Nagy Gáspár

Köszöntjük a Kossuth-díjas költőt.

Mikor négy sorát idézem

                                          Csoóri Sándornak, a hajdani pápai diáknak

„Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon
s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél,
szivethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.”

Nem irigyeltem én soha semmiért,
hacsak ezért az árva négy sorért nem,
mikor a szeme alatti sötét aknasor
árkaiból fölszállt az Ábel-füstje ének.

Én nem tudom, ki fogta akkor szívére kezét,
és melyik Isten súgott neki éppen,
de a betűk testén már lángrúzsos múzsák
árnyéka lüktetett a délutáni fényben.

Talán csak március volt akkor is,
mert a fakult, köszvényes zászlók kibomoltak,
ha a nyárnak képzelt túlvilág perzselőn sütött is,
s a nap és hold közötti félúton sétáltak a holtak.

Látja most diákját a könyörülő Isten temploma,
és négy verssort ezüstlőn susog a jegyenye-sátor,
mivégre futott világgá, mért nem volt maradása
annak, aki ím: hűségében is vakmerően bátor.

„Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon
s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél,
szivethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.”

                                                                                                           (a 2000. esztendő tavaszán)

Kiss Ferenc fejfájára, 1999. november 11.

Szegény Fiú, te így mondanád,
Ferenc, barátunk, Kiss Feri,
a fájdalom és vereség
örökkön bujdosó fegyencei,
szemük sarkában könnyel,
akárha csempészett Tisza-vízzel
onnan a kuruc Ugocsából,
vagy Debrecenből és Budáról,
mintha csak sorsod suhogta
volna el az őszi zápor,
mikor a panaszt már kidobolta
a csonkán lebénult hazáról,
ahol nagy büntetés-szótlanságod
keresztje alatt jelkép voltál,
te, a megkötözött szellem,
kifosztott templom és oltár,
s lám, istenült, szorgos törpék
vesztedre törtek önként,
s orvul pokol-csapdába löktek,
és nézték, hogyan hull rád
a kín eleven szemfedőnek.

Örökölt hegedűd fiad kezében,
tudd meg: egyetlen hangot se téveszt,
az első hantok dobpergése jelzi:
most igazi kuruckapitányt temetnek
„Péterfalva jó helyen van,
mert a templom közepén van…”,
a fiú azt mondja: apa, én most…
úgy, ahogy tőled tanultam…
és megy egyszál hegedűn
a hantok után, a koporsó fölé s alá
kúszik a hang, úszik, erősödik, gyorsul,
vadul fergetegessé a héjsza,
mintha látnánk, Ferenc, élsz ma,
hisz ma születtél, s ma temetnek,
és árva hangunkon a Himnusz
is neked szól, csak teneked:
Nyújts feléje védő kart…