Milley Tóth Ferenc

Káin oltárai

mint apadó tóban hal     tátog méla világunk
        fojtja a káini bűz    szerteteríti a szél
álnokok áldozatának füstjét    földre ledönti
        illatosítva mezők    égi lehével a bűnt
serceg az izzó kőoltárok lapja a könnytől
        oltja szipogva eső    kunkorodó parazsát
ámde csiholnak karmos mancsok új lila lángot
        lobban a rőzserakás    ég fele szállna a füst
fújja le vissza haragvón kormát egyre a bosszús
        isteni tiltakozás:    szívja csak mind aki él
tükrözzék hideg ablakok égő képernyők vonulását
        porba veretteknek    semmibe vetteknek

gyászba gubózó nők ím vonszolják kicsi lábak
        elmaradó topogó    botladozó ütemét
nyálcsíkot húzó taknyot szipogó babasírás
        cérnája száll nyomukon    kék Ariadne-fonál
mintha bizony még volna remény tán visszaszaladni
        áll-e a ház s kinek áll    jaj ki vigyáz küszöbén
billeg utánuk sántán kábán ősz öregapjuk
        szólani bátor fiát    már lekaszálta gitár
mennek a gyomvert úton    halvány glória csillan
        napba alélt fejükön    (célkereszt rajza csupán?)
nincs naptár nincs óra se náluk Nap se mozog fenn
        áll az időtlen idő    vérzik az úttalan út
jönnek tán sosevolt Kurdisztán messze komorló
        mostoha szirtjeitől    vagy hutu-föld keserű
ál-igazát vakogó zsoldoshad lődöz utánuk
        végzetük tán nem egyéb: Balkán szülöttei ők
biz magyar is lehet mind eme borzolt rémületében
        háta mögé fülelő    tétova emberi lény
bugyroktól púpos albánokat rejti a zuzmó
        bús tamilok csecsenek mentik a nincsenüket
mennek a megcsúfoltak    föld fülüket betapasztja
        futnak elestük után    fröccsenő testük után
futnak örökkön őrült körfilm szürke szalagján
        pörg a közömbös idő    vérzik az úttalan út
jönnek az új s új páriahaddal összevegyülve
        verve ki szöggel utuk    nézni szemükbe ki tud
tükrözik ablakok    égő képernyők vonulását
        porba veretteknek    semmibe vetteknek
s mint apadó tóban hal    tátog kába világunk
        fojtja a káini bűz    bárha teríti a szél
álnokok áldozatának füstjét    földre ledönti
        illatosítva mezők égi lehével a bűnt

A didergő

akvarell-maszat képtelen
lúdbőrző hajnal céltalan
dőlt életfa levéltelen
rücskös szobor hajléktalan

napfény-penge könyörtelen
oldódó test kontúrtalan
alkohol-menny gyönyörtelen
tört borda-hárfa húrtalan

viszkető bőr páncéltalan
szúrós szemtől is védtelen
feltört dió-agy héjtalan
burka a kerek végtelen

kozmikus tömlöc rácstalan
szív kulcstalan kilincstelen
hibbanó ész tanácstalan
zsibbadó kéz bilincstelen

okláncolatban oktalan
tátogó téboly jajtalan
jogdzsungel mélyén jogtalan
buborék-szó visszhangtalan

gondolattalan gondtalan
úton útfélen úttalan
bőrében is otthontalan
földre rogyva is súlytalan