Fenyvesi Ottó

Blues az óceán felett

Az élet szépen lassan megy tovább.
Rá lehet pakolni zongorát,
három bőrönd akkordot,
atlanti basszust, hektárnyi magányt.
Egyszer valahol kék volt a tó.
A Huron. A Michigan vagy az Ontario?
Az élet és a halál mezsgyéjén
azok voltak utolsó perceink,
immár gombnyomás lettünk
egy jobbfajta komputeren.
A falban szögek és száznyárnyi napsütés.
Szomorú zűrzavar körülöttünk,
kezed néha a térdemen.
Még nem állnak rosszul dolgaink.

Az élet szép lassan tovaszáll.
Rápakoltunk egy zongorát,
háromnegyed ütemet meg valaki fogsorát.
A virágok sárban feküsznek.
Szavaidtól reszket a homály,
fáj az élet, fájnak a falon a festmények,
már dereng rajtuk az alkonyat.
Valami bezárul végérvényesen.
Egyszer volt, többször nem lesz óceán.
S mégis a félig nyitott ablakon
az ember még vár valakit,
olykor látni vél egy féllábú gólyát.

Az élet szépen lassan hömpölyög.
Szállít nekünk zongorát, basszust, ütemet.
Kilencvenfokos szögeket, többet is talán.
Az volt az utolsó zeneszám:
Kék volt egyszer az óceán.
És ottfelejtett az Isten bennünket
élet és halál mezsgyéjén.
Édes illatok kúsztak a levegőben.
Múltunk roncsait takarítják.
Egyszer majd pulóvert húznak
a holtakra, felpakolják a zongorát,
valaki fogsorát és béke honol a vizeken.
Szekrénybe kerül egy nagykabát.
Legfeljebb néha kék lesz az óceán.

Az élet szépen pokolra száll.
Nem álom, javíthatatlan memória.
Semmi évforduló, csak semmi halálfélelem.
Gladiátormagány és egy disznó az udvaron.
Az élet kemény és nagyon hamar.
Hangolni zongorát, ráálmodni szünetjelt,
szóközt és táncoló hangjegyet.
S ahogy majd kebleden reszket a homály,
ahogy pucérra vetkezünk az Istenek előtt,
és ahogy majd vég és kotta nélkül
cipeljük a zongorát, a nagy feketét
és a hatalmas, kék óceánt.