CZIGÁNY ZOLTÁN

Czigány Zoltán

Posta Dukába

Válasz Simonffy András leveleire
(részletek)

(Simonffy Andrással 1994 tavaszán ismerkedtem meg a Hitel szerkesztőségében, mikor fölépülni látszott súlyos betegségéből. A nyár végén portréfilmet forgattunk róla Dukán és a Somló-hegyen, melyhez Mégis élet címmel írta meg terveit. Ősszel, egy másik televízióműsorban, az 1956. október 25-én, az Országház előtti téren Ágh Istvánnal közösen átélt élményeit beszélte el. Huszonnégy esztendővel fiatalabb voltam nála, mégis mintha igen gyorsan barátság szövődött volna közöttünk.)

Láttam egy szigorúan dokumentarista kimutatásodat arról, hogy ki, hányszor látogatott meg, míg az Orfiban feküdtél az év elején. Barátaid sorát a rebellis hangú költő vezette, de csaknem harmincszoros lekörözéssel Emmike állt mindenki előtt az élen, aki a közeli Török utcából naponta vitt neked levest, amit maga főzött. S itt, a kórházban szegődött melléd, a valóságos beteg mellé a képzelt ápolónő, dr. Orffy Gizella, ez a lepcses pofájú, szigorú és termetes teremtés, kiről Dukában életnagyságú bábut készítettél, s aki vigyázni volt hivatott rád, mint másra a Szűzanya, de ez, úgy látszik, a mindenkori végeredményt tekintetbe véve tökéletesen mindegy.

Aztán Róma! Életed kora nyarára emlékeztető telet töltöttél Olaszországban. Az egyetemen olasz szakos voltál, szeretted Itáliát. Ha Dukából fölmentél a Somló-hegyre, s a taposókút mellől, a szőlők fölött a hánykolódó hátú síkságra néztél, úgy érezted, rokona ez a pannon táj a toszkánainak, s csöppet sem csodálkoztál volna, ha visszafordulva Fiat Tipódhoz, sienai rendszámot látsz rajta: SI. Szeretted, ha a mélyebb összefüggésekre apró, titkos jelek utalnak. Rómában, a Campo de’ Fiori sarkán is mindig ott szerettél ülni, ahol a hátad mögött az állt: „dals 1922” QUI STA PANCRAZIO. STA, vagyis Simonffy Tóth András. Akkori, téli utazásod fordulópont volt, vagy még több talán. Már könyvben olvashatjuk Legkatább Katádhoz írt leveleidet, s láthatjuk, boldog voltál. A háromnegyed év, amit kibírtál Orffy Gizella mellett, meghozta gyümölcsét: mégis megérte ez a mégis élet! Tervekkel telten tértél haza, s valóban bíztál benne, hogy most menni fognak a dolgok. De innen nézve most már elmondhatjuk, Rómában, Szilveszter napján hiába fogtál ünnepi poharat kezedbe, csak a csúcson voltál, életed epilógusának már közepén, s nem kezdődni készültek a dolgok, hanem végleg lezáródni. Róma csak elbúcsúzott tőled. Úgy tudom, itt ittál háromnegyed év után először egy kortyot, ami szép szimbólum lehet mint búcsúpohár az örök városban, de csalóka ital, ha a bizakodás ízét adja szádba, míg a kezdődő, újabb háromnegyed évnyi, keserves búcsú keserű poharából kortyolsz. Mert remek tervedből, hogy a magunk tanulságára forgassunk Olaszországban, sajnos, nem lett semmi. De minden dramaturgiai szabályt fölrúgva mégis elmentünk, és sajnos, mégis forgattunk Olaszországban, csak mást. De nem volt hiteles erőltetett jelenlétünk. Róma nem értette, nem tudott kétszer elbúcsúzni tőled, miközben az előző búcsúzás érvényét vesztette.

De még csak az igazi búcsúnál tartunk, amely később csalatott meg a valódival. Januárban, a Török utcai borozóban lelkesen beszéltél terveidről. Megkockáztatom, bár ez is csak innen, öt év távolából gyanús, hogy ha számításaidat durván és megsemmisítően nem húzza keresztül a kissé önhitt kulturális televízió, akkor ez a munka lelkesített volna annyira, és sikeréből is beseperhettél volna annyi bizodalmat, hogy tovább élhettél volna talán. Álljon itt előbb a terv, a le nem forgatott film magja, melyet nálunk nemesebb filmcsinálók forgattak ki féltett földjükből.

Elöljáróban:

E sorok írója már gimnáziumban az olasz nyelvvel és kultúrával jegyezte el magát. Az ún. „rendszerváltáskor” az volt az érzése, hogy a történelmi folyamatosságként hangoztatott német orientáció mellett legalább annyira fontos helyen kellene szerepelnie a kulturális kapcsolatokat évszázadokra meghatározó olasz orientációnak, ill. az arrafelé történő tágabb keblű kapunyitásnak (is).

Mára egyre inkább meggyőződésemmé válik az, hogy a magyar mentalitás (tételezzük: van ilyen) közelebb áll a mediterrán életfelfogáshoz, szellemi elevenséghez és rugalmassághoz, amely – ha teret és lehetőséget nem nyer – tér el csak fekete vagy törvényt megkerülő utakra, maffiózus tünetekkel. A német orientációból nem egyszer a porosz mentalitás marad, míg belőlünk közszájon a „balkáni csajok” vására, húsáruimport, és bizonyos fajta csalódás a rokonszenves várakozások után.

Ma Olaszország is belső válságát éli. Kultúráját élni szeretné, pénzét eszközként használni. Ennek gyakorlatában több fázissal megelőztek minket az évszázadok során – tudjuk. Egy fázissal (legalább) abban is, ahogy a ma könyörtelen és arctalan kihívásaira választ keresnek és képesek adni.

Ennek a válasznak a pillanatáról, igényéről és lehetőségeiről beszélne munkánk – in statu nascendi.

Talán „nagy nemzeti szomorúságunk” egyik okára is magyarázatot találunk, ha látjuk: amit működtetnek, az előbb-utóbb működni kezd. Csak el nem vetett mag nem hajt ki soha.

– sia –

Témavázlat:

1. Cimitero a Schlagenaufi

Első világháborús katonatemető Lavarone községegyüttesben, az olasz Dolomitokban, 1400 méter magasan. Az Osztrák–Magyar Monarchia katonái nyugszanak itt, teraszosan kiképzett hegyoldali temetőben, fenyves erdő ölelésében. Köztük 40-50 magyar név. […]

2. Casa di Mario Rigoni Stern (Asiago, 1921)

Hegyivadászként esett fogságba 1944 telén, orosz hadifogságba. Onnan szabadulva német lágerbe került, újra besorozták, és az olasz–német csapatokkal jutott el a Donig, akárcsak a 2. magyar hadsereg. 1953-ban jelent meg – azóta világhírű, csak magyarra le nem fordított – regénye – Il sergente nella neve (Őrmester a hóban) címmel –, ez egy csapásra Európa-, majd világhírűvé tette. Nem lelve helyét a háború utáni évek politikai és kulturális zavarodottságában visszatért szülővároskájába, Asiagóba, ahol mindmáig él. […]

Mario sohasem szakadt el szülőföldjétől, szülőhelyét tette a maga világának közepévé. A nem-elszakadás egyben azt a felismerést jelenti, hogy az emberi élet alapvető kérdései mit sem változnak: születés és halál, elvegyülés és kiválás, megszenvedés és megmérettetés, áhítat és gyász, a munka, tapasztalat és tudás derűvé érett szimbiózisa. Ez a csúcs, amit elérhetünk, választásunk és sorsunk szeszélyei ennyiben (és csak ennyiben) tesznek szabaddá minket a Földön, amelynek tétova lakói vagyunk. […]

3. Casa di Carlo Geminiani

Carlo Geminiani (Vicenza, 1925) „az utolsó humanista”, mondanák (talán) némi fitymálással nálunk. […] A Pelizzari cég (Vincenza) tehetséges grafikai reklámfőnökeként bejárja a világvásárokat, és megismeri a vásárok világát, a pillanatnyi kis célokért lihegő, önző „világeszmék” álságos voltát. […] Vicenzai lakását kisebbre cserélve Lavaronéban vett és állított helyre (belül korszerűsítve azt) egy hegyi gazdaportát, bekapcsolódva az elszórt törekvésekbe egységessé szervezte a munkát: adott történeti, kulturális vidékek teljes feltárását és megőrzését, mesterségektől hagyományokig, történelemtől legenda- és népdalgyűjtésig. […]

4. A világ legkisebb faluja: Piccoli

Magányos szirt a patak völgyét követő országút fölött, 1204 méter magasan. Frissen renovált „bazilikája” 26 fő befogadóképességű, a karzaton húsz tagú kórus is elfér. […]

A falu „nagyasszonya”, polgármestere és tulajdonosa Signora Tilde, 92 éves, szellemi erejének és szervezőképességének teljes birtokában. Piccoli nem lépett be „Lavarone köztársaság” faluszövetségébe, „független maradt”. A magyar Gyűrűfű sorsára jutott volna, ha Tilde asszony és családja nem sejti meg a nagy lehetőséget: megvásárolta olcsón a távozók házait, megszervezte a lassanként csak családjára korlátozódó község ellátását, kevés házainak rendbehozatalát. […] Mára tehetős nyugatiak vették meg a község házait azzal a kikötéssel, hogy két téglát másképp igazítaniuk nem szabad, és semmi művit nem visznek be Piccoli érintetlen légkörébe. […]

Piccolira a környék lakói és telepesei zavartan büszkék. Érzik, hogy nagy igazság rejlik a háttérben, de mintha maguk sem tudnák felfejteni, mit jelent az: így megállni a rohanó időben. […]

7. Schio

150 évvel ezelőtt Alessandro Rossi angliai tanulmányútjai után hazatérve elgondolkodott azon: valamihez együtt van minden: sebes, a hegyek közül lerohanó patak, birkanyájak, helyi kézművesség, elszórt, csak a vízfolyások által gyöngysorba fűzött vízimalom és vízikovács műhelyek, a mezőgazdaságban vagy otthon dolgozó, kötő, fonó, más kézműves munkát végző asszonyok. A család három-négy nemzedéken át következetesen rendszerbe fogta ezeket az adott lehetőségeket, s manufakturális összehangolás után a múlt század második felére kiépült a (mai szóval) emberléptékű Rossi-textilbirodalom. […]

A multinacionális nagytőke megjelent Schióban (lényegtelen, de esetünkben a francia/német), és oda döntött, hogy a még meglévő régi alapokra épült és továbbfejlesztett gyártelepet buldózerrel lesöpri a föld felszínéről, és a régi helyén XXI. századi, komputerizált, légkondicionált, steril minta-(referencia) - üzemet épít. A folyócskát és a patakot befedik, a régi városmagot átportálozzák, illetve lebontják, amit a múlt fölös rekvizitumának ítélnek. […]

A schióiak, vicenzaiak és ott, fent Asiagóban és Lavaronéban – hosszas és elmélyült kutakodások után – megfogalmazták közös akaratukat: a jövőnek vannak, lehetnek más útjai is. Az értelmes emberi lét, a jó közérzet fontosabb a lélektelen technokrata (lassanként realizálódó) jövőképeknél, és van legalább akkora termelőerő is. […] Schio megmarad, jöhetnek a franciák/németek is: fiatal olasz építőművész tervezett számukra (már épülőben lévő) csarnokot, miközben felújítják azt az organikus egységet, ami valaha Rossi gyártelepét és elgondolásait jelentette. […] Megvalósult darabjaiban már látható a végső cél: egy jövőkép, amelyben az ember a tárgyaival, munkaeszközeivel együtt él, a kézművesség, az anyag eleven emlékezetével. […]

A Duna Televízió érdeklődő tájékoztatása után rögtön felvettem a kapcsolatot telefonon Carlo Geminianival a stáb kinti elszállásolásának és étkeztetésének témájában. Forgatási időként 8-10 napot említettem. Ő intézkedik, semmi akadályát nem látja kérésem teljesítésének. Kinttartózkodásom alatt – még minden biztatás nélkül – említettem amolyan „jó volna, ha” alapon Gigi Fiorentinónak esetleges forgatási tervemet. Az ötlet lelkesítette, mert a./ minden érdeklődés, figyelem szándékuk érvényességét (is) bizonyítja; b./ nemzetközi kapcsolatokra törekszenek, azok szélesítésére, és ezen belül is különösen érdekli őket a közeli Magyarország és más, posztkommunista országok helyzete és lehetőségei e téren.

Szükség esetén névre szóló meghívók érkeznek. (Öt személy részére, velem együtt.)

1995. febr. 10. Simonffy András

Hogy csak az el nem vetett mag nem hajt ki, azt a Duna Televízió szakállas földesura is jól tudhatta, éppen ezért állított féltett földje sarkaiba olyan megbízható csőszöket, akik rendíthetetlenül elriogatják a szép termésben bizakodó bérmunkásokat, a filmműveseket, hogy biztosan és egységesen nőhessen a dudva. A csőszök, ezek a jórészt műkedvelő főszerkesztők, akik saját foglalkozásukat folytatva kiváló elmék maradhattak volna, valóban azok közül lettek gondosan kiválogatva, akiknek papírjuk volt róla, hogy soha, semmi közük nem volt a televíziózáshoz, s lehetőleg előfizetési díjat sem fizettek: így hát meglepve és hálásan foglalták el csősz-posztjukat, a középszer művelését szolgalelkűen védték, s bizonytalanságukat leplezve bátran pufogtatták légpuskáikat, mert igazi fegyvere csak a szakállas földesúrnak volt, az is már rég a falra akasztva. András, ma már tudom, hogy tényleg mennyire egységes volt ez a kiválasztás, erre hadd mondjak egy találó példát, ami már halálod után történt. Mikor egyiküknél megelégeltem a dudva ápolását, afölötti elkeseredésemben, hogy megélhetésem mennyire megnehezítem azzal, hogy a minőség senkit sem érdeklő nevében föladom munkám, magamat vigasztalandó megírtam bánatomat egy hetilapban, s a csőszt meg nem nevezve érzékeltetni igyekeztem ezt a helyzetet. Másnap a lapot földúltan vitte egy másik csősz a szakállas földesúr elé, színes tintával kiemelve azokat a sorokat, melyek csakis őrá vonatkozhatnak. Szegény, azzal ismert el mindent magáról, hogy rágalmat kiáltott. Kínos lelepleződés lehetett önmaga számára, mikor a folyosón másoktól megtudta, hogy nem is róla van most szó. Érthető, hogy ezt már sohasem bocsáthatja meg nekem.

Tudom, hogy az édes káröröm mosolyát sem engednéd meg magadnak, jobban megalázott és kevésbé érdekel már az irányítása alatt végigjárt római utunk. Mármint a valódi. S intenél is, vigyázz a dudvával meg a csőszökkel, tartsd meg méltóságodat, sértettséged ne hőbörgéssel kezeld, hanem bölcsességgel, vidámsággal és mégis elért, behozhatatlan eredményekkel! De András, hiszen csak kedvesen élcelődöm azon, ami sokunk életét éveken át megkeserítette, s amibe te is belehaltál.

A világ legkulturálisabb dudváját termő földről akkor sem hittük, hogy az ígéret földje, csak mindketten jobbnak hittük annál, ami lett. Még komoly bizakodással adtuk át filmesszénk magvát a már messziről gyanakvó csőszök kezébe. Lapozzuk tovább leveleidet, hogy lássuk e vérlázító – bocsánat! –, szokásos történetet.

Kedves Zoltán, 1995. márc. 5.

itt küldöm a levelet és fordítását.

Egyértelműen kiderül számomra, hogy a májusi „kitekintés” fontos lenne, függetlenül az esetleges forgatási időponttól. Ha Lajos Tamás kéményalpinista is velünk tudna jönni, öröm lenne. Rigoni Stern április végén készül Budapestre, dedikálásában tömören kedvesnek ítélem a „sergente e basta” (őrmester és elég, jól van így) öniróniát és egyben emberi magatartást. (A címmel – Darabokra szaggattatol – meg úgy jársz majd, mint jómagam a Kompországgal. Harminc éven át senki sem idézte – találta meg – az Egy ismeretlen Corvin-kódex margójára cím mögött, s máig büszkén domborodom, ha egybeírva idézik (kivéve Almási Miklóst és Czigány Zoltánt), mert biztos lehetek benne, hogy azóta sem olvasták el sem Adyt, sem szerény opusomat.) Egyszer talán majd Bánffyt sem olvasnak ilyen buzgón.

Ölel:

András

Vicenzából, 1995. február 13-án

András kedves! […]

Amikor telefonáltál nekem, jelezve úton lévő leveledet, rögtön összegyűjtöttem a cél érdekében különféle személyiségeket. Beszéltem Gigi Fontanával, aki nekem teljes szabadságot adott, és biztosított a financiális problémák megoldásáról is. Így hát a Vicenza környéki Iparegylet az, amelyre hivatalosan tartoznak az ipari archeológia különféle szektorai, az is, amit már elvégeztek, az is, amin dolgoznak. De ez csak a kezdet.

Gondolnám, hogy ha jöttök Olaszországba, nem fogtok éhen halni, sem megfagyni. (Már csak azért sem, mert a bürokratikus hálózat számára sokkal kevesebb gondot jelent vendégül látni valakit, semmint szembesülni a tetemek hazaszállításával. Nem, nem, ez nem jönne össze.) […]

Szükségesnek látszik, hogy te és talán az operatőr egy rövid ittlétre eljöjjetek, beszélni Gigivel (aki véleményem szerint számotokra az ideális személy), felkeresni a helyeket, szót váltani a témáról, és néhány pihentető, baráti együttléttel a barátságok és kapcsolatok szálait megszőni. Ez az első lépése a dolgoknak megtörténhetne májusban. Maga a forgatás esetleg szeptemberben.

Ha nagy vonalakban készek vagytok, ismertessétek javaslataitokat, terveiteket, úgy, hogy magam is nekivághassak azoknak a lépéseknek (technikai és anyagi), amelyeket meg kell tennem ahhoz, hogy simán jussunk el a boldog kifejlethez.

Ciao András – üdvözöld nevemben is nagy szeretettel barátaidat, akik most már az én barátaim is!

Ölellek:

Carlo

1995. III. 22. Duka

Kedves Zoli,

végül is itt ragadtam. Kedden csak délután értem el a Hitelt telefonon. Nem jó hír: Csoóri Sanyi rosszul lett az értekezleten. Nem akart mentőt, felhajtást (stb.), csak Baloghjuliát és orvosát. Ervin és Ildikó között maga hajtott el a János-kórházig, ahol vitték is az intenzívre. (Tudom, hogy mi ez. Itt elmondani hosszú.) Holnap hívom a szerkesztőséget, s csak jövő héten leszek.

Engem is frontok és falak hidege és reménytelenségek üzenetei járnak át. De nem baj, talán már túl vagyok ezen, és élni most kötelesség. Kérlek, értesíts, ha történik valami, a szerkesztőségen át, hívom őket – és kedden ott vagyok.

Ölel:

András

Sajnálom, hogy nem láttam a Tüskés Tibor-filmet a Duna TV-n. Sára írt, hogy mondjam el elképzeléseimet. Talán használ majd valamit. Beszéljünk egyszer róla, jó?

Tetszett a Balassi-meghívód (saját készüléke elé…).

Csináljunk hasonlót?

1995. ápr. 21.

Zolikám, itt – persze – nem aggódunk Érted, csak arra kérünk – némi tapasztalatok birtokában –, ügyelj Magadra, látjuk végtelenül tisztességes igyekezeted (és ismerjük valahonnan), hogy minden kötelességnek és elvárásnak eleget tenni. A belső szorítottságok ne vérzésekben szakadjanak fel. Nyújtanám a toszkán derűt, most már barátilag is: az augusztust Siena mellett, Le Rediben töltöm, és Santacristiano bora hasonlít az igazi somlaira. Gyógyszer, derű és alkotó potencia. Várlak oda.

Kornél ma mondja, hogy az itt mellékelt javaslatra a dolog menni fog, többséged megvan. Ennyit vigaszul.

A dolog megy, Albert Zsuzsáék elutaztak Pozsonyba, Szombathellyel beszéltem, ott minden rendben, dukai műsorodhoz pedig érkeznek a gratuláló levelek (Ilia Mihály, Gálfalvi Gyuri, a Székely Hadosztály öregjei, Takáts Gyula és mások).

Vigyázz Magadra, lesz még közös dolgunk itt…

Ölellek:

Simonffy András

Nehogy a karmaim közé kerüljön, uram! Üzeni:

dr. ORFFY GIZELLA

A magból szépen szárba szökkent a reménytelenség, mi pedig ápoltuk bizakodva, hadd nőljön, nőljön még! Nőtt. S még volt erőd engem vigasztalni, és persze, nem aggódni értem… Élni most kötelesség? Lesz még dolgunk itt? Decemberben halott voltál, András! Ezt a filmet (amit a Duna Televízió Carlo Geminiani jóvoltából félig ajándékba kaphatott volna) akkor csinálhattuk volna meg. S bíztál Sárában, mert megkeresett, hogy mondd el véleményed a Dunáról, s talán így! Én elmondom, de kicsi ahhoz a Duna, hogy lemossa vádamat róla. Azokat a leveleket majdnem mindenki megkapta, aki magyar a Ki kicsodában benne volt. Egy öndicsérő, önreklámozó könyvet állítottak össze a válaszul kapott levelekből Szerelem-televízió címmel. Lehetett, hiszen csak az válaszolt, aki dicsérni akarta a Sára vezette céget. Kivéve téged, aki nem szidtad, csak már szégyenkezve kérted újból, hadd tehessünk valamit, amit tudunk! A könyv fényesen, büszkén halálod idején jelent meg, s én ott olvastam először Sárához írt soraidat. Igen, András, benne volt. El nem olvasta senki, se Sára, se a kötet összeállítója, csak gondolkodás nélkül berakta a dicsérő levelek közé. Máig ott olvasható, amit írtál.

DUNA TELEVÍZIÓ

SÁRA SÁNDOR FŐIGAZGATÓ ÚRNAK

Kedves Sándor,

köszönöm DUNA TV-s leveled. (Arról szól, hogy vélemény s netán ötletek.)

Megírom, de éppen a közepében vagyok.

Decemberben és januárban Olaszországban voltam, és a római Magyar Akadémia igazgatóváltással elfoglalt zavart csendjét, és Berlusconit a tévében elunva tettem egy kört abban a hazámban.

Éppen Rátok, a DUNA TV-re gondolva leltem valamire, amit témának éreztem.

A nem őrizgetett, hanem művelhető hagyományápolást. […]

Fent, Venetóban Carlo Geminiani, egy kedves és hetvenedik évében lévő „összművész” barátom laktatott. […]

A hagyománynak az élő, de feledett fonalát találta fel. Először Lavoranéban, ahol (mint én itt, Dukát) egyszerre szeretett volna békét lelni, élhető életet, maradék, felismerhető hazát. S nyújtani egyben, hogy itt vagyok: értetek. […]

Elvittek, fel a Dolomit Alpokat előző havasaiba, s ott, jókora gyalogtúra után valahol 1500-1600 méteren megmutattak egy temetőt. Az első világháború ott elesett halottai nyugszanak ott. Fenyves alján, lépcsős (mondhatnám teraszos) kiképzésben. Zsinórban végigtalpaltam mind a három-négyszáz fakeresztet. Jó ötöde magyar. HONV. Janos Prohaszka, HONV. Kovács, HONV. Péter Feledy. S hogy Közép-Európa van, innen tán újra vagy megint egyszer végiggondolható. És megmutatták a hegyek alján Schiót, ahol ellenálltak a multinacionális tőke és agymosás buldózereinek. Mert az addig ottaniak által is lekapitalistázott, álszent, miegyéb Rossi családról így derült ki, hogy amit teremtettek ott (Széchenyibe oltott Weiss Manfréd-indulattal és -átgondolással), az mégis az övék, olasz, nem lehet neokolonialisták, új megszállók szemete. (…)

Nem mondom, kinek a költségeire (legyen magánügyem), de február közepére már itt volt a válasz: örülnek, s az olasz határ átlépésétől kezdve a forgatócsoportnak (5 tagú) ne legyen problémája. Küldik a Duna TV-nek is a garancialevelet, ha kell. Szállás, ellátás biztosítva.

Hívom a Duna TV-t, s keresem azt, akinél éppen tart a dolog. […] Ő oda nyilatkozik, hogy igen, de „valutás dolog”, nehezen megy. S hogy „olasz hagyományok, oh szép, de… sorozatokra van pénz, ilyesmi”. Nem ismerem őt, előítéletekkel sem élek, de ha véleményemet kéred, akkor az annyi: ha tud, a DUNA TV errefelé is lehessen nyitott. Ingázom évek óta Duka és Budapest, a legmocskosabb és az általam legtöbbre tartott elmék között. Valójában azt keresem, hogyan lehetne jobb mederbe terelni az itt felszabaduló, ott egymásnak uszított, sértett energiát.

Kívánnék egy példát felmutatni. Olyan kitűnő emberekkel, akikkel fél szóból is értjük egymást, mert egy kerékre jár az agyunk.

Ha tetszik, semmi hasznom belőle. Ilyesmire majd akkor gondolok, ha úgy érzem: egy országban végre otthon lehetek. […]

Ott már jeleztem: megpróbálom. Van nekünk egy Duna Tévénk, kell, hogy érdekelje.

A randevút összehoztam.

Csak hát minden randevú melegében az, ami. Két hónap múlva hatkor a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll, az nem megy. Láttuk már néhányszor.

Kérlek hát, hogy nézz utána ennek a témának. Mondjatok igent vagy határozott nemet. Mert megint én kezdem szégyellni magam. S ezt már annyiszor meg kellett tennem mások miatt, mások előtt.

Duka, 1995. április 6. Barátsággal üdvözöl:

Simonffy András

Piccoli százéves matrónája talán még ma is él, mert sikerült neki, amit el akart érni, megmentette kicsi faluját. A te mentő kísérleteidet nem engedték meg azok, akik kinevezték magukat az ország megmentőinek. A Duna TV doni áldozatokat gyártott, akik fölőrlődtek az értelmetlen és hiábavaló harcban. Sohasem kaptál választ az elnökhöz írt leveledre. A főszerkesztők, akiknél még könnyedén elintéztem, hogy hetvenperces portréfilmet forgathassunk rólad, mert azelőtt nem sokkal kerültek a televízióba, s tőlem kérdezték meg, mi is a dolga a szerkesztőnek, már belejöttek munkájukba, s tudták, mi a dolguk: visszautasítani. S így volt másutt is. A Hitelben fiatalabb kollégád, de „főnököd” mondta a múltat megmutatni kívánó igyekezetedre: unom. Dukára mindig betörtek, kiraboltak. Szűkült a kör, feszült az ér. Két család között hol az otthon? Az egyedüllét. Az alkohol már megint nem enyhet adó szórakozás volt, hanem mindennapi gyógyszer a feszültségek elviseléséhez. Egyetlen kortyot sem szabadott volna innod, tudtad. De hát? Hol van Piccoli?

Nem gyógyultál ki szenvedélyedből: írtál. Novellákon, rádiójegyzeteken túl levelek tömegét. Útirajzot Rómáról Katádhoz címzett levelekben. Esszészerű gondolatsorokat barátaidhoz küldött postádban. Temetésed után Emmikénél, a borozóban a poros, tiszai város legnagyobb írója szólított föl bennünket, gyűjtsük össze az utolsó másfél évben írt leveleidet, mert abból sok minden kiderülhet. Tizenöt percig is eltartott a lelkesedés, de már abba is belevegyült valami Dömdödöm-féle hang, ami halkan arra intett, ami történni fog. Hát, ebben az öt évben tényleg senki sem ért rá, hogy előhúzza fiókjából leveleidet.

Én sem esszészerű leveleket, sem másokat nem kaptam tőled, mert mióta lányommal tavasszal meglátogattunk Dukán, s ott örök barátság köttetett Zsófi és Vahúr között, azóta csak neki írtál, s ha valami mégis nekem szólt, azt is a neki szőtt mesébe bújtattad. A leveleket, lapokat a Bergengóc Köztársaság Dukai Nagyhenczegségéből kaptuk András nagyhenczegtől, Vahúr őrzőgróftól, dr. Orffy Gizellától vagy Dukai Takách Judittól. Némelyik kollázs volt, fénymásolt, fölnagyított szövegrészletek keretébe írt, rajzolt és színezett, ráragasztott képekkel földíszített olvasható játék, mely komoly figyelemmel készült, s nem tudom, honnan maradt napsütéses jókedvet, felhőtlen életkedvet árasztott a hétéves kislány örömére.

Júliusban jöttödet reméltük egy kerti ozsonnára, mely Mátyás fiam első, jómagam harmincadik születésnapja alkalmából került terítékre. A kis kert megtelt az emberi létezés teljes lépcsősorát képviselő szeretteinkkel, egyévestől kilencvenévesig. Mert ott volt még Dede, a nagymamám, csaknem vakon, ott voltak szüleim, testvéreim és kedveseik, operatőr barátaim és gimnazista, egyetemista társak, egyikük nemcsak gitárját, hanem szerelme falubelijeinek népes táborát is elhozta magával, akik barnábbra sültnek látszottak, mint a Kéménymászó által forgatott hús, végül a házból is lejöttek a lányok, akikkel jókat nevettetek, mert a fenyőfa alatt ott ültél te is Sándorkatáddal, s boroskannádból a somlait nagyhenczegi eleganciával töltögetted. Valóban, mintha egy szál napraforgóval egy kóbor fejedelem tért volna be hozzánk, akit megvendégeltünk volna, de máris az ő vidámságának és bölcsességének a vendégei lettünk. Mint aki szimultánt játszik tizenkét órán át, könnyed és kedves szavakkal adtál gondolatban, élcelődésben mattot a kert népességének, kinek-kinek a megfelelő szinten. Hajnali háromkor kocsidba ültél, integettél, pár óra múlva telefonáltál, hogy vagy?, s már indultál Dukára.

András, itt látlak legszívesebben, kertünk fenyői alatt, a társaság közepén ülve, rossz májadtól vízkóros, nagy hasaddal. Nem azért, mert mindennap láthatom legalább a fenyőt, hanem mert itt kedvességeddel és szellemességeddel tényleg az emberi humánum főúri rétegét képviselted. Zsófihoz írt leveleid hangját élőben hallhattuk.

Vahúr országa

Kan Cellária

H 8460 Pf. l.

DNH

Kedves Zsófi Kishenczegnő!

A Nagyhenczeg Úr megbízásából értesítjük az alábbiakról:

1. A Kegyed rendezésében megszervezett, (Lyó ÉdesapLYa) 300 + l évfordulós kerti rendezvények bergengóc körökben igen kedvező visszhangra találtak. (A BERGENGÓCIA című lap is igen nagy terjedelmet szentel nekik)

2. A Nagyhenczeg Úr többek előtt – sőt, sajtókonferenciáján is – kiemelte, hogy a Kegyed által összeterelt „nőcik” mind remekek, kedvesek, aranyosak, méltóak és elmenőben is maradandónak látszottak, lyó házból udvarra leszármazó készségeknek. (Nagyhenczeg Úr külön csókoltatja a Kegyed barátnéit: Zsuzsit, Orsit és Fruzsikát. Jókor és jókat vihogtak.)

3. Nagyhenczeg Úr érdeklődésére üzeni: bergengóc királlyá szentelése folyamatba tétetett. Erre az alkalomra az idei év augusztus 6-odik napján kerül sor a Dukai Nagyhenczegségben. Az ünnepségek aug. 9-edikéig, Szent Dukai Takách Judit napjáig (200 éve született) tartanak. Már jelezte érkezését Festetics gróf úr, II. János Pál pápa (ki a Nagyhenczeg Urat Krakkóban – anno dacumal – habmentesen sört tölteni tanította meg), itt lesz Ornella Muti, az olasz művészvilág és a macskák képviseletében, valamint a magyar köztársasági Elnök Úr, s a lyó Jelcin is, (ha már nem beteg). De e szolid társaság fényét – igazán – mégis a Kegyed jelenléte adná meg.

4. Boylerünket – mi elvízkövesedett – ma reggel megjavították belügyi embereink. Protokoll osztályunk azután érdeklődik, hogy – látogatása esetén – mely fürdőhabokat használ szívesen. (Mi itt kedveljük az egyszerű fenyőt, champonban a csalánt, s a növényieket.) Kíváncsiak lennénk menü-igényeire is. A protokoll listán a következőek szerepelnek:

Előételként: lengyel gombasaláta

kapros lóbabok

olasz vegyessaláta (s egyebek)

Főételként: Lajos Tamás-szeletek roston, mustárral

Tiszai halászlé – Simonffy módra

Zöldbabos gulyás, marhahúsból

Toszkán pasta asciutták (eredeti anyagokból, hazai ízlés szerint)

Pulykamáj roston (készíti a Lyó Kata, s remeken)

(s más egyebek, mit hoz a „szezon”)

Utóétkek: a nyár gyümölcsei, dús barackok és szőlők nagy fürtjei

Desszert: csont-coctail (Vahúr receptje szerint)

mosolyos nyugalmak

este krumplisütés (héjában, libazsírral, fokhagymával a kerti tűz mellett)

5./ Állampolgársági kérvényét folyamatba tettük. A jelek szerint kedvező megítélésben reménykedhet. Bürokrácia Bergengóciában nem létezik, csak eszeveszejtő rendetlenség: nem találjuk a kellő és megfelelő formanyomtatványokat. De ha előkerülnek, azon nyomban, máris, sürgősségi illetékkel. Intézkedünk.

Várjuk kedves sorait.

Édesanyját, Édes Nagyanyját és Dedét külön szeretettel köszöntve üdvözli

a Nagyhenczeg Úr. A soros bergengóc király.

Mélységes tisztelettel és hódolattal:

Vahúr őrzőgróf Dr. Orffy Gizella

Post Scriptum: Őrzőgróf úr más, itteni elfoglaltsága miatt elnézését kéri Kishenczegnőnek, amiért nem tudott jelen lenni – s a meghívás is késve érkezett. Ha időben, vakkantja ő, vállalta volna a kutyameleg utat.

Hamarosan Zsófit a Bergengóc Királyi Kamarilla dukai állampolgárrá fogadta, ezért azonnal az udvartartás gondjaiba is bevontad őt.

Duka, 1995. július 20.

Kedves Zsófikám!

Én, Giza nénéd nagy örömmel hallottam hírét, hogy dukai állampolgárságot nyertél. A királyi nagyhenczeg úr, addig is, míg végleg trónra kerül, neveltetésedet rám, a kitűnő szakemberre bízta, s ennek igen örülök. Szigorúan, fegyelmezetten, ám szelíden – intett jó urunk.

Édesapád helyett új lovacskát is ígér neked, ha jól tudunk együttműködni, s engedelmes leszel. Úszás, fáramászás, tűzrakás, bevásárlás, meseírás, gépelés, ilyesmikre gondolok, de veled majd megbeszéljük. Hallom, hogy a vonatozás is nagyon tetszett neked, az sem utolsó dolog.

Hangos szó nem szerepel elveim között, inkább odacsapok a bőr kutyapóráz csatos végével, de azt is csak szelíden, ahogy a királyi nagyhenczeg erre intett. Hallom, hogy nagyobb kerti rendezvények szervezésében máris megálltad a helyed, ennek igen örül Giza nénéd.

Remélve, hogy meggyógyultál már, sziritittel üdvüzül

Csók Anyu, Ciao Papa!

Dedének krisztihand!

Matyit ne vigyétek a jégre! Még megválasztják…

ORFFY GIZELLA SZADOTERÁPIÁS „VIKTÓRIA” NEVELŐINTÉZETE

Bergengóc Sophie Czigány

Királyi kishenczegnő

Kamarilla Magyarország, Budapest

9556 DUKA Lotz Károly utca 5/A

Z S Ó F I

henczegkisasszonyt

dukai állampolgárrá

fogadjuk

egyben a Varjútoll lovagjává,

a Dukai Pókok Védőszentjévé és a

Soros–Vahúr Ösztöndíj Bizottság

kishenczegi tagjává

fogadjuk

Kelt: Bergengócia

Duka főváros

Nagyhenczegi Palota Vahúr őrzőgróf

Andreas rex

IV. András bergengóc király

REX BERGENGOCZIAE

Carora et lavora

1995. 07. 20. Az okmányt hitelesítette: Dr. Orffy Gizella s.k.

halkszavú

kedves

szép zsófynak

mancsiba

vahúrtól

gratullácijóm melé legulyab (i)gazolvány képemett küldök el Nekednek,

kedves henczegkisssasszonka.

Szerető vakkkantással:

vahúr

Dukai Palota – 1995. őszelő hava 27.

Igen Nagyra Becsült Kedves Kishenczegnő!

Miközben örömmel értesülünk iskolai sikereiről, bús szívvel kényszerülünk beszámolni arról, hogy Vahúr őrzőgróf szomorúságba esett. Négy napja ugyanis megérkezett a bergengóc királyi vadaskertbe Slambuc nyájterelő, hathetes ebleány. Ennek láttán az Őrzőgróf Úr (miután szagmintát vett róla), igen elszomorodott, és mélakórságba esett. Kettőt sem vakkant, csökött vállal ül, kedvenc libacombjaihoz nem nyúl, habtestét sorvadásnak adta. Hintójából Dukában sem száll ki, (sőt, annak dísztárcsás kerekét látványosan lepisilte!), az udvari szertartásokon nem vesz részt, inkább kullancs-gyűjtésre adta a fejét.

Farkát sem meri csóválni, mert a Nyájterelő azonnal hintának nézi, s ha a királyi dióligetben fejére hull az áldás, sértetten tovább teszi magát az őszi nap egyik foltocskájára, de szigorúan hátát mutatva a palotának.

Ha a Kishenczegnő, Kedves Zsófiánk – gazdag tapasztalataiból merítkezve – tudna nékünk valamiféle tanácsot adni, a bergengóc királyi udvar igen hálásnak mutatkoznék. Mert így aggódva ugyan, de tanácstalanok vagyunk. (Az ügy fontosságára való tekintettel levelünket a bergengóc madárpostával küldjük.)

Szüleit, Nagyszüleit, Dedét nagy szeretettel köszöntve,

csókdossuk kacsóját:

Andrásss

nagyhenczeg és az aggódó udvartartás

Szívünkben a fenyőfa alatt vendégeit fogadó Nagyhenczeg emlékével, leveleinek hangjával telten tértünk be egy augusztusi reggelen Dukába, mikor Zsófival és Katával Olaszországba indultunk. Sápadt, fáradt ember fogadott, remegő kézzel kávét töltött, és néha mosolyogni próbált. Nem akartunk zavarni, de ettől földbe gyökerezett a lábunk, kérdezni akartunk, mégsem szóltunk semmit sem. Hát hová lett a kertünkben látott Nagyhenczeg, a dukai Bergengócia főura? „Mondám, nosza, vigyázok utaimra” – s ezt is tetted, mikor amellett döntöttél az előző év tavaszán: mégis élet. „Jelentsd meg, Uram, az én végemet” – olvashattuk arcodról akkor, augusztusban. Mondhattad volna: „bizony árnyékként jár az ember, bizony csak hiába szorgalmatoskodik” – igen, ezt együtt is átélhettük, de azt már együtt is mondtam volna veled: „most azért mit reméljek, ó, Uram?” És elszavalhattuk volna a türelmetlen szenvedők panaszát és könyörgését, az egész zsoltárt ott, a dukai gazban, s talán segített volna, hogy ne szavaljuk már decemberben, Kisorosziban. De csak megköszöntük a kávét, és szomorúbban indultunk Olaszországba.

Aztán legközelebb, a hónap végén, Hódmezővásárhelyen találkoztunk véletlenül, ahol az irodalmi élet színe-java, vagyis inkább java összegyűlt egy napra, már nem tudom, miért, de mi is ott forgattunk az akkor még rendszeresen általam rendezett irodalmi sorozatműsor számára, melynek egyszer már korábban is vendége voltál. A közös vacsorán jókedvűen ettél, nem traktáltál szarvashússal, s lelkesen indultál tovább autóddal Debrecenbe, hogy szülőhelyed s gyerekkorod vidékét meglátogasd. Csak később hallottam Katádtól, hogy nem sikerült jól a kirándulás. Már csak erőltetted a mégis élet egy évvel korábban oly igaznak látszó derűjét. Hódmezővásárhelyről hazafelé javasoltam szerkesztőnknek, hogy tervezett műsorunkba, mely Róma mai magyar irodalmi vonatkozásait szerette volna földeríteni, téged vigyünk magunkkal beszélgetőtársnak, mint olaszul is jól beszélő magyar írót. Gondoltam, addig is kiszúrunk a sorssal, míg Schióba, Piccoliba eljuthatunk, megyünk Rómába, ott is lesz valami! De nem volt semmi, csak baj, amit előre is láthattunk volna. Csak rosszul sikerült pótutazás lett az igazi helyett, s Rómától való téli, igazi búcsúzásodat is megalázta a valódi. A műsort nem te szerkesztetted, csak alkalmazottként vehettél részt az utazáson, mely ráadásul a sorozat megtakarított pénzéből afféle jutalomutazás volt, amelyre szerkesztő asszonyunk szójátékokból és viccekből kifogyhatatlan férjét is magával hozta: jól kellett, hogy sikerüljön az út, s jól kellett, hogy érezzük magunkat, mint egy rossz társaságban töltött szilveszteréjszakán. Nem értettem jól, hogy életed epilógusában jársz, és egyre kevesebbet bírsz. Szeptemberre hiába nőtt óriásfává reménytelensége, te még mindig bíztál a másik olaszországi utazásban.

1995. szept. 14. Duka

Édes Úr!

Gazdám és Szekretáriusom, bizonyos (többször elhantolt) Simonffy András minap legújabb sirámaival lepett meg.

Ezek lényege: megintcsak nem vélem vágyakozik a toszkán dombok közéje, (s – mintha – újra igencsak menekülni igyekezne drága lyó Orffy Gizellánktól).

Na, most azt gondolta ki, hogy mégiscsak előre kellene menni – szigorúan nélkülem – Itálhonba. Mondja is, hogyan képzelgi:

– 22-én, péntekről szombatra virradólag megalunni itt, nálam, lyó Dukában.

– Szombaton (23) villanatkor usgyi, nekieredni Graznak (148 km), onnant Tarvisio felé tovább az Ön 33-sával.

– Déltájt elérni Vicenzát vagy (Schión át) a Dolomitokat délutánra. (Másfél óra kanyargós, csendes út.) Megnézni azt a világot ott. Hogy Ön is ízt s kedvet kapna.

– Mondja itt, hogy ez merőben különbözik bármily római szalonoktól és kerekasztaloktól, ahol ő csak provokátorként otthonos. Hiszen a megoldást errefelé sejti, ott csak kedves bölcseket.

– 25-én, megbeszélt időben, Padovában csatlakozni a mikrobuszos menethez. 33-ast odahagyni, védett övezetben, s majd visszaútban felszedni. (Padova – Vicenza 25 km strada – 15 perc.) Csatlakozva a microbuszhoz, hazadöcögni.

– Mondja, hogy ezesetben Önnek költsége (zsebforgató) nem lenne, mert mindehhez a benzinkalóriát és az útivámot fizetni képes. (Befutottak letiltást okozó DUNA TV-pénzecskéi. Kb. elég.)

– Van még az ő spóros Tipolínója. Ám ma reggel nem találta az emeltyűs mestert, hogy alájja nézetne. Mert a Hódmezővásárhely környéki dudoroknak köszönhetően folik már a hűtővize is, itatni kell. Fekélyes (furunkulus) bal első gumijja, bár spórosan 100–140 között elcsordogál. Sándorkata nem állt neki az ötletnek, hogy gyöjjön velünk, s hozza haza hétfőn a kocsit (meg magát), tán a lyána, mondja lyó Simonffynak, ki Canadán – épp az imént – egy rozzant Chevivel végigvezetett. (One kanyar.) Négy-négy sáv, miegyéb. Más ez a tangó. (Lukak a hegyben, stb.)

– Mondja Szekretárom, hogy mindez, persze, ötlet csupán, ha nem, hát nem. Akkor microbasz, amitől el fog hüjjülni. Már odaérvést. Rab oroszlán a szabad Rómában.

Önleégetés, eleve.

Túland van ezen, mondja nagyképűn.

– Telefonálgat itt, de az adott szám nem válaszoland – mondja, hogy ezért e levél.

S hogy kihajt ő, ha kell, s kedve támad, nem ügy (velem?/!), csak éppen szeretné felmutatni Önnek azt az Itáliát, aminek vannak még békés, harcos, de monarchikus emlékei. Ahol a múlt tiszteletben tartásával, és tanulságainak levonásával képzelnek jövőt. Ahol ajtók tárulnak, és felmutatják magukat az emberek egy közelítő mosolyodra, gesztusodra. (Én nem hinném, de ő esküszik.)

Satöbbi. Jól ismert szövegei, nem idézem.

Nohát, ez kínálata. Most bizongatja, hogy nem fantazmagória. (Sejhaly!)

Üdvözletét küldi maradék (kedvenc) pókjai alól.

A dió hullik, tisztított ereszcsatornáiból is az folyik már, minden léptünk ropog.

Ígéri, hogy a Bergengóc Kishenczegnőnek küld majd karácsonyi bájglira valót. Csak hát: szereti-e? (Azt a diósssát!?)

Kortyol (limonádot), s nem mond többet, aláhanyatlom közeli kriptámba. Remélve, hogy érthetően közvetítettem nyögedelmeit, üdvözlettel:

Dukai Takách Judith

Már az indulás körül is botrányok voltak. Kéménymászó meg én valami miatt véres harcot vívtunk a gyártásvezetővel, mely során kilátásba helyeztük, hogy el se megyünk. Aztán attól rettentem meg, miként fogom bírni az utat, potyautasunk miatt két kövér ember közé szorulva, Budapesttől Rómáig a dohányzókocsiban. Minthogy kettőnk különútjára más munkáim miatt amúgy sem mehettem, éltem a nővérem által fölajánlott olcsó repülőjeggyel, és saját költségemen utaztam Rómába. Bizonyára téged is bántott ez (igaz, kannáid legalább jól elfértek melletted), de Kéménymászó annyira megsértődött, hogy Rómában csak az utolsó estét töltöttük együtt. Később beszámolt utunkról a Bergengócia is, de azt hiszem, még némi öncenzúrával is éltél e számában. Valójában még keserűbb voltál, és még kifosztottabbnak érezted magad: ellopták pénzed, útleveled, Rómád. Emmikénél, megszokott, kicsi asztalodnál szigorúan és szomorúan a szemembe néztél: tudnod kell, hogy nekem megalázó volt ez az utazás. És mintha valamit még elhallgattál volna, mintha valami még nem lett volna rendezve köztünk. S mert az emlékeket már halálod koromsötétjén át látom, utólag fölerősödnek egykori mondataink fényei, s így könnyen érez az ember késői lelkiismeret-furdalást. Máig sem tudom, hogy mit kellett volna tennem, csak úgy érzem, többet. Az irodalmi sorozatműsort nem rendeztem többé.

Így írtál utunkról a Bergengóciában:

Az úgy volt, hogy mondja a Czigány Zoli, hogy megyünk Rómába. Éppen nem oda készültem, de ha nagyon muszáj, lehet róla szó, már éppen elfogytak a sajtok és a fűszerek.

Azt mondja Irénke, hogy nagyon koncepciózus műsor kellene, miközben ő meg akarja nyaraltatni tudós férjét, a Jenőt, mert szegény még nem volt igazán Rómában. […]

Találkozó szerdán a reggelinél, kilenckor. Egy kifli, két ORFI-lekvár, tej műkávéval. Van ott egy presszó meg egy kisasszony (kedves), mondjuk, hogy kerül, amibe kerül, most egy igazi kávét kérünk. Foglaljunk helyet. Begyűlnek mind. Kapunk két kávét (igazit), aztán még egy kancsóval. (Igazit.) Hogy ezt ki fizeti, hogyan kellene elosztani?

Basszák meg, itt senki nem áldoz 50 lírát sem a másikra. Nem az én világom. Kimegyek a kisasszony után, hogy mégis, állom a cehhet. Ugyan, mondja, ez a reggelihez jár, de nem szokták kérni…

Na, mennyi volt? Semmi, a reggelihez jár, de nem szokták kérni.

Nem hiszik, és nem akarnak nekem – mindjárt – tartozni.

Kimegy a sofőr, és azzal jön vissza, hogy ez a reggelihez jár, de nem szokták kérni.

Előlép Jenő vitéz, hogy ő majd spanyolul, kitűnik a képből és jó húsz percen belül nem kerül elő. Mennénk már. Irénke utána. Hogy ez a Jenő, az bizony el szokott veszni.

Hozza kisvártatva a hóna alatt, és vele a Nagy Sándorra emlékeztető szállodafőnököt (akit el is kereszteltem Sandro Naginak), hasonló maffiosó, csak kisszerűbb, de hasznosabb tapasztalatokkal. Azt mondja Sandro Nagi, ez a reggelihez járt valaha, de nem szokták kérni az árát, de ha ragaszkodunk hozzá, akkor hét kávé az 5000 líra.

Összedobjuk, mindenki megnyugszik.

Na, így indul Róma. Muramista, muramista, és éppen itt, ebben a Moszkva környéki szállóban. (Úgy is néztünk ki aztán.)

Zolikám kékül az Irénke–Jenőke puttonytól, én meg lovamat elkötöttem abban a szempillantásban: egy szót sem itt, mire ezek megérkeznek ebbe az országba, addig a Nyugat napja is lealkonyul. Soha többé reggeli, soha többé kávé, amit nem szoktak kérni, inkább irány a Campo friss szőlőfürtjeivel. […]

Ez most nem az álmos, Karácsony előtti Róma, mi meg sokan vagyunk, mindig jönnek az Irénke-túristák, és akkor a legrosszabb, amikor visszafogott akarna lenni. Provokálja Zolival való szabadságunk, hogy csak úgy vagyunk ott, mintha lennénk…

Mit tegyünk, ha szerelmetesek vagyunk a térbe. És Zolikánk még azt is elárulja idővel, hogy amikor áradozni kezdtem neki itthon a térről, őt féltékeny harag töltötte el: itt egy ördögi, vén író, aki belakta már, zacskója is van a péktől, ismeri a tésztásokat, fűszereseket. De hát látta, hogy a kutya is megkerül, s fejét megvakargatom, mint a büszkébb Arno kutyáét is annak idején, a fűszeres legény köszön: a signorét már ismerem valahonnan! Á, hát ismerős fűszereink között, s visszatér! Rigmusban énekli árukínálatát, és Zolikánk megtörik: nincs mese, meg kell osztoznunk a téren. Átlósan elvágjuk tehát, úgy, hogy Gionardo Brunón át a péktől a tésztásig tartson a vonal. Enyém a Carboniere (amúgy legjobb ott a bor, majdnem somlai), a virágpiac nagyobb része, a sarki edényes, fazekas, kávéfőzős néni, a fűszeres, a Fahrenheit 451 könyvesbolt, s a fele tésztás. Övé a pék fele, a húsosok, egy bár, egy presszó, három trattoria, a Farnese mozi, a halasok-rákosok-osztrigások egy darabja – egye fene. (Lett egy ócskás közben – sajnos, az is neki marad.)

Na, nem baj. Lajos Tamás gyanakszik a térre. Irénke is mondogatja: azért az erdélyi nézők kíváncsiak a műemlékekre is. Nem, nem, még most sem értik, hogy éppen ez Róma: nem boros helyeim vonzanak ide – amúgy sohasem voltak –, inkább a változatosság maga. Az élet menetrendje. Ahogy fél óra alatt, alighogy elvonultak a kis locsoló-takarító kocsik, fél órán belül áll már egy szabadtéri tárlat vagy 18-20 eleven festővel. […]

Délután Szőnyi Zsuzsánál. Beültetnek dolgozni, beszélgetünk. Hogy én csak kérdezzek, röviden, tömören. Na, nem. Beszélgetünk vagy két tekercset (á 36 perc). Hogy akkor ez portré is lesz. Irénke variál: abból már három anyag lesz, s csak kettőre van (maximum) megbízatás. A szerkesztőnő […] itt ül Rómában, Zsuzsa most múlt 70 éves, tele virágcsokrokkal (mint Emmike), nem érez rá, nem akar dolgozni. És ha 8 tekercs helyett 16-ot visz haza, mi van akkor?

Zoli kihívja, Irénke véleménye változik. Folytassuk. Személyes ügyek, család, zebegényi gyerekkor, Zsuzsa kinyílik. Érzem, hogy zseniálisak vagyunk. Ők az erdélyi tapasztalatokkal az arcon időznek, engem megszeret ez az asszony, mondja, mondja, mondja… Szeretném látni, mert csak annyit érzékeltem ott, hogy légy se pisszent, valahogy mindenkit megérintett a pillanat vallomásos kivételessége.

Enélkül hazamenni?

Zoli előbányássza az 1982-ben dedikált Kompország katonáit, Zsuzsa maga is elcsodálkozik. Hogy ez, az az ember, és ez a könyv itt megvan neki. Valami enged a társaságban. Zavarta őket ez a pótkerék (lapos) Jenőke, a megérzett koncepciótlanság. S lám, most mégis megy valami. […]

Beülök, táskám a padlóról sehol, a tolós ablak tövig tárva. Hogy én ott felejtettem a kiadóban. Hangtechnika: nem látott a kezemben táskát. Persze, a vállamon volt. Gézánk: ő ellenőrzött minden ablakot. Majd: aki nyitva hagyja az ablakot, az vessen magára. Naná. Lehet, hogy nem csuktam be, hiszen a Via Giuglián állt, és úgy volt, hogy ott marad. És mert forgatni mentünk, éppen azért hagytam ott, hogy ne kelljen azzal is törődni, hátha otthagyom. Milyen táska volt? Na, egy héten át volt a vállamon. Én mindegyikükét le tudom írni, rajzolni… Hagyjuk. […]

Majd itthagynak, bizonyára. (Higgadtan nem is lett volna baj: hétfőn megkapom a kilépési engedélyt [az + tíz nap], adnak segélyt, felvonatozom Carlóhoz stb. Meleg van, egy éjszakát meg elalszom a Campón vagy valamelyik átjáróban. Vannak kinézett helyeim.) […]

Utólag látom csak: járhattam volna a magam útjait. Megint azt hittem, hogy szükség van rám. De csak a Lajostamás szólt néha, hogy menjek ki a képből. (Ezt nem értem: házigazda Rómában, én, forgalmas utca, gyalogok, mopedesek, megy a gép, arra bóklászik Simonffy, az nem jó. Menjen ki a képből.)

Ordítanak: Menjek ki a képből! Ez egy kicsit azért is furcsa, mert – mintha – egész eleddigi életemben ezt a háttérzenét hallottam volna: menj ki a képből! […]

És akkor ott, így, már nem szerettem ezt az egészet.

Eszembe jutott Zoli, aki azt mondta: Erdélyben járt Irénkével, és sikerült megutáltatnia vele mindazt, ami vonzotta, és amit szeretett. Semmit nem fogott fel belőle, ami hagyján, de hamis szerepekbe kényszerítette, és most időbe telik, míg kialussza majd ezt az egészet. […]

Ott jártunk hát – és mégsem. Szabadok nem voltunk, s a fényút Klagenfurtnál véget ér.

Kifosztva, megalázva érzem magam, no! Utánam nyúltak második hazámban, keményen.

De ezt még kialszom.

(Ezzel és így fejezte be útibeszámolóját bergengóc-olasz nagyhenczegségi tolmácsunk.)

Nekem ez a Róma jutott veled. Séták és beszélgetések az alkonyi színekkel megtelő Tevere platánsora alatt, csöndes várakozások egy-egy vinaria vagy trattoria asztalkájánál. Szerkesztő asszonyunk férjével bóklászott, duzzogó Kéménymászónk a technikussal és a sofőrrel töltötte estéit és borát, így egy héten át kettesben mászkálhattunk az esti Rómában. Végül mindig a Campo de’ Fiorin kötöttünk ki, itt már otthon éreztük magunkat az olaszok között.

Szombaton ellopták útleveled és összes pénzed. Mindenki mást hibáztatott. Már túl sokat volt együtt a stáb. Este a Triznya-kocsmában voltunk, Szőnyi Zsuzsánál. Kéménymászó megbocsátott, úgy látszik, már ő is megunta társait, egy hét után nekem is volt miről beszélnem vele, de közben láttam, amint a Zsuzsához érkezett nagy társaságban zavartan lépkedsz üvegtől üvegig, közben egy-két kényszeredett szót váltva a vendégekkel. Lehet, hogy akkor hagytalak magadra, mikor a legmagányosabb voltál.

A forgatás keservei már az örök város falait is átitatták, ezért egy nappal korábban hazaindultunk. Éjszaka megálltunk egy benzinkútnál, s a fáradtságtól, félálomtól összekaszabolva, zsibbadt, lógó tagokkal vánszorogtunk a shop vidám ajándékfigurái között. De te nálunk is összetöröttebb, elhagyottabb és elhanyagoltabb voltál, tétován álltál a színes vackok mellett, egyetlen fillér nélkül, ideiglenes papíroddal üres zsebedben. A nyugati civilizáció gazdag, jólfésült benzinkutasai joggal nézhették a keletibb kultúra sokat látó íróját simán csavargónak. Hiába tudtam, hogy a benzinkutasok a szegények, s mi is csak a magasabb és mélyebb dolgoktól biztosan megóvó korlátoltságunk miatt vagyunk magabiztosak, szótlanul el kellett viselnem hazáig azt a légkört, melyben már alig vigyáztak társaim arra, hogy ne előtted nevezzenek hülye alkoholistának.

Nem gondoltam, hogy még ezek után is ilyen megbocsátóan magasról néző, iróniával ítélkező beszámolót tudsz írni utunkról a Bergengóciában. De már egyre nehezebben ment minden, már levelet sem küldtél. Egy este a konyhánkban üldögéltél, míg ki nem fogyott a kamrából a bor. Mint egy akadozó motor, úgy járt az agyad. Egy-egy pohár után, ha rákapott valamire, pörgött, szórta szelleme szokásos szikráit, aztán megint akadozott, megint fáradt és ideges voltál. Perceid voltak csak egy napból, mutatóba vagy emlékeztetőül.

Utoljára a Fityisz-díj átadásán találkoztunk a Fészek Klubban, ahol köszönetképpen fölolvastál egy nagyon jópofa halandzsaszöveget, melyből azért sok minden érthető volt. Hazavittelek az Árpád hídhoz, bérelt, pesti lakásodhoz, s közben arról a pszichológiai játékról beszéltem neked, aminek aznap voltam részese az egyetemen. Lényege az volt: az egymással versenyben álló csoportok adott készletükből jeleket tesznek le, s ezt a tanár jutalmazza vagy sem, vagyis csak lassan ismerszik meg, mi értékes, mi nem. Mi persze rossz lóra tettünk, de mire rájöttünk jeleink jelentésére, s hogy ebből fakad eredménytelenségünk, már azért is ragaszkodtunk hozzá. Emelt fővel vesztettük el a játékot, s ez zavarta, elbizonytalanította a győzteseket. Nem tehettünk mást: mire föleszméltünk, a győztesek közé már úgysem kerülhettünk, legalább következetesen ragaszkodtunk tévedéseinkhez. A pszichológiatanár azt mondta, talán nem véletlen, hogy a mi csoportunk tett így, mert itt az idősebb egyetemisták voltak a hangadók. Ezen a tanulságon gondolkoztam egész nap, ezért meséltem el, de talán rosszul, mert semmit sem szóltál, csak elköszöntél az Árpád hídnál, és becsaptad az ajtót. Mégis, mért olyan jellemző ez ránk? És rád is, András? Hogy ha már a győztesek közé nem kerülhettél, ragaszkodtál teljes vereségedhez?

Bizony az ember benne élhet egy történetben, amelyet nem ért. Csak az Isten tudja, mi volt a szerepem egy másik ember történetének epilógusában, csak ő tudja, mit akart megismertetni velem, mire akart még emlékeztetni téged, igazából mivel ajándékozott meg mindkettőnket – látszólag az utolsó pillanatban. Ő tudja, miért követte el ezt a regényekben szokatlan húzást, hogy az epilógusba új szereplőt vont be.

Próbáltalak hívni, de nem vetted föl a telefont Dukán. A jánosházi telefonközpontos lányok rendre azt mondták: sajnálom, a 133 nem veszi föl. Kérdeztem, hogy kapcsoltak-e oda valakit mostanában? Nem, napok óta nem veszik föl. Nem tudom, ma hogy van, de 1995-ben Duka vidékiességéhez és bergengóciai messzeségéhez még hozzátartozott, hogy csak meghívással volt elérhető, nehezebben, mint Dél-Afrika.

Aztán már nem volt sok hátra: Kata telefonjai, hogy kórházba kerültél, hogy fejed moccanásával mintha válaszolnál, a ki nem mondott, csak körülírt agyvérzés, aztán a várakozás. Konokul szelíd szavú költő barátodat vittem haza a nagy havazásban Budakeszire, s míg a sötétben rólad beszéltünk, megfagyni készült minden körülöttünk. A boltokat már megtömték karácsonyi árukkal s színes szalagokkal. Eszembe jutott, hogy fiatalon kirakatrendező is voltál, talán kicsit kiélhetted ott is a folytonosan rajzolásra késztető ösztönödet és tehetségedet, s élhettél a kettős neveltetés rutinjával is kettős szerepedben, mert részese és szemlélője is voltál helyzetednek. Gondoltam, ha moccantod fejed, és néha kinyitod a szemed, készíthetnék neked valamit, amit látsz. Vettem egy Végszükség esetén feliratú üveglapos fadobozkát, amire apró fakalapács volt ragasztva. Hátlapját kicseréltem, az új kartonra egy pulóverzöld kabátgombot varrtam, s alá azt írtam: Bergengócia védelmi egységének indítógombja. Másnap el akartam vinni neked az ajkai kórházba, s igazán mondom, nem tudom, miért, de indulás előtt, akkor először odatelefonáltam. „Csak annyit tudok mondani, hogy ma hajnalban meghalt” – mondta egy női hang hivatalosan, de a mondatot megszaggató részvétnek is engedve kicsit, aztán hallgatott a megfoghatatlan messzeségben, végérvényesen. Tehetetlenségemben fölhívtam konokul szelíd szavú költő barátodat, akitől később megtudtam, akkor ő is, azonnal fölhívta az ajkai kórházat – mintha még történhetne valami! Jobban hitt benned, mint nekem.

Ismered az egész lakásban zúgó csöndet s a tudat sündisznóvá gömbölyödését, melyre a másfelé törekvő gondolatok visszacsúsznak… Aztán végre lettek tennivalók: találkozások a gyászolókkal, Katával Emmikénél, ekkor ismerkedtem meg fiaddal, Balázzsal, később lányoddal és feleségeddel is, valaki kitalálta, hogy az olasz filmekből jól ismert Nino Rota zenéje szóljon majd temetéseden, mert azt annyira szeretted, s én a Duna Televízióban át is írattam egy kazettára, elvittem Balázshoz, de Kisorosziban, havas temetéseden a Tavaszi zsongás szólt. Ez sem sikerült; s ezért volt helyénvaló.

Bergengóc Nagyhenczeg! András! Ennyi történt velünk, s én nem értem. „Bizony az ember benne élhet egy történetben, amelyet nem ért” – mondja József testvéreinek Jákob temetése után. (Tudom, hogy előbb is tudtad!) Csak abban bízhatom, hogy az Isten egy felhő fölé tartva fölbontja postám.

Hátha mond valamit!

Ölel:

Czigány Zoltán

Budapest–Szada, 2000 augusztusában.

Utóirat:

András, nem küldtél diót karácsonyra Zsófinak! Egy boroskannád nálunk maradt a kamrában. A fából faragott zsiráf, amit Matyinak Rómában vettél, ott áll, a polcán, azóta is visszafelé néz. Duka egy nemesi család leszármazottaié lett, állítólag van közük hozzá. Biztosan rendesen rendbe hozzák azt a szobát is, melynek fölső sarkában megmutattad a régen felfestett női fejet, amely talán Dukai Takách Judit arcképe volt. Igazán megérdemelte volna az a kúria Dukán, hogy irodalmi emlékhely lehessen. Nem tudom, hol vannak a könyveid. Az autód, aminek megvásárlásáról képregényt rajzoltál – sejtheted. Katádnál voltam Devecserben, hátha könyveiden, leveleiden, filmünkön túl ott megsejtek valamit még a simonffyságból. Arról a helyről ismertem föl a házat, ahol hajnalban kiszálltál a mikrobuszból, mikor Rómából jöttünk hazafelé. Fut az út, mögöttem a Somló, előttem a hánykolódó hátú síkság, rég halott, vulkanikus hegyekkel. Mélyülnek a színek, hosszú árnyékukat döntik az útra a fák. Már lekéstem a vacsorát Szigligeten. Fehér hasú madárraj fordul az út fölött, völgyeken le, dombokon föl: százharminc. Hosszú, egyenes, üres az út. Fehérre festett betonkockákkal eltorlaszolt tankbejárók nyílnak a kopasz dombok felé. Ókori császár hatalmas emlékműve vagy mai bánya kőépítménye áll a napfényes hegytetőn? Mintha kihalt falu lenne, senkitől sem tudom megkérdezni, mi az. Üresek a padok a házak előtt, a hetvenes évekre emlékeztető kocsmánál sem látok senkit. Ott várunk rám? Soha nem tudom meg, mi volt ez a másfél év szeretettel átitatott szenvedés. Száznegyven. Ez még mindig az Alfa 33-as, kórházban volt, de bírja még. Mindjárt lemegy a nap. Előttem van valahol a Balaton, s száguld körülöttem a bizonytalanság. Ne félj, nem baj, hogy meghaltál. Száz év múlva senki nem lesz itt, aki most itt van, és még csak üres sem lesz a világ. Egyedül autózom ezen az üresnek látszó úton, amin, úgy látszik, néha tankok járnak át. Százötven, de hiába gyorsítok, mintha jönne velem valami, amit rég magam mögött hagytam. De mindjárt elmúlik, mindjárt meglátom a tavat. Csak most még nem tudom, hol van. Ahogy nem tudom azt sem, hol van Piccoli. András, azt sem tudom, hol van Bergengócia!

Várom válaszod.