Kolozsvári Papp László

Unalom

Jó, ha a tudattalan mutatja meg a követendő utat. Az ember csak úgy van, épp szétesett (tehát nincs), nem kell cikket írnia, sem egyéb módokon bizonygatnia magának, hogy ő itt fontos, jó, jó, vannak mások is, de a századforduló-ezredelő mégiscsak más volna, ha ő nem volna. Kell neki az efféle délibáb, s ahogy elnézi pályatársait, látja, hogy nekik is kell. Ezen viszont röhög: né, de hülyék, azt hiszik, hogy fontosak, hogy kellenek, pedig porrá omló vízibolhák emlékei ők, maguk is bolhapor…

A tudatalatti – jobban szeretem ezt a szót, mint a tudattalant – egy verssorban mutatkozott meg; egyszer csak és egyvégtében azt szajkózta bennem a Hang, hogy beült hozzám az unalom. Két napig tartott, amíg felmerült a mélyből, hogy ez Arany, s a vele rímelő sorral – hallgat, komor, fázik dalom – az is, hogy honnan való, kerestem aztán a verset Ossziánnál, Homérnál, végül átlapoztam a tartalomjegyzéket, még végülebbül a kötetet, hogy Ősszel cím alatt találjam meg a költeményt és lelkiállapotomat. A beteg ezzel megnyugodott.

A gyanú akkor kezdett sejleni bennem a lélek szürke üveglapján át, amikor látom, hogy a Beszélő ciklust szentel az unalomnak, s attól eltekintve, hogy igazán kedvtelve olvastam Varró Dániel Tóth Árpád–Poe-játékát (antológiába kívánkozó sorai vannak: régi költők régi kincsét szórom órák óta már / aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe – / verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár; de mit tetszenek szólni a tévé eme költői meghatározásához:  s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget […] hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem, / s unjuk egymást rémesen…) – szóval ettől eltekintve igazán furcsa, hogy más is unatkozik rémesen.

A megvilágosodáshoz perverzitáson át vezet az út. (Csak mint az életben, amikor más virányokra vágyó férfiú kukoricacsutkába ülteti kedvesét, sőt kettőbe.) A perverzitás pediglen az, hogy van Magyarországon fej (az enyém az), melyben összeömlik, mint Tiszába a cián, a Beszélő és a Magyar Demokrata; ki olvassa e két lapot e honban, hát még egy napon?!, na ugye! Olvasom hát Lovas István kompjúteréből (= tollából), hogy az MDF kétségbeejtően unalmas párt, egy sorral előbb pedig azt, hogy nevezett szervezet a közvéleményből jó néhány reakciót kivált, de ezek közül az ásítás a leggyilkosabb. Ekkor már tudom, hogy a tudattalan akar velem valamit, engedek is neki, hadd jöjjön, még cicázom is vele, mielőtt belegondolnék, hogy újságírásunk ellen-Lovasa miért épp a Fórumba rúg csattanósat. Elcicázgatok, hogy tényleg, abban volt még fantázia – végül is fantazmagória –, hogy Lezsák Sándor körbebiciklizte kicsiny hazánkat (bicikliútnak sok! – vajon a megfelelő kilométerek után jutott-é eszébe a nagy sátorverőnek, hogy beste sokat hagytak meg nekünk Trianonban a Kárpát-medencéből? érthető gyöngeségét mély megértéssel fogadtuk volna); de mi fantázia van a pártban most?, s erre miért ilyen döndülősen hívja fel a figyelmet a lap?

De már nem tarthat sokáig a falhozközel, ahogyan gyerekkoromban, Erdélyben a piculázás egy fajtáját hívtuk, ’sze unatkozom ugyebár én, unalomról dallanak és újságirigálnak a szélsőségek, dejszen akkor unalmas a korszak! Ezt egyszer félhangosan kimondva, feltünedeznek, mint koponyák a laterna magicában, az egykedvűségtől fekete arcok, puffannak fásan a hangok, melyek immár nem várnak és nem remélnek. Most már így marad minden, be vagyunk ásva nyakig, legfeljebb csak abban reménykedhetünk, hogy nem erre vágtatnak az apokalipszis lovasai, s hogy magyarnak kimondottan fasza lenni, ha csecsenbe cseréli be magát az ember; s ha mégis erre vágtatnának, a fejünk mellé lépnek. UNALMAS A KOR! Még egyszer szavazott, 1998-ban, a gyökeres változásra a magyar ember, a vérpezsdítőre, s a nem hülyébbje azt is tudta, hogy gazdasági csoda nincs!, nem lesz!, az út a jóléti kapitalizmusba évtizedekig vezet! Szavazott volt a látványos változásra, ehelyett beült hozzá az unalom, igazából semmi sem fejeződött be, egyszersmind immár nem kezdődik semmi. Az ember csak azon fontizhat, hogy ereje nincs-e a kormányzatnak vagy elképzelése a változtatásokról. Az újságok üresek – ebből a szempontból tényleg mindegy, hogy egyesül-e a Napi Mao és a Nemzet, a legmélységesebb közöny közepette ugyan mindegy, hogy lesznek-e vagy sem, hogy ketten mondják-e a semmit vagy egyedül; ahogyan a Nemzet a február végi szombaton megénekelte a Fórumot, az már önmagában felért egy unalmas belezokogással az esővízgyűjtő dézsába; az ellenzéki sajtó is már csak a TGM-szerű kóros miniszterelnök-gyűlölségeivel sajátosan unalmas; hiszen Kovács László, párt-nyomdakész, sem tud egyebet kitalálni, mint a Haider-ménkű unalmas belpolitikai beleaprítását a tegnapi levesbe. Nem az a baj, hogy maga is tudja, hogy hazudik, hanem hogy tudja immár az egész ország. S ha majdan mégis diadalra szavazza a volt KISZ-titkárok pártját a jónép, félálmi unalmában teszi.

Hadd lám akkor a 2000-ik esztendő néhány méretesebb unalmát! Itt van mindjárt a köztársasági elnök megválasztása. Az embernek immár a szeme csukódik le, ha csak eszébe jut! S hogy mennyit fogja ezen köszörülni a fringiát (kuruc szablya!) a minden képzeletet felülmúlóan unalmas magyar sajtó! Az embernek fel-feldobogott a szíve (ahogy a régi sláger mondja), hogy tán mégsem TOJÓ lesz az; de aztán megnyugodhatott. Mit tesz a véletlen!, az ország valamennyi kisgazda alapszervezete összeült, s érett mérlegelés után úgy döntött, hogy ők bizony Torgyán urat javasolják! Gondolkoztak ők, tépelődtek, tipródtak, de sej!, ennél jobbat ők sem tudnak kitalálni! Ismerős valahonnan a dolgozó nép mély bölcsessége – nem mintha nem volna olyan mindegy, mint ókori rabszolgának az, hogy kétezer év múlva a Szadi szavakban felvállalja az érdekeit. Sőt, öröm az unalomban! Torgyán József államelnökké légiesítésével a mögötte tömörülő falanx arcokra és magatartásokra fog bomlani, üt az igazság órája, másnak is támadhat ötlete, ha van, mi támadjon a pártban, egyáltalán, kiderül, hogy van-e a párt vagy nincs, és így tovább, egyre lankadtabb álomittassággal!

Én örvendenék az elnök és vidékminiszter úr köztársasági elnökségének. Sok mindent leszünk köszönendők neki! Miként eddig is. Vegyünk néhányat a maradandóbbak közül, a teljesség igénye nélkül. Itt van mindjárt Budapest főpolgármestere, aki nem volna itt, ha az utolsó előtti kanyarban (1994-ben) Torgyán úr nem osztja meg a választókat. Az ember nem is érti; de aztán mégis!; hogy aztán mégse!… Mert hogy az Antall József felfedezettje, a vesztes arcú Latorczai János, aki legutóbb csipkelődő modorával, a rá oly jellemzővel, indult harcba a főpolgármesteri székért, már önmagában is betli, azt írjuk a politikai fifikában meg-megmutatkozó folytonossági hiányok számlájára!… De hát ki nem unja már rég az esetet!… Miként lelkes ásításra nyílik az ember szája, ha csak a mezőgazdasági kárpótlás cifra nyomorúságára réved vissza! A történelem azt mutatja, hogy annál egyenesebb és rövidebb út már nem is vezethetett volna a nagybirtokosok újratojásához, mint amit a kárpótlás a zöld bárókkal megtétetett. Másrészről emberek százezrei vesztették el termelőszövetkezeti állásukat, s kaptak cserében egy marék elkótyavetyélendő kárpótlási jegyet. Azokról a kárpótlásijegy-elherdálókról (az árából lehetett kólát venni, s bálás ruhát!) már ne is beszéljünk, akik bicikliküllő-acélosításban vagy kefegyáripemzli-szőrszál-hasogatásban szereztek szakképesítést a kádári tompultságban, s tömbházi lakásukban lehelik be a szomszéd kelkáposzta-főzelékének miazmáit, s fűtésszabályozó bizgentyű hiányában fűtik telente Újpalota rémkockái közt a légteret… És ha, váratlan fordulat!, Torgyán úr, miként a Shakespeare-hős, addig kéreti magát a népek előtt, amíg a népek rá nem legyintenek, ha nem akar, hát ne legyen köztársasági elnök… jó, jó, mondjuk!… hát nem sivatagian unalmas az is?!

A jobb unalmak közé kívánkozik a megélhetési eszdéeszeseknek a Fideszhez való átáramlása. Tőlük még lehet választást veszíteni 2002-ben, sőt, tőlük csak igazán; de mégis más, ha az ember érdekeit egy nagy ellenzéki párt képviseli (a Fidesz, 2002-től, ha ez így megy tovább), mint a hatalomszomjban megpudvásodott kemény mag. De hogy az érdekképviselet ne legyen egészen a véletlenre bízva, az átáramlás a hatalomközeli állásokba történik. És nem a magyar pedagógusok áramolgatnak így!… Jómagam, miként Verdier őrmester, hívják őt még Oroszlánnak és Kabócának is, aki többterítékes vacsorával ünnepelte Vanek úr leszerelését az idegenlégióból, jómagam is lazaccal és pezsgővel tenném emlékezetessé a Szadi megélhetési vezérkarának elpatakzását. Mindamellett – halálosan unatkozva – fájlalnám, ha liberális párt nélkül maradnánk (csakis a szemcsípő unalom lehet az oka, hogy helytelenül fogalmaztam: még mindig liberális párt nélkül maradnánk, hiszen az önfeledten fajüldözést, idegengyűlöletet és a többit a fejünkre szitáló politikai kalandorok falkája minden, csak nem liberális párt). Gyűlölni jobban tudnak, magam is belátom, hadd lám, mire lesz ez jó 2002-ben, tűnődöm ásítozva.

Két évvel ezelőtt arról írtam a Kortársban, hogy mi mindenek leszünk mi jövőre (1999-ben), de immár nem nagyon érdekel, hogy lettünk-e vagy sem. Mármint hogy xenofóbok, rasszisták, irredenták és a többik. Ajkam immár enervált mosolyra húzódik, hallván a cigány fociválogatott rokonszenves vezetőjének a nyilatkozatát, miszerint járt ő Strasbourgban, a főeurópa-helyen, s ott úgy vagyunk fajüldözőknek beállítva, mint lábszárcsontból faragott vázába a tulipán! Csak úgy bűzlünk! És fajhörgünk! És nyálcsattogunk! Ez ott a hírünk. Hogy beciánozták a Tiszánkat, azt még nem tudják, de hogy inunk szakadtából üldözzük a másságot, az már kétszer kettő négy (néha öt!) nekik!… Tényleg, fiúk, nem olvassák olyan sokan a Kortársat, hogy ne írnátok meg, hadd tudjuk meg mi is: mennyit fizetnek az ország befeketítéséért?… Vagy ingyen jön belőletek? Fejből, mint órából a kakukk? Mint Romániából a nehézfém?… Tényleg, TGM, honnan a bánatból csuklik föl belőled, hogy van itt négy fajüldöző ország, kívülünk még Ausztria, Csehország és Lengyelország, ha jól emlékszem a beszédedre a Várban? De ha már teljességre törsz, miért nem említed meg a daliás fajüldözést az Amerikai Egyesült Államokból, s a dákofasizmust, ami hagyján, hogy van tőlünk keletre, de az idén fog hatalomra jutni, mint arról még írandó leszek, ha átesem a hazai unalmakon. Hogy a leszakadtak felsegítése elsősorban gazdasági kérdés, nem ideológiai, az éppen vitatható, de minek, hacsak nem untatni akarjuk egymást; belehajszolni öntudatlan csoportokat céltalan politikai szájaskodásokba, az lehet egy meleg érzés a gyomorban, szeretett Gazsika, és sajnos a fejben is. Nevezett csoportoknak azonban jobban jönne a meleg kanál, a gyomrukba. Szavamat ne felejtsem, kedves TGM, kóros miniszterelnök-gyűlöletben immáron van, aki túltesz rajtad! Nem más, mint a nagy Lengyel László, a rendszerváltozás legszórakoztatóbb megélhetője (ha van megélhetési politika, mellesleg bűnözés és a többi, azt a megélhető testesíti meg, nem?). Én örvendek, hogy ilyen szépen összejöttetek! Ember- és állatbarát vagyok, hiába! S repültök, mint Andersen-hős, a közös ládában! Cukker! Lengyel úrnak különösen az állathasonlatait kedvelem, még abból az időből, amikor fára vezényelte a tigrist (= Orbán Viktor úr), s azt tanácsolta neki, simulna tán bele, mint holmi harántcsíkolt izom, a nagy (Big!) szocialista kormányzó koalícióba (szocialistán értsd: az ország javainak kiárusítói, magyarán: víz, gáz, villany!, láss további suchmanizmusokat Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP–SZDSZ koalíció idején). Felfokozott érdeklődéssel várom a pénzügyi szaktekintély (abban is!) Lengyel úr megsemmisítő cáfolatát a mégiscsak humán alapképzettségű Tellér Gyula nézeteit illetően, hiszen amíg ez nem következik be, az ember hajlamos inkább Szalai Erzsébetnek (ÉS, április l4.) igazat adni, aki – na, most figyelj, Gazsi! – azt írja Lengyel Lászlóval kapcsolatban, hogy az erőnek való behódolás stílusa a cinizmus. Abiza, és cukker! Milyen az anderseni láda, kedves TGM, nem ráz?

Na de hogy értsd, miről beszélek, hadd bocsátok közre egy eseményt, melynek minden szereplőjét jól ismered, kedves Gazsi! Történt, hogy a lágyszívű Kántor, a Korunk főszerkesztője összetrombitált néhány tekintélytől roskadozó személyiséget (és engem), hogy súlyukkal emeljék (fordított luftballon) a lap tekintélyét. S hogy legyen miről beszélniük, ha már összejöttek, felvetette az erdélyi magyar autonómia égő csipke- és tüskebokrának kérdését. Van érzéke ennek a Lajosnak a dolgokhoz! Lengyel László nem is volna az, aki és ami (és lassacskán már szépíró, sőt, ‘sze mindig völt Ő titokzatos és nagy költő!), ha nem emelkednék szólásra az erdélyi-magyar-autonómia-bozótban. Mindenhez ért, ezért szeretem. Hallgatom is tüzes lelkesedéssel, ám mit hallanak csodálkozó füleim, nevezetesen, hogy az államhatalom, melynek letéteményese a miniszterelnök úr, ne adj’ isten, még a végén úgy tesz, mint a harmincas években tett az ország, amikor is Hitlerrel a hátában nekiment a szomszédainak; Hitler hiányában ezt most a NATO-val a hátában tehetné meg! Nagyra becsülök minden szívből jövő aggodalmat, úgyhogy, gondoltam, segítek a politológusnak, már nehogy vitatható módon korholja az államhatalmat és annak letéteményesét, a miniszterelnök urat; ezért közbevetettem: eddig a NATO és a hitleri Németország egykutya, de azért folytasd… Így segítettem, bizony!… Mert azt szeretném, ha Lengyel Lászlónak maradéktalanul igaza volna, s beválna nem csupán írónak, költőnek, de tán… vajon a zeneszerzéshez nincs kedve? Avagy! Hoppá! Az Állami Hangversenyzenekar javát most úgyis kiszórják, mert a nagy posztkádári tespedés után már nem tudnak és (mint az Kocsis Zoltánnak mint zeneigazgatónak a leszavazásából kitetszett) nem mernek fújni egy egyeneset a harsonába. Talán jelentkezhetne a megüresedő állásra, a havasi kürt (gyopár, esetleg gyermekláncfű) fújásra a mi derék politológusunk, szép írónk, már-már vagy tán egészen szép költőnk és világtőke-képviselőnk, ami a kezdeti marxizálás és önigazgatás-hirdetés (Szalai Erzsébet) után valóságos tripla lutz! (Műkorcsolyázhatna is!) Bevallom, hogy ennyit foglalkozván Lengyel Lászlóval, valósággal rászoktam (ő a kedvenc dílerem, amint magát árusítja), úgyhogy elvolvastam hosszabb megnyilatkozását a Mozgó Világ 4-es számában. Mit mondjak?! Cukker! Az államhatalomnak és legfőbb képviselőjének, a miniszterelnök úrnak jobban odamondani már nem is lehetne. Én a helyében – a buzgón képviselt világtőke számlájára – eljuttatnám a művet egy pszichiáternek, remek újabb alsó madárfogásokat gyurmázna ki a tudatalattiból! Árad, mint a Zagyva!

Így unatkozván rémesen, visszacsapódván az eredeti unalmamhoz, ajánlanék egy fogadást, szeretett főszerkesztő úr. Ön azt fejtegette a minapában, hogy Torgyán József nem kíván államelnök lenni, s ezt azzal indokolta, hogy a pártelnök úr egyre keményebben nyilatkozik meg, hogy ne mondjuk, vagdalkozik. Elgondolkozván e meglátáson, milyen igaz!, mondok, csakhogy a pártelnöki csatarából épp az ellenkezője is kikövetkeztethető. Mert ugyebár akit végszámra perelnek be, provokálnak, az ugyebár, ha csak olyan halkan tiltakozik is, mint a harmathullás, távoli mennydörgésnek tetszik. Torgyán József igenis szeretne állemelnök lenni. Tényleg, főszerkesztő úr! Mindjárt hetven, volt már minden, ami csak lehetett – a miniszterelnökség, ó, csak az nem jött össze –, csupáncsak a történelemben való lehetséges legfényesebb hely hiányzik, ’sze ugyan ki tudja és tartja számon, ki volt földművelésügyi miniszter e lapályos honban? S ha tényleg csak arra jó az államelnök – mint már annyiszor láthattuk –, hogy a parlament szőnyegén négykézláb mászva keresgélje az elpotyogtatott kitüntetést, akkor ugyan miért töltené a magyar vidék minisztere idejének javát külföldön – jó, jó, eladja a túltermelést, de azt más is eladhatná –, s miért támadná oly cefetül, büntetőperekben és azokon kívül az egyharmad győztesre és kétharmad vesztesre az országot tartósan kettévágó, néppel csak ellenzékben zokogó párthalmaz?

A kultúra éleszthetne föl fásultságomból? Dejszen abban annyira a régi minden, hogy félálomban is kiszúrhat az ember néhány jellemző példát. Már megint lefasiztáztak és lerasszistáztak minket, en bloc, ezúttal egy karmester, Fischer Iván. Az eset futólag legyezgette a hiúságomat, hiszen már két évvel ezelőtt megjósoltam, hogy effélék leszünk. Csak a személy ért váratlanul. De ha már ért, behatóbban elbeszélgettem egy muzsikus ismerősömmel, operaénekes az istenadta, s mondok: ládd-e, Jenő (nem így hívják), mivé lettünk már megint! Aszongya, hogy ez őt hidegen hagyja, épp elég bajt okozott a magyar zenei életnek a mennydörgő Iván, amikor négyszeres fizetésért kimazsolázta a különböző zenekarokból (Operától a Filharmóniáig és tovább) a legjobbakat. S ez miért baj?, kérdem, mivel fő jellemvonásom a tudásszomj. Csak azért, mondja, mert évekbe tellett, amíg az alapembereiktől megfosztott zenekarok úgy-ahogy összeszedték magukat. Nagy dohánnyal kivásárolni a mazsolát a kalácsból, na persze, így is lehet. Egyébként nem olyan nagy karmester a villámló Iván, mondja Jenő, az operaénekes (nem így hívják), engem dirigált már. Olyan ütemeket lengetett be, hogy majd’ elszálltunk. Hát itt is csak a harácstőke, tűnődöm álomittasan, valahonnan ismerős a javát lefölöző, elitista attitűd.

Mivel másik fő jellemvonásom a kultúrszomj, színházba visz a végzetem. Hogy a Nemzeti Színház április 7-én 15oo-ik alkalommal játszta Az ember tragédiáját, s a Várszínház Galériában kiállítás köszönti az eseményt, ott látható minden Ádám, Éva és Lucifer fényképe, s Rákosi Mátyásnak amaz örökbecsű megállapítása az ötvenes évek sikerelőadásáról, miszerint: maguknak az a szerencséjük, hogy nem szeretünk művészt börtönben látni – mindez kevés, nagyon kevés. Mellesleg érdemes ellegelészni a Borzas mentalitásán (immár több ifjú generáció kedvéért: a biliárdgolyó-kopasz Rákosit hívták így): a mondat rejtett alanya az, hogy MI, akik ugyebár valamiféle földöntúli felhatalmazás felkentjeként döntünk elevenek és holtak (Madách) fölött, megszabunk és irányítunk, lesújtunk és felmorzsolunk. Stiláris értelemben tök így beszél Kovács pártvezér, amikor felszólít. Márpedig az ember a stílus.

Madách emelkedettségéből például Joe Orton művészetének grádicsain lehet a kulturális alvilágba alászállni. A Csak mint otthon, Mr. Sloane főhőse egy gyilkos, de ez még semmi… Ezen a mondaton is érdemes ellegelészgetni, nem azért, mert én találtam ki, hanem azokért a mélységes tartalmakért, amiket megelőlegez. A gyilkos önmagában sem túl rokonszenves jelenség, de hogy az még hagyján legyen…! Valóban! A ház asszonyának altesti szerelme igazán érthető a snájdig gyilkos iránt, s nem is volna semmi baj, ha nem akadna vetélytársa a ház asszonyának, mégpedig édes testvérbátyja személyében, aki úgyszintén altesti szerelemre lobban gyilkosunk iránt. Ó, nem az a baj, hogy buzizás van, már megszoktuk, ha nem szerettük is meg. A baj az, hogy a mű negyedik szereplője, a papa felismeri a gyilkost. A kedves papát öreg barátom, Hável László játssza (neki köszönhetem az élményt!), egészen addig, amíg gyilkosunk halálra nem rugdossa. Na most jön a bűnhődés, élénkül föl unalomban pácolt erkölcsi érzékem! S jön is! Mint rozsdás jatagán az ádámcsutkába! A két testvér, jobb szó híján hölgynek és úrnak (elvtársnak és elvtársnőnek…?) kell neveznem őket, nem ütközik meg az édesapjuk halálra rugdosásán, a kérdés föl sem ötlik bennük, mármint hogy volna nekik egy kis gyászolnivalójuk, hanem a zsarolható helyzetbe került gyilkost sarokba szorítva megosztoznak rajta. Fél évig az asszony használja – mellesleg teherbe esett tőle – tenyészbikának, fél évig pedig a bátyja, a maga hajlamainak megfelelően. Szegény gyilkos!, sóhajt fel az ember a játék végén. Gyilkosság, halálra rugdosás nyílt színen, bűnpártolás aljas indokból, fenséges! S tovább tűnődve: vajon miből származik ez az elementáris vonzalom minden iránt, ami aljas, szennyes, degenerált? Joe Orton játékát Forgách András ültette át Madách Imre nyelvére (Márai is eszébe jut az embernek, osztatlan öröme az volt, hogy eredetiben tudta olvasni Arany Jánost), nyilván üzennivalója volt az ország népéhez, s mellesleg úgy vélhette, hogy önfeledt szórakoztatásban részesíti a nevezett népet. Ha valakibe elmezsigerig hatol (nincs ilyen, de valahol eme belső tájainkon keresik művészeink a megszólítandó tartalmakat), nos, ha elmezsigeren talált valakit az opusz, s további altesti ferdeségre vágyik, megtekintheti a magyarok fővárosában Joe Ortonnak egy másik művét is, címe: a Szajré, s a gazdag tartalmak magyar nyelvre való átültetésére magát Göncz Árpádot sikerült megnyerni. A kihívás nem lehetett csekély, de méltó fogadóra talált. Az államelnök úr valóban a legkiválóbb műfordítóink egyike, azt hiszem, meleg egyetértésben örvendezhetünk, hogy lám, Joe Orton művészetét is állta vitézül. Hogy miről szól a Szajré? Két zsenge ifjú kirabol egy bankot, de ez még semmi… (A mondaton való tartós ellegelészést immár az olvasóra bízzuk.)

Ilyen monotóniában morzsolgatja napjait korunk magyar honpolgára. De csak nyugi! Amiképpen a klasszikus drámákban, nyílt színen sorvasztóan unalmas monologizálások patakzanak (hexameterben!), a szaftos, vérpezsdítő gyilkosságok pedig a kulisszák mögött történnek, úgy a magyar dögunalmat az országhatárokon kívüli vérpezsdítés, -ontás eseményei övezik. Valahonnan a Joe Orton alvilágából hatol el hozzánk az a feltett szándék, hogy a volt Jugoszlávia népeit és nemzetiségeit akkor is megtanítják az együttélés kesztyűjébe dudálni, ha kő kövön, fej törzsön nem marad. Ezt magának a nagy Egyesült Államoknak a nagy külügyminisztere, Madeleine Albright mondta. S amit egyszer ő megmond, az meg van mondva. Igaz, hogy a népek összeerőszakolása eddig egy tízéves háborújába került a népeknek, a magyarnak is mint NATO-tagnak, s az már igazán cukker, amikor láthatjuk, hogy Mitrovicában az albánokat tankokkal kísérik haza a lakótelepre, hogy ott szeressék a szerbeket és viszont. Az embernek – Joe Orton világán tűnődve, morálját silabizálva – már eszébe sem jut, hogy feleannyi költséggel akár külön is lehetne választani vagy ötven évre a vérbe borult népeket és nemzetiségeket, mintegy tálcán kínálva a könnyes megbékélést egy következő nemzedéknek. Talán a harmadiknak. Volna persze más megoldás is! Minden családfőt, aki vegyes etnikumú lakótelepen lakik, s abban a tudatban nyit ajtót, ha csengetnek, hogy szétlőhetik a családját, a kisdedtől a nagymamáig, el lehetne látni egy sípoló gumibabával, s ha jön a szomszéd a pulemjottal, a családfenntartó maga elé tartaná a sípoló gumibabát, s tü-tü-tü, megnyomogatná. S hogy az így kimódolt önvédelem még hatékonyabb legyen, a sípoló gumibabát Mrs. Albrightról lehetne megmintázni, alakra épp megfelelő.

 

Budapest, 2000. március 1 – április 18.