, szomszédai ugyanebben a percben húzták be maguk mögött a kaput, s egymásnak biccentve ugyanabba az irányba indultak. A hirtelen tisztára söpört Széna-piacon már-már tolongás kezdődött. Ismerős és ismeretlen arcok, esetlenül viselt öltönyök, lábszárközépig érő sima szoknyák és tarka ruhák hullámzása. (Az irodalmi hitelesség kedvéért: itt-ott bizonyára fel-felvihogtak a cselédek.)

E tordai polgár érzéseihez lehetett hasonló az az esemény, amelyről szólni akarunk. A tudósító kénytelen a személyességet vállalni. Kilencven év távlatából a kép töredékes, csupán néhány mozaikját őrizte meg az idő. S mert a képnek egységesnek kellene lennie, a hézagokat magára utalva kell feltöltenie. Amikor olyan eseményre kell emlékezni, amelyen mint „késő maradék” nem lehettünk jelen, könnyen tévedhetünk. A bizonytalanságot tovább növeli, hogy azt sem tudni, hogy aki segít rálátni az eseményre, jobbról vagy balról figyelte-e a zajlását. Köztudomású, hogy mindenik rálátás a kelleténél élesebben exponálja az esemény valamelyik arcát, míg a másikat homályban hagyja. S ha netán lármás baráti társasága körében készítette feljegyzéseit, néhány szó, ami pedig valóban elhangzott, s amit most szintén szükséges lenne megemlíteni, elkerülte a figyelmét. S meglehet, a tudósítás kronologikája többször és többszörösen is torz: ami ma az események szukcesszív sorának tűnik, a tér különböző pontjain zajlott, egy időben. Valamennyi szem- és fültanú, aki szombati munkáját félretéve ott volt a téren, nem is érzékelhette az esemény minden mozzanatát. S ami szintén vitathatatlan tény: az újságok beszámolói sem törekedtek hitelességre. Azokhoz szóltak, akik ott voltak a téren, s számukra fölösleges volt megkonstruálni az eseményt: egy szó, egy mondat amúgy is felidézte a történteket.

A tudósítót még a színhely sem segíti az emlékezésben. Hol vannak már a Széna-piacot körülvevő házak? Nyugati oldaláról a Gönczi testvérek mészárszéke és hentesáruboltja, Bakucs bőrkereskedése, Juhász fűszerüzlete, Dohy fűszer- és vegyeskereskedése, Tóth Árpád mészárszéke, Ekhárd kocsmája, Szeman József fűszer- és kenyérboltja? Ott van ugyan még a sörgyár, de mellette a sörkert régen átvedlett modern diszkóvá, s felidézhetetlenül eltűnt Szilágyi kocsmája, s ami a hídhoz tartozott: a vámház. Az Aranyoson túl, Keresztes felé az ácsmester Babos bácsi épületei is foghíjasok már. Nincs már meg a gyárvárosi óvoda, a parkettgyár is leégett néhány évvel a hídavatás után. Az erősen vallásos (katolikus) Mádli Lajos fűszerüzletének és italkimérésének épülete még megvan ugyan, de a konyakfőző üstjéből terjengő állandó alkoholszag végleg elillant. Valahol itt lehetett Fodor és Ferenczi csokoládégyára is, akárcsak a leégett papírgyár. Bal oldalt, Babos ácsmester épületei közül néhány dacol még az idővel. De egykori lakóiknak már az emléke is messze költözött belőlük, Török cipész, König fodrász műhelye régen bezárt, talán a háború kezdetén, akárcsak Blényesi kovácsműhelye és stráfszekérparkja, Nuszlán gyümölcs- és zöldségkiárusítása, Goldstein tűzifaraktára. Azon a délutánon minden épület a helyén állt még.

Az új tordai híd megépítése 1909 nyarán fejeződött be. A „tisztességben megvénhedt fahíd” kapuit június 26-án zárták le. E pillanattól kezdve „ifjú modern társa (jelenleg még tőszomszédja) átvette a nagy munkát”. A két szombat között a zötyögő, a vásárba, az aratásra igyekvő szekerek gazdái és utasai izgatottan szemlélhették a „büszke páncél-ívű, karcsú, új, vashidat”. Úgy érezhették magukat, mint a kulisszák mögé pillantó, az izgalmas titkot, csodát időnap előtt kileső gyerek.

Az izgalom azon a július 3-i szombat délutánon hágott tetőfokára, amelyen „nagy közönség”, a „hatalmas közönség sűrű tömege”, a város „társadalmának minden rétege” tódult a Széna-piacra. Ha feltételezésünk nem csal, öt óra után néhány perccel a híd látványával betelt kíváncsi tekintetek kb. 100 fokos szögben elfordultak a Kossuth tér irányába. A tűzoltók kordonja között onnan érkeztek „le” a hivatalos testületek, a városi tanács.

A város ódon épületei és utcái szokva voltak az ünnepélyes felvonulásokhoz. 1288 és 1759 között 127 diéta zajlott a városban és a Keresztesmezőn. De akinek 1849 után adatott meg Tordán születni, már csupán a szombati vásárok forgatagával és a március 15-i felvonulásokkal kellett beérnie. Most, miközben pillantásával mohón követte az eseményeket, talán az a zavarba ejtő érzés is átsuhant rajta, hogy hátulról őt is ugyanilyen mohón szemlélik. Egy nagy ország szeme szegeződik ezekben a percekben a hídra s a látókörbe beleférő körülállókra. A híd közvetlen közelében a tömeg közé elvegyülve lapok tudósítói rögzítették a puszta eseményeket és líraisággal átszőtt gondolataikat. Az érkező testületben miniszteri kiküldöttek, országos képviselők, a vármegyei és a városi elöljárók lépkedtek. A tordai polgár most érezhette meg, hogy a híd nem csupán az Aranyos két partját köti össze. A rajta áthaladó út Torda határainál távolabbról jön és messzibbre vezet. Szükség van rá. Többszöri újraépítése és többszöri lerombolása egyaránt ezt bizonyítja. Megléte nem csupán fizikai evidencia, technikai, civilizatórikus eszköz, hanem egy impériumhoz, egy kultúrkörhöz tartozás szimbóluma. Ha a polgár a jövőbe is látott volna akkor, azt is észrevehette volna, hogy a Keresztesmező–Főtér irányban igyekvő fura, gyors járművek száma aránytalanul felduzzad az ellentétes sávon közlekedőkhöz viszonyítva. Kelet-Európa ezen a hídon (is) halad Nyugat felé.

Az ünnepség elkezdődött. Legelőbb a Himnusz hangzott fel, a Zeneegylet előadásában, majd a Dalkör „precíz éneke” következett. A Himnusz és a Szózat tulajdonképpen évek óta minden ünnepi műsorban szerepel. A Zeneegylet és a Dalkör repertóriumának állandó része. Előadásukat egy néhány héttel korábban összeülő szervezőbizottság osztja ki. Az ő tiszte a változatosságról gondoskodni. A Zeneegylet idén, július 17–19-e között ünnepli huszonöt éves jubileumát. 18-án, vasárnap reggel öt órakor ébresztő zeneszóval járja majd be a várost. A Dalkör augusztus l-jére, a Petőfi Sándor halálának hatvanadik évfordulójára szervezett ünnepségre hivatalos Fehéregyházára. Holnap (július 4-én) mindkét egyesület részt vesz a Tordai Önkéntes Tűzoltóegyesület új mozdonyfecskendőjének keresztelési ünnepségén a Széchenyi-ligetben, amelyen nyolcvan koszorús lány és ugyanennyi koszorús fiú csoportja vonul fel.

A kisváros ünneplésében nem a műsorszámok nyújtják a változatosságot. Immár évtizedek óta megállapodott az ünnepi szövegek egy korpusza, amely a legkülönbözőbb alkalmakkor aktivizálható. Az ünneplésben a szövegek szétosztása, újabb és újabb személyeknek az ismétlődő szövegekkel és állandó szerepekkel való azonosulása nyújtja a látványt. A kisváros a legkülönbözőbb teljesítményeket honorálja kedvenc szövegei szétosztásával. A tanulásban kiemelkedő fiatal március 15-én a város főterén felállított dísztribünön szavalhat. Az abszolút díj a Nemzeti dal előadása. A szerénységben és szorgalomban kitűnt kisasszony valamely, a Vigadóban vagy a Széchenyi-ligetben sorra kerülő műsoros estélyen énekelhet. Netán egy ifjúsági vagy egyleti zászló mintázatát hímezheti ki. A közéletben kitűnt férfiak tagjaivá válhatnak valamely szervezőbizottságnak. Ki hinné, hogy a március 15-i megemlékezési szertartást százfős bizottság készíti elő? Akiben orációs és poétai hajlamok mocorognak, szónokolhat a különböző egyleti rendezvényeken.

A szervezőbizottság a jubileumi évre való tekintettel a Zeneegyletet kérte fel a hídavatási ünnepség megnyitására.

Ezután Józsa Pál kir. műszaki tanácsos, államépítészeti hivatali főnök üdvözölte Buday Béla kir. műszaki tanácsost, vázolta a hídépítés történetét, s „átadta a hidat”. S bár ez a pillanat a nap kulcseseménye, az eltelt kilencven év árnyékot vet rá. A kései tudósító bármint kapkodja a fejét, nem látja, hogyan bolydul meg az ünneplők serege, hogyan morajlik fel a tömeg. Az egykori beszámolók reflektorja mereven az ünnepi pódiumot pásztázza. Ahol most Buday Béla kormánykiküldött emelkedik szólásra, aki „műszaki szempontból fejtegette beszédében az új híd felépítését, annak kiváló jelentőségét, forgalmi, gazdasági előnyeit”. Utána dr. Szenkovics Aurél városi tiszti ügyész állt a dobogóra, s „a város nevében elmondta magas szárnyalású felavató beszédét”.

Itt egy pillanatra kénytelenek vagyunk megállni, hogy megérthessük a krónikás „magas szárnyalású” minősítését és a beszéd végén feltörő „lelkes, hosszan tartó éljenzés, taps” okát. Az előadás ugyanis, amelynek akusztikája mára, sajnos, visszahozhatatlanul elveszett, inkább csapongónak és pragmatikusnak mondható. Méltatja a „városunk jóléte, boldogulása érdekében sohasem fáradó, köztiszteletben és közszeretetben álló Gróf Bethlen Bálint főispánunk és közmegbecsülésben és köztiszteletben álló orsz. képviselőnk, dr. Vertán Endre” azon érdemét, hogy „illetékes helyen nem szűntek meg sürgetni ennek a hídnak a felállítását”. Köszönetet mond Kossuth Ferenc őexcellenciájának, kereskedelmi miniszternek, a függetlenségi és 48-as párt elnökének, amiért „meg tudta érteni ezen igény jogosultságát, s meg tudta érezni a kérés igazságát, s egy politikai párt szűkös határaiból egy államférfiú nézőpontjának magaslatára emelkedve lehetővé tette azt, hogy e híd ma itt álljon. Mert fejedelmi bőkezűséggel a hídépítés költségeire 100 000 kor.-t adományozott.” Köszönetet mond továbbá a város „megterhelt közönségének”, amiért „a mindennapi életének jogosabbnál jogosabb, sürgősebbnél sürgősebb igényei kielégítésének elhalasztása mellett megerőltetéssel bár, de 70 000 koronát kellett a hídépítés céljaira áldoznia”. Ezután következett a hidat megtervező és az építést vezető Retezár Gerő kir. főmérnöknek és a vasszerkezetet szállító és szerelő Fábritius Testvérek nagyszebeni cégnek mondott köszönet.

A beszédben tehát valójában az volt benne, amit mindenki tudott és várt. Ezért kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy az említett minősítés a városi tiszti ügyész, jelen esetben szónok körültekintő fogalmazását és a városért kifejtett áldozatos szorgoskodását illette. Hanem a záró mondatok csakugyan messzire szárnyaltak. Talán messzebb is, mint ahogy a helyzet megengedte. A szavak a levegőben pörögtek, s mint az Ararátról kibocsátott galamb, nem találtak ágat, ahová leszálljanak. Olvassuk csak a félprofillal a híd felé forduló mondatokat:

„Taníts meg minket s tanítsd meg a jövendő nemzedékeket arra, hogy a kitartó, a szorgalmas munka céljának elérésében minden akadályt legyőz, áthidal, amiként te a folyó két partját vasíveiddel átkötöd.

Taníts meg minket s tanítsd meg a jövendő nemzedékeket, hogy valamiképpen te is azáltal tudsz a rendeltetésednek megfelelni, hogy a két partot hatalmas érckarjaiddal összekapcsolod, mi is csak úgy tudunk e város, e vármegye s a haza iránti kötelességünknek eleget tenni, ha az egymás iránti becsülés, a munka, a szorgalom egy érzelmi közösségben ölelnek át.”

A taps függönye mögött újra a Dalkör sorakozott fel, s elénekelte a Szózatot. Ami ezután következett, az újra látható és hallható az idő mélyéről. A „megnyitóbizottság” – Buday Béla műszaki tanácsos és Zilahi Sebess Andor polgármester vezetésével – ünnepélyesen átvonult a hídon. A tarackok durrogása közepette a közönség meglebbenni látta a hídra erősített lobogókat.

„Ezzel az új híd megnyitása megtörtént, s a híd át lett adva a forgalomnak” – zárul a korabeli tudósítás. Az értelmező azonban szükségesnek érzi néhány megsejtését elmondani.

E napon önmagát ünnepelte a város. Azt, hogy él, hogy virágzik. Ez az 1909-es év különösen eredményesnek bizonyult. Tavasszal kezdődött meg a főgimnázium építése. Az új hídtól egy kilométerre serényen folynak a még újabb, vasbeton Lassan hajts híd munkálatai. Vége felé közeledik az ősszel átadandó sebészeti kórház építése. A Torda és Abrudbánya közötti „havasi vasút” építésének az elmúlt években többen is nekivágtak, de aztán rendre meghátráltak a nehézségek előtt. Legutóbb a csucsai Boncza Miklós volt sorrendben a harmadik vállalkozó, aki az „előmunkálati engedélyt” megnyerte. A legújabb pályázó a terv mielőbbi kivitelezését ígéri. (A munkálatok elkezdése 1911 tavaszára tolódott, amiért is kétezer munkás érkezett a városba.)

Hónapok óta erről szóltak a vacsora melletti családi beszélgetések, a hivatali tanácskozások. Utak, hidak, házak épültek. Mérnökök, szakértők, munkások jöttek a városba. Torda virágzását bizonyította a mészárszékek, a fűszerkereskedések és a kávézók, a szállók, a Bányafürdő forgalma, a szabók, a cipészek, a fiákeresek konjunktúrája.

A hidat ünnepelte a város, az új hidat, a vashidat. Az újban és a vasban pedig a holnapot, a jövőt, a biztonságot, a haladást, a modernséget. Az új és a vas bűvös szava volt ennek a napnak, ezekkel a szavakkal lepték el a kávézók teraszait, a házak előtti padokat az ünnepségről megtérő polgárok.

A kilencven évvel ezelőtti júliusi szombat délután újra lehetővé tette a város számára, hogy számba vegye és felmutassa múltját, jelenét, jövőjét.

Az énekesek, a szónokok kitettek magukért, a közönség megtapsolta őket, és örökölt minősítésekkel véleményt nyilvánított tehetségükről. A közügyekért fáradozók megfürödtek az elismerő tekintetekben. A fővárosiak jelenlétéből mindenki arról győződhetett meg, hogy Torda (is) a figyelem középpontjában áll. Tordára hidat kellett építeni, mert Tordára utak vezetnek, Tordán utak vezetnek át. Tordára érdemes utazni, a tordaiak előtt pedig nyitottak az utak.

A hagyományhoz híven az avatási ünnepség záróakkordjára a Vigadóban került sor. Az étteremben száz teríték várta a vendégeket és a város elöljáróit. Az est során hat tószt hangzott el. Dr. Szenkovics Aurél városi tiszti ügyész Kossuth Ferencet, dr. Vertán Endre orsz. képviselő Buday Béla műszaki tanácsost, Buday Béla Vertán Endrét, a város tanácsát és közönségét, Boross Elek főszerkesztő és főjegyző dr. Vertán Endrét és Józsa Pál műszaki tanácsost, Nagy Balázs pedig Szenkovics Aurélt és feleségét köszöntötte fel. S ha a tudósítás nem csal, utoljára Balázs Endre emelkedett szólásra, hogy a város nevében dr. Retezár Gerő főmérnök fáradozását is megköszönje. A nap folyamán két üdvözlősürgöny érkezett Budapestről. Kossuth Ferenc szavait Boross Elek tolmácsolta: „Az aranyosi vashíd avatási ünnepélyén sajnálatomra nem vehetek részt. Ez úton fejezem ki azt az óhajtásomat, hogy legyen ez az alkotás a város fejlődésének és felvirágozásának minden időkön át hathatós eszköze. Kossuth.”

A távolról érkezett meghívottak még a városban tartózkodtak, de a tordai tímárok, szűcsök, mészárosok, kőművesek már munkába álltak, amikor a vashídról a reflektorok fénycsóvája elmozdult, s az árnyékból kiemelkedett a másik híd. Pedig az ünnepség folyamán mindvégig ott volt, ahova százöt évvel korábban Követsi János mester megtervezte és felépítette. S bár július 3-án a szónokok olykor-olykor megpróbálták feléje terelni a tekinteteket, a figyelem fura módon nem tudott megállapodni rajta.

Az esemény átértékelése, „leépítése” a Pesti Hírlap július 3-i számában kezdődött meg, amely a városba a hétfői postával érkezett. A „nekrológot” jegyző Zuboly mondataiban vádaskodás és ünneprontó indulat lappangott: „Ez a nagy zaj, a hozzámellékelt ünnepi durrogtatás és az önérzet bátor nyilatkoztatása azonban nem az új vashídért történik, mert ennek a felállítása éppenséggel nem szenzáció. Ellenben ott az öreg, nem messze az újtól, a közönséges fából való és ezúttal nyugalomba tevődő. Ennek a tisztessége, nagy híre és alkotásának zseniális módja ad jogcímet a ma végbemenő hídavatás országos ünneppé való tételére. Kár, hogy ugyanekkor legalább egy mérsékelt helyárú, gipszből való szobrocska felállítására nem gondoltak. Legalább ennyit az a bús magyar megérdemelt volna, kiről holta után évtizedekkel kiderítik, persze külföldön, Angliában és Amerikában, hogy világhírű ember volt, s vízgyőző remek alkotmánya nemcsak tordai szólás szerint, hanem a tudomány megállapításában is világraszóló szenzáció.”

A támadásra Torda nem válaszolt. Az Aranyosvidék július 17-i számában „érdekességénél fogva” teljes terjedelmében vette át Zuboly cikkét. S minthogy ez Orbán Balázshoz irányítja az érdeklődőt, néhányan bizonyára felütötték a Torda város és környékét. Olvassuk velük a sorokat: „Ez a mostani tordai híd a század [19. század] első felében építtetett Kövecsi János tordai naturalista építőmester által, ki valóban ritka technikai ügyességgel és természetes zsenialitást föltételező felfogással teljesítette feladatát, s megelőzte a lánchidak elméletét, még mielőtt azt feltalálta volna Anglia egyik híres építésze, ki a hidak történetében korszakot alkotott. Igen, mert az Aranyos tordai hídja egészen a lánchidak elméletén nyugszik, csakhogy lánc helyett az egész alkotmányt egy faív tartja fenn, mely az itt meglehetős széles Aranyos egyik partjától a másikra átívesülve, minden középoszlop vagy láb nélkül függő állapotban tartja fenn az egész nehézkes hídszerkezetet…”

Amikor augusztus második felében bontani kezdték a hidat, sokan álltak meg bámészkodni. Érezték, hogy a híd tekintélyes része egy olyan világnak, amely elmerülni készül, s amelynek a Nyugat (mennyire új és tekintélyt parancsoló szó) ide járt csodájára. S ha többé nincs, nem lesz miért jönnie. Az ácsorgókban talán először ingott meg a csodálat a vas, a vasbeton iránt. S amikor szeptemberben befejeződtek a bontási munkálatok, s már csak a bal parti hídfőház árválkodott még, az a Boross Elek közölt tízstrófás búcsúverset lapjában, akivel a júliusi banketten találkoztunk. Versét tagadhatatlanul a Pesti Hírlap cikke ihlette. Metaforái, allegóriája jelentéséhez nem fér kétség. Átértékelődött a fa: egyenértékű a múlttal, az egyedivel, a mulandóval, a kiszolgáltatottal. S ami néhány hónappal korábban győzelmi szimbólum volt, a mindent elborító és elpusztító vas tekintélye alábukott. A város a hídjával együtt a múltját temette és gyászolta. Ősz volt. A tordai dombokon édes illatú szőlőt szüreteltek, s a levegőben a falevelek kesernyés illata lengett.

 

Az alkotó agy nagy gondolatát
A te favázad büszkén hirdeté,
Oh, mert mestered ihletét csupán
Múló anyagba: fába vésheté…

És romba dőltél… legyőzött a – vas…
Az új századnak kemény fegyvere,
Amellyel előbb újat alkotott,
Majd fejszévé lett, s rád sújtott vele…

 

Azokban a század eleji években a vidéki lapok tárcarovata gyakran közölte a helybéli költők verseit. Jelezve, hogy a vers nem költészet, inkább beszédmód az ünnepek, fegyelmezett keret a gondolatok számára. A kor, amely bekövetkezett, elsöpörte Boross Elek verses beszédét. A tordai esemény metaforái azonban még éveken keresztül ott bujkáltak a költészetben. A modern mítosz volt születőben, és rítusa, az emlékezés.