Adam Mickiewicz

Út Oroszországba

Behavazódott, mind vadabb világban
Száll a kibitka, mint szél a pusztában;
Két szemem, mint két szélvész-ragadta
Sólyom a tél vad óceánja fölött
Földet keresve hiába is köröz,
Oly vad elemek tombolnak alatta,
Nincs hova szálljon, szárnya pihentetni,
Bárhova is néz, érzi, el fog veszni.

Nem lel a szem itt városra, se hegyre,
Mi a természet s ember műve lenne.
Oly puszta a föld, oly nem emberforma,
Mintha most este teremtették volna.
Néha e földön még ősmammut csörtet,
S tán az özönvíz hullámin hajóznak,
Ősember-nyelv szól a muszka pórnak,
Hogy ősidőkben teremték e földet,
Hogy ez a nép volt, már Noé bárkája
Előtt az egész Napkelet kalmára.
Nem egy elrablott vagy késekkel kicsalt
Kódex, s nyugati utazó is vallja
Leírásában, hogy ez a mord, kihalt
Föld nem egy népnek vala szülőanyja.
Ám az özönvíz után a síkságból
Annyi sem maradt, hogy voltak vón utak,
S az elvándorlott népek hordájából
Annyi sem maradt, hogy egykor voltanak.
Csak messze, messze, az Alpesek ormán
Látni meg, meddig ért ez a nagy hullám.
S még messzebb, Róma műemléki mondják,
Meddig jutának innen el a hordák.

Fehér, puszta és üres e táj, mintha
Papírlap lenne, mire még nincs írva –
Ki ír, vajh, reá, tán az Isten ujja
Jó emberekkel – sort sorra – beleírja,
S vajh az igazság szent hitét írja-é be,
Hogy vezérelje az embert szeretet,
S világ világa a vértanúk vére?
Vagy eljön Isten ősi ellensége,
S e könyvbe karddal vés ilyen betűket:
Legyen az ember csak láncravert kutya,
Üstököse meg legyen: a kancsuka?

A fehér, puszta síkon őrjöng a szél,
Hóhegyeket hasít, hósziklákat görget,
A fölkorbácsolt hó tengere kikél,
Kilép medréből, s nekidől a szörnynek,
Hirtelen újra hóheggyé magasul,
Zuhog fehéren és szakadatlanul.
Néha hatalmas, vad Északi Szél
Száguld a Sarkról, hogy sarka nyomába
Az Exinusig soha semmi se ér;
A halált hajtja hóviharcsordákban,
S a kibitkákat éppúgy betemeti,
Mint a szaharai számum tetemeit.
A hó egyhangú, végtelen felszínét,
Mintha csak sziget vagy szárazföld volna,
Fekete falként csak itt-ott szedi szét

Luc vagy északi s jegenyefenyők foltja.
Egy-egy irtáson fölvágott fatörzsek,
Gallyazott ölfák, majd minden farakás
Háztető, fal lesz, fura formát öltnek,
Az embert rejtik, s ezt hívják úgy: a ház.
Messzebb ily halmok állnak ezerszámra
A nagy mezőn, mind egyformán szomorú:
A kéményfüst, mint sapkabojt, kunkorul,
A sok kis ablak zsíros tölténytáska;
Ott farkasszemet néző házak párja,
Ott mind négyszögben, ott körben. Na már most:
E házak ezrét hívják itt úgy: város.
Sokukat láttam – mind, mind mint a szálfa,
Bikanyak, széles mellkas, vas a válla.
E nép, mint Észak minden fája, vadja,
Üde és erős, egészséges fajta.
Ám mint a síkság, olyan mindük arca:
Üres, nyílt, tiszta és – vadság uralja.
Szívük is alvó, föld alatti vulkán,
Még nem önté el arcuk a tűz heve,
Nem parázslik még nyelvükön a tüze,
S nem hamvadt el homlokuk sötét sáncán.
Kelet és Nyugat arca rég kihűlve,
Annyi bukás, harc, fájdalom és remény
Vonult át rajtuk, és annyi tünemény,
Hogy minden arc egy nemzet emlékműve.
Itt az emberek szeme nagy és tiszta,
Mint e széles föld, s ha háborog a lélek,
Meg sem rezzen riadtan a pupilla,
Panaszolkodván sosem feketéllhet.
Messziről nézvést – nagyszerűek, csodák.
Lelkükbe nézve – mind kiholt pusztaság.
Testük is daróc, lángból szőtt szövétnek,
Abban telel ki a báb-hernyó lélek,
Szárnyait óvja szabadulására,
Hímezi, készül a szép suhanásra.
Ám ha kisüt a szellem napvilága,
Mi szabadul, ha fölhasad a lárva,
Vajh fénypillangó száll-é a magasba,
Vagy éji lepke, a sötétség fattya?

S mennyi út vonul keresztbe-kasba!
Nem jó kalmárok tájolta irányuk,
Nem karavánok gyors lába taposta,
Cár ujja vonta meg, mind, Pétervárott.
Ha kicsiny lengyel falucskát ért ujja,
Vagy épp egy lengyel vár falára hágott,
Falu, vár máris földig lerombolva,
Utakkal szántá föl a pusztaságot.
Nem látni őket, mert úgy zuhog a hó,
De a sík pusztán mind kiveszi a szem,
Észak fele fut s villan keservesen
Az erdők közül, mint a hegyi folyó.
Ily úton ki jár? – Most épp a lovasság
Vágtázik, fehéren behavazódva.
Ott hömpölyög a bakák sárfolyója,
Köröttük ágyúk, szekerek, kibitkák.
A cár dönti el, ki, mikor s hol harcol.
Keletről vonul ez itt észak felé,
Az a Kaukázusba megy északról.
Senki sem tudja, hová megy és miért.
Nem is kérdezi. Ott egy mongol vonul,
Püffeteg arc, szűk, ferde szem, láthatod.
Ott egy szegény pór egy litván faluból,
Sápadt, szomorú, egykedvűn vánszorog.
Itt angol szurony szikráz, ott dérütött
Íjat, fagyott nyílt cipelő kalmükök.
Hát a tisztek? Hintaján dudorássza
Egy német Schiller szentimentál-dalát,
S rá-rásóz közben egy-egy kóbor bakára.
Egy franciát a Marseillaise hatja át.
Volt filozófus, karrierre vágyik,
Most épp egy kalmük törzsfővel gagyarászik,
Hogy lehetne még olcsóbb a menázsi.
Számít is az, ha a fél had éhen döglik,
A hadikasszát úgy kell megdézsmálni,
Hogy jóllakatnak mindent lentről föntig.
A Főhadász fölemel fönsőbb kasztba,
Cár kitüntet, mert olcsóbb a hadikassza.

Kibitka száguld szembe – s lám, a strázsák,
Az ágyútalpak, a maródi népek
Szétspriccelnek az úton, amint látják,
Tiszti batárok is rendre kitérnek.
Fut a kibitka; a zsandár öklével
Veri a kocsist; az a katonákat
Csapdossa ostornyéllel: Félre! Félre!
S ha nem, azon a kibitka átvágtat.
Hová? Kit vihet? Nem merik morogni.
Zsandár is volt rajt, a fővárosba siet.
A cár küldhette, valakit lefogni.
„Egy ilyen zsandár külföldit is vihet” –
Morg a tábornok. S hogy épp ki, ki tudja,
Lehet a burkus, a frank, a szász király,
Vagy egy sváb herceg, kit kegyeiből a cár
Kiejtett, és most tömlöcbe csukatja.
Vagy egy Fönségnél Fenségesb Főt fogott:
Lehet, most viszik magát Jermolovot.
Ki tudná! E rab szalmán ül, de őrzi
Fönségét! Hogy néz! Milyen büszkén, vadul.
Nagy úr ez! S lehet, az a nagy kocsisor,
Meg a léhűtők, udvari kísérői.
De nézd a szemük! És nemes szemöldjük!
Azt hiszem – cári fő-fő méltóságok,
Generálisok, netán kamarások.
De nem, nem! Ezek – mind fiatal kölykök.
Mi ez? Gyerekek? S rabok? Mit kell látni!
Egy bűnös király? Sok gyanús királyfi?
Így pusmogtak a tisztek maguk elé.

Szállt a kibitka a főváros felé.

Bella István fordítása