Marno János

A doktor

A szíved, jaj, kétséges ütemmel
százhúszat ver, doktor rokonod, férfi a
talpán, nekihajt kocsijával a fának.
Semmi baj. Elmúlt hetven. Agglegény fia
húsz éve fújja messzi vidéken egy szalon-
bigbendben. Hajad tépnéd, ha idáig szólna.
És látod a doktort kiszállni üdén a
füstölgő roncsból, s még inkább, mint előtte,
összes szőrszála mind a helyén. A téma
visszaköltözik beléd, köhögsz a ködbe,
elfojtva, szaporán, mint a dióverés.
És tél van már, tar ág-bog, s abból is kevés.

Filmszakítás

Régen kivagy, mire nyugtázhatod,
hogy kivakaróztál egy álomból. Szemed még
mindig ragad, mint éjjel kint a konyhakő,
s az is mardos, hogy a macskára ráléptél.
A francba! De nem vizeltél a mosdó mellé,
sem a párnát nem nyomtad a párod fejére,
mint dögunalmas művészfilmekben szokás. Hol-
ott megtehetted volna. Leemeled forró
hasáról, és arcod elé fogva esel végig
az alvó testen. Mozirajongók ezt nem értik.
Hogy mért kell elhatárolnod magad a látványtól.
Mi az isten marad így a halálban még élmény.

Szinopszis

Remegsz. Fent vagy, és nincs alattad
semmi, fel vagy háborodva, és nem bírod
a fejedből kiverni. Borotvaélen
rohangálsz, a csempe csupa vér, jobbféle
cseh filmekben ez is, mint annyi más kínos
körülmény, fekete-fehér, fogadról jön le
az íny. Nem mész messzire, talán egy lépéssel
tovább a megszokottnál. Utánad senki,
hálistennek, úgyhogy térhetsz is rögvest
vissza, elfoglalni magadat; és az élet
itt megáll. Egypár perc múlva fázni kezdesz,
bújhatsz az ágyba, ott az isten sem talál meg.

A Kopaszon

Fellélegzel-e majd, hogyha meghalsz.
Nyakadba szeded a lábad, és felhágsz a
Kopaszra, szíved kiugrik, az egész hegy-
oldal mintha emberemlékezet óta
nem látott volna itt embert. Elvolt magában,
képzelheted, de faggatózni erről nála
távol álljon tőled. Eszedbe se jusson. Nézz le
róla legföljebb egy házra, szántóra, kertre
s a fodros kis szalagútra, mely az Iszaptóhoz
vezet. Lángol a nap, szakad a víz a szemedbe,
ki kellett volna nyírni tövestül a hajad.
S fejest ugrasz egy álomba, mely hátrahalad.

Mi van akkor

Egy álomnak vége, na és aztán.
Egyelőre nem találsz rá hasonlatot.
S hogy mire, igaz is, már az is szertefoszlott,
mint bőröd alatt a vattahús. Mintha zsúfolt
villamoson vetkeznél éppen csupaszra,
Pestről Budára át, a jeges víz fölött; s
fázol, mint egy kutya fázhat csupán a mélyen
elfojtott álomban. Nyelvedet hátrahagyod,
míg rázkódsz a fejedben a híddal, és úgy
is látsz egy oldalt, mint más oldalt egy hal; úszol
a hasonlatokban. S mintha egy ivóban
térnél majd magadhoz, a fakutyáddal.