Rott József

Sárréti sors

Házak, utcák, falurészek

Nagyságrendekkel több bajt, mélyebb és összetettebb problémát halmozott föl s hagyott maga mögött a kommunista hatalomgyakorlás, mint amilyenről általában tudomásunk van, ám leginkább az akkoriban épült házak, középületek őrzik a kor fojtott szellemét, zártságát és kilátástalanságát. Naponta visszaköszön ránk a kockaformát, szegletességet kedvelő fantáziátlansága, a törekvő sablonosság.

Típusterv alapján készült családi házak a hatvanas–hetvenes évekből: bruttó száz négyzetméteres felépítmény az előkert mögött (fenyők vagy bokrok a négyszögletes ablakok alatt, esetleg virágágyás tulipánnal a rozsdásodó drótkerítés tövében), kétszáznyolcvan centiméteres belmagasság, két-három, folyosóra, konyhára nyíló szoba, valamint kamra és fürdőszoba dísztelen, furnérlapos ajtókkal, alumíniumkilincsekkel, szalagparkettával. A nyolcvanas évek tervezői gyakorlata ezt az alapot tetézte meg egy levegőtlen, nyáron meleg, télen hideg manzárdrésszel (vékony, lambériázott válaszfalak, padlószőnyeg, állandó porszag). A primitív, öncélú praktikusság alig enged többet egy-egy kényelmesebb belépőnél, amit utóbb szélben zörgő, esőktől megfeketedő műanyag tetővel fedett be a tulajdonos.

Sehol egy díszes homlokzat, tágas terasz vagy oszlopos erkély; a külcsín semmi jót nem sugall a belső terekről, a lakhatatlanság érzetét kelti a szemlélőben.

Akik nem minősítették át magukban önmagyarázat, önigazolás gyanánt a múltat, még emlékezhetnek rá, mibe kerültek ezek az építkezések… A háború utáni évtizedekben a saját ház álma még mindig csak a legelső, félve kimondott vágyként szerepelt az ember életében, nem a természetes hozadékaként a munkával eltöltött esztendőknek. Nyaralásról, utazásról, szórakozásról kellett lemondaniuk azoknak, akik építkezésre adták a fejüket. Az állandó loholás a hiánycikkek után, a betonozással, malterozással eltelő hétvégék, a csúszópénzek előteremtése felőrölte a lelkesedést, a lemondott örömöket italozással, zabálással pótolták, a pénz gyorsan fogyott, a ház nehezen épült, újabb és újabb akadályok merültek föl, házasságok mentek tönkre, életerős emberek vesztették el a hitüket örökre, a tucatépület pedig ritkán lett olyan, amilyennek szerették volna, s főleg amilyen életet képzeltek bele: következett a válóper, és az osztozkodás gyereken, ingatlanon.

S meglehet, ez volt a Sárréten a kisebbik rossz. A kibontakozó demokrácia ugyanis fiatalok sokaságát fosztotta meg még attól a csöppet sem irigylésre méltó lehetőségtől is, ami a szülőknek, nagyszülőknek megadatott: hogy napi tizennégy-tizenhat órás munkával, önsanyargatással is tartva a falusi egzisztencia minimális szintjét, építkezni tudjon. A teljesebb élet igényéről megint ne beszéljünk.

Szeretni lehet azokat a településeket, melyek a szegénységük, szerénységük, elszigeteltségük folytán – vagy éppenséggel egy-egy jó érzésű főépítésznek köszönhetően – megőrizték az évszázadról évszázadra lassan, kíméletesen formálódó arculatukat. Vésztő is viszonylag kevés külsérelmi nyomot hordoz magán; érdemes körbesétálni a faluban.

 

A főutcán találjuk az 1828-ban emelt impozáns, most is erőt sugárzó református templomot. Tőle nem messze a millenniumra épült kétszárnyas, emeletes községháza Vésztő másik ékköve a korhűn monarchia-sárgára meszelt falaival.

A hosszan kanyargó utca hangulatát az egyre fogyó, századelőn emelt, utcafrontra nyíló, száraz kapus házak határozzák meg. A kétszárnyas kapukon kényelmesen befért a vendégoldallal ellátott szekér és társzekér; a padlószint emelt, az ablakok magasak, a homlokzat stukkódíszes. Az L alakú, kelet–nyugati tájolású épületek belső udvara szekérfordulót és gyümölcsöst rejt, a gazdasági épületek a ház toladalékaként az alsó udvaron folytatódnak: fölhallatszik a baromfi kárálása. Maga a lakóépület minden tekintetben megfelel egy népes, többgenerációs család életterének: külön lakrész nyílik a szárazkapus bejáró egyik oldalán; pince, külső meg belső kamra szolgál a két konyhához, s ahogy a műhely, ezek is mind az oszlopos, apácarostélyos tornácról közelíthetők meg – esőben, havazásban is szárazon. Különálló és összenyitható szobák követik egymást, a padozatos padlástér magas, terménytárolásra alkalmas. Egy-egy diófa-matuzsálem vagy kiszáradt barackfa éppúgy hozzátartozik az összképhez, mint mondjuk a műhelyben fatönkre erősített kovácsüllő és a mohos esővízgyűjtő hordó. Az ajtók, nyolcnyílós ablakok mindegyike kisipari munka, a tenyérbe simuló rézkilincsek még most is időállóbbnak látszanak a maiaknál.

Aligha kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy megelevenedjék előttünk a múlt. Kolompszótól, tehénbőgéstől hangos reggelek; jól táplált állatok egykedvű igyekezete; a sáros, bogáncsos bundájú kutyák virgonckodása, vakkantások és rikkantások, nyíló-csukódó kapuk, a csorda nyomán fölgomolygó por… Forog a kútkerék, zörög a vödör és a lánc; sietni kell, nyaranta a napi tizenhat órányi munkával is csak a teendői sarkát tapossa az ember. Ágynemű szárad az udvaron, szél csattogtatja a vastag vászonlepedőket; szekér zörög, búzát zsákolnak a padlásra, segítsd a vállamra, koma!; a nyitott konyhaajtón kihallik a csörömpölés, az asztalon kimúlt, megmerevedett lábú szárnyasok, a tűzhelyen a kopasztóvíz gőzölög, elő, te jány, a dézsával!, az utcán a tojásszedő ember óbégat, a kocsmában egyetlen, poros gúnyájú csavargó múlatja az időt, s dohány után epekszik. Délidőben aratók hűsölnek faárnyékban, kinek van közülük kedve a marokszedő lányokkal évődni?… S munkával rohan tovább a nap, zuhan a Köröst kísérő erdősáv mögé. Döcög a szekér, a fiatalok csöndesen nótáznak, ki-ki leugrik a háza előtt, meleg még a por, a mezítlábas léptek nesztelenek, az udvarok mélyén kutyák rázzák a láncot, estike illata száll, sárgás lánggal kapnak életre a mécsek, lámpák… A legtöbb házban a biblia mellett a kalendárium az egyetlen olvasmány, az jár kézről kézre a családban; meghitt ismerőssé válik benne mondahős, katonatiszt és színésznő; nehéz szívvel teszi félre az ember az új esztendő eljövetelével, s még sokáig őrzi az ablaktáblák között vagy az asztalfiában.

Az állam több gazdaházat kisajátított az ötvenes esztendőkben; ezekben rendezett be tejcsarnokot, iskolát, bölcsődét, konyhát, vagy felbontotta lakásokra. Hányattatott sorsuk máig sem rendeződött: a fölújításuk költséges (az állagmegóvás jóval kevesebbe került volna), a tulajdoni viszonyok is rendezetlenek, legalábbis nem egy esetben kétségbe vonhatók. Félő, hogy az egykori úri kaszinó sorsára jutnak. Üdítő kivétel a posta gondozott épülete és az önerőből rendbe hozott orvosi lakás és magánrendelő a falu közepén.

A hetvenes években feloldották az utcafrontra építés kényszerét: előkertes, modern lakóházaktól lett tarkabarka egy-egy utcarész. Nehezen érthető az is, hogyan kerülhetett a benzinkút a falu szívébe, majdnem a templomkapuval szembe. A többemeletes kockaházakból csak egy épületegyüttes jutott – mutatóba ennyi is elég.

 

A mellékutcákban kert felé nyúló, hosszúkás vályogházakat lelünk a viharvert deszkakerítések mögött. Ha nem veszélyezteti a talajvíz, és jó az alászigetelés, az ilyen épületek is dacolnak az évszázadokkal. Külön előnyük, mondhatni sajátosságuk a remek hőszigetelés; az öles falak mögött nyáron hűsölhetsz, télen pedig a konvektor mellett (régebben duruzsoló kályha, annak előtte búbos kemence – bár itt-ott még ma is föllelhető) bátran megfeledkezhetsz fagyról, hóviharról.

Mennyivel természetesebb, emberibb anyag a vályogtégla a panelnál, vasbetonnál, blokktéglánál! Jó érzés látni, hogy ismét építkeznek vele. Vályogházak… Semmi hivalkodás, nagyravágyás, magakelletés. Itt megérintheted a gerendás menynyezetet; a meszelés hófehér, az ablakszemeken csipkefüggöny, a párkányokon muskátli. A nádtetőket már cserépre cserélték, ám megmaradt jó néhány azokból a kacifántosan rakott, esővédős, koromrágta kéményekből és léptek alatt elvásott, szél rángatta padlásföljárókból. Rozsdás bádogszellőzők, nyikorgó szélkakasok!… Esteledik, a holt vízről fölhallatszik a békák önfeledt kuruttyolása. A nádban és a száradó tengerilevelek között szél neszez.

A szomszéd telken épült típusház lakói előbb verandát tapasztottak a házhoz, aztán beüvegezték, és nyári konyhát biggyesztettek mellé. Mégis csak lézengnek, nem találják a helyüket; rossz a ház tájolása, nincs pince, műhely, hombár, áthúz a falakon a cudar északi szél; kétszer annyit kell rakni a tűzre. A kőporozás sosem fog elkészülni. Kár volt annak idején takarékoskodni az anyaggal, de hát így is alig kerültek tető alá…

A nyolcvanas években épült házak köré (bár azt mondják a régiek, a legjobb szomszéd a magas kerítés) már nem került átláthatatlan deszkapalánk. Az udvaron nyírt fű, műanyag asztal és napernyő, a garázshoz betonút vezet. Kétségtelen, készült néhány tetszetős épület, ám érdemben nem szólnak bele a faluképbe, legföljebb a színeket szaporítják.

Miféle érdeklődésre tarthatnak számot száz esztendő múltán? Ha áll még belőlük egynéhány, mennyi emlékezésre, következtetésre adnak majd alkalmat: hogyan éltek bennük a XX. század végén?

Igen lebitorolt világban kell létezniük ahhoz, hogy nosztalgiát ébreszthessenek az ükunokáinkban.

Ládák, tükrök, almáriumok

El-eltöprengek, miért olyan meghittek számomra az antik bútorok, régiségek… Kinevetnek a házaknál. „Tucatjával tüzeltük fel őket annak idején; elő a baltával, reccs, és rá a tűzre karnist, ágyat, szekrényt.” Megint nevetnek. „Olyanok kellenének?…”

Apósom meglepett egy fehér zománcfestékkel elcsúfított kenyeresszekrénynyel. Karcsú, derékmagas bútor, a bal oldalán három öblös fiók, a jobbon, teli ajtó mögött, polcdeszka.

– Tizenkilencedik századi darab. A tanyán használtuk. A fiókokban volt a kenyérliszt, rétesliszt és a búzadara, a polcokon az egész hétre sütött, ötkilós kenyerek. Annyi benne a rafinéria, hogy az ajtó rátakar a fiókokra, így amikor nagyanyám bekulcsolta, nem fértünk se a kenyérhez, se a liszthez.

Az egér bezzeg élelmesebb volt, veszem észre a bútor tisztítása közben: lyukat rágott magának a vékonyra gyalult hátdeszkába. A lemaratott zománcfesték alatt, szinte összenőve a fával, ráleltem a régi firnájszos, növényi alapanyagú festékre. Lecsiszoltam, aztán bepácoltam a szekrénykét az eredeti színére. Felismerik a rokonok, akik még láthatták valamikor.

– A déditől került ide? – és nevetnek.

Szecessziós fésülködőasztalra akadtam egy fészerben: tyúk költött rajta, és kotkodácsolva, fölborzolt tollal méltatlankodott jöttömre; a fiókokban szerszámokat és gépzsíros, olajos rongyokat tároltak, a metszett tükör vakfoltos, légypiszkos volt, a furnérozást kikezdték a fagyok és a beszivárgó eső.

Faragott dióasztalt vettem, melyet fél évszázadig disznóbontó asztalnak használtak, és bölcsőt, asztalokat, kallódó ládákat mentettem meg az enyészettől. Egy romlásnak indult portán gyári címkés, présnyomásos tonettszéket fedeztem föl a hulladékfa között. A többszöri, avatatlan kézzel elkövetett átkenésektől és a rátapadt mocsoktól magam se néztem sokra. Ma az íróasztalom mögött az állandó helye; csak a gyakorlott, értő szemű gyűjtő tudná kivallatni titkait.

Most, hogy egy-két szőnyeg és csillár híján minden korabeli a házban, már nem heherésznek a vendégek.

– Hozzá szabad érni? – kerülgetik az almáriumot, mintha múzeumban lennének.

– Látnátok, hogyan csapkodja a lányom az ajtaját!

Apósom nagyot sóhajt.

– Mintha a nagyanyámhoz toppannék be.

 

Identitáskeresés?… Mesterségesen pótlom a bútorok által a folyamatosságérzetet? A belőlük sugárzó múlt izgat, vagy egyszerűen a kézművesmunka markáns, személyes szépsége? Mindig is nagyra értékeltem a kétkezi tevékenységet. Hány névtelenségre kárhoztatott iparos alkot naponta maradandót!

A múltból leggyakrabban fölbukkanó bútor a fakanapé mellett a Sárréten a szintén fenyőfából készült, háromfiókos, porcelánfogantyús komód (itt kasztninak mondják). A tulipántos láda utódjaként a századforduló táján ebben vitték a kelengyéjüket az új házhoz a fiatalasszonyok. A mély és széles fiókok hihetetlen menynyiségű alsóneműt és ágyneműhuzatot elnyelnek.

A ruhásszekrények anyaga is többnyire fenyő, a dióra furnérozott, faragott betétes darabok polgári házakban szolgáltak. Praktikusságukra jellemző, hogy alul külön cipőfiókjuk, felül pedig hátlapra erősített akasztóik és vállfatartó rúdjuk egyaránt volt. Gyakori az egyik felén bepolcozott, másik felén ruhaakasztós szekrény. A felső párkány több, sokszor nyolc-tíz gyalult és mart elemtől ékes, a homlokzatot keményfából faragták, kétoldalt esztergált torony, esetleg gömb látható; ha nem kallódott el az idők során.

Egy gazdaház pincéjéből sértetlenül került a birtokomba az a kis híján három és fél méter magas, egyajtós natúrfenyő szekrény, mely a dobozi kastély számára készült a kiegyezés utáni időkben. A vésztői tulajdonos kótyavetye során jutott hozzá, majdnem egy évszázaddal később.

A páros deszkaágyakhoz is előszeretettel használtak fenyőfát. Az egyszerű, paraszti változat dísztelen, készülhetett bármely környékbeli asztalosműhelyben. A megemelt fejtámla egyben falvédőül is szolgált. A dunyhát, tollpárnát reggelente fölrázták, kiszellőztették, aztán ágyterítővel fedték: napközben nem feküdtek ágyba.

A polgári darabok fejtámlája itt is faragott, kétoldalt toronnyal. Az ágyakhoz márványlapos éjjeliszekrények tartoztak; a magasabb esztétikai igényhez ismét fölzárkózik a praktikum: ha kilötyög a pohárból a furnérozásra oly veszélyes víz, itt akár hagyhatja is az álomittas ember, hogy magától fölszáradjon.

Ésszerűség, természetesség, a változatos formákra, hajlatokra adó, túlzásra ritkán hajló igényesség és a kézműveshagyományok becsben tartása – ennyi az ónémet stílus sajátossága. Ma talán nyomasztóan hatnak ezek a nemegyszer robusztus bútorok, ám tágas térben, melybe eredetileg készültek, visszanyerik hajdani csillogásukat.

A vicinálison

Csomagokkal megrakott, javakorabeli férfi topog az állomásra bezötyögő vonat kocsiajtajában, váltók csattognak, a szerelvény dülöng és rázkódik, a hangosbeszélő torz, recsegő figyelmeztetése végigfut a peronon, hulladékon osztozkodó varjak rebbennek föl a sínek közül. A férfi gutaütéses arccal löki ki az ajtót, alighanem sietne valahová, mert vizsla tekintettel kapkodja a fejét, ám a szerelvény, messze túljutva az állomásépületen, még mindig mozgásban van.

– Menj még! – üvölti előre a mozdonyvezetőnek.

Messziről jött ember aligha értené a jelenetet, ám az itteniek együttérzőn figyelik a verejtékezve cipekedő, magában morgolódó férfit.

A vicinálisnak hetven-nyolcvan percébe telik (ha éppen nem késik), hogy megtegye cikcakkos, döcögős, várakozásokkal terhes útját Vésztőtől a légvonalban alig huszonöt kilométerre fekvő Gyuláig. A kocsik mocskosak, a poros ablakokon legyek zsonganak, az utasok unottan rágógumiznak.

Vidám német kompánia nyaralt a közelben. Egy borongós napon, amikor a szürke szemhatár összemosódott a füstszínű felhőkkel, fölkerekedtek: elmennek Egerbe, bort kóstolni. Előrelátóan vonatra ültek, hogy a jogosítványféltés egyiküket se fossza meg a nagyobb élvezettől.

Néhány óra zötykölődés és legalább annyi átszállás után kiszomjazva, elcsigázottan tudakolták, hogy jó útvonalat választottak-e. Megnyugtatták őket, hogy a lehető legjobbat. Egy vérmes, a mellékhelyiség felől érkező amazon mégis fejfájdító hangon lármázott.

– Ellopják a szappant – vont vállat a kalauz –, kár kitenni.

– A vizet is? Mondod? – tolmácsolta az a pocakos, kopasz úr, aki boldogtalanságára jól értette az oda-vissza sziporkázó megjegyzéseket.

A fésületlen, farmeringes amazon, egyre terjedő verítékfolttal a hóna alatt és elkenődött szemöldökfestékkel a homlokán, tajtékzott, a kalauz rágógumizott és vigyorgott.

– Nem érteni – fordult felém a pocakos. – Van ez az ország olyan kicsi a térképen, és se eleje, se vége a valóságban.

 

– A férjemért mentem a kórházba – meséli egy inas kezű, lenge öltözetű, rikácsoló hangú asszony a szemben ülőknek –, a májával meg a gyomrával gyógyították, de kár volt, hazafelé már berúgott a Gólyafészekben.

– A maszek pék mellett?

– Mondom.

– Annak van jó kenyere. Csak másnapra szétmorzsálódik, nem lehet szelni. Melegében kell megenni.

Lerakom a könyvet, és hunyt szemmel hallgatom, milyen irányt vesz a beszélgetés.

– Bementem hozzá, ott lettem rosszul a folyosón, a fertőtlenítőszagtól. Ágyban tértem magamhoz, vagy öten álltak körülöttem. Magát meg kell műteni. Daganat van az agyában.

– Megműttetted?

– Menjek át a megyei kórházba, mondta a gyakorló orvos, mert nyaral a professzor, aki ilyesmiket csinál. Maga nem csinálná meg, angyalom? Tessék visszafeküdni a helyére! Megcsinálom, de a saját felelősségére.

– Meglékelték a fejed?

– Azt nem tudom, mert elaltattak. A hajamat leborotválták, meg kötés is került rám.

– Rendes orvos az ilyen.

– Kopasztottam neki pár rucát. Vittem a vastag kolbászból is, de mondtam, vágja meg, nem avas-e, mert tavalyi.

– A férjed hogy van?

– Kár volt az igyekezetért, mert a Gólyafészekből jövet, a kereszteződésben elütötte a szippantóskocsi.

 

Kerekezünk

A jóléti államokban tréningruhás emberek százezrei kocognak reggelente az egészségükért, folyamatosan növekszik az átlagéletkor. Hollandiában reneszánszát éli a kerékpározás; hosszabbodnak, sokasodnak a kerékpárutak: talán sosem kerekeztek annyian, mint manapság. Tisztább a levegő, a derék hollandusok pedig fittebbek a rendszeres testmozgástól.

Mi, itt a Sárréten még a kerékpározás hőskoránál tartunk: nem a hosszabb életért és a tisztább környezetért, hanem – más közlekedési eszköz híján – kényszerből, pusztán az életben maradásért tekerünk. Munkahelyre, iskolába, boltba, focimeccsre, kapálni, kukoricát törni. Egy masszív vasvázas biciklin haza lehet tolni a malomból két-három zsák takarmányt, ki hogy bírja szuflával; a drótszamár oldalára akasztott tartón megfér a cserére hurcolt gázpalack, a gyerekülésen meg a kicsi, mihelyt elbírja a gerince a zötykölődést.

Haszonjármű ez, tapasztalatból mondom. Nélkülözhetetlen. Az egyik lakatos cimbora például műhelykocsinak mondja a magáét fanyar humorral, amikor laposvas- és zártszelvény-darabokkal a csomagtartón, csörgő-zörgő szerszámostáskával a kormányon begördül a kocsma elé. Lehúz egy sört, és teker tovább a dolgára.

A piacozó asszonyok konyharuhával lekötött kosarakkal pakolják meg a sajátjukat, olyan leleményesen és olyan bámulatos egyensúlyérzékkel, mintha a tiritarka hóbelevanc nem is terhe, de egyenest tartozéka lenne a kétkerekű társnak. A csoszogó léptű öregek (az utolsó stáció a bottal járás előtt) már nem ülnek föl a maguk pattogó festékű, foszlott nyergű jószágára: csöndesen tolják, és támasznak, kapaszkodónak használják. A kormányon kajlán lóg a bevásárlócekker.

Hanem a gyerekek! Őket érdemes igazán figyelni. Elengedett kormánnyal tekerik a mounatin bike-ot, közben fagyiznak, és társalognak, akár a nagyok. Olyan természetes, magától értetődő nekik a tökéletes egyensúlyérzék és térorientáció, mint nekünk a reumás fájdalmak időváltozás esetén. A kempingkerékpár a hetvenes évek nagy favoritja volt: egynéhány megkopott jószág még belőlük is forgalomban van. Az alacsonyra szerelt csomagtartóra rááll a potyautas, és pedált tekerő társának vállába kapaszkodva utazik. Szórakozottan tépdesi az út fölé hajló gyümölcsfákról a meggyet, cseresznyét. Messziről úgy festenek együtt, akár egy elfuserált zsiráf, mely a hátsó fertályán hordja irdatlan nyakát és fejét.

És a lányok, fiatalasszonyok! Melyőnkben ne élne a kép a Sörgyári capriccióból, amikor Magda Vášáryová végigkerekezik a városkán, és dús, aranyszőke haját cirógatja a nap, borzolja a szél?… Változatok e témára molett, karcsú, picurka és nyurga hajadonokkal, ráérősökkel, lezserekkel, morcosakkal és sietősökkel; hoszszú, hollófekete hajúakkal, vörösökkel és barnákkal, cserfes baseball-sapkás lányokkal, pöffeszkedőkkel és faros-bögyösekkel. Van, akit csapatokban kerülgetnek a fiúk, hőzöngve, jópofáskodva és egymással vetélkedve, harsányan rikoltozva: akár egy zsákmánytól megrészegült varjúhad. Van, akit felváltva kísérgetnek; hetente, havonta más sápatag, lógó nyelvű fiú: ő csak teker szótlanul, gőgös arcán fennhéjázó mosoly. A legszebb mégis az, amikor lányok kerekeznek együtt bálba, mulatságba menet. Kacskaringózva kerülgetik egymást, röpköd a hajuk, és nevetgélnek: mintha csillagpor hullana körülöttük a holdfényes utcákon.

Ahogyan a grafológus eligazodik a kézírások között, a figyelmes szemlélő éppúgy olvashat a biciklizők mozdulataiból. Mert lehet tekerni a pedált teli talppal, előredőlve (a vízvezeték-szerelő késésben van a munkahelyéről; lapos a hátsó, olajozatlan a kerékagy: így aztán igyekszik, és mégsem halad, ám a lelkiismerete tiszta); és lehet cipőheggyel, laza lábbal, nézelődve (figyeld a huncutját, bekandikál még a deszkakerítések mögé is). Lehet haladni leszegett vagy bólogató fejjel, munkakutya-tempóban; jobbra s balra dobált felsőtesttel, lázas sietséget színlelve; részegen, szeszélyesen cikcakkozva a szembejövők rémületére; kidomborodó üleppel a túl magasra állított nyereg miatt; fölvetett fejjel, mellkast düllesztve; csámpásan, napraforgómagot köpködve; valamint kalaplengetve, ismerősöknek, komáknak odakiáltva. Esőben gyűrődő, zizegő ballonkabátban, tócsákat kerülgetve; havazásban kendősen, kucsmásan, lassított menetben, szél iránt már-már araszolva.

És hányan élnek a drótszamarak, kétkerekű járgányok árusításából, a szerelésből és karbantartásból, meg az eltulajdonításukból?… Mennyivel szegényebbek, kiszolgáltatottabbak lennénk kerékpár nélkül! Mert azonkívül, hogy nem kér üzemanyagot, és nincsenek vele parkolási gondok, a kerékpáron ülve még mindig érezni a friss hó, a fák és a kertek illatát; látni, hallani a denevérek röptét, a nyárerdők és füzesek suhogását és a láncra vert kutyák egymásnak felelgető panaszát a nyári éjszakában.

A puszta éjjel

Sárban elfeküdt bundájú, nyálcsorgató komondorok kerülgetnek, és egy acsargó, boka felé kapkodó tacskó.

– Kell a tanyára kutya – magyarázza a Gazda. – Ki óvna meg minket?… A jóisten?

A lehanyatló nap rozsdavörös fénye áttör a szilvafákon, kusza árnyékot rajzol a letaposott gyepre. Az idős házaspár védelmében tartunk a ház felé; a Gazda cseres arca ráng a vendéglátás izgalmától, az asszony a kutyákat szidva, apró léptekkel kísér bennünket. A tacskó még nem adta fel: felém ront, a fenyegető mozdulattól meghátrál, aztán újfent támadásba lendül.

– Amúgy féregfogónak tartom a mihasznát. Van napja, hogy tucatnyi vicskot kiterít. Kikaparja őket a góré alól, a disznóól mögül, megrázza, a vicsok rí, roppant rajta, és löki félre – a Gazda hangja megtelik gyöngédséggel. – Igazat beszélek, Tóni?

A kutya fölkapja a fejét a neve hallatára, vakkant, és megcsóválja a farkát.

– Ő a legéberebb. Fellármázza a nagyokat, hergeli, vezeti őket a kerítéshez. Éccaka, ha róka jár, Tóni miatt nem alszunk. Mondja a magáét, mint a megveszekedett. Túrja ki magát a kerítés alatt, űzi a vadat. A legelő túlszéléről megorrontja a bóklászó embert. Mert járnak errefelé csigát, gombát, szedret szedni, mindenfélét begyűjteni. Orvhalászok a holt vízre, madarászok. Megvámolnák a konyhakertet, a dinnyét és a tengerit. Helyesen beszél a gazdi, Tóni?

Leguggol a lépcsőn, a kutya boldogan hempereg elébe, és hunyt szemmel, lihegve szolgálja a dögönyözést.

– Mi lenne velünk nélküled? Tóni! Mire mennénk nélküled?!

– Kutyabolond – mondja az asszony boldogan.

– Lépjetek beljebb! Van pálinkám, tavalyi, meg kell kóstolni, beszélgetni aztán is ráérünk.

A beüvegezett verandán ülünk le, az asszony máris hozza, és átdörzsöli a poharakat a konyhakendővel. Ő nem iszik, szabadkozik a vendégszerető emberek közvetlenségével és derűjével, gyógyszert szed évtizedek óta. (Érdekes, a legtöbb házban orvosságon élnek az asszonyok, a férfiak meg mindenre fittyet hányva élik világukat, mégis az annyit betegeskedő gyengébb nem lesz a túlélő.) Koccintunk.

– Kék szilva, jó negyven-negyvenkét fokos – nyugtázzuk.

– Ahogy mondjátok, bár ráztam bele a vadszilvából is. Keveset. Csak azért, hogy ne a darazsak hordják szét.

A Mester csücsörít, és elégedetten bólogat.

– Van szóda?

– Hozzad, asszony, addig megnézzük a gyümölcsöst. A bútorok ráérnek. Lámpavilágos a ház, ha akarjuk.

A göcsörtös, gubancosan ölelkező szilvafák egymással sugdolózó, szikkadt öregembereknek látszanak a szürkületben, messzebb bélekorhadt körtefa nyiszorog a meglebbenő szélben. A szúnyogok is előkerülnek a levelek közül, a Gazda széthajtja az innen is, onnan is feltörő, magról fakadt csemetefákat.

– Kapnak ezek elég fényt?

– Este van – mondja a Gazda morcosan. – Okítottak már, hogy ritkítani kellene meg nyesni őket, de szólok én valamit.

Megragadja a karomat, a szeme villog, mély meggyőződéssel beszél.

– Ha lefűrészelném a kezed csuklóból, már megbocsáss, vagy könyékből, jobb lenne úgy?… Az a fák szabadsága, ha meghagyjuk az águkat… A csemeték! Elférnek. Mindig akad kivénhedt, amit telente kicsapok helyettük.

 

A házban lámpák gyúlnak, a háziasszony bevonul a szobába, a tévés sorozatműsora elé. A kutyák morgolódva osztozkodnak a vacsorán, ránk se hederítenek. A Gazda megenyhülve nyújtja koccintásra a poharát.

– A fákról volt szó. Most nézzük meg őket bútor formájában.

Mint a legtöbb házban, itt is a hatvanas–hetvenes években vásárolt bútorokat használják és tartják becsben terítővel, védőhuzattal: még elég masszív anyagból készültek ahhoz, hogy csak úgy ukmukfukk szétessenek a gyanútlan ember alatt, mint a mostanában elterjedt préseltlemez-, műanyag burkolatú társaik; némi nosztalgián túl az is mellettük szól, hogy hozzájuk koptak az odaadó szolgálatban, és nem kell félteni őket minden kis horzsolástól, hiszen elvesztették a gyári csillogásukat; de szégyellni se, mint az avítt, nagyszülőktől elörökölt, ütött-kopott darabokat.

Egy fenyőfából készült fali fűszerpolcon akad meg a szemem; kecses formája, arányai üdítően hatnak az otromba, szögletes bútorok után. A századfordulón készítettek hasonló darabokat faragott makk- és levélmotívummal a mart díszléceken; az apró fiókok itt is porcelángombbal mozdíthatók.

A kamrában keményfa asztal szolgál a lomnak, üres befőttesüvegeknek, porosodó újságpapírnak meg egy régen elfeledett, rozsdásan is félelmetes csapdának. A fedlapja hiányzik; a festéket lecsupaszította róla az idő, néhányszor alighanem nyitott teraszon vagy lyukas tető alatt telelt: a háziak szemében hasznavehetetlen ócskaság.

– Ilyen rackaszarvszerűen kiképzett, ívelt lábakat még nem láttam.

– Vigyétek, ha kell.

– Készítünk az anyagából fedlapot.

– Áldásom rá.

– Az a kanapé a sarokban?

– Tűzifa. De ha megegyezünk, az lesz a ráadás. A dédapámat szolgálta legelőbb. Elvásott azóta minden része, eresztéke… Hanem az ovális asztal a jánynál!

Átvezet a valaha nyári konyhaként használatos helyiségbe. Most a félkegyelmű rokonlány lakja néhány csirkével. A szárnyas jószágok már letelepedtek az ágydeszkára, a jány is éppen alváshoz készül, amikor benyitunk. Ijedten mered ránk, ám hamar megnyugszik a Gazda szavától.

– Az asztalodat szeretnék látni. Újat kapsz helyette, meg pénzt is.

Boldog gagyogással pakol le róla, rátámaszkodik, bizonygatja, hogy sértetlen.

– Ilyen ez. Lábai is vannak.

Méghozzá finoman kidolgozott, nemes vonalvezetésű lábak. Régi polgári család szalonjából kerülhetett ide, ki tudja, hány szomorú vagy furfangos kitérőn keresztül. A szokatlan, csirkeóléhoz hasonlatos szag, a gyér fény és az átszellemült, mongoloid arc látványa sok egyszerre, megcsavarja a szívem.

Akkora összeget mondok a verandán, hogy a háziak azonnal rábólintanak.

– Mondtam, hogy nem kupecot hozok rátok! – így a Mester.

– Pálinkát akkor is kapna.

 

A következő üveg szilvóriummal fényképek kerülnek az asztalra. Fiatalkori, megszürkült fotográfiák, aztán az első és a második házasságból vegyesen, falun és tanyán készültek. A Gazda lovakkal, fogattal, kalaposan, vasalt zakóban; birkák között napszítta, kőszínű gúnyában, kutyával. Testvérek, komák, sógorok vendégségben a tanyán családostul, maszatos kölyköktől közrefogva, és ingujjban a hoszszú deszkaasztalnál, mulatozva. Bor és szóda a műanyag tálcán, pogácsa gyékénykosárban. Gyerekek a homokban, kutyaháton lovagolva. Megszúrt disznó a havon a saját vérében. Markos, dús hajú fiatalember mosolyog a körtétől roskadozó fa alatt.

– Ki ez a fiatalember?

– Nem él már szegénykém – szipogja az asszony.

A Gazda megtölti a poharakat.

– A fiú. Felakasztotta magát. Jött haza, hogy szerelmes. Ne emészd magad, mondtam. Aztán csak az lett a vége.

– És a lány?

– Az is. Öt esztendeje ennek.

Egyszerűbb a pohárra, mint szavakra találni. Forgatjuk a régi, csipkés szélű felvételeket.

– Ezek a legények?

– A testvéreim. Akkor még városon laktunk. Ezen látni a teret a templomkapuval.

– Velük mi van?

Megint előkerül a gyűrött zsebkendő.

– A feketébb, a göndör hajú autóbalesetet szenvedett, a másikat tavaly temettük. Rákos volt.

– Azért mi megvagyunk, anyukám. Töltök még egy pohárkával.

Filigrán, hullámos, vállig érő hajú fiatalasszony egész alakos fényképére akadok. Divatos, testhez álló kosztümruha a hatvanas évek elejéről, tűsarkú cipő, egyenes tartás, nyílt, magabízó tekintet.

Sokáig nézegetem, fölkelti az asszony figyelmét, és kiveszi a kezemből.

– A nénémnek sikerült az élete.

– Mindjárt gondoltam.

– Most ment nyugdíjba. A …-i vasútállomáson volt takarítónő.

 

Késő este ülünk föl a biciklire, a kutyák mélyen alszanak a kazal tövében. Felhős, fekete az égbolt, alig lelünk rá a kövesútra.

Szótlanul gurulunk, még a falu fényei se látszanak. Egyszer-egyszer rést nyitnak a felhők, s visszadereng a feneketlen mélyből a szaggatott útfelező vonal. Teleszívom a tüdőm a mezők és tarlók friss, nyirkos illatával.

Jó volna hazaérni.

Őszesti borzongás

Abroncssurrogás, kontrafék, teli talpak csattogása a betonjárdán. Kétszer borul föl csörögve-zörögve az ütött-kopott bicikli a kocsma előtt, Lajka tántorogva állogatja és szapulja – mindez úgy fest a párás ablakon keresztül, mintha a viharvert jószág szomjazott volna meg vigasztalanul, és Lajka lenne, aki erőnek erejével megpróbálja a sárguló levelű akácfák alatt tartani.

Aztán kinyílik az ajtó, Lajka sört kér, és hozzá pálinkát, hogy pótoljon a szeszfokán. Kezel a pultot támasztó ismerősökkel, s már mondja is a magáét.

– Baleset volt az éccaka. Készakarattal, mert úgy betoppant a vénember a vonat alá, mintha csak a kútra járna. Szóval nem baleset, de annak mondjuk, mert így jobban hangzik.

Megdönti az üveget, törölgeti a száját, aztán cigaretta után kutat a zsebeiben.

– Letakarták a tetemet a sínen, a kocsi alatt, vártuk a helyszínelőket. Csak mondogatja nekem a pénztároslány, nézzük meg, Lajka, sosem láttam ilyet. Fogtam a menesztőlámpát, zöld és fehér fénye is van annak, mentem elöl, nehogy gyávának lásson. Nyúlok be a lámpával a vagon alá, hát néz vissza rám a koma zöld, meredt szemekkel. Ez még él!, mondom a lánynak, és megfogom, aztán ugrok ijedten akkorát, mert a kezemben maradt a feje.

– Mintha élnének, bizony – szól ki egy öreg vasutas a sarokból. Néhányan eddig észre se vették; szürke ruha, szürke borosta, körötte cigarettafüst; akár egy dolmányos varjú a ködben. A hangja érdes, támadó. – Jobb a közelükbe se menni! A kismamák a legszörnyűbbek. Addig mozognak, vonaglanak, míg él bennük a magzat.

– Mert a tengely egybe van kovácsolva a kerekekkel – magyarázza nekem a gépészmérnök az alsó utcából, aki vászoncekkerrel köszönt be az altatónak szánt sörökért, és meglátta bennem a laikust. – Elég, ha az ingcsücskét elkapja a delikvensnek, és már csavarja is magára borzalmas sebességgel, csapkodva a talpfának, sínnek.

Lajka belebugyborékol a sörbe, és visszaragadja a szót.

– Telefonáltak egyszer, hogy részeg asszony alszik a sínek között! Hijjnye, a szakramentumát, ez valakinek a fejébe kerül, ha nem mindjárt az állásába!! Rohantunk lóhalálában túl a váltóházon, de már jött a vonat is, teher, teli üzemanyagtartályokkal, rázkódott a töltés, elrobajlott mellettünk.

A kocsmában foghatóvá válik a csönd, minden tekintet Lajkán, Kecske Pista felnyög, és borostás állát markolássza.

– Nézünk oda, a vonatnak már csak a háta látszott, hát ül föl az asszony, és dörzsöli a szemét, mint aki rosszat álmodott. Olyan szikár, kiéhezett teremtés volt, hogy aki fekve látja, inkább gondolta volna rongykupacnak vagy egy széttaposott lábtörlőnek.

– Sok módja van a halálnak – így a mérnök –, de ha már válogatni is lehet közülük, itt inkább a kötelet részesítik előnyben. Felkötöm a nyakkendőt, mondja Guszti, hazabaktat, és megteszi.

Lajkából már az ital beszél; sötét tónusú, karcos torokhangja után nehéz lenne eldönteni, nevet-e vagy búslakodik.

– Amikor a Pirke himbálta föl magát, szólt Tintás, szóval a sírásó a rendőrnek, hogy vágd le a kötélről, koma, jobb erőben vagy. Nyissz! Az meg a nyakába borult, és mind ráhörögte a beleszorult levegőt. A rendőr vinnyogott félelmében, bucskáztak be a bokrok alá.

– Kell a Tintás munkájához is a szíverősítő – veti közbe valaki.

– Egyszer exhumálást biztosítottak a rendőrök – kap a szón Lajka. – A Tintás mondja nekik: innátok-e sört? Cudar meleg volt. Hogy a csudába ne? Hozta ki a hideg söröket, oszt leültek a vadgesztenyefa alá. Ittak, hallgatták a galambturbékolást. Isztok-e még? Jól el vagy látva, hallod-e! Mentek be az épületbe, a Tintás kihúzott egy tepsit, és valami gacsos lábú vénasszony mellől kivett két üveget. A többit elképzelhetitek.

– Mesélte Tintás, az első években még mindenkit elsiratott – mondja a mérnök távozófélben, miközben elügyeskedik Lajkától egy cigarettát, és ráfüstöl. – Aztán, minek rágja másokért a kórság, lassan beleszokott. Az én komámat már fütyörészve vágta le a kötélről.

Megfordul az ajtóban, mutatóujját a szája elé teszi, ahogy elgondolkodik.

– Hogyan is mesélte?… Megyek kora reggel gödröt ásni, ne abban az istenbüntetése déli forróságban kelljen, hát látom, valaki ácsorog a rácsos kriptaajtóban. Közelebb érek, hát nem éri a lába a földet! Még közelebb, hát ez bizony az aranypajtás. Levágtam, tető alá segítettem. Hiába, mindig jóakaratú embernek ismertem, most se cipeltette magát hosszasan.