Csiki László

Oli keze

Az árokásók, téglahordók este hat után érkeznek haza a faluba, egy másik faluból, de leginkább Pestről. Útközben rájuk hűl a cementporos verejték. Majd mindeniknek megroggyan a térde, amikor a furgonból kiszállva a murvára zökken. Ilyen állapotban mostanában már nem szívesen engedik be őket az út menti panziók ivójába, vagy ők restellnek bemenni, így aztán többnyire józanul köszöntik itthon a feleségüket, némelyikük még nejlonszatyrot is lendít feléje, mélyfagyasztott spenóttal vagy pulykafilével. Fővárosi lomtalanítások idején tele a gépkocsi törött székkel, foszlott műperzsával, rozsdás húsdarálóval. Az egyik cigány ember egyszer egy fekete kiskutyát is hozott, de az visszaszökött a gazdáihoz, százhúsz kilométer távolságra. Egy hét múlva újra elhozta, mert megint elverték a háztól.

Megmosakszanak aztán a téglahordók, árokásók a láthatóbb részeiken, és hátranyalt, vizes hajjal lemennek egy poröblítő sörre a kocsmába. Akkor már ott ülnek a Ladán hazajött kőművesek, csempézők, ácsok is. Ezek korábban érkeztek, és tetőtől talpig lemosdottak, de ugyanolyan malteros, ragasztós vászonruhában dőlnek a fekete-sárga asztalokra. Az árokásók, téglahordók sorban elmennek az asztalok előtt, és kezet fognak a kőművesekkel, ácsokkal, majd beülnek a sarokba, a játékautomata mellé. Segélyosztás napján két roma nyomkodja ott a gombokat, a gépben egyfolytában csörög az érme, és villognak palánkján a piros számok.

A kocsma este kilenckor bezár, addigra mindenkit tarkón legyint a negyed napszám árán vett ital, vagy hazakerget a lelkifurdalás. A kocsmáros előszedi a pult alól az alufóliába csomagolt másnapi reggelijét, és a magaslesek mellett a mezőn át elindul a gépállomásra, ahol éjjeliőrként vigyáz a téesz megmaradt traktoraira, azok körül a magasra nőtt gyomokra.

Olivér egy alkonyon nem érkezett haza a többiekkel. Azok észre sem vették, hogy elmaradt. Olyan legény volt, el-elfelejtették. Részegen is csendesen ült, vasárnaponként meg csendesen állt a buszállomás bádogbódéjánál, egy messzi házat nézett mozdulatlanul, túl a kanyaron. Nem köszönt a templomba menőknek, és akkor sem köszönt, amikor már visszafelé jöttek a vendég pap Trabantja nyomában. De ebédre mindig hazament.

Az anyja most nem tudta, hova telefonáljon. Megvárta, amíg véget ér a tévében az esti film, akkor átment Oli menyasszonyához, abba a nagy fehér házba, amelyikre vasárnaponként a fia bámult a buszmegállóból. A lánynak külön telefonja volt a külön szobájában, amelynek ablakát Oli nézte a szentmise alatt. Oli anyja most megkopogtatta az ablakot, pedig eddig még szóba sem állt a lánnyal, amiért az két évvel ezelőtt elszökött egy szomszéd falusi özvegyemberrel, egy teljes nyarat töltött azoknál a pékeknél, és nem tudni, hogyan. Visszajött valahogy, és aztán két hónapig ki sem mozdult a szobájából. Akkor szereltette be neki a külön telefont a vásározó nagyapja, aki a szülei helyett befogadta. Fehér telefon volt, és éjfélig együtt hívogatták rajta a pesti kórházakat a menyasszonnyal. Oli anyja közben bevallotta neki, hogy Oli egy kicsit nyavalyatörős. Ritkán jön rá, nyugi! Csak ha nagyon elfárad, vagy másnaposan. Olyankor hanyatt-hanyatt esik, habot túr a szája. Az apja ráül a mellére, ő meg összesodort zsebkendőt, konyharuhát szuszakol be a fogai közé, nehogy elharapja a nyelvét. Kicsi korában is rongyot dugtak a szájába, máklébe áztatott kenyérrel, hogy elaludjon.

A rendőrséget nem hívták fel, mert „Oli nem olyan”. Azért sem, mert ha mégis olyan lenne, élete végéig nem bocsátaná meg, amiért besúgták, csak mert járdaszélre kitett lomnak nézett egy pénztárcát vagy ajtócsengőt. De éjfél után már mind a két nő nagyon sírt, egymásnak adogatták a zsebkendőt. Jól megvoltak egymással, néha még beszélgettek is. Oli anyja viszont korainak tartotta elmesélni a fia gyerekkori csínyjeit, és a menyasszonyt sem kérdezte meg, miféle kenyéren élt a szomszédfalusi pékeknél. A menyasszony viszont többet mutogatott a vékony kezével, mint amennyit beszélt. Mutatta, hogy német paplanja van, és szlovák lámpája. A tapétát is idegenből hozták, de aztán, amikor ő hazajött, lemeszeltette rajta a rózsamintákat. Fehérre. Azóta minden fehér a szobájában.

Ne tudja meg, Mariska néni, milyen életem volt nekem ott.

Mindenkinek megvan a maga élete, mondta Mariska néni, elővigyázatosan, nehogy rosszat halljon a lányról, és gyűlölnie vagy utálnia kelljen ezután. Azt is mondta később, hogy Oli csak-csak feltalálja magát, nem érinti agyát a betegség, a nyolc osztályt is szinte elvégezte, habár nem látta be, mi szüksége rá. Az apja is megélt a zenéből. Igaz, Olit nem tudta hegedülni megtanítani, de még dobolni se. Fakezű az Oli, azt az egyet el kell ismerni. De szép szeme van, igaz? Szinte kék. De barnán is szép neki.

Én a kezét szeretem, mondta a menyasszony.

A kezit-e? Azt én rég nem láttam, mondta az Oli anyja. De te tudod…

Oli apja másnap nem kapott reggelit. Hajnali fél ötkor Mariska néni a földszinti konyhában talált rá, a tükör előtt állt pizsamában, és a bajuszát rajzolta vissza a csóré nagy arcára. Igazi prímási kinézete lett tőle, pedig másodhegedűs ha volt vidéki bányászbálokon és menyegzőkön, amíg a mája bírta. Ötkor, amikor dudált Oliért a kocsi, az apja ült be az árokásók, téglahordók közé, és egész úton Pestig azt kérdezgette tőlük, melyik utca hová vezet, mert neki már kiment a fejéből.

Nem lehet egy nyugdíjas bőgőhordó ilyen hülye, mondták.

Ti meg büdösek vagytok!

A kocsiban édeskés izzadsággátlók illatát verte félre a légvonat, és hellyel-közzel az asszonyszagot. Szállt a tegnapi mész- és a malterpor is a nadrágokból, ha nagyobbat mozdult valaki. Ketten kávészemeket rágcsáltak, hogy elnyomják a hajnali vodka bűzét, de ezek különben is úgy tudtak rálehelni már a művezetőre, csak tiszta levegőt fújtak az üres gyomrukból. Azt ellenben csak a sofőrjük tudta, a város melyik részébe tartanak, a többiek csak annyit, hogy sokáig mennek, és negyedik napja egy kaptató közepén mindig lefullad a kocsi.

Délután hatkor Oli apja is hazajött a többiekkel, és nem volt már bajusza. Biztosan letörölte a verítékével együtt. Ruhástul befeküdt a naphosszat megvetett ágyba, magasra felhúzta a paplant. Besütött még a nap a függönyök között, csurgott volna a könnye, ha belenéz. De nem nézett bele. Az almafát nézte a ház előtt, úgy hintázott az ága, szinte égbe parittyázta a verebeket.

Oli anyja este a pesti mentőket hívta, a menyasszonynak meg eszébe jutott egy gyáli rendőr. Az büntette meg őt – szinte – fél évvel ezelőtt, amikor tévedésből arrafelé szökött az özvegyembertől, az biztosan emlékszik még rá. Sokáig álltak az utcasarkon, de egyéb nem történt, pedig neki akkor már minden mindegy volt, s ha éjszakára kint marad, más rendőrök biztosan megbüntetik. De most nem emlékezett a főtörzs telefonszámára, és amikor mégiscsak feltárcsázta az őrsöt, névtelenül, kiderült, hogy három Gyulájuk is van. Melyik kéne? Női hang kérdezte ezt, az is úgy, mint a gép.

Hajnalban a két nő fejszecsattogásra ébredt a fehér szobában. Oli apja vágta ki a házukkal szemközt a ködöt hessegető akácfát. Nem talált tüzelőt a fészerben, és meleg reggelire vágyott. Nagyon lengette ott a fejszét, a zenészujjait sem kímélte, azokra pedig úgy vigyázott, a körmöket is a feleségével vágatta le szombatonként, miközben ő a televíziót nézte az ágyból. Mostanig Mariska néni vágta ki és hordta haza a dombról az akácokat is, hosszú fekete csíkokat karcolva az aszfaltra a falu közt.

Pali!, kiáltott rá Mariska néni. Oli apja félbehagyta a fadöntést, a zenészkéz nagyságú, szálkás vágáshoz támasztotta a fejszét, és bement lefeküdni. Délutánig nem szólt hozzá senki, és ő éhében elaludt.

Délután átjött egy fehér Ladán a községközpontból Mariska néni öccse a feleségével és a két kislányával. Az asszonyon és a férfin fekete ruha volt, a fehér Ladán sötétkék sárvédő, a két gyerek iskolás ünneplőt viselt, fehér blúzt, kék szoknyát. Hoztak egy csokor szegfűt és egy liter kisüsti pálinkát is. Csendesen leültek a konyhában, az asszony egy kicsit szipogott s szívta a vastag orrát, a férfi a linóleumpadlót karistolta a megbicsaklott lakkcipőjével. Nyomot hagy, szólt rá Oli anyja.

Az öccse hátrament a disznóólhoz, leült egy rozsdás kályhára, cigarettára gyújtott, és tovább duzzogott, amiért nem tőlük telefonált a fővárosba a nénje. Az eget nézte közben, elég régen látta, mert az aszfaltkeverőknél dolgozott. Az ég elég nagy volt, és csupa kék. Lennebb, a szélein fehéres, és háztetők, fák tolakodtak fel belé, bár inkább csak az árnyékukkal.

Az öcs addig ült ott, amíg fázni nem kezdett a dereka a széljárta vaskályhán, és meg nem érkezett a bátyjuk. Egyedül jött, felesége a városi kórház szemészetén feküdt, és utálta a kosztot. Valami szer fröccsent az arcába a kertészetben, de a bőre azért ép maradt. Lyukacsos fém védőkagylót kötöttek a bal szemére, a másikba meg időnként belecseppentettek valami olajosat.

Ezt mesélte a báty a konyhában, miután a viaszkosvászon abroszra tette a virágcsokrát és a pálinkát, nem jutott szóhoz tőle senki. A két testvérének az jutott eszébe, hogy ez csak az apjukról a bátyjuk. Az anyjától örökölhette a nagy hasát meg a tokáját, éppen csak a sörtéket nem rajta, azokat maga növesztette, mert még borotválkozni sem száll ki az új Suzukijából. Feketébb is náluk, utálja is a parasztokat.

Mi a franccal kínálod meg őket?, kérdezte suttogva Oli apja az Oli anyját, amikor egymásnak ütköztek a konyhából nyíló pinceajtóban.

Neked bezzeg egy rokonod se jött el, suttogta Mariska néni, három tojással a bal kezében.

Oli apjának viszont egy kanna bor volt a jobb kezében, amikor a pincéből visszajött. A felesége dühösen meredt rá: nem amiért itatni akarja a vendégeket, hanem mert tudja, hogy hiába kínálja őket, kocsit vezetnek, és nem ihatnak. Oli apja egyedül hörpölte a bort, élvezte, hogy elég bátor a rossz májára inni, vagy azt, hogy a többiek nyelik a szárazat. Amikor egyszer keményebben ránézett az idősebb sógor, azt mondta: az izgalomtól, és hogy neki nyóc, sőt kampec, ezt ő úgyse bírja ki.

Sokan voltak és testesek ekkora konyhához, kezdték átfűteni. Kint a domboldalról eközben gördült lefelé az esti hideg, hozott egy kis boróka- és szarvasszagot is. A lenti kocsmából szembe mentek vele, hazafelé az árokásók, téglahordók, ácsok, kőművesek, neki is dőltek egy kicsit, hallatszott, hogy kitátott szájukban zúg a szél a fogaik között.

Felhívom azt a faszt, akinél dolgoznak, szólalt meg a báty.

Az úgyis letagadja, mondta az öccse. Feketén vannak nála.

Tudod a címet, Mari?, kérdezte a báty.

Honnan tudjam?, felelte Mariska néni.

Valaki csak tudja, mondta az öccse.

A paraszt úgyse mondja meg, mondta a báty.

Megmondja, nem mondja, mondta Oli apja: hiába mondaná.

Nagy, párás meleg lett a konyhában, mire Oli anyja megfőzte a haluskát. Egyedül Oli apja evett belőle, az asztal sarkán, a két sógor étlen-szomjan úgy döntött, hazahajt, s majd holnap busszal visszajön, virrasztani. Az öcs felesége ölében addigra elaludt a kisebbik leányka, a nagyobbikat a pincében találták meg, éppen egy kis, penészes bőröndöt húzott elő a krumplihalom alól, de a sötétben nem látta, mi van benne, tapintásra puha volt és selymes, akármi volt is: egy kicsit csábító, egy kicsit félelmetes.

A menyasszony és az anyja a félig kivágott akácfa mögül figyelte, ahogy elindul a két kocsi. Besötétedett már, az egész fehér Lada olyan sötétkék volt, akár az ócskavastelepen vett sárhányója. Aztán bementek, de mintha csak az elvesztett fejszét hoznák vissza, szívességből. Az anya mindegyre azt mondta, „hát”, mintha belekezdene valamibe, de ennél soha nem jutott tovább. Oli szülei nagyon néztek-vártak pedig, de nem szóltak. A menyasszony anyja egy szál virágos kartonruhában, zoknisan ült a konyhaszéken, olyan sötéten, soványan, hogy szinte megsajnálták, amiért nem engedi be házába a vásározó apja, valami régi bűn miatt, ami a férjével lehet kapcsolatos, de talán mégsem igazán, mert az egyik, méghozzá a roszszabb hírű gyereküket magához vette a vastag bukszájú vénember, és néha még azt is engedte, hogy találkozzanak vele valahol. Különben hagyta őket maguknak az államtól kapott romos házban, hagyta, hogy lesajnálja őket minden cigány, aki maga épített házat, még ha állami kölcsönből is.

Egyszer aztán azt mondta a lány anyja, „mi arra gondoltunk…”. De most is abbahagyta. Nem lehetett tudni, mire gondolt az öreg a nagy fehér házában, de csakis ő gondolhatott valamit. Elég rátarti volt viszont ahhoz, hogy ne közölje az összes gondolatát, az idősödő lánya pedig nem bírta kitalálni, hogy végig is mondhatná. A menyasszony bátrabb volt valamivel, éjfél után azt kérdezte, „de, ugye, nem súlyos?” – és közben görcsösen összefonta a szék alatt a satnya lábacskáit.

Mi?

Ez az agybaja, amitől elesik. Ez biztos nem súlyos neki.

Te vagy a hülye, mondta Oli anyja.

Oli apja közölte, hogy ő lefekszik, mert sokfelé járt aznap, és a bor is megnyomta egy kicsit, bement a konyha melletti benyílóba, aztán bekapcsolta a televíziót. Hallották odakint, hogy nagy tűz ütött ki valahol, és válófélben van egy popénekes.

Azért nem esztek egy kis haluskát?, kérdezte Oli anyja. Még meleg.

Megköszönték, és hazaindultak, mert a menyasszony anyja hajnalban csigaszedni készült, a férjének gázolajat kell lefejtenie a polgármesternél. Oli anyja felment az emeletre, ahová hetente kétszer csak sepergetni, port törölni járt. Ajtó előtt hagyta a papucsát. Érezte talpán a perzsaszőnyeg bolyhát, és tudta, hogy barna. Az utcai lámpa annyi homályos fényt vetett, mint akár a hold.

Oli gyerekkori színes arcképe a söröshordó alját formázó dísszel szemközt lógott a rádlizott falon, és csak azért nem mosolygott, mert akkor még fogszabályzót viselt. Ma már a haját is másként hordta, nem is volt frizurája, mint a képen. Jó lett volna tudni, hol nyiratkozik félkopaszra, a városban-e vagy útközben valahol. Volt egy másik arckép is a szobában, a két elfüggönyzött franciaablak között, de az fekete-fehér, amilyenre az akkori pénzükből futotta. A falukat járó fényképészek is csak orosz gépet kattogtattak, a városba meg ők nem gyalogoltak be, pedig vitrinbe való szép fiúcska volt a nagyobbik. Oli anyja remélte, hogy most nem kell táviratoznia neki, hogy megijessze vele. De azért keresni kezdte a lakcímét a csavaros faragványú komód fiókjában, nem látta, nem találta, aztán letett róla. Nem szabad véglegessé tenni a dolgot, nem szabad intézkedni sem. Elrendeződik minden, a természete szerint.

Leereszkedett az egyik magas támlájú székbe a hat közül, elrendezte a csipkét az asztalon, nézte egy ideig rajta a sötét kezét. Hűvös csend volt a szobában. Oli is csak vasárnaponként bőgette a zenét, ha feljött egyáltalán, olyankor mintha forróság lett volna itt. „A franc a beledbe, halkítsd már le, Olivér”, kiabált fel olyankor az anyja az erkély alól, ahol a mosógépet zúgatta.

Az úton a murvát preckelve elhúzott egy gépkocsi, mintha szombat éjjel volna. Olyankor harsányan jöttek hazafelé a diszkósok, és halkan surrogtak a lopók. De ma még csak kedd volt, bár lehet, hogy már szerda.

Oli anyja kiült a ház elé, a rózsabokrok mellé. Ült már itt éjszaka, hétszer. Hétszer verte meg az ura, ok nélkül, mégis érthetően, mivel férfi volt még akkor, mutatta az erejét. Lehet, hogy még szerette is. Most már csak beszélt, vagy azt sem. Virradatra akkor is felébredt egyszer a virágillat, négy ízben tél volt, és nem lehetett elmenni sehova. Rátapadt vállára a harmatos kartonruha. Hideg volt az arca.

Öt óra előtt a fenti kanyarban, a templom előtt megfordult, visszafelé jött az autóbusz, Mariska néni felé fordult az összes utas feje. Megigazította a haját, az is nedves volt. Lennebb, a libás kertnél a busz szinte elütött egy útközépen támolygó alakot. Fékezett, tülkölt, de a hajnali jövevény nem húzódott szélre. Megállt mereven, elszántan, szemközt a busszal, kihúzta magát büszkén, amiért képes megállítani a hatalmas gépet. A sofőr kiszállt, megfogta a karját, és az árok felé tuszkolta.

Jól van, Oli, dünnyögte neki közben. Jól van, jól, Oli. Ne sirasd itt nekem a szeretőd, majd kerül helyette másik.

Mariska néni bement a házba, meggyújtotta a palackos gázrezsót, öt tojást ütött egy serpenyőbe, kenyeret szelt, és közben átvágta a viaszkosvásznat az asztalon. Olivér félrehessentette az ajtón a légyfogó függönyt, két előretántorodott lépéssel a konyhaszékhez ért, leült. Borostás, piros volt az arca. Barna szeme fénylett a kialvatlanságtól. Rövid ujjú, kockás ingéből úgy lógott ki a sovány karja, mintha valaki másé lenne. Ültében belekotort a nadrágja zsebébe, és egy karórát cibált elő. Szétlapított, elkajszult karóra volt. Melléje rakott az asztalra egy fél fülhallgatót, egy csomag papír zsebkendőt, egy franciakulcsot és egy képes újságot. Ennek fedelén magas, szőke nő mosolygott, meztelenül, valahogyan a két lába közül.

Egyél, mondta Olinak az anyja.

Irtó szép az út, mondta Oli. Szebb, mint a Barkasból.

Benyúlt az ingébe, kihúzott egy fekete csipkés tangabugyit. Lengette egy ideig, aztán a viaszkosvászonra ejtette, az este óta megszáradt kenyérmorzsák közé.

Ez a magáé.

Lehet, hogy inkább neki hoztad.

A magáé, na.

Jó, tedd be a mosógépbe.

A mosógép a terasz alatt állt, és harmattól nedves volt a fedele. Olivér beletette az apró fehérneműt, és szétnézett a hátsó udvaron. Minden a helyén állt vagy hevert. Levetette a sáros tornacipőjét, azt is berakta a mosógépbe. Véres, sebes volt a lábfeje, alig bírt visszatipegni a konyhába a poros talpán.

Irtó szép volt, mondta.

Csendesen, alszik az apád.

Maga sír?

A hagymától.

Tudja, hogy nekem nem kell hagyma a rántottába.

Most így eszed!

Mondtam, hogy milyen szép volt?

Nem mondtad még.

Délután elmondom. Most alszom egy kicsit.

Szerda van, Oli!

Nem baj.

Apádnak azt mondd, hogy kórházban voltál. Uborkát kérsz?

Nem ittam pálinkát. De még vizet se. Jó volt. Bírtam.

Olivér falta a rántottát, és az anyja látta, hogy útközben elveszett egy foga. A vékony ujjai meg úgy néztek ki, mintha a falat kaparta volna valahol. De azért úgy el-elmosolyodott néha, kihullt szájából az étel.

Olivér átment a benyílóba, lefeküdt ruhástul az apja mellé. Felsebzett lábát kívül hagyta a takarón.