Szakolczay Lajos

„Néha boldog voltam”

Barcsay Jenő önéletírása

Rendhagyó fölütéssel kezdődik Barcsay Jenő Munkám, sorsom, emlékeim című könyve: „Az életemet a véletlenek sorozata irányította és alakította.” Mintha a magnetofonszalagra mondott első mondatnak – gyanítható, hogy a szöveg, többszöri javítás után, ezzel a módszerrel készült – mindjárt az emlékezés elején már valamilyen összefoglaló szándékról kellene tanúskodnia. A véletlenek folyományaképp alakult pálya azonban, ha hiszünk is a vallomástevőnek, nem olyan létfondorlattal átszőtt – a köz- (Trianon) és a magánéletet (betegség) megkeserítő – egész, amelyben a sors cselvetésein kívül ne látszódnék a magányt túlontúl kedvelő művész megannyi boldogságpillanata. Noha ez jobbára a művészi teremtésre vonatkozik („A jó képben konstrukció, érzés, szív – minden együtt van”), a képcsinálás öröméből mindig átsugárzik valami az aggályos, a külvilág megítélésében sokszor bizonytalan, az el nem követett bűnökért ugyancsak bűnhődő emberre is.

Barcsay, a katonai (Kolozs megye) születésű, családjának sorsát (apja öngyilkos lesz, nővére és fivére megőrül) teherként cipelő látnok Erdély küzdelmében egy kissé a saját sorsára ismert. Ám ez a megvertségtudat s a mindig a lehetetlennel való szembeszegülés már gyerekként fölszabadította erőtartalékait. Amiről nem (vagy nem nagyon) beszélt, az a nyolcvanadik életéve körül valósággal kiszakadt belőle. Ez a visszatekintő, csöppet sem szemérmes bölcsesség ad a pálya ívének egy olyan pluszt – főképp a lelki terheket is megvalló oknyomozással –, amely révén kivehetővé válik kezdet és vég egybecsengése. Az egyetemes szomorúság a temetéseken gyakran részt vevő egzaltált gyermeket – aki egyszer a koporsó után akart ugrani – éppúgy magával ragadta, mint sok évtized múltán a fekete őszikékben lényét létjellé szublimáló, megcsendesedő festőt. De amíg a gyermekkorban a pszichés teher, jóllehet volt valóságalapja, csak különcségnek számított, az életpálya végi sötét ragyogás maga volt a végzet.

A Munkám, sorsom, emlékeim eme két „filozofikus” pont között hullámzik. Egyszerre életrajz és pályakép, sőt valamennyire korrajz is. Minthogy a visszaemlékező, jobbára az időrendre hagyatkozva, élőszóban idézi föl életének főbb eseményeit – az erdélyi indulástól a Főiskolára való kerüléséig, majd a tanulmányutakon (Párizs, Firenze) át a budapesti honfoglalásig (tanárság, Művészeti anatómia) –, képeivel ellentétben a laza szerkezet keríti hatalmába. S ettől mindvégig nem tud – talán nem is akar – szabadulni. Aki az önéletrajzban olyasféle írói remekléseket keres, mint amilyenek Kassák zseniális regényét, az Egy ember életét jellemzik, csalódni fog.

Bár helyenként remek anekdoták, már-már tersánszkys hangulatú történetek élénkítik az emlékezésfolyamot, s talán az is kiderül, hogy a szerző milyen könnyű kézzel tud „írói” vázlatot papírra vetni, Barcsay önéletírásának unikuma másban keresendő. A confessio jellegű önfeltárásban s nem utolsósorban a szakmai – sokszor egy-egy kép szerkezetéig is elmenő – elemzésekben. Ez utóbbiak úgy egzaktak, hogy a klasszikusokat és a kortársait ugyancsak nyitott szemmel szemlélő festőművész mindig teret enged elfogultságainak is. (Ezek az „elfogultságok” gyakran – például a monumentalitás jegyében induló Szőnyi István különlegességére is figyelmeztetve s egyúttal új korszakmonográfiát előhíva – megpezsdíthetik a művészettörténetet.)

Vallomás, gyónás, a véletlenek sorozatos lendítőerejének, amelyhez azért munkáratermettség is kellett, bölcs nyugtázása? Az önmagában – sokáig, furcsa módon, éppen a rajztudásában is – kételkedő ember úgy fogadja el a váratlanul, több helyről is jövő segítségeket, hogy meg van győződve arról: a gyermekkori szomorú sors bántásait kiegyenlítendő, ezekhez a támogatásokhoz nem érdemtelenül jutott hozzá.

Ebből a szempontból már az indulása is csodálatos. S ez döntötte el, hogy a sokáig a zenével is foglalkozó, a nagyenyedi kollégium harmóniumán sokat gyakorló fiatal Budapesten megkezdhette képzőművészeti tanulmányait. A marosvásárhelyi „elegáns magyar úr”, Soófalvy Illyés Sándor tehetséggondozása (a havi négyszáz korona) – persze mindehhez az ajánló, Gulyás Károly rajztanár jó szeme is kellett – volt az igazi indítólökés.

S a Képzőművészeti Főiskolán felvételivel először próbálkozó fiatalembert, akinek riadtságában benne volt az erdélyi menekült tanácstalansága, hiába csirkefogózza le a nagy hatalmú igazgató, ekkortól Barcsayt már nem lehetett megállítani. Bár a modern szelleme miatt hírhedtté vált festőművész tanárt, Vaszary Jánost tiszteli, bátran választott új mestert magának a konzervatívabb Rudnay személyében. Visszalépés? Inkább az előre megérzett fejlődés egy lépcsőfoka: hosszabb, többhetes beállításokra vágyott, nagyon is szüksége volt a gyakorlatra. (S nemkülönben azokra az emberi tartalmakra, amik korábbi, apostolszerű mesterét jellemezték.)

Többszöri megfutamodását (az albérletből, a mesterétől stb.) gyávaságként értékeli – „ez bizony jellembeli fogyatékosságot jelent” –, mintha nem tudna, nem merne szembenézni döntéseivel. Holott ez a „tanácstalan” bátorság, az ösztönösen megérzett változtatni akarás a pálya legfőbb mozdítója.

Lelkét nem tudja úgy megülni a bánat, nem érheti annyi rossz, hogy eltántorodnék korán fölismert életreceptjétől: festeni kell! Még azon az áron is, hogy – félve a küszködésektől – lemond a családalapításról. S hogy megőrizhesse szellemi függetlenségét, csak a munkájának élhessen, másfél évtizedig délutánonként iparostanonc-iskolában oktatott. Ám ez a „favágás” sem tudta annyira elkedvetleníteni, hogy hitét vesztette volna. Keserves fölismerés: a tanárnak is tanulnia kell! Ez a konokság vitte a csontok, az anatómia tanulmányozásához is. Ha fiatal korában megbukott arcképfestőként (az ügyvéd megrendelő portréját látva az idősebb baráttól és mentortól, Endre Bélától csak ez a minősítés tellett: „szegény Jenőkém!”), most legalább az lássék, hogy megtanult rajzolni. S talán nem is a Kossuth-díj (1954) volt az igazi elismerés a Művészeti anatómiáért, hanem a barátok-társak véleménye: a botcsinálta „anatómus” vonalaival közel került Leonardóhoz. (A díj összegéért vásárolt tucatnyi Mednyánszky-kép pedig Barcsay különleges főhajtása volt: „Mednyánszky előtt ezzel is levettem a kalapomat.”)

Ha igaz is, amit az önéletrajzíró állít – „Szentendrének köszönhetem, hogy ki tudtam alakítani a stílusomat” (1940-től kezdve már a geometrikus formák is érdeklik) –, csak azzal a kiegészítéssel, hogy ez a lelki tartalékokat is jelentő, őt a szülőföldjére emlékeztető táj csupán a magyar művészettel és a Barcsay által honosított nagyokkal (legkivált Cézanne-nal és Van Goghgal) együtt értelmezhető értéktartomány.

Az emlékező emberi nagysága abban van, hogy nem gyötri féltékenység: tucatnál több név – Szőnyi Istvántól Egry Józsefig, Meggyessy Ferenctől Nagy Istvánig és Kondor Béláig, nem feledkezve meg Lyka Károly Barcsay életén angyalként átsuhanó alakjáról sem – erősíti-bővíti, életművével gazdagítja ezt a folyamatról folyamatra növekvő terrénumot.

A Munkám, sorsom, emlékeim emberi és művészettörténeti hátterét, nem kevés humorral és önmagába is hasító szarkazmussal, Barcsay makulátlan személyisége adja. Ettől egyenes szavú az emlékező, a mesélő, az elemző. „Az élet minden területén csak szabadságban lehet élni – így van ez a festészetben is” – olvashatjuk.

Mi kell a tehetség kibontásához? „Elsősorban is szerencse. Ebben benne van az is, hogy egészségesnek kell lenni, etikusnak kell lenni, becsületesnek, karakteresnek is, sok mindennek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy életen keresztül kitartson egy gondolat, egy eszme mellett, és amely benne él addig, amíg ecsettel és festékkel bánik.”

Innen nézve már megvilágosodik előttünk is, hogy mi mindent rejt magában az önéletírás egyik kulcsmondata: „Néha boldog voltam.” (Magyar Képzőművészeti Főiskola, 2000)