András Sándor

Felderengsz

„Az ember valahogy átlényegül”,
mormogom, miközben felderengsz bennem,
átjársz, mint a fény,
nyugtat szomorú-szerelmes mosolyod,
te emberasszony, embergyönyörűség,
te érthetetlen értelmet-adó.

Tündökletes epifánia

Az orr és az ajkak vadszelíd vonala
pillantó két szem nyugalmában
mit mond, mit jelez, túl azon, hogy „orr” és „ajkak”
és „tiéd” és „szeretem” és „nékem-gyönyör” –
világra nyíló révületben
tündökletes epifánia:
arc, mert van világ, van világ, mert van arc,
és ez az egyetlen, amelyre ébredni
nékem a legnagyobb szükség:
testem minden sejtjében sejtelem,
így sejlek rá és magamra, újra meg újra így sejtet
pillantó két szem nyugalmában
az orr és az ajkak vadszelíd vonala.

Varázskastély

Most fellobogóztam azt a kastélyt,
amelyben sohasem fogunk lakni,
és ahová csak különleges éjszakákon
sietünk egyetlen táncra, de olyanra,
hogy a kastélykertben kinyílnak az ibolyák
és a holdfényvert ablakok derengő üvegén
lassú, olyan lassú ritmusra mozognak az árnyak,
hogy elalszunk tőle, álmunkban táncolunk már
egy meghitt révület dimenzióiba,
onnan érzünk vissza a zene dallamára,
ahogy szelíd erővel testünkbe füstölög,
miközben a lobogók a szeleket metszik, az eget hasítják
és a kastély megborzongva belénk emelkedik:
csak ketten vagyunk már, a homlokunk egymáson,
csukott szemünk mögött szótlan ölelkezünk.

A tűzhely

A konyhába második tűzhely került:
az egyiken sütsz, míg a másikon főzök,
vagy főzöl, míg én sütök, egymásnak háttal
és fenekünket egymáséhoz dörgölgetjük olykor –
így terveztük egy boldog időben.
Aztán eltűntél, mint a meg nem tartott szó,
én meg rád gondolva égek, mint aki fölfázott,
ott, ahol másféle érzésekhez szoktam.
Humoros, milyen tréfákkal szolgál a központi idegrendszer
gerincen át lefutó játékaival,
bár vigasztal, hogy tényleg egy a lélek meg a test,
és égek, tűzhely lettem, míg a konyhában itt
az a két tűzhely hideg, elhagyatott.

Végül

Végül ott áll az ember a falnál,
a bevégző falnál, és nincs tovább.
Nincs mozdulat. A csütörtököt mondó sortűz
nem lyuggat át, az eszmélet nem omlik,
s ha földre rogysz, csakis a tehetetlenségtől.
A bevégző falnál csak az erőd ér véget,
megérzed, rajtad a meghalás sem segít,
nem vihet el attól a faltól nyitottabb tájra:
dugád legbensejében vagy bevégezve már.
Megváltó erő csak kívülről jöhetne,
de hiába hívod („Mért hagytál el engem?”),
a szeszély pedig szeszélyes, nem ura semminek;
a véletlen véletlen mozgat, nem rendelkezik.