Vajda Gábor

Tari István: Napszél

Forum Könyvkiadó, 1998

Főleg századunkban írnak a jó költők többnyire hideg fejjel. Az élmény közelsége általában nem tesz jót a műnek, a szenzáció és a részvét pedig nem esztétikai kategória. Tari István mégis versben vállalja a napi kihívásokkal szemben a helytállást, sőt az állásfoglalást is. Személyes önmagát igyekszik adni, holott tisztában van vele: legfeljebb azok érdeklődésére számíthat, akik a művet nem a maga elvontságában, hanem születési idejével és körülményeivel összefüggésben szeretik megérteni, s az agyonpolitizáltság helyzetében hiteltelennek, epigonjellegűnek tartják az apolitikus alkotói magatartást.

A Napszél sorai mögött megfegyelmezett indulatok pulzálnak. Az adott világban tehetetlen ész a versbeli fölénye által vigasztalódik. Abban a dacos, öntudatos gesztusban, hogy  átgondolt formával igyekszik válaszolni a költő az őt emberként is semmibe vevő körülményeknek. Mert Tari költői helyzetének groteszksége abban van, hogy egy eleve hagyománytalan s a megvalósult értékeiben is pusztuló, halálra ítélt közegben, a bomlás folyamatát tükrözve, az egyetemes magyar művelődés poétikai tradíciójának szellemében építi világát, a verseknek olykor bonyolult, jelentős költői teljesítménynek tekinthető építményét: szonettet, terzinát, balladát, stanzát, disztichont. A zárt formák művelése egyébként újabban kordivat, s a Vajdaságban is maradtak néhányan, akik becsülik a rímet vagy a klasszikus strófaképleteket.

A költőnek azonban a mívesség mellett a motívumbeli korlátlanság is meghatározója. Alig van a Vajdaságban író, aki hozzá hasonlítható mértékben hágja át a tabukat. Tari több helyen is nemzet és nép fogalmát szem előtt tartva gondolkodik, így hát akár nemzeti költőnek is tarthatnánk, ugyanakkor semmi jele a verseiben, hogy elfogult lenne saját fajtája iránt. Ha ragaszkodik is hozzá, nagy elődjei módján, ezt ostorozva teszi.

Mindenekelőtt az egzisztenciális fenyegetettség és az erkölcsi fölháborodás ösztönzi. Kimondatlanul is a hiányzó kultúra méltóságára apellál, amikor gondosan kimunkált sorai a barbárságot és a nyomort leltározzák. Panasz nélkül, a mindennapi tényekbe kapaszkodva, de a létnek teljesebb szemléletébe ágyazottan.

Rendszerint konkrét helyzetet old látomásba; valamely valóságelemhez (otthoni életmozzanathoz, természeti jelenséghez) kapcsolt képsorban vagy profetikus kinyilatkoztatásként jeleníti meg igazságát. Mert a (nemzeti öncélúságon, narcizmuson túlemelkedő) igazság alapvetően fontos Tari számára. Így aztán barokkos zsúfoltságú képgazdagsága mindig az igazmondás tükre. Akkor is, ha olykor a képzavar gyanúját kelti fel ez a zsúfoltság, s ha talán túlfeszíti is a költői eszköz lehetőségeit. Többnyire azonban sűrítéssel, nagy asszociációtávolság átívelésével állunk szemben. Amikor például azt írja a Zörgésébe fagy című versben: „Nem tudom, mióta öltözöm / feketébe, mint / a fiatal / özvegyek, kiknek testét sötét / meztelen csigává fényezte / a műanyag villámzár mögé / gyömöszölt orca. / Puffadt hulla / lett mára / a jövő! Körömként / növő, pléht verő ólmos eső / lakkozza be azt, ami történt: / zörgésébe fagy / a temető, / a kócos / krizantémok zubbonyt / átütő, borostás illata, mely a gyertyákkal csorgott, szétfolyt, / mint a tébolyba / vesző haza” – e sorok mögött az öngúny és a gúny itatja át a borzadást. Hogy az arcot miféle erőszak „gyömöszölte” villámzár mögé – a nélkülözés, félelem és reménytelenség áradásában nem kell kimondania a költőnek.

Az „oly korban éltem én e földön” Radnótijához közeli tehát Tari István költészete. Létfeltételét – a kiszolgáltatottságot és a veszélyeztetettséget – számos versének már a címe is jelzi. A Golyót fog, a Vesztőhelyünk, Arad, a Sistereg a szülőföld zsiradéka, A rögtönzések óljainál, a Ballada a vérszomjas békéről, az Ingén átüt, A szabad rablás országában már önmagukban a katasztrófaélmény, a fatalista életérzés variációit előlegzik. S azt is, hogy a szerző költői kötelességének tartja az erkölcsi-politikai állásfoglalást.

Tari sokévi publicisztikai tapasztalata a versalkotó módszeréből is kiérzik. Metaforát ritkán használ, a kifejezésbeli pontosság érdekében szívesebben folyamodik a metonímiához, a szinekdochéhoz, az oximoronhoz s főleg a hiperbolához. Ez különösen A remény előcsahosaként című, a retorika és a vers határán lévő szövegében van így: „hidegháborús nyerészkedés”, „szőnyeg alá söpört nyomor krónikása”, „indokolatlan hetykeség”, „mellébeszéléstől túláradó, kipirult ábrázatok”, „gyűlölet előbb-utóbb kiütköző gyűrődései”, „gyilkos indulatok örvénylése”, „haszonlesésből vállalt kiskorúság magatehetetlen őrjöngése”, „jótevőkké váló rabló gyilkosok” – és így tovább, az aiszkhüloszi átok irányában.

Egyik legjobb és legjellegzetesebb verse, a Lapos című a merengés melankóliájában született, s egyidejű vallomás és látlelet önmagáról és a tájról, ahol él. Mindössze négy nyolcsoros versszak adja ki az öngyötrően tárgyilagos vajdasági magyar sorsképletet. Tari képalkotásának sajátossága a maga teljességében mutatkozik meg itt. Riasztó hasonlattal indítja a verset: „Lapos, lapos ez a vidék, ahol élek, / mint boncolóteremben a tepsi pléhje: / szétdarabolt belsőségek, nyákos daganatok csúszkálnak rajta…” Az emberi testek megemésztésére váró anyaföld a következő trópus, amely Tarinál a hazához fűződő érzület kettősségét képes megjeleníteni: a szorongó iszonyt a pusztulásteli múlttól és a makacs életvágyat (ahogy ugyane kötet Sistereg a szülőföld zsiradéka című versében is). A második versszak alászállás a volt-ember világába, szürreális, de szociográfiai hitelű kép formájában a költőbe kapaszkodó öregekkel, a „benne” ajtókat csapkodó öregasszonnyal és a bácskai nirvána szállóigéjével: „Mindig úgy a jó, ahogy van!”

A vers visszatágul a táj globalitásába: a harmadik versszakban a gyúródeszka „laposán” jelenik meg a bácskai sors, ám a liszt konyhai fogalmához „az áhítat tavaszi hózivatara, / a siettett fonnyadás lisztharmata” társul, majd az egyszerű megállapítás, hogy e síkságon nem lehet elrejtőzni, itt „gyorsan átlátnak a szitán”, azt a benyomást keltve, hogy a költő folyamatosan ugyanannak a dolognak többféle vonatkozásáról beszél, úgyhogy már-már eldönthetetlen: a táj makrovilága elsődleges-e, vagy a költő mikrovilága:

 

Vékony falú lisztes pohárral szaggattam
magunknak szigeteket a kiszáradt
tengerfenéken: a könnyek itt semerre
sem folynak. Tésztás kezem egy fedetlen
fejű templom századok óta romos
falaiba, a romlás oszlopfőibe
törölöm, hol összeragadt bodobácsok
tologatják hátuk isteni díszeit.

 

Hogy Tari fölötte van annak, amiben él, s hogy nem hasonítja magához az általa fölismert megsemmisülési folyamat, az különösen A közelgő nyár című versében manifesztálódik, amely Berzsenyi A közelítő téljének travesztálása, pontosabban: ellenpontozó visszavonása. Ha Berzsenyi verse az ember múló idő miatti kesergésének foglalata, akkor Tari sorai az idő iránti keserű közönyben fogantak. Berzsenyi az értékvesztést fájlalja, Tari az értékhiány rezignációját éli meg. De úgy, hogy a befejező versszakban mások nyarának örül: „Velük álmodom, / Kik nem kótyavetyélték el a mát s jövőt.”

A kötet legnagyobb igényű verse a Vesztőhelyünk, Arad. A szabadságharc magyar tábornokai vértanúságának a kisebbségi érzülettel való kisajátítása – a háborús fenyegetés és kiszolgáltatottság jogán – látszólag jelentéskorlátozáshoz vezet, míg nem érzékeljük a nemzet egészének fenyegetettségét jelző nyomatékot. Paradoxon a kiindulópont: a költő egy szólást fordít a visszájára, mikor kijelenti: „Kő kövön megmarad!”, hogy szimbolikusan érzékeltesse a sors – vagy a hatalmi erőszak – változtathatatlanságát síkságunkon. A profetikusan komor kinyilatkoztatás csupán a második kétsoros strófa végéig tart. Innentől a kegyetlen gúny – a nemzeti vesztőhelyünkkel összefüggésbe hozott, blaszfémiaként ható „tetves zsibvásár” – veszi át a szót. A gondolatmenet itt egyáltalán nem függvénye a külső formának, s a kidolgozott rímek kemény, paradox igazságokat közölnek: „Pusztába kiáltott / szavakból az álmok // homokként peregnek. / Rejtegetnek berkek: // betyár sorsunk átka / a besúgó mátka.” Az utódokat kötelező hagyomány és a teljes elértéktelenedés, árulás szembeállítását követi az utódok megalázásáról szóló híradás, hiszen a gyalázat szürcsöl „megtöretésünkből / méregzöld nedveket”. Szerencsére nem elvont szónoklatba torkollik a vers, hanem konkrét életmozzanatokat idéz fel. A névváltoztatásra, a hagyomány mellőzésére, az élet gátlástalan élésére való fölhívás, valamint az, hogy „Holtaké a szégyen / és az emlékérem”, e minden történelmi tudatot elhárító korban az elmúlt százötven év árulásának a balladai foglalata. Miként legtöbb versében, itt sem a nemzeti különboldogság óhaja artikulálódik, hanem a megalázottság tiltakozása: „kő kövön megmarad, / s vesztőhelynek Arad”.

Tari verseit olvasva egy különös, valósággal groteszk találkozásnak vagyunk tanúi. Egyfelől a költői tehetség és az alapos nyelvismeret, poétikai igényesség, humanista ideálok, másfelől pedig mindaz, ami mindennek a megsemmisítésére tör, és nem csupán az alkotó érzékeny képzeletében. Akkor is, ha a költőt csupán fenyegeti a fizikai erőszak. Az említett két princípium ütközései a Napszélben mindig fontos dokumentumok, de többnyire figyelmet érdemlő költői alkotások is.