Csoóri Sándor

Ó, te szépséges banyácska

Ó, te szépséges banyácska,
őszen is szemedbe lóg a hajad.
Emlékszel még rám a nagy időből?
Én voltam az a félmeztelen,
kószáló fiú,
aki megtalálta a szivárványt
a folyóparton:
elveszett hajpántodat.

Te kendert áztattál kipirulva.
Vizes illata
egész nap ott kóválygott körülötted.
Tüsszögtek is tőle a lepkék,
mint szénanáthától kisleányok.
Én meg csak mosolyogtam rajtuk.
Szélesebb volt aznap a lelkem,
mint a beláthatatlan verebi határ,
és hullámosabb, mint a lovasberényi tó.

Elnézlek ferdén, fél szememmel
a tűnt idők után,
s kissé neheztelek rád,
hogy már nem az angyalok dombján ülsz,
ahol combod tövéig beláthattam,
s megállt minden árnyék a nyárban.

Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé.
A temetőn túl érett a hosszú szilva.
Néhány óra alatt múlt el
első életem akkor,
hogy fénye örökre rám maradjon.

A fiatal, alkoholista festő látogatása

                                                                                                                                             A felvidéki Dudor István emlékére

Betántorgott egy őszön hozzám,
vállán két zúzmarás levéllel.
Elöl az inge véres volt, mint a henteseké,
vagy mint akit a lépcsőházban megkéseltek.

És a szeme, akár egy lebombázott város.

Nézett csak vele hosszan a küszöbről.
Nézte imbolygó szobámat,
szeretőim ágyát a falnál
s a sárkányt ölelő múzsát képkeretben.
Aztán hirtelen elzuhant,
mint akit ablakon át egy orvlövész terít le.

Keze a padlón hevesen mozgott percekig,
mintha tizedik halála közben is
nekem rajzolna emlékbe valamit.
Talán lángolva futó szekereket a Duna-parton
vagy egy domborodó, hatalmas női tomport,
rejtett nyílással a láthatár peremére
s néhány száraz bogáncsot
sírkereszt helyett.

Finnországi káprázat

Két óriás kő hever a parton:
két vörös ökör.
Ha lábra állnának,
Finnországot Krétáig elvonszolnák:
süsse a nap az ezer tó vizét.

Ingemet kigombolva
én kísérném ezt a vonulást.
Sirályok jönnének velünk,
Helsinki tengerpartja s gladiátori fenyők.
Az esőfelhőket királymadarak hoznák.

Ónos hajnalok gurulnának lefele, délnek,
mint kihantolt koponyák
a holtak hegyéről,
és cintányérok csattognának a földhöz,
hogy a nagy úton el ne csoszorodhasson senki.

Balkán rengetegéből
talán még az elbarbárosodott Orfeusz is elénk jönne.
Ő köszöntené ezt a lakodalmas földindulást,
és Észak asszonyai közt
keresne egy lidérces arcot.

Valaki most is keres

Talán még most se kéne félrehúzódnom
csöndben az ősz mögé, a tél mögé,
s a sötétséget magamra vennem.
Az elhagyott hidak alatt
amúgy se lesz már halhatatlan az ember.

Valaki most is keres ezen a hajnalon,
hallom a toporgását.
Az ég deszkafalain kopogtat.
Talán a kis parázna nő várja,
hogy visszaszóljak neki gyöngéden,
mielőtt elkezdene nyüszíteni a város.

Tudom, bebújna mellém újra az ágyba,
s lehunyt szemmel csak mosolyogna,
mint aki bűnös éjszaka után imádkozik,
s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem,
nyisd ki előtte halkan az ajtóm.

Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is!
Nem félek én már semmitől.
Legbelül csupa múlt vagyok
s az elsüllyedt mennyországok túlélője.
Mért is kellene hát bujkálnom bárki elől
s keresnem egy zugot a sötétségben?