Egy szemétdomb-császár csúfos trónvesztése

Bolond Istók fél tucat kristálypoharat vesz a vásárban. Hazaúton megbotlik, elejti a poharakat – ízzé-porrá zúzódik persze mind. Ráripakodik a köré gyűlő szájtátiakra: – Mit bámultok? Nem láttatok még idiótát?

 

Öt éven át voltam semmirekellő mindenes a Sztalin ihlette írásgyártó falanszterek egyik honi létesítményében: a sikondai alkotóházban, mely tavaly ősszel végleg lehúzta a rolót. Alább mogyoróhéjba szuszakolt beszámolóféle következik a néhai püspökségi fürdő főintézőjétől elzabrált („államosított”) magánkúria: az egyik orgazdától a másikig ráncigálódó, barbár módon toldozott-pofozott Ezüstgyűrű villa végnapjairól. (A mogyorót, melynek héjába mondókámat begyömöszölöm, az alkotóház kertjében bocsátotta rendelkezésemre egy kákabélű kismókus.)

1994 tavaszára, amikor sikondai habitüéként (a nyolcvanas évek közepétől jó párszor skribáltam/fordítottam/lustálkodtam az alkotóházban) a Mecsek mélyén letanyáztam, hogy a Baranyai Alkotótelepek megbízásából egy lehetséges arculatváltást előkészítő programterv kimunkálásába (ilyen nagyképűen) belevágjak – mivelhogy a fenntartási költségek állandó növekedése, a szubvenciók elapadása, főként pedig a korábbi kuncsaftok érdeklődésének lanyhulása miatt bezárás fenyegette az alkotóházat –, volt néhány adottság, melyek cipelését eldobhatatlan ballasztként magamra kellett vállalnom: a repedezett falú, avítt berendezésű, kiszellőztethetetlenül dohos épület, a gazdátlanságban rohamosan bunkósodó sikondai környezet, a munkatársak hiánya meg persze a saját fogyatékosságaim koloncai. A vállalkozás legsúlyosabb hátulütője az a bolsevik húgyvelejűség volt – levezekelhetetlen ősbűn, karmikus determináció –, mellyel kultúrkontár hűbele-elvtársék Komló proletár-Orfű külkerületébe (hétvégi kalyibákhoz láncolt ebek légiója vonít az égre, harang nem kondul, mióta 1948-ban száműzték a kápolnából) a hetvenes években irodalmi – miként Éva lányom hívta – alkohóházat telepítettek egy rekvirált ingatlanra. (Mondják, a kilencvenes évek elején hazajött Ausztráliából a ház egykori tulajdonosának unokája. Mikor meglátta a szögesdróttal körbekerített, „alkotóházzá” gányolt Ezüstgyűrű villát, melyről Grannyék annyiszor áradoztak, a látogató felszisszent: – Fuck you! – Legyintett egyet, sarkon fordult, és visszautazott Canberrába, szikrányi kedve sem lévén az eredeti állapot helyreállítását, netán kártérítést kérelmezni honi sóhivatalokban.)

Mindezekre fittyet hányva megpróbáltam az alpári körülményekre erőszakolni a magam vízióját: egy leendő nemzetközi műfordító- és kutatóház püspöklila látomását („nemzeti gyökerű, transzkulturális szellemiségű kamaraműhely és irodalmi találkozóhely irodalmunk fordítói, valamint a környező országokban élő magyar nemzetiségű írók és kutatók számára – a népünkre, történelmünkre, kultúránkra vonatkozó hiteles információk terjesztése és a magyar–magyar interakció előmozdítása céljából”). Bár két pofára ettem és okádtam a ködöt, tudván tudtam, hogy kísérletezem csupán, próba-szerencse alapon, kudarcba is fúlhat hát a próbálkozás. Életem bővelkedik tarka fordulatokban, ámde programszervezéssel, netán kulturális menedzseléssel eddigelé nem foglalkoztam. Kapcsolatteremtés, a potenciális vendégkör feltérképezése és kiépítése volt kezdetben a dolgom, de nekem kellett ellátnom a gondnoki, takarítónői, udvarosi stb. teendőket is. (Jó móka volt, bár közben gyakran éreztem magam begőzölt fantasztának, huszadik század végi Bolond Istóknak. Vagy talán épp ettől volt jó a móka.)

Alig kezdtem el a légvárépítgetést, amikor az alkotóház hirtelen kicseppent a Baranyai Alkotótelepek szárnyai alól (én meg egyik napról a másikra elvesztettem közszolgálati munkaviszonyomat). Belekóstolhattam üstöllést, miként kell alapítványt rittyenteni – merthogy mindenáron meg akartam menteni a bolondistókosan egybetákolt arculatváltási program számára a költségvetési támogatás pihepuha fészkéből kipottyant alkotóházat. Az általam sebtiben összerántott, szükség szülte magánalapítványnak a kuratórium volt a leginkább botcsinálta része. Egyik nap egy szomszédasszony kommendálta, közéletileg is nyüzsgedelmes tanító bácsit, másik nap az alkotóház millecentenáriumi pályázatának Csíkcsicsóból érkezett nyerteséhez horoszkópokért járó bús hölgyikét agitáltam meg kurátornak – és így tovább. Az alkotóház korábban se ingük, se gatyájuk nem lévén, sem az alapítók, sem a kurátorok között nem volt közös nevező; többnyire egymást sem ismerték. (Így keletkezett a négy ökör által négyfelé húzott, tapodtat sem mozduló szekér.)

A cégbíróságon bejegyzett alapító okirat megerősítette és legalizálta az egész vállalkozás kalandosan vagy inkább felelőtlenül egyszemélyes one-man-show jellegét. Rám testálódott a kuratóriumi elnökség és az alkotóház vezetése, a programszervezés és a pénzfelhajtás egyaránt. 1996 őszétől az alkotóház 1999 szeptemberében történt bezárásáig sem tudtam kispekulálni: munkámért voltaképp hogyan kaphatnék némi javadalmazást. (Ha az általam hipp-hopp létrehívott Sikondai Alkotóház Alapítvánnyal munkaviszonyt létesítek, az amúgy is éhenkórász fundáció pillanatokon belül csődbe megy.) Rendszeres jövedelem nélkül, a társadalom(biztosítás)ból és mindenféle járulékfizetésből kiiratkozva pojácáskodtam a sikondai alkotóház élén, saját vaddisznótermészetemnek, csapatmunkára való alkalmatlanságomnak is szürcsölve a levét. Ugyan nem is volt ott semmiféle csapat – hacsak nem a kerti kollégáké: hóvirág, kankalin- és ibolyapászták, zsálya, tulipán, százszorszép, szamóca, csalán, parlagfű, tölgyfák, jegenyefenyők, japán birs, orgona-, jázmin-, mogyoró- és málnabokrok, legyek, lepkék, darazsak, csigák, hangyák, pókok, tücskök, szitakötők, szentjánosbogarak, énekes madarak, mókusok, szomszédoló macskák, meg egy vén, lomha ásóbéka, aki leginkább a társalgó küszöbe alól szerette gusztálni az élősövény örökzöldjét.

1997 nyarán, visszaérkezve az Iowai Egyetemen töltött kétszemeszternyi vendégíróskodásból a legatyásodott, fosban-szemétben-lármában-okádékban fuldokló s egyre újabb tájgyilkolási rohamoknak kitett Sikondára, a hazatérés sokkja ájulatba taglózott, melyből föltápászkodni azóta sem igazán bírtam (Amerika megmételyezett?). A szűkebb és tágabb haza hirtelen rám szakadó közállapotai, a honfitársak zömének öntelt tahósága, émelyítő fontoskodása, nyafogós gyámoltalansága láttán dermesztő kétségbeesés fogott el, kedvemből – kitört rajtam az Ady diagnosztizálta Hortobágy-szindróma – legföljebb káromkodásra vagy fütyörészésre futotta. Rá kellett ocsúdnom, hogy ún. európai fehér ember Sikondára be nem teszi a lábát; látnom kellett, mily röhejes is az én „nemzetközi műfordító- és kutatóház” nevű fércprojektem, micsoda siralmas tákolmány is az egész fundáció; hogy az alkotóház a kontárság panoptikuma, ócska kóceráj, melybe legföljebb lasszóval fogdoshatok (fél- vagy totál dilettáns, ösztöndíjak lehalászásában viszont profi, még útiköltséget is az alkotóháztól tarháló) balkáni zugliterátorokat, tűz és víz és levegő és papír és energia pökhendi prédálóit; hogy bevételt, pláne profitot termelni nem tudok, de nem is akarok (ezeknek?), s a tetejébe a megélhetésem bizonytalanabb, mint a kutya vacsorája – az elócskult szekeret semerre sem húzó ökrökről, a szomszéd vadított vérebeiről, a közelben dübörgő drogdiszkóról nem is szólva. A „nótát” eltemettem, rühelletes púp lett hátamon a mucsai prófétaság (Pesten azt rebesgették, hogy megszállva tartom az alkotóházat, be nem engedek se élőt, se holtat). Innentől az én sikondai csepűrágásom már csak kilátástalan vergődés volt: folytonos készülődés a redőny lehúzására. Hasztalan próbáltam rásózni boldogra-boldogtalanra az alkotóház vezetését, mindig visszabumerángozott hozzám. A kártyavárat, melybe bárki beleláthatott, aki csak egy kicsit is odafigyelt, üdvös módon az omlasztotta össze végül, hogy a 98–99-es télen súlyosan megrongálódott az épület tetőszerkezete, s immár életveszélyessé vált a fantomházban tartózkodni.

Az „arculatváltási kísérlet” tehát csúfos lebőgésbe torkollott (nem sikerült az üveget a levegőhöz szegecselni). A kudarc egyetlen felelőse letagadhatatlanul én vagyok. Ha esetleg mégis vállalható a fiaskó (igaz, szinte földönfutóként, teljes anyagi csődben, vaskos rágalmakat szítva, erkölcsileg megtépázva távoztam a csatatérré dúlt terepről), talán azért, mert így – és ilyen áron – sikerült néhány évvel meghosszabbítani a sikondai alkotóház agóniáját. Falai közt „jelentős műveket” (hál’ istennek?) senki nem szült ez idő alatt, jelentésteleneket is csak jómagam. Meg kell hagyni: egy „millecentenáriumi évad” erejéig tényleg nemzetközi műfordító- és kutatóházként fungáltunk (bár legnagyobbrészt csak rongyrázás és pénzpocsékolás volt az is), ötletet és példát adva a később Balatonfüreden tető alá hozott fordítóház számára. A nagy mihasznaság közepette (ha már az egészet magamra nem gyújtottam mindjárt az elején) gazdája próbáltam lenni az eltolvajlott Ezüstgyűrű villának, ledolgozva egy keveset a vörös kleptokraták támasztotta karmából. Ha összekaptam magam, olykor kitelt tőlem egy-egy kisebb kezdeményezés (pl. árvízkárosult lengyel gyerekek üdültetése). Igyekeztem a házat a lehető legolcsóbban, károkozás nélkül fenntartani, szembeszegülve a mindenfelől tóduló rombolással. Diszkréten ellenállni a hülyeség ostromainak, észrevétlenül kibocsátani néhány gyógyító impulzust – talán ez volt a funkcióm. Sikonda-Waldenben egy húron pendültem a természettel, az évszakok szeretője voltam. Egyszerűen éltem, dohányzástól, izgatószerek – kávé, alkohol, televízió – fogyasztásától tartózkodtam. Tétlenségem jótéteményeiben részesítettem a cselekvés, a tettek tébolyába szédült emberiséget. Boldogan éltem, míg majd meg nem haltam.

Meglehet, vállalkozásom rezüméje csupáncsak ennyi: adtam néhány csattanós pofont a szarnak. Remeteként bujdosva, a sikondai bozótban bekkeltem ki Hornék kurzusát (valahogy nem volt gusztusom közelebbről nézni az országlásukat, bár attól, hogy ne szégyenkezzem miattuk, még Amerikában sem sikerült elég messzire penderednem).

Mielőtt fájrontot csináltam volna, az alapítvány ingóságait nekiajándékoztam a komlói Karitász szervezetnek. Az alkotóház kertjében ércnél maradandóbb koporsóba temettem a fundáció dokumentumait és belégeit. A közüzemi díjakat szépen befizettem, majd – felmondva a használati szerződést, leköszönve a mucsai prófétaságról – az épületet és tartozékait leltár szerint, rendben átadtam jelenlegi gazdájának, a Baranya Megyei Közgyűlésnek. Eljöttömkor az alkotóház bejárata fölött még ott lengett (miként a korábbi öt évben, szemétdomb-császárságom idején mindvégig) a viharvert, söprűnyélre szegelt piros-fehér-zöld zászló – a hiábavalóság tépett lobogója. Visszanézve fohászt rebegtem Sikondáért és minden sikondaiért: emberek és állatok, növények és épületek lelkéért. Ha akadnak, akik ebben a heroikusan értelmetlen, magyar módra haszontalan (se többet, se kevesebbet: épp egy lyukas mogyorót érő) történetben pozitív szerepet tulajdoníthatnak maguknak: illesse őket köszönet és áldás!

Hová illan az alkohóház Bolond Istókja? „Harminc mérföldre, most mindjárt, gyalog; / Lesz tán belőle írnok, vagy preceptor – / Kijózanult: többé nem andalog.” Nem andalog – azaz alkotóház-menedzselésbe ezentúl nem vágja a fejszéjét... Ámbátor mért ne vágná? Pokolba a rezignációval! Hol egy alkotóház?

 

Molnár Miklós