Gál Sándor

idill

nyári égről tüzes istennyilák
lecikkannak levillannak
fénybe fonják kanász Mihályt
aki a réten derűsen ballag

pogány pásztora viharnak fénynek
vállán hanyagul átvetett ostor
felette dühös istenségek
mesébe illő hada posztol

micsoda villódzása a nyárnak
vadkacsák potyognak alá az égből
Mihály az Úr! s az Isten-Szamárnak
árnya lemállik a messzeségről

új végtelen

lilájával ölel az ősz
lettem ím szabad préda
vihet az ördög vagy isten
hó-szűz és égi céda

ott fönt és itt alant
eggyé nőtt a kárhozat
összegzi már a fenti nyáj
ami a vélt egészből megmaradt

nyílik ketté már az idő
látható egy új végtelen
lilájával benne az ősz
békesség és örök jelen

már késő

se merre se miért
a sorsok is égnek
indulni már késő
késett nemzedéknek
nincs oldó pihenés
nincs bíbor nyugalom
zúg belül szüntelen
a pokoli malom
őröli a semmit
kitartóan bölcsen
porlik sivataggá
anyám-adta földem
alásüllyed az ég
kékből sötét lepel
ünneptelen alkony
senki se énekel
megszakadt mozdulat
vak vértelen csendje
legszebb történelmünk
vesztve elfeledve
s kit maga az isten
térített a szóra
némasággá kövült
az útravalója