Kultúra

Amikor először beléptem a Veszprémi Egyetem számomra kijelölt előadótermébe, meghűlt bennem a vér. Irdatlan nagy szögletes csarnok, felejthetetlen pompájában a hajdani szocialista realizmus. Újkorában is ronda volt, omladozó állapotában riasztó. Néhány oszlop tartja a tetőt, rosszul bontva meg a terem arányait: sántítanak a falak. Az egyik sarokban méter magas dobogó, hajdan talán színpad, ormótlan talapzat szónoklatukat eldadogó párttitkároknak. Ha föllép rá az ember, a lábai előtt hevernek a hallgatók. Ha a dobogó előtt áll, az egyetemistáknak kell nyújtózkodniuk, hogy lássák azt, aki beszél.

Az első pillanat lenyűgöző volt. Beléptem, áthaladtam a termen, megálltam a dobogó előtt, a hallgatók felé fordultam, s a rám szegeződő sok szempár fölött a terem végében – az egyik félig nyitva – két ajtót láttam. Mindkettőn távolról is jól olvasható felirat: Férfiak, Nők.

Aki ezt a csarnokot tervezte, a kültelki lebujokat tekintette a magyar építészeti hagyomány csúcspontjának.

A félév eddig legdrámaibb pillanata: éppen 1848 politikai mozgalmairól beszéltem, amikor az udvarról beballagott egy férfi (kezében vakolókanál), és egykedvűen eltűnt a Férfiak feliratú ajtó mögött. Szájamból folyamatosan folyt a szó – tanár vagyok, kötelességem tanítani –, de közben lázasan pörgött az agyam: ha ez a férfi oda bement, ki is fog jönni!

Kijött. Komótosan cammogott a kijárat felé. Szemlátomást nem zavarta, hogy egy szakállas öregember 1848 dicsőséges pillanatairól mesél mai ifjú embereknek.

Nyeltem egyet, folytattam. Azt hittem: egyetemi oktatói pályámon ez a mélypont.

Tévedtem.

Néhány hét múlva – szépen sütött a nap, idén március elején néhány napig nagyon tavasz volt –, talán ha húsz perc volt még hátra az egyetemi órából, amikor az udvarra nyíló, mindig kitárt nagy ajtón belép egy középkorú hölgy és férfi, s nem törődve mindazzal, ami a teremben zajlik, elkezdenek valamit halkan megbeszélni, papírokat nézegetnek, a nő – szemem sarkából látom, közben folyamatosan beszélek: Széchenyi István akkor azt mondta… – följegyez valamit, aztán beszélgetve elindulnak a terem másik sarka felé.

Ekkor szakad el bennem a cérna. Határozottan, élesen rászólok a két hívatlan jövevényre: Jó napot, itt egyetemi óra van, legyenek szívesek, azonnal hagyják el a termet!

Hallom a hangom: barátságtalan.

A férfi rám se hederít, nem válaszol (a nő gyorsan eltűnik egy oldalajtó mögött), jön a terem közepe felé, nézegeti a papírjait, megáll a falra rögzített tűzoltókészülék előtt, felír valamit.

Most már ingerült vagyok: Nem hallotta? Azonnal hagyja el a helyiséget!

Belül most már remegek.

A férfi nyugodt: Dolgom van. És csavargat valamit a készüléken.

Érzem: elveszítem a fejemet. Az isten verje meg, mit képzel maga? Se szó, se beszéd, beállít ide! Ez egyetem, nem kupleráj, de ha maga így jöhet-mehet itt, akkor lehet, hogy ez valóban nem egyetem, hanem kupleráj!

A férfi megvetően végigmér: Ezen a hangon nem tárgyalok!

Legszívesebben rádönteném a szocialista realista épületet. Tárgyalásról nincs szó! Ez itt egyetemi előadóterem, itt egyetemi óra van, magának itt semmi keresnivalója…

A fiatalok dermedt csendben ülnek. A férfi nyugodt léptekkel beballag a hátam mögötti ajtón a büfébe. (Elfelejtettem említeni: ez is van itt, néha előadás közben hallom a játékautomata boldog zakatolását.)

Csend. Lehiggadok. Mindenki mozdulatlan.

A férfi visszajön, lassan halad végig a termen. Kifogástalan udvariassággal búcsúztatom: Minden jót, viszontlátásra!  Remélem, jól érezte magát minálunk!

A férfi lassan a kijárathoz ér. A diákok lélegzet-visszafojtva figyelnek. Célzok: Isten vele! Ne nézzen hátra!

Megáll. Visszafordul. Találkozik a tekintetünk. Ne hallgassanak egy ilyen emberre! – fordul az egyetemisták felé, és diadalittasan elvonul.

Senki nem mozdul. Hallom a karórám ketyegését. Átfut a fejemen: vesztettem. A körülmények borzalmasak, egyetemhez méltatlanok, a tűzoltókészülék-ellenőr köszönés nélkül, senkivel-semmivel nem törődve belegyalogolt a tanórába, pillanatok alatt széttörte a hallgatók s köztem hetek óta gondosan építgetett lelki-szellemi kapcsolatot – de én kiabáltam, én vesztettem el a fejemet, s a tűzoltókészülékek magabiztos ellenőre a maga betonszilárdságú korlátoltságában nyugodtan gondolhatja úgy: kiabált, nincs igaza.

Védtelen vagyok és vesztes: idegességemben, fájdalmamban, tehetetlenségemben kiabáltam.

Összetörten állok a hallgatókkal szemben. Hogy folytassam? Folytassam?

Ez is jó kis ellenőr, éppen csak ránézett a készülékre – mondja félhangosan egy fiú. Csak magamban motyogom: köszönöm.

Tudják, néha meg kell próbálni a lehetetlent… – hallom újra a hangom. 1848-ban, s aztán 1956-ban, amikor…

Még van tizenöt percem, folytatom.

A szemem sarkából látom csak, hogy a hodály végében a huzat néha meg-meglengeti a női vécé nyitva felejtett ajtaját.

 

Szigethy Gábor