Pomogáts Béla

Nyolc évtized Trianon

Tények és körülmények

Nyolcvan esztendeje, 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy Trianon palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Csehszlovákia és a Szerb-Horváth-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely Trianoni Szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé. A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős folyamatot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt.

Ebben a két évszázadra kiterjedő korszakban Magyarország nem volt teljes mértékben a maga ura, minthogy a több történelmi államterületet magában foglaló Habsburg Birodalom egyik részét alkotta, mindazonáltal elismert tagja volt az európai nemzetek közösségének, és egészen a világháború kitöréséig egyszerre élvezhette a birodalom nagyhatalmi állásából eredő előnyöket, mindenekelőtt a birodalom keretei között létrejött „közös piac” előnyeit és a belső függetlenséget, amely a nemzeti állam kiépítésének mindinkább fokozódó lehetőségével járt együtt. Kétségtelen, hogy a magyar állam akkori vezetői nem használták ki ezeket a lehetőségeket, és nem alakítottak ki olyan nemzeti stratégiát, amely alkalmas lett volna arra, hogy történelmi és világpolitikai válságok (például egy vesztes háború) esetére meg lehessen őrizni a történelmi államterületet.

A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket. Kedvetlenül kell megállapítanunk, hogy nem éltek ezzel a lehetőséggel: egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak (nem felelt meg a Monarchiában a Lajtán-túlon: az osztrák örökös tartományokban, illetve Csehországban kialakult normáknak sem), másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak.

Az első kihívás következetes szociális és politikai reformokat követelt volna, így a nagybirtokos rendszer valamilyen reformját, a paraszti és munkásrétegek bevonását az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztését követelte volna meg, a második pedig a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítését, egy „keleti Svájc” típusú államszerkezet létrehozását, az ország (Horvátország nélküli) lakosságának 46%-át kitevő nem-magyar (nemzetiségi) népesség szolidaritásának megnyerése és egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása végett. Ez különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező „polgári radikálisok”) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket.

Az első világháborús hadba lépés, miként ezt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi – mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály – látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar (különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös, Ferenc Ferdinánd) körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. (Katonai vezetőivel mindig különös „szerencséje” volt Magyarországnak, 1941-ben is a tábornokok – mindenekelőtt Werth Henrik vezérkari főnök – vették rá a világpolitikai összefüggéseket egyáltalán nem ismerő, ingadozó kormányzót a hadüzenetek engedélyezésére. Máshol a tábornokoknak az a dolguk, hogy felmérjék egy hadba lépés várható következményeit, nálunk ennek felelőssége sem 1914-ben, sem 1941-ben nem érvényesült.)

Magyarország és általában a Monarchia 1914-ben sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra, az osztrák–magyar hadsereg hoszszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni. A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania. A magyar nép sohasem táplált ellenséges érzelmeket az olaszokkal szemben, akik nem sokkal korábban még baráti nemzetnek számítottak, már csak a Torinóban menedéket kapott Kossuth és a Garibaldi mellett küzdő magyarok miatt is. A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget: Szerbia és Románia legyőzött állam volt, Oroszország pedig kivált a háborúból a bolsevista hatalomátvétel és a polgárháború következtében. Ha a magyar csapatok nem véreznek el az Isonzo és a Piave mellett, nagyrészt épségben maradt volna az ország védelmére felhasználható katonai erő. A francia és az angol kormány nem lett volna hajlandó nagy véráldozatot hozni azért, hogy Románia és az új csehszlovák állam magyarok által lakott nagyobb területekre is kiterjessze uralmát.

Ugyancsak súlyos stratégiai hiba volt az, hogy IV. Károly király 1917-es különbéke-kísérletei végül kudarcot vallhattak. Ez a kudarc nem egyedül a német szövetséges erőszakos közbeavatkozásának a következménye volt, a Monarchia katonai és politikai vezetésének nagy része is értetlenül és ellenségesen fogadta az ifjú király jó szándékú – és mindenképpen stratégiai előrelátásról tanúskodó – kezdeményezését; a különbéke-kísérlet egyetlen következménye így az uralkodó tekintélyének megrendülése lett. (Márpedig erre a tekintélyre erősen szükség lett volna a háború végeztével!) IV. Károly próbálkozása idején a Monarchia – és természetesen Magyarország – feldarabolása még egyáltalán nem tartozott az antanthatalmak háborús céljai közé, ellenkezőleg, mind az angol, mind az amerikai kormányzat a dunai nagyhatalom fenntartása mellett nyilatkozott: London hagyományosan az európai egyensúly nélkülözhetetlen tényezőjének tekintette a kettős monarchiát, Washington pedig (helyesen) meg volt győződve arról, hogy egy közép-európai federáció (ugyanis ez felelt volna meg Wilson elnök elképzeléseinek) hitelesebben tarthatja fenn a térség belső békéjét, mint az egymással versengő, mindig kisebbségi sérelmeket hangoztató, mindig irredentizmusra hajlamos, következésképp politikai frusztrációktól gyötört kisállamok szervetlen konglomerátuma. A történelem aztán messzemenően igazolta az angol és amerikai fenntartásokat, nagy kár, hogy sem London, sem Washington nem tartott ki mellettük; ha akkor megfontoltabban ragaszkodnak eredeti stratégiai meggyőződésükhöz, talán egészen más irányt vett volna a közép-európai, mi több, az európai történelem.

A világháború végeztével a korábbi világpolitikai megfontolások és a magyar politikai műhelyekben kidolgozott konszolidációs tervezetek mindenesetre elveszítették jelentőségüket. Ismeretes, hogy a párizsi békekonferencián az Egyesült Államok (jóllehet hathatós katonai és gazdasági támogatása nélkül az antant esetleg alulmaradt volna a háborús küzdelemben) alárendelt szerepet játszott, és alig vett részt a konferencia döntéseinek kidolgozásában, sőt az amerikai békeküldöttség kedvetlenül visszatért Washingtonba, és nem írta alá a trianoni okmányokat. Az angol kormány több alkalommal kifejezte elégedetlenségét a kialakítandó békerendszerrel szemben, Olaszország még inkább elégedetlen volt, minthogy – az eredeti ígéretekkel ellentétben – Dalmáciáról az új délszláv állam javára le kellett mondania. Így a békerendszer nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horváth-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború – minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a főszerepet – „német” volt, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet (nagyrészt az osztrák Metternich hatására) a napóleoni háborúkat lezáró bécsi békekonferencia tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotaringiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá.

A békefeltételek megfogalmazása tekintetében a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is, abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát (akkor, közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését), mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség. Mindebben, miként az mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője – legutóbb Mitterrand elnök és Balladur egykori miniszterelnök – volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat okozott, nem érte el a kívánt eredményeket.

A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik leginkább kíméletlen államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek szolgáltatta ki. A történelmi magyar állam (és ennek jogi fikciója a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt) Horvátország nélkül (amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa: Magyarország „társországa”) 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt, a 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent: az országterületnek így csupán 30%-a, a lakosságnak csupán 42%-a maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott (ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület), 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák–magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt a magyar. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral, Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezenkívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, erre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt.

Csaknem három és fél millió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló és általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és fél millió főből nagyjából négy és fél millió, vagyis az elcsatolt lakosság negyvenhárom százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba.

Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar, és csak negyvenhat százaléka nem-magyar, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és – mint akár a két világháború közötti időszakban, akár az utóbbi tíz évben kiderült – nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem: a három „trianoni” állam (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie.

A területi határozatok megalapozása

Minden békerendszernek van valamiféle „ideológiai” és „jogi” megalapozása, a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös rendezés például a jogfolytonosság és a legitimitás elveire támaszkodott, Franciaországnak ilyen módon sikerült megőriznie azt a területet, amelyet az 1789-es forradalom, a forradalmi és a napóleoni háborúk előtt (a Bourbonok királysága idején) birtokolt. Az első világháborút lezáró békerendezés is természetesen kapott jogi megalapozást, azonban nagy tévedés azt gondolni, hogy ennek egyetlen kritériuma „a népek önrendelkezési joga” volt, noha mind a román, mind a csehszlovák, mind a délszláv politika szüntelenül erre a jogelvre hivatkozott.

Az a trianoni ítélet, amely a történelmi magyar terület hetven százalékát és a magyar népesség egyharmadát a szomszédos államok fennhatósága alá helyezte, tulajdonképpen három érvelési rendszerre támaszkodott. 1. Az etnográfiai elv a népesség etnikai összetételét vette kiindulásnak; ezt sohasem alkalmazták Magyarország javára, és így Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia vonatkozásában egyaránt igen nagy magyar tömbök kerültek idegen fennhatóság alá, közvetlenül a trianoni határ mentén: így a Partiumban, Kárpátalján, a Felvidéken és a Vajdaság Tisza menti területein. 2. A történelmi elv, amely a területek korábbi államjogi hovatartozását vette figyelembe; Magyarország ennek az elvnek az alapján semmiféle könnyítést sem kapott (holott például 3,5 millió németet csatoltak Csehszlovákiához, arra hivatkozva, hogy lakóterületük a történelmi cseh királysághoz tartozik). 3. Végül a gazdasági, közlekedési és stratégiai elv; ezt ugyancsak mindig következetesen alkalmazták Magyarországgal szemben, például a Dunától északra fekvő magyar területek elcsatolásakor, ebben az esetben csehszlovák gazdasági érdekekre hivatkoztak, vagy az Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti–Máramarossziget-sáv Romániának juttatása alkalmával, amikor – mint ezt Palotás Zoltán A trianoni határok című, 1990-ben megjelent könyve kimutatta – az szolgált indokul, hogy az itt (magyar lakosságú területen) húzódó vasútvonalra Bukarestnek szüksége van. Magyarország esetében egyaránt elestek az etnikai, történelmi és gazdasági-stratégiai kritériumok, és valójában minden helyi vitát Magyarország kárára oldott meg a békekonferencia; az országot tulajdonképpen hadizsákmánynak tekintették, amelyből minden jelentkezőnek bőven osztogatni lehet.

Nem könnyű arról beszélni, hogy a trianoni igazságtalanságokat az utódállamok politikai vezetői részéről milyen hazug propaganda és cinikus manipuláció készítette elő. Ebben a propagandisztikus és manipulációs rendszernek a kialakításában kétségtelenül a csehszlovák miniszterelnöknek, Eduard Benešnek és a román miniszterelnöknek, Ion Brátianunak volt vezető szerepe. Mindkét politikusnak igen nagy a felelőssége abban, hogy a közép-európai régiónak huszadik századi történelme során igen súlyos válságokat kellett elszenvednie, és a régió népei azóta sem találták meg a térség hatékonyabb gazdasági, politikai és kulturális együttműködéséhez vezető utat, még annak ellenére sem, hogy mindegyik közép-európai országban léptek fel olyan politikai és főként kulturális mozgalmak, csoportok, amelyek hiteles kezdeményezésekkel igyekeztek szolgálni ezt az együttműködést.

Nem találok sok örömet abban, hogy fel kell idéznem az 1919-es párizsi béketárgyalások néhány mozzanatát, mindez azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük a trianoni békerendszer létrejöttének körülményeit. A politikai rendezést kezében tartó Tízek Tanácsa 1919. február 1-jei ülésén például a román miniszterelnök a következőket jelentette ki: „A háború kitörésekor Magyarország a Bánáttal együtt létrehozott egy körzetet, melyet Erdélynek lehet nevezni, mivel politikai szempontból Erdély mindenkor központi jelentőségű volt a térség egészében. Hogy eme térség különböző részeinek valahányszori felsorolását elkerüljük, itt jegyezzük meg, hogy »Erdély« fogalmába nem csupán a Bánátot, de mindazon tartományokat is beleértjük, amelyek a Galíciai-Kárpátok és a Tisza vonaláig terjednek, azaz a térség egészét, mely a kései magyar királyság részét képezte.”

Majd Orlando olasz miniszterelnök kérdésére, hogy tudniillik valójában hány magyar él a Románia által igényelt területen, Brátianu a következő választ adta: „Ha a népesség megoszlásáról pontos becslés készülne, úgy az a románok és magyarok számarányát feltehetőleg 2 900 000 (72%), illetve 687 000 (15%) főben rögzítené. Míg a román népesség a városi lakosság 23, s a falvakénak 72 százalékát képviseli, a magyarok a városok csupán 40, a falvak lakóinak nem több mint 13 százalékát teszik ki. A magyarok főként hivatalnokok és katonák, s etnikai szempontból messze felülreprezentálják azon népcsoportot, amelyhez tartoznak. A magyarok egy, a román lakosság közt élő uralkodó osztályt képeznek.”

A valóság természetesen egészen más volt. Az 1910-es utolsó osztrák–magyar népszámlálás szerint a tágabb értelemben vett erdélyi (délkelet-magyarországi) területen 2,8 millió román élt, ez szinte azonos a Brátianu által említett számadattal, a románok azonban nem képezhették a lakosság 72, csak 53,4%-át, minthogy a területen (a román miniszterelnök adataival ellentétben) nem 687 ezer, hanem 1 millió 658 ezer magyar, a lakosság 31,7%-a és mellettük még 556 ezer német, a lakosság 10,6%-a élt. Emellett a városi lakosság – a román részről beterjesztett adatokkal ellentétben – többségében magyar volt, a negyvenkilenc városi jogokkal felruházott település lakosságának 62,7%-a magyar, 18,9%-a román volt, sőt még az 1930-as román népszámlálás is a városi lakosság körében 39% magyart és csak 31% románt talált (a többi német, zsidó és más nemzetiségű volt; a zsidó nemzetiség kategóriája különben Bukarest találmánya volt, a zsidó vallású vagy eredetű polgárok nagy része magyarnak tartotta magát). Az meg egyenesen abszurd állításnak számíthatott, hogy az erdélyi magyarok főként hivatalnokok és katonák, s a román népességen élősködő uralkodó réteget képezik.

Brátianu részéről nem volt minden diplomáciai ügyességet nélkülöző kijelentés, hogy az Erdélyt, a Bánságot és a magyar Alföldet bekebelezni kívánó román kormány Debrecen városát és szűkebb környékét meghagyná a magyar állam keretében. „Csupán egy vidék van – jelentette ki a bukaresti miniszterelnök –, amelyre Románia – noha néhány román falu is található rajta – nem tart igényt: nevezetesen Debrecen környéke. A románok, hogy követeléseik etnikai jogalapját tisztán megőrizzék, inkább lemondanak ezen városról, mely magyar központként aktív szerepet tölt be a környező vidék életében.”

Viszont ha szükségesnek vélte, Brátianu nem tartózkodott az olyan kijelentésektől, amelyek feltűnő erőszakossággal és nyíltsággal kérdőjelezték meg az alapvető emberi jogokat (a nemzeti önrendelkezésnek azokat a követelményeit, amelyek a trianoni rendezés, úgymond, jogi megalapozását jelentették). David Lloyd George angol miniszterelnöknek arra a kérdésére, miszerint vajon az erdélyi magyarok is kinyilváníthatták-e akaratukat a terület hovatartozása tekintetében, a bukaresti miniszterelnök, kissé sértődötten amiatt, hogy ez a kérdés egyáltalán felvetődhet, a következőképpen válaszolt: „Románia azért harcolt, hogy nemzeti akaratát érvényesíthesse a magyar kisebbség felett. Ennélfogva bizonyos, hogy ha a magyarokat arra kérnék, szavazzanak a Romániával való egyesülésre, erre aligha hajlandóak. Nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetben új választásokat kellene tartani. Ami a fegyverszünet következtében létrejött erdélyi helyzetet illeti, úgy gondolom, hogy a lényegi kérdést a háború kimenetele immár eldöntötte, s ezen területek vissza kell kerüljenek Romániához.” Gondolom, arra nem kell külön felhívni a figyelmet, hogy az erdélyi területek korábban sohasem voltak Románia részei, így hát a „visszakerülés” elvének semmiféle történeti alapja nincs.

Brátianu, igaz, balkáni politikus volt, és a Balkánon az államérdekből elkövetett hazugságok sohasem tartoztak az erkölcsi értelemben helyteleníthető megnyilvánulások közé. Beneš miniszterelnök azonban egy nyugati jellegű, polgárosult nemzet nevében lépett fel, és mint ilyen ragadtatta magát hasonló hazugságokra, midőn a Felvidék jogállásának megváltoztatását követelte: „Szlovákia hajdanán – fejtette ki – a csehszlovák állam részét képezte, amíg a magyarok a 10. század folyamán le nem rohanták. A hódítók sikertelenül próbálták elmagyarosítani az országot. A lakosság mindmáig cseh érzelmű, s az új államhoz kíván tartozni. Szlovákiában sosem volt példa szeparatista próbálkozásra. Ugyanaz a nyelv, ugyanazok az eszmék, ugyanaz az uralkodó vallás. A szlovák nemzeti lelkesedést mindig is a magyarokkal szembeni ellentét táplálta.”

A prágai álláspontot kifejtő politikus a megszerezni kívánt terület lakosságának nemzetiségi összetételéről is ugyanazzal az ítélőbírák megtévesztését szolgáló rabulisztikával beszélt, mint bukaresti kollégája. Például Lloyd George-nak arra a kérdésére, hogy vajon a szlovákság milyen arányban lakja a Duna vidékét (északi partját), amely végül a csehszlovák állam része lett, Beneš a következő választ adta: „E terület elcsatolásával a csehszlovák államhoz mintegy 350 ezer magyar kerülne. Ám ismét hangsúlyozom, hogy vidéken erőszakos elmagyarosítás folyt. A fenti adat egyébként a Pozsony és Vác közti területre vonatkozik. Hozzátenném azt is, hogy a folyó túlpartján jó néhány szlovák szórványtelepülés van. Így például csupán Budapest környékén vagy 150 ezer szlovák él. Őket kompenzációként magyar fennhatóság alatt hagynánk.”

A párizsi béketárgyalások ilyen módon az eltorzított vagy éppen légből kapott etnikai adatok zsibvásárává váltak, és mivel a győztes antanthatalmak képviselői egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy európai, kivált velük szövetséges államok miniszterelnökei közönséges hazugságokat terjesszenek a békekonferencia elé, nagyjából elfogadták az utódállamok kívánságait. Csupán néhány kirívóan igazságtalan területszerzési követelést utasítottak el, így például azt a Beneš által előterjesztett javaslatot, amely a Dunántúl nyugati részén egy csehszlovák korridort kívánt volna létesíteni a jugoszláv határig a két szláv állam területi összeköttetésének megvalósítására, s ugyancsak elutasították a Salgótarjánra, Miskolcra és a tokaji borvidékre bejelentett csehszlovák igényt, az Orosháza, Békéscsaba és Hódmezővásárhely megszerzését célzó román, valamint a Pécs birtoklására irányuló jugoszláv követelést. Amennyiben ezeknek a területszerző igényeknek is eleget tettek volna, Magyarország területe a trianoni területnek is csupán mintegy kétharmad részére terjedt volna ki.

 

Apponyi Albert érvei

Mindezek után teljességgel indokolt volt az az elkeseredés és tiltakozás, amellyel a gróf Apponyi Albert vezette magyar békeküldöttség fogadta a párizsi előterjesztéseket. Közismert dolog, hogy a magyar delegációnak alig volt lehetősége arra, hogy érdemben kifogást emelhessen a békeszerződés tervezetében rögzített területi határozatok ellen, Apponyi csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, és terjeszthette elő azt a Teleki Pál és munkatársai által készített térképet, amely a valóságnak megfelelően mutatta be a Kárpát-medence etnográfiai viszonyait. A magyar küldöttség különben óriási dokumentációs anyagot halmozott fel a jogtalan román, csehszlovák és szerb kívánságok cáfolatára, ez a hatalmas dokumentáció A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly sur Seine-ben 1920 januárius–március havában (Budapest, 1920. A Magyar Királyi Külügyminisztérium kiadása) címmel magyarul és franciául egyaránt megjelent (ma is igen izgalmas és tanulságos olvasmány, minthogy számtalan ponton támasztja alá a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos korabeli magyar álláspontot).

Apponyi Albert a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt elmondott beszédében (amely az utóbbi évtizedben szélesebb körben ismertté vált) nyomban a kezdet kezdetén bejelentette, hogy a Magyarország számára kijelölt határok igazságtalanok és elfogadhatatlanok.: „Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy meghaljon.”

A magyar békedelegáció ellenjavaslatai több ponton is felhívták a figyelmet az előirányzott rendelkezések képtelenségére, így arra, hogy több millió magyarnak az országtól való elszakítása ellentétes az önrendelkezésnek azzal az alapelvével, amelyre a békerendszernek épülnie kellett volna, emellett arra, hogy a maradék Magyarország gazdasági tekintetben életképtelen lesz, és ez súlyos szociális feszültségek forrása lehet. Apponyi arra is hivatkozott, hogy mivel Magyarország a dualista rendszerben nem rendelkezhetett teljesen függetlenül önmagával, nem tehető teljes mértékben felelőssé a háború kirobbantásáért, és nem büntethető olyan mértékben, mint ezt a trianoni rendelkezések előkészítették. „Anélkül – fejtette ki a magyar békedelegáció vezetője –, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.”

Az elmúlt évtizedek történetírói többször Apponyi szemére vetették, hogy a teljes és integer történelmi Magyarország fennmaradásáért szállt síkra, és nem tett határozottabb javaslatot arra, hogy a vitatott területek hovatartozását a rajtuk élő lakosság népszavazás útján maga döntse el. Ez nem felel meg a tényeknek, minthogy mind Apponyi általánosságban, mind a magyar békedelegáció dokumentumai konkrét formában a népesség megkérdezését javasolták. Apponyi maga a területi döntések egyetlen valóságalapjának a népszavazás rendszerét tekintette, mint mondotta: „A valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás. Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az. Természetesen követeljük, hogy a népszavazás olyan körülmények között tartassék meg, hogy annak szabadsága biztosítva legyen.”

Apponyi érvelése eléggé meggyőző lehetett volna, ha érveire egyáltalán odafigyelt volna valaki. Az új magyar határok kérdése azonban jóval korábban eldőlt, mint hogy a magyar békedelegáció Párizsba érkezett, eldőlt már 1919. februárban és márciusban (tehát még a Kun Béla-féle kommunista hatalomátvétel előtt, ezért téves az a vélekedés, hogy a súlyos trianoni döntések a kommunista diktatúra következményei voltak, legfeljebb azt lehet mondani, hogy amennyiben Magyarországnak 1919 tavaszán demokratikus kormányzata van, talán eredményesebben lehetett volna felvenni a diplomáciai küzdelmet az enyhítések érdekében). Mindazonáltal talán mégsem volt szerencsés, hogy a magyar kormány Apponyi Albertet nevezte ki a magyar békeküldöttség vezetőjének. Az idős politikus valóban igen nagy ékesszólással fejtette ki, három nyelven (franciául, angolul és végül, röviden összefoglalva, olaszul), ellenérveit a nagyhatalmak képviselői előtt, ez az elokvencia azonban nem ért el semmiféle hatást. Ráadásul Apponyi a népszavazás követelésekor nagy nyomatékkal szállt síkra az integer Magyarország fenntartásának előnyei mellett, és ezt a történelmi, illetve geográfiai szempontokat hangoztató érvelést a békekonferencia a legkevésbé sem fogadta el. Emellett Apponyi személye (a nemzetiségi politika területén tanúsított korábbi türelmetlensége következtében) nem volt igazán alkalmas arra, hogy a magyar érdekeket első helyen éppen ő képviselje. Ezt a szerepet talán jobb lett volna átengedni a nagy tudományos tekintély birtokában fellépő Teleki Pálnak, aki különben is a magyar békeokmányok kidolgozásának vezetője volt.

Kétségtelen, hogy a magyar területi javaslatokat mindenekelőtt vagy kizárólagosan az etnikai elvre és a népszavazás követelésére kellett volna alapozni, és eleve el kellett volna ismerni a történelmi Magyarország nem-magyar népeinek nemzeti önrendelkezési jogát. Az angol miniszterelnök, David Lloyd George emlékirataiban a következőket állapította meg az Apponyi Albert által követett stratégiáról: „Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határ menti területekre, amelyeket – azon tények ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak – a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, olyan anyag állt volna rendelkezésére, amely képessé tette volna őt erőteljes és – bizonyos területekre vonatkozóan – ellenállhatatlan felhívásra az orvoslásra honfitársai javára.”

Nem tudjuk persze, hogy valóban elérhetőek lettek volna-e bizonyos könnyítések a magyar békefeltételek területén, a magyar békedelegáció stratégiájának mindenesetre a népszavazás rendszerének következetes bevezetésére kellett volna törekednie (ha már fegyveres erő, ahogy a törökök esetében Kemál pasa vezetésével, nem állott Magyarország rendelkezésére). A népszavazások, Ausztria (Karintia), Németország (Szilézia) és később Magyarország (Sopron) esetében egyaránt azt bizonyították, hogy a megkérdezett lakosság (ha csak ezek nem jártak együtt igen komoly jogsérelmekkel) a már meglévő állami kereteket részesíti előnyben az impériumváltozás kiszámíthatatlan következményeivel szemben. A népszavazások megrendezésére irányuló jogos követelést azonban a békekonferencián vezető szerepet játszó (főleg francia) államférfiak rendre elutasították. Holott akkor például Pozsony, Komárom, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad és Szabadka egyértelműen a magyar nyelvterület határai között helyezkedett el, abszolút magyar többsége volt Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és relatív magyar többsége Brassónak, sőt Temesváron is a második helyet foglalta el a magyarság a németek mögött. A népszavazásnak mint jogforrásnak az elismerése és főként a plebiscitumnak a megtartása esetén mindenesetre egészen más határok jöttek volna létre, és a magyarság saját számarányának megfelelően tarthatott volna meg Kárpát-medencei területeket.

Trianon következményei

A trianoni rendszer és következményei rányomták bélyegüket a huszadik századi magyar történelemre: meghatározták a két világháború közötti kormányok politikáját, a társadalom belső viszonyait, a második világháborús katonai részvételt, az 1947-es újabb békerendezést és sok tekintetben a mögöttünk lévő kommunista évtizedeket is, amelyek az elszakított magyarság minden korábbinál erőszakosabb elnyomását és a nemzeti érdekeket szolgáló intézmények felszámolását hozták magukkal. Trianonról ezekben az évtizedekben jobbára hallgatni kellett, igen kevés lelkiismeretesebb és bátrabb történetíró akadt csupán, aki megfelelően mutatta be a trianoni döntés történetét. (Közéjük tartozott például Juhász Gyula és Ormos Mária.) Igazából a nyugati emigráció politikusai és történetírói (például a makulátlan tisztességű Sulyok Dezső) tárták fel a Magyarországra kényszerített rendezés előzményeit és következményeit, és persze tanulmányozni lehetett a két világháború közötti korszak idevágó feldolgozásait, így Jászi Oszkár írásait, Horváth Jenő diplomáciatörténeti műveit vagy Pethő Sándor nagy ívű munkáját, a Világostól Trianonig című, 1925-ben megjelent történelmi összefoglalást.

Az 1920-ban aláírt békeszerződés rendelkezései olyan kegyetlenül darabolták fel a történelmi Magyarországot, hogy a létrejött helyzetet a magyarság azóta sem tudta lelkileg feldolgozni és elfogadni. A trianoni döntést, amelynek fenyegetését már 1918 utolsó hónapjaitól érzékelni lehetett (a cseh, a román és a szerb csapatok, a korábban kötött fegyverszüneti megállapodások rendelkezései ellenére, ekkor kezdték megszállni a később annektált területeket), elkeseredéssel és szinte hitetlenkedve fogadta a magyar közvélemény. A magyar területek mindinkább előrehaladott megszállása nyitott utat az 1919-es bolsevik hatalomátvétel előtt, minthogy a Károlyi Mihály vezette köztársasági kormány a proletárdiktatúra kikiáltásától (valamint szovjetorosz segítségtől) remélte, hogy meg lehet védeni a történelmi államterületet. Ettől fogva szinte minden stratégiai döntés hátterében ott rejlett a Trianon által előidézett igazságtalanságok orvoslásának kényszere.

Trianon – Mohács óta – a legfájóbb sebet ejtette a magyar nemzet testén, és teljesen természetes dolog volt, hogy a Trianon utáni korszak magyar közvéleménye, nemcsak a hivatalos politika, hanem a szellemi élet és a magyarság legszélesebb tömegei sem fogadták, fogadhatták el a diktatórikus békerendszer minden következményét. Csak a huszadik századi magyar költészet két – sok tekintetben egymás ellen is kijátszott vagy inkább kijátszani kívánt – óriására, Ady Endrére és Babits Mihályra hivatkozom. Mindketten egyforma fájdalommal és elkeseredéssel vetettek számot az ország és a nemzet megcsonkításának lehetőségével, illetve bekövetkeztével.

„Elpirulok – írta Ady S ha Erdélyt elveszik? című írásában, még 1912-ben, midőn a hódításokra vágyó bukaresti politika bejelentette erdélyi igényeit – a magam látszó romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt […] Mi magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ […] diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyítani bennünket […] Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamarosan megvalósulása lehet tüzes, vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad hazapolitika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más nemes fölszabadulásra joggal váró nációt.”

Babits Mihály pedig csaknem négy évtized múlva, 1938 karácsonyán Gondolatok az ólomgömb alatt címmel a következőket jegyezte fel? „Rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonka ország formájára, holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét […] Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, amely gyermekkorom óta belém idegződött… szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem… S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata.”

Igen, a magyar irodalom és a magyar társadalom – nagyjából minden politikai véleménykülönbség ellenére, a legitimistáktól a szociáldemokratákig – így érzett és gondolkodott a fenyegető, majd megvalósult Trianon felől. Ady és Babits imént idézett szavaihoz egészen hasonló vallomásokat szólaltathatnék meg versben és prózában Kosztolányitól, Juhász Gyulától, Móricz Zsigmondtól, Krúdy Gyulától és Karinthy Frigyestől, és persze a magyar kisebbségi irodalmak nagy egyéniségeitől: Áprily Lajostól, Reményik Sándortól, Kós Károlytól, Győry Dezsőtől, Mécs Lászlótól is. Egész szöveggyűjteményt lehet közreadni azokból az írásokból, amelyek huszadik századi irodalmunk nagy egyéniségeinek költői, elbeszélő és publicisztikai vallomásait, megnyilatkozásait fejezik ki mindarról, amit számukra – számunkra – Trianon jelent. (1996-ban Querela Hungariae címmel ezekből szerkesztettem is egy kötetre valót.)

Trianon mindazonáltal nem csak magyar tragédia volt: összeomlását és állandósult válságát okozta a közép-európai összefogás eszméjének is. Korábban voltak reményei egy ilyen összefogásnak (maga Ady és Babits is ezeket a lehetőségeket szerette volna valóra váltani). A trianoni rendezéssel azonban a legkevésbé sem a történelmi igazságtétel jutott érvényre, hanem a fanatikus nacionalisták zsákmányoló szenvedélye és a kisebbségi sorba került és kényszerített népcsoportok létét és kultúráját fenyegető barbár intolarencia. Ezt a szomorú tényt Trianon után igen sok nyugati államférfi és szellemi kiválóság is elismerte, nemcsak az egy időben sokat emlegetett angol sajtómágnás, lord Rothemere, hanem olyan kiválóságok is, mint az angol történetíró Toynbee, az egykori olasz liberális miniszterelnök Nitti vagy az olasz-svájci történetíró Guglielmo Ferrero, aki különben Bibó István mestere volt. De elutasította a trianoni rendelkezéseket az Egyesült Államok kormánya is, amely – miként ezt imént említettem – megtagadta a szerződés aláírását, és kételyeket érzett velük szemben Masaryk csehszlovák elnök is, akinek pedig nagy szerepe volt az első világháborút követő európai rendezés kialakításában.

Többen ráeszméltek arra, hogy Trianon nem csupán a magyarság, hanem egész Közép-Európa, sőt egész Európa tragédiája. A szomszédos országok területi nyereségei nagyon is látszatnyereségek voltak, minthogy később ezek okozták a térség elszomorító politikai hanyatlását, pontosabban azt a folyamatot, amely által a közép-európai térség valósággal játékszerré vált a nagyhatalmak kezében. Ha a trianoni nagyhatalmak nem minden esetben a magyarság kárára akarták volna megoldani a háború utáni területi rendezést, akkor valójában létre lehetett volna hozni egy olyan helyzetet, amely kölcsönös kompromisszumokra épül, a megegyezéses rendszer pedig elvezethetett volna a közép-európai térség egységének valamilyen helyreállításához. Lehetőség nyílt volna arra, hogy a létrejövő nemzeti államok között idővel az integrációs törekvések nyerjenek teret, és ezek az államok végül valamilyen (föderatív, konföderatív) államszövetségbe tömörüljenek. Ennek a kívánatos államszövetségnek a létrejöttét, sőt még a lehetőségét is Trianon törölte el.

Hogy a közép-európai kis országok képtelenek voltak szövetkezni és egymással összefogni – nos, ez vezetett a régió teljes politikai hanyatlásához és dezintegrációjához, mondhatnám így is: balkanizálódásához; végső soron pedig ez nyitott utat a Hitler, majd a Sztálin kierőszakolta hódítások és a csatlósállami rendszer előtt. Ez tette lehetővé azt, hogy az egymástól elszigetelt, kölcsönösen gyűlölködő, egymásra féltékeny országok sorra áldozatul eshettek annak a nagyhatalomnak, amelyik éppen be akarta kebelezni őket.

Trianon olyan történelmi tragédia, amely azóta is bélyeget nyom Közép-Európa sorsára, és súlyosan megterheli az itt élő népek kapcsolatait. Mindenekelőtt azonban megterhelte a magyar történelmet és a nemzet kollektív emlékezetét, végzetes frusztrációkat okozott, és nagymértékben felelős azért, hogy a harmincas és negyvenes évek magyar kormányai a nemzet távlatosabb érdekeit háttérbe szorítva és a józan stratégiai gondolkodást figyelmen kívül hagyva az országot az európai jobboldali diktatúráknak kötelezték el, és történelmének egyik legpusztítóbb háborújába vezették. Kétségtelen, hogy a két világháború közötti korszak minden más megfontolást elutasító politikai meggyőződését és szándékát a területi revízió jelentette, ennek a meggyőződésnek és szándéknak az indítéka azonban nem valamiféle imperialisztikus területszerző stratégia volt, hanem az elszenvedett igazságtalanság jóvátételének mindent legyőző akarata. Egyszerűen nem volt és nem lehetett magyar kormányzat, amely belenyugodhatott volna a Trianonban hozott ítéletbe, minthogy ezt az ítéletet a nemzet szinte egyöntetűen elvetette, és igazságtételt követelt.

A magyarság nemcsak területi, gazdasági és hatalmi pozíciókat veszített el a trianoni döntések következtében, hanem súlyos lelki sérüléseket is elszenvedett. Ezek a lelki sérülések aligha gyógyulhattak be az elmúlt évtizedek során, mivel a kisebbségi sorsba taszított magyar közösségeket mindig újra és újra megsérti az intoleráns államnemzeti politika. Mint ahogy az etnokratikus ideológia és államrezon mindig újra lehetetlen helyzetbe hozza a közép-európai integrációs törekvéseket is. Márpedig a régió belső kiengesztelődése és nemzeteinek együttműködése nélkül nemigen képzelhető el az európai felzárkózás és csatlakozás történelmi stratégiájának sikere sem.

A magyarság trianoni sérelmeit ezért az európai nemzetek közösségének keretei között kell orvosolni; felelős magyar politika most – nyolc évtizeddel Trianon után – nem törekedhet (kivált erőszakos eszközökkel) a határok revíziójára: egy ilyen törekvés nem nyerné el a nemzetek közösségének támogatását; arra azonban mindenképpen törekednie kell, hogy a határok túloldalára került magyar közösségek biztonságban és háborítatlanul, kollektív jogok és kulturális autonómiák birtokában őrizhessék nemzeti identitásukat, és a politikai határok ne választhassák el egymástól az anyaország és a határon túli közösségek magyarjait. Mindehhez nagy szükség van a mindenkori magyar kormányok és a magyar civil társadalom, valamint a kisebbségi magyar szervezetek és közösségek erős eltökéltségére és szívós munkájára, a szomszédos kormányok és az ottani közvélemény demokratikus helyzetmegítélésére és magatartására, valamint az európai közösség, az európai intézmények következetes figyelmére és támogatására. E három tényező közül egyik sem lesz nélkülözhető.