Gion Nándor

Kevesebb, mint három perc

Tudok egy Les Vigas nevű italkimérő bodegáról, de sohasem álltam meg előtte, Dominikával a tisztábbra magyarított változatba, a Lesz Vigasz sörözőbe tértünk be megünnepelni valamit egy verőfényes nap kezdetén. Dominika hívott meg, arra gondoltam, hogy a mindig gyönyörűen mosolygó szomszédlány megint sikeresen szigorlatozott, az utóbbi időben bámulatos rendszerességgel járt az egyetemre, csakhamar kiderült azonban, hogy egészen mást ünnepelünk, a türelmi zónák ügyében ugyanis kezdenek rugalmasabbá válni a mérvadó álláspontok, bár én az idevonatkozó híradásokból inkább azt szűrtem ki, hogy fokozódik a tanácstalanság, sorozatos ügyetlenségeket is felfedezni vélek, de a lényeg végeredményben az, hogy valamelyest feloldódott a rendőri merevség, Dominika éjszakánként már ismét kimerészkedik az utcákra, mostanában nem büntették meg, majdnem zavartalanul dolgozhat, anyagi helyzete is kezd elrendeződni, amolyan szerényebb ünnepségre is telik megspórolt pénzéből.

Neveltetésem folytán helytelenítem a női szabadosság bizonyos megnyilvánulásait, de ezt csak ritkán és olyankor is főleg áttételesen említem Dominikának, egyebek között nyilván ez is hozzájárult jószomszédi viszonyunk tartósságához és az ünnepléshez a Lesz Vigaszban. Dominika magának unicumot, nekem pedig konyakot rendelt, gyönyörűen mosolygott rám, valakik esetleg szerelmespárnak nézhettek bennünket, vagy talán családtagoknak, a szembeötlő korkülönbség miatt azt is hihették volna, hogy egy aggódó apa üldögél boldog lányával a közepesen rosszhírű sörözőben a kora délelőtti órákban. A mellettünk lévő asztalnál viszont igazi szerelmespár merengett. Ott a férfi volt a fiatalabb, kisportolt termetű, zselézetten tüskehajú fiatalember, selyemfiúnak vagy stricinek néztem, ezt közöltem Dominikával, ő kétkedve rázta a fejét, mert az illetőt még sohasem látta szakmai köreiben. A nő valamivel idősebbnek látszott, de ápolt külsejű és elegáns öltözékű volt, ruhája selymesen csillogott, az ujjain aranygyűrűk, a csuklóin széles arany karkötők sárgállottak, a fülcimpáján aranykarikák lógtak, az ékszerek első pillantásra akár sárgarézből is lehettek volna, ehhez az elegáns nőhöz azonban az igazi arany illett, még akkor is, ha ennyi ékszer terhe alatt csöndesen sírdogált, egyik aranyos kezében krémszínű likőrt tartott, a másikkal a zselézett férfiú karját simogatta, az meg bűnbánó szemmel nézett a könnyes szemekbe, és ásványvizet ivott. Halkan beszélgettek, semmit sem hallottunk, de nem is érdekelt, hogy miről suttognak, az érzelgős jeleneteket is helytelenítem, különösen ha nagy nyilvánosság előtt zajlik.

Egy távolabbi asztalnál négytagú társaság tanyázott, gyűrött ruházatú és gyűrött arcú öregedő férfiak, ők hangosan beszélgettek. Ekkor jártam először a Lesz Vigaszban, de egyből megállapítottam, hogy törzsvendégek, igen fesztelenül viselkedtek, szellemeskedtek a csapossal, közben régi élményeiket elevenítették fel az egykori javítóintézetekről, az emlékek mindenképpen jól illeszkedtek mostani külsejükhöz, futó pillantást vetettem a szerelmespárra, és átvillant az agyamon, hogy én szeretteimnek semmiképpen sem tanácsolnám, hogy aranygyűrűkkel megpakolva merengjenek hosszasan ilyen és hasonló környezetben.

Kihozták italainkat, koccintottam Dominikával, sok sikert kívántam neki éjszakai portyázásain, nem állhattam meg azonban, hogy burkoltan ne utaljak arra, talán mégis célszerűbb lenne nagyobb gondot fordítani egyetemi tanulmányaira, terjengősen elmagyaráztam, hogy hosszú távon ez mindenképpen biztonságosabb befektetés még anyagi szempontból is. Jó szándékú okításom közben az egyik törzsvendég elvitte a kiürült söröskancsókat a söntéshez, frissen telicsapolt korsókkal egyensúlyozott visszafelé, és meglökte az asztalunkat, a konyakospoharam felborult. Rosszat sejtettem, megtapasztaltam már néhány kocsmai kötözködést. A törzsvendég a habos korsókat barátai elé rakta, majd visszajött az asztalunkhoz. Hajlott háttal állt meg mellettünk, az arca nemcsak gyűrött, hanem borostás is volt, őszes, szürke szőrzete kicsit tisztátalannak látszott. Ehhez képest meglepő udvariassággal szólalt meg.

– Elnézést kérek, uram, a kellemetlenségért – mondta. – Higgye el, nem szándékosan történt.

Továbbra is kötözködési szándékot érzékeltem, de azért békülékenyen azt mondtam:

– Elhiszem.

– Engedje meg, hogy hozzak egy pohár konyakot.

– Nem szükséges – mondtam megbocsátóan. – Alig volt már a poharamban. Majd rendelek magamnak egy másikat.

A borostás arc elkomorult.

– A tisztesség azt kívánja, hogy fizessek ügyetlenségemért. Kérem, ne utasítson vissza és ne sértsen meg.

Rossz érzéseim még nem múltak el, ezért ráhagytam.

– A világért sem szeretném megsérteni.

Elégedetten bólintott, a söntéshez ment, hozott egy pohár konyakot, az asztalra tette, majd visszatért társaihoz és söréhez.

Ámulva néztem utána, ő volt a legönérzetesebb és legudvariasabb korhely, akivel valaha találkoztam. Azután ámulva néztem a tüskehajú sportember után, aki kiment az utcára, beült egy sötétbordó színű hatalmas autóba, és elhajtott. Könnyező szerelmét a Lesz Vigaszban hagyta a rengeteg arannyal.

A nagy bámészkodásban teljesen elfelejtettem, hogy hol is tartottam Dominika okításában, ő azonban kisegített, folytatta, ahol én abbahagytam. Elismerte, hogy az egyetemi végzettség hosszú távon talán biztosabb jövőt ígér, csakhogy ő rövid távon is biztonságot akar teremteni magának, meg aztán szereti a mozgalmas életet, elég fiatal és elég szép hozzá.

– Üljetek át az asztalomhoz – mondta ekkor halkan és kissé fátyolos hangon az aranyozott hölgy.

Csodálkozva és tanácstalanul néztünk egymásra Dominikával. Nekem semmi kedvem sem volt átülni a szomszéd asztalhoz, ha tehetem, mindig nagy ívben elkerülöm a likőröktől lerészegedő ismeretlen nőket, még olyankor is, ha elegánsan öltöztek.

– Nem szeretem, ha idegenek letegeznek – dünnyögtem magam elé.

– Sohasem értettem ezt a mániáját – mondta Dominika. – A hölgy bizonyára csak engem tegezett le, és engem ez egyáltalán nem zavar.

– Üljetek át hozzám – kérlelt most már hangosabban a szomszédunk.

– Bajban van szegény – súgta Dominika őszinte részvéttel. – Talán segíthetünk rajta.

Áttelepültünk hát a szomszéd asztalhoz, én rosszkedvűen és kelletlenül, Dominika viszont segítőkészen. Az elegáns ismeretlen nő megtörölte a szemét, italt rendelt mindhármunknak, majd bemutatkozott.

– Márún Barbara vagyok. Leánykori nevem Czígel. Cézével.

Dominika is bemutatkozott, én meg azt mondtam:

– Odalent a Délvidéken, mármint az országhatáron túl, elég sok Barbarát ismertem. Eredendően ugyan Borbálának hívták valamennyit, de fiatalos hevületükben Barbarák lettek, ez előkelőbben vagy szlávosabban hangzott, így próbálták belopni magukat az uralkodó nemzet szívébe. De amikor arrafelé kezdett eldurvulni a világ, gyorsan visszaváltottak Borbálára, csakhogy addigra megöregedtek és megfonnyadtak.

– Engem sohasem hívtak Borbálának – mondta Márún Barbara. – A férjem is Barbaraként ismert meg. A férjem egyébként szíriai üzletember, Márún Mikháil a neve.

Megveregettem Barbara bal karját.

– Jó nevű üzletember lehet, amennyiben ezek a súlyos fémkarikák aranyból vannak.

– Színaranyból – mondta büszkén. – Én csak színarany ékszereket viselek. Otthon még ennél is több van. De azokhoz már soha többé nem nyúlok.

– Miért? – érdeklődött élénken Dominika. – Én is nagyon kedvelném a színarany ékszereket, csakhogy…

– Mikháil egy komisz kandisznó.

– Bőkezű komisz kandisznó – pontosítottam.

– Mától kezdve látni sem akarom. Ha elmondanám, hogy mostanában hogyan bánik velem…

Leintettem.

– Ne mondja el. Elképzeljük magunktól.

Barbara rendelt magának még egy pohár likőrt, és folytatta panaszát.

– Pedig négy gyönyörű kislányt szültem Mikháilnak, mégis komiszul bánik velem. Tegnap hátrakötözte a kezemet, dróttal kötözött meg.

– Ha a gyönyörű lányok mellé szülne neki egy csúnyácska kisfiút is, Mikháil esetleg visszafogná komiszságát.

Barbarának ismét könnybe lábadtak a szemei.

– Én Norbit szeretem – mondta remegő szájjal. – De Norbi elhagyott.

– Norbi bizonyára az a zsíros fejű strigó, aki az imént eltűzött innen – mondtam megvetően.

– Ne beszéljen így Norbiról – kérlelt Barbara. – Ő nem strigó, hanem a férjem sofőrje, és nagyon szeret engem.

– Akkor miért hagyott el? – kérdezte Dominika.

– Fél a férjemtől – sírdogált Barbara. – Mikháil kegyetlen ember. Csúnyán elbánna Norbival, ha tudomást szerezne a viszonyunkról.

Ezután igen aléltan és bánatosan újabb italokat rendelt, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magam.

– Fizessünk, és menjünk innen a fenébe – mondtam idegesen.

Márún Barbara degeszre tömött pénztárcát vett elő táskájából, fizetett a pincérnek, bőséges borravalót adott, sok pénz volt a pénztárcájában. Okkal idegeskedtem. A gyűrött törzsvendégek már régen felfigyeltek az aranygyűrűkre és karkötőkre, és most a pénzt is meglátták.

– Menjünk haza – mondtam sürgetően. – A mai világban nem tanácsos aranyat és pénzt mutogatni koszolódó kocsmákban.

– Nem megyek haza – tiltakozott Barbara. – Soha többé nem akarom látni a férjemet. Dróttal kötözte meg a kezemet, és egyéb szörnyűségeket is művelt velem…

– Mi lesz a kislányokkal? – kérdezte Dominika.

– Édesanyámnál vannak. Ő majd gondoskodik róluk.

– Elviszünk édesanyádhoz – ajánlotta Dominika.

– Mikháil ott gyorsan megtalálna.

– Menjünk már a francba! – mondtam dühösen.

Dominika felemelte a kezét, igyekezett megnyugtatni mindkettőnket.

– Majd én intézkedem. Ismerek néhány csöndes panziót.

Azzal már intézkedett is. A pincérrel taxit hívatott, Márún Barbarát kitámogattuk vagy inkább kivittük az utcára, lábaival engedelmesen kalimpált kettőnk között néhány centivel a járda felett. Beültünk a taxiba, Dominika csak annyit mondott a sofőrnek:

– Napnyugta.

Valahol a vasúti töltés mellett van a Napnyugta, kétemeletes, vedlett falú panzió, nem kimondottan vendégcsalogató látvány, de feltételezem, hogy Dominika már többször járt itt, rábízhattuk magunkat. Kiemeltük Barbarát a kocsiból, és besegítettük a házba. Az ajtó mellett sokat tapasztalt öreg portás ült, kedvesen rámosolygott Dominikára, de amikor megtudta, hogy a félig alélt Barbarát szeretnénk nála elhelyezni, sajnálkozva széttárta karjait, és közölte, hogy nincs üres szobájuk.

Visszamentünk a taxiba.

– Túl korán megmutattuk a személyzetnek – mondtam bosszúsan.

– A Ligeti Lugasban majd másképpen rendezzük el a dolgot – biztosított Dominika.

A taxis értett a szóból, vitt bennünket a Ligeti Lugasba, ami háromemeletes, legjobb esetben másfél csillagos szálloda egy kis park mellett. Barbara csöndesen bóbiskolt, mire odaértünk, Dominika megpaskolta az arcát.

– Adjál ötezer forintot.

Az asszony felnyitotta a szemét, és készségesen elővett táskájából ötezer forintot. Dominika besietett a szállodába, pár perc múlva már jött is vissza egy szobakulccsal, amelynek karikáján almanagyságú fagömb lógott.

– A 8-as szoba a tiéd – mondta Barbarának. – Holnap délig ki van fizetve. Mehetünk.

És mentünk szorosan – hármasban. A Ligeti Lugas előcsarnokában egy kevésbé gyanakvó fiatal portás figyelt bennünket, kicsit elképedt, amikor meglátta rozzant vendégét, de nem szólt semmit.

Becipeltük Márún Barbarát a 8-as szobába, leültettük az ágyra. Az ágyon kívül volt ott még egy éjjeliszekrény, egy mosdókagyló és néhány kampósszög a falba verve, praktikus ruhaakasztóként.

Dominika is leült az ágyra, gyöngéden abajgatta az elfáradt asszonyt.

– Itt kipihenheted magad – mondta neki kedvesen. – Azután tiszta fejjel majd eldöntöd, hogy mit csinálsz a továbbiakban.

– A taxit én fizetem – mondta Barbara. – Tízezer elég lesz?

– Elég lesz.

Átadott tízezer forintot, Dominika pedig megkérdezte tőle:

– Hol lakik az édesanyád?

– Oda sem mehetek többé – mondta Barbara. – Mikháil egyből rám találna, és megint komiszul bánna velem.

– Édesanyád aggódni fog miattad – győzködte Dominika. – Legalább a telefonszámát mondd meg. Felhívom, és megnyugtatom, hogy jól vagy.

A telefonszámot hajlandó volt elárulni, Dominika előkapott egy kis noteszt, felírta a számot, ezután egy másik lapra felírt egy másik számot, ezt a lapot kitépte, és az éjjeliszekrényre tette.

– Ha véletlenül bajba kerülnél, ezen a számon felhívhatsz bennünket.

– Köszönöm – mondta Barbara.

Dominika felállt, elégedettnek látszott. Szeretett önzetlenül jótékonykodni.

– Most elmegyünk – mondta. – Zárd be utánunk az ajtót, és ne engedj be senkit. Rosszindulatú emberek is járkálhatnak errefelé.

– Az aranyakat is ajánlatos lenne leszerelni és kevésbé feltűnő helyen tárolni – javasoltam.

– Köszönöm – mondta még egyszer Barbara.

Felállt, imbolygott kicsit, de nem esett el. Bezárta mögöttünk az ajtót, az öklömnyi fagömb nagyot koppant belülről.

Dominika a folyosón árulta el nekem, hogy az én telefonszámomat hagyta az éjjeliszekrényen.

– Ez igazán kedves magától – mondtam rosszkedvűen. – Eddig is módfelett élveztem a szerelmetes liba dajkálását. A jövőben is minden bizonnyal örömet lelnék benne. De előfordulhat, hogy kihúzom a telefonzsinórt a falból, mihelyt hazaérek. Ha el nem felejtem.

– Nekem nincs telefonom – mentegetőzött Dominika. – Ming megígérte, hogy hamarosan bevezetteti. Ő kicsit körülményesen intézi a dolgait, de hát kénytelen vagyok eltűrni, maga is jól tudja, az ő lakásában lakom.

– Nagyon jól tudom. Mára azonban elegem van a komiszkodó arab és a körülményeskedő kínai üzletemberekből. Emellett még éhes is vagyok.

– A Lesz Vigaszban kitűnő pacalpörköltet készítenek. Szereti?

– Imádom. Igyekezzünk!

A taxival elhajtattunk a sörözőhöz, Dominika rendezte a számlát, odabent a törzsvendégek már régi ismerősként üdvözöltek bennünket.

– Fészkébe rakták a csillogó tyúkot? – érdeklődtek kedélyesen.

– Nagyon jó helyre vittük – mondtam. – Békésen pihenget. Holnapra újjászületik.

Kissé távolabb ültünk le a kedélyes társaságtól, de a beszélgetés így is folytatódott. Rajtunk kívül más vendég nem volt a Lesz Vigaszban, távolabbról is beszélgethettünk.

– Többször felbukkant már itt azzal a bájgúnárral – mondta valamelyikük. – Ekkora mennyiségű arany azonban még nem csörgött rajta. Veszélyes lehet az ilyesmi. Mindenféle emberek közlekednek a városban. Valaki esetleg megkopaszthatja. Márpedig az öregedő tyúkok meglehetősen csúnyák kopaszon. Figyelmeztetni kellene a világ gyarlóságaira.

– Már megtörtént – mondtam. – Ezentúl visszafogottabban fog csillogni. Mi pedig most pacalpörköltet eszünk, és sört iszunk hozzá. Ennyi jótékonykodás után igazán megérdemeljük.

– Megérdemlik – mondta az a borostás képű férfiú, aki nemrégen feldöntötte a konyakomat. – Fogyasszanak jóízűen és nyugodtan. Többé nem fogom meglökni az asztalukat. Szűkös anyagi kereteink nem engedik meg a többszöri ügyetlenkedést és a rendkívüli kiadásokat.

Néha teljesen oktalanul és ostobán megpróbálok összebarátkozni gyanús idegenekkel, amit azután utólag mindig megbánok. Ezúttal is ez történt.

– Szívesen fizetek mindenkinek egy korsó sört – mondtam nagylelkűen. Egyébként is úgy éreztem, hogy az egész társalgás erre hegyeződik ki.

Csönd lett a másik asztalnál. A borostás képű vendég felállt, lassan odajött hozzánk.

– Leülhetnék fél percre? – kérdezte udvariasan.

– Tessék – mondtam én is udvariasan.

Leült, az állát simogatta, az asztalt nézte, maga elé beszélt.

– Ön rokonszenves embernek látszik, uram – mondta. – Ezért nem szeretném, ha félreismerne bennünket. Engem Lékó Jánosnak hívnak. Lehet, hogy találkozott már a nevemmel az újságokban.

Kérdően felemelte a fejét, én meg röstelkedve azt mondtam:

– Elég felületesen futom át az újságokat. Általában unalmas írásokat közölnek.

– Igaza van – helyeselt szomorúan Lékó János. – Időnként azonban rólunk is írnak, főleg október 23-a tájékán. Igaz, csak rövid cikkeket, de az én nevemet már többször is kiírták. Tudja, mi vagyunk a kerület úgynevezett ötvenhatos gyermekei. Biztosan hallott rólunk.

– Alig néhány éve költöztem ide – röstelkedtem tovább. – Nem tájékozódtam még kellőképpen. A Lesz Vigaszba is ma tértem be először.

– Ötvenhat októberében igen élénk és jó szellemű gyerekcsapat gyűlt itt öszsze. Én voltam a vezérük, mert én voltam a legidősebb, akkor már a tizenötödik évemben jártam. A többiek fiatalabbak voltak, de csupa jó szellemű és jóérzésű gyerek. Itt a vasúti felüljáró melletti téren három orosz tankot és négy terepjárót égettünk ki. Benzinnel töltött sörösüvegekkel. Amolyan Molotov-koktélokkal. Én magam egyedül kiégettem egy tankot és két terepjárót. Tudja, a bandavezérnek a legjobbnak kell lennie.

Elhallgatott, várakozóan, majdnem reménykedve nézett rám. Én is hallgattam.

– Elhiszi? – kérdezte.

– Nehezen – vallottam be őszintén.

– Mások is így vannak vele – sóhajtotta csalódottan. – Pedig néha az újságok is írnak rólunk. Kár, hogy az emberek jóformán semmit sem hisznek el az újságoknak. Lecsúszott, tarháló alkoholistáknak vélnek bennünket. Sohasem vágtunk le senkit. A megrögzött kétkedőknek legfeljebb fogadást ajánlunk. Régi reflexeink ugyanis megmaradtak. Ha ez meggyőzi önt, és ha úgy kívánja, fogadhatunk egy rekesz sörben, hogy három percen belül minden segédeszköz nélkül felbontok egy üveg sört, kiiszom, megtöltöm benzinnel és felrobbantom.

– Ne tegye ezt! – riadozott Dominika. – Nagyon kérem, ne tegye!

Lékó János értetlenül nézett rám.

– Mi baja van a kisasszonynak?

– Bonyolult eset – mondtam, majd kissé zagyván magyarázkodni kezdtem. – A kisasszony egy becsődölt szemüvegboltban lakik, pontosan a lakásom alatt. Szépen berendezkedett ott. A bolt egy Ming nevű kínai mandariné, aki emellett felvásárolt még néhány becsődölt üzlethelyiséget az utcánkban. Hetekkel ezelőtt valakik robbanópalackokat dobtak be ezekbe az üres boltokba. Így aztán érthető, hogy a kisasszony riadozik a Molotov-koktéloktól.

– Hallottam ezekről a gyújtogatásokról – mondta Lékó János. – Nem mi voltunk. Mi kizárólag páncélosokat és terepjárókat égettünk ki. Ma meg legfeljebb meggyőzés céljából robbantunk.

– Halasszuk későbbre – mondtam. – Majd eljövök egyszer a kisasszony nélkül.

– Nem szoktunk szép lányokat ijesztgetni – nyugtatott meg bennünket Lékó János. – A fogadást persze fenntartom. Bármikor megtalálhat bennünket. Ma este is itt leszünk.

Felállt, megköszönte türelmünket, jó étvágyat kívánt, és visszatért törzsasztalához. Dominikával jó étvággyal megettük a pacalt, tényleg finom volt, sört ittunk rá, majd jóllakottan és elégedetten hazamentünk.

Dominika feljött hozzám, hogy telefonáljon Márún Barbara édesanyjának. Én addig a fürdőszobába mentem, fogat mostam, a szokásos délutáni alvásomhoz készülődtem. A telefon melletti mondatfoszlányokból azt szűrtem ki, hogy Dominika elérte az aggódó édesanyát, megnyugtatta, hogy Barbara jól van, ép és egészséges, jelenleg igazán jó helyen, a Ligeti Lugasban pihen. Ezután Dominika is elvonult délutáni pihenőre, reményei szerint fárasztó éjszaka várt rá, fel kellett készülnie.

Legalább két és fél órát aludtam, már sötétedett, mire felébredtem, kipihenten és felkészülten vághattam neki a magam éjszakai munkájának. Villanyt gyújtottam, az íróasztalomhoz ültem, folytatnom kellett azt a novellát, ami arról szólt, hogy az üres, de céltudatosan felvásárolt boltokba irigy emberek égő kanóccal ékesített benzinpalackokat dobálnak be, de a bölcs kínai tulajdonos véget vet a randalírozásnak, a betört kirakatokat ütésálló üvegekkel biztosítja, a füstös falakat pedig újrafesteti. Ez nagyjából igaz történet, csakhogy idekívánkozott egy csattanós irodalmi fordulat, mert anélkül az egész nem ér semmit. Néhány éjszakát már átkínlódtam ezzel a feladvánnyal, most is hosszasan elméláztam a papír fölött és kissé irigykedve arra gondoltam, hogy Dominikának sokkal mozgalmasabb és érdekesebb éjszakái vannak, mint nekem. Ekkor megcsörrent a telefon. Elfelejtettem kihúzni a zsinórt a falból. Fölvettem a kagylót, egy férfi szólt bele idegen akcentussal, kellemetlen torokhangon.

– Mikháil Márún vagyok. Ezt a telefonszámot találtam a feleségem szobájában.

– Érdekes… – mondtam zavartan, bár mindjárt tudtam, hogy kivel beszélek, és azt is sejtettem, hogy miért hív az illető.

– Nem szoktam szétszórni a telefonszámomat. Tudja, én eléggé zárkózott ember vagyok…

– Maga vitte a feleségemet a Ligeti Lugasba? – kérdezte az érdes hang.

Rövid időre elhallgattam, azután visszakérdeztem.

– A felesége leánykori neve Czígel Barbara? Cézével?

Most ő hallgatott el egy pillanatra, de azután gyorsan rávágta:

– Igen. Czígel Barbara, cézével.

– Őt én vittem a szállodába. Segíteni akartam rajta.

– Sürgősen beszélnünk kell egymással.

– Azt csináljuk, éppen beszélgetünk.

– Találkoznunk kell!

Nem tetszett nekem Márún Mikháil torokhangja. A modora sem tetszett. Már szinte teljesen elfeledkeztem Lékó Jánosról, de most eszembe jutott.

– Fontos? – kérdeztem.

– Nagyon fontos és nagyon sürgős.

Igyekeztem gyorsan gondolkozni, és igyekeztem lassan válaszolni.

– Rendben van… Egy óra múlva a Lesz Vigasz sörözőben leszek… Ez egy igazán szemrevaló vendéglő. Tudja, hogy hol van?

– Megtalálom – mondta magabiztosan Márún Mikháil.

Vége szakadt a beszélgetésnek, néhányszor körbejártam a szobámban, hosszasan eltöprengtem, hogy örüljek-e vagy inkább bosszankodjak a telefonhívás miatt. Arra mindenképpen jó ürügyet szolgáltatott, hogy félbeszakítsam irodalmi alkotómunkámat, ennek tehát örültem, a türelmetlen torokhangból azonban burkolt fenyegetést véltem kihallani. Kinéztem az ablakon. Csöndes sétálóutca a miénk, kandeláberekkel, szökőkúttal és padokkal, sötétedés után azonban kevesen sétálgatnak errefelé, egyedül Ming jelenik meg rendszeresen, a robbantások óta éberen szemmel tartja újrafestett érdekeltségeit. Ezen az estén is ott ült az egyik padon a szökőkút közelében. Tébláboltam még egy ideig a lakásban, elrendezgettem papírjaimat az íróasztalon, elszívtam három cigarettát, belelapoztam az újságokba, ezúttal sem találtam egyetlen érdekes cikket sem. Aztán elindultam.

Először Minghez sétáltam, barátságosan üdvözöltem, ő barátságosan visszaköszönt, és nyájasan rám mosolygott, ahogyan az öreg kínaiak szokták.

Azonnal a tárgyra tértem.

– Maga otthonosan mozog bizonyos körökben – mondtam némileg hízelgően. – Ezekből a körökből én jóformán születésemtől kezdve kirekesztődtem. Ismer egy Márún Mikháil nevű szíriai üzletembert? Ő fordítva, Mikháil Márúnként szokott bemutatkozni.

– Hallottam róla – mondta az öreg kínai, és már nem mosolygott.

– Egy órával ezelőtt felhívott telefonon. Kellemetlen torokhangon beszélt.

– Ki kellett volna húznia a telefonzsinórt a falból.

– Szándékomban állt, de megfeledkeztem róla, örök életemben szórakozott és feledékeny voltam. Az esernyőimet is folyton elhagyom. Szóval ki ez a Márún Mikháil?

Ming előbb megszemlélte a szökőkutat, végignézett a sétálóutcán, majd meglepő egyenességgel válaszolt.

– Pöffeszkedő sivatagi patkány. Komoly üzletemberek nem állnak vele szóba.

– Én sajnos nem vagyok komoly üzletember – mondtam bosszúsan. – Találkozót beszéltünk meg.

– Mondja le.

– Nem tehetem. Megígértem. És én szavatartó ember vagyok. Ha egyszer megígérek valamit… Szóval büszke vagyok arra, hogy mindig állom a szavamat. Lehet, hogy ezért nem lett belőlem komoly üzletember?

A bölcs öreg kínai erre már semmit se válaszolt, mélybarna szemekkel nézett rám, szemeiben őszinte szánalmat véltem felfedezni.

Mégis elmentem a Lesz Vigaszba. A sörözőben sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, mint napközben, itt nyilván sötétedés után kezdődik az igazi élet. Fiatal fiúk és lányok hangoskodtak az asztaloknál, nevetve járkáltak ki-be az ajtón, szemlátomást jól érezték magukat, és az állítólagos ötvenhatos gyerekek is megszaporodtak, nyolcan ültek törzsasztaluknál. Leültem hozzájuk kilencediknek.

Egyáltalán nem lepődtek meg, sőt az volt az érzésem, hogy vártak rám, holott eredetileg nem akartam eljönni, Márún Mikháil telefonhívásakor döntöttem másképpen.

– Tehát még mindig kételkedik – állapította meg szinte bánatosan Lékó János. – Pedig én a tiszta igazságot meséltem el magának.

– Szeretek mindenről megbizonyosodni – mondtam. – Utálom a bizonytalanságot. A bizonytalanság rongálja az idegeimet, és olyankor nyugtalan lélekkel alszom.

Lékó János megértően bólogatott, és mintha elérzékenyült volna egy kicsit.

– Élénk gyerekek voltunk – mondta. – Sokkal élénkebbek, mint ezek a fiatalok itt körülöttünk. És átéltünk néhány szép napot, csakhogy akkoriban kevés volt a benzin és az üres sörösüveg. A szép napok elmúltak, minket meg begyűjtöttek, és különféle javító-nevelő intézetekbe raktak bennünket. Hosszú évekig javítgattak valamennyiünket, és igen gyötrelmes nevelési módszereket alkalmaztak. Megfizettünk a szép napokért, elhiheti.

– Ezt elhiszem.

– Később sem kényeztettek bennünket. Én vittem legtöbbre valamennyiünk közül. Postásként mentem nyugdíjba az Északi Járműjavítóból. A többiek főleg segédmunkásként csákányoztak, a szerencsésebbek legfeljebb a bakterségig jutottak. Az efféle munkákban megráncosodik az ember bőre, koszos lesz a ruhája.

– Én ma is bakter vagyok – szólt közbe valaki az asztal végéről.

– A végére kissé toprongyosak lettünk – folytatta Lékó János.

– Igaz, az utóbbi években néha dicsérőleg írnak rólunk az újságok, de szűkös anyagi kereteink nem tágulnak, így hát fogadásokat is kötünk kétkedő emberekkel.

– Állom a fogadást – mondtam.

Lékó János majdnem ugyanolyan szánalommal nézett rám, mint a bölcs öreg kínai a szökőkút mellett.

– Elveszíti a fogadást, uram. A fogaim még jók, a fogaimmal fogom felnyitni a sört…

Hirtelen elhallgatott. Valaki megszólalt mögöttem.

– Ő az. Megismerem.

Megfordultam a székemen. A sportos testalkatú Norbi és egy alacsony, kövér, vékony bajuszos, barna arcú ember állt mögöttem. A vékony bajusz megmozdult, a kövér ember azt mondta:

– Mikháil Márún vagyok. Én telefonáltam.

– Megismerem bársonyos hangjáról – mondtam.

– Sürgősen beszélnünk kell.

Lékó Jánoshoz fordultam.

– Elnézést. Mindjárt visszajövök. A fogadás áll.

Norbival és Mikháillal kerestünk egy üres asztalt, leültünk. Ők ketten az asztalra könyököltek, és igen barátságtalanul meredtek rám.

– Maga nem cigány – mondta némi csodálkozással Mikháil.

– Nem – mondtam meglepetten. – Egyáltalán nem vagyok cigány.

– Engem úgy informáltak, hogy két cigány vitte be a feleségemet abba a mocskos szállodába – krákogta Mikháil.

– Az információkat mindig gondosan le kell ellenőrizni – mondtam. – A rendőrök és a politikusok is ezt vallják. A könnyelmű hiszékenység megbosszulja magát.

Márún Mikháil majdnem mentegetőzni kezdett.

– Szerintem Budapesten túl sok cigány gyűlt össze, és ahogyan viselkednek…

– Mások szerint viszont túl sok az arab és a kínai – mondtam. – De Budapest előítéletektől mentes, nagyszívű város. Mindenkit befogad. Nekem is nagy szívem van. Nem egészen akkora, mint ennek a gyönyörűen koszos városnak, de azért elég nagy.

– Ne merészeljen gúnyolódni! – förmedt rám Norbi, akinek délelőtti bűnbánó arca egyszerre marconára változott.

– Egyáltalán nem gúnyolódom. Csupán büszke vagyok a nagy szívemre.

– A feleségemet kirabolták – mondta torokhangon Márún Mikháil. – Elvették a pénzét és az ékszereit.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, megpróbáltam gyorsan felidézni Dominika tevékenykedését a szállodai szobában. Aztán kis híján elszégyelltem magam.

– Arannyal beborítva hagytuk Czígel Barbarát – mondtam sértődötten.

Mikháil vontatottabb beszédre váltott.

– A feleségem remek asszony, és én nagyon szeretem. Néha azonban komisz disznónak nevez, és ezt követően általában ostobaságokat csinál. Mindig megbocsátok neki, ezt még az anyja is méltányolja, ezért szólt nekem, hogy a Ligeti Lugasban találom meg a lányát. Kifosztva találtam rá, de mivel nagyon szeretem, ismét magamhoz vettem, és ezennel visszakérem a pénzét és az ékszereit. Különben…

– Különben?

– A kocsma mögött van egy gazos udvar. Hármasban kimegyünk oda, Norbi átöleli magát, egyenként eltördösi az ujjait, aztán a csuklóját, később esetleg a lábát is. Norbi nagyon erős és bátor ember.

Sokszor magam is csodálkozom, hogy válságos helyzetekben néha milyen higgadtan tudok viselkedni. Később ugyan megremeg a gyomrom, de most nem volt később, tehát nem ijedhettem meg. Fél szemmel láttam, hogy Lékó János a söntés mögé megy, fogával felnyit egy sörösüveget, szájához emeli, és nagy nyeldekléssel issza a sört, majd eltűnik. Igazodtam a lassú beszédhez.

– Norbi bátorságáról hallottam már. Tulajdonképpen tanúja is voltam bátor viselkedésének. Csakhogy nekem is vannak erős és bátor barátaim.

– Ezekre a lerongyolódott félemberekre gondol? – kérdezte Mikháil.

– Ők csupán kedves ismerőseim. Mostanában közösen átértékeljük a történelmi eseményeket. Az igazán erős barátaim másutt vannak.

– Hol?

– Hát… például egy szökőkútnál. Mingnek hívják az illetőt, a híres császári dinasztia leszármazottja.

Márún Mikháil kicsit meghökkent, de nem billent ki kellemetlen modorából.

– A csontok eltörése még így is fájdalmas lesz.

Ekkor üvegcsörömpölés hallatszott az utcáról, egy női hang azt sikoltotta:

– Tűz van!!!

Aztán már többen kiabáltak.

– Ég az autó!

Mindenki kirohant a sörözőből, én is kimentem. Egy sötétbordó színű limuzin jobb oldala lángolt. A csapos poroltó palackkal szaladt ki, habot fújt a tűzre, a lángok kialudtak. Mikháil és Norbi beugrott az immár kétszínű bordó-fekete gépkocsiba, és elhajtottak. Zsibongó fiatal fiúk és lányok maradtak az utcán a Lesz Vigasz előtt, mögöttem pedig megszólalt Lékó János.

– Csontig kiégethettem volna a flancos autójukat. De csak mellédobtam az üveget, éppen csak megpörköltem az oldalát. Nem szeretek feleslegesen károkat okozni. Figyelmeztetésnek talán ennyi is elég.

– Megrendelheti a söröket – mondtam. – Fizetem.

– Megszűnt a bizonytalansága?

– Megszűnt.

– Aludjon hát nyugodt lélekkel.

Két napig nyugodt lélekkel aludtam, és dolgoztam is derekasan, a palackos novellához egészen tetszetős duplacsavart találtam ki. A harmadik napon azonban becsengetett hozzám Dominika, magával hozta Márún Barbarát is.

Nagyon dühös lettem a mosolygós szomszédlányra. Barbarán most jóval kevesebb arany csillogott, mint első találkozásunkkor, de így sem tudtam a szívembe zárni. Csak az előszobába engedtem be őket, igen morózusan álltam előttük, állva beszélgettünk.

– Barbara ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk magához – mentegetőzött Dominika. – Nagyon fontos dolgot szeretne mondani.

– Mondja nagyon gyorsan. Elfoglalt ember vagyok.

– A férjem elnézést kér bárdolatlan viselkedéséért – mondta Barbara. – Az ékszerek megkerültek, és a pénz is. Hiánytalanul.

– Kinél volt?

Márún Barbara szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Norbinál. Az a hitvány alak követett bennünket, és amikor mélyen elaludtam a szállodában, egyszerűen kirabolt.

– Hol van most a bátor szépfiú?

– Kórházban. Törött ujjakkal és törött karral. Mikháil pedig rendkívül kedvesen viszonyul hozzám. Egyáltalán nem komiszkodik, és szeretné meghálálni, amiért maguk olyan rendesen viselkedtek velem. Dominikának küldött egy arany nyakláncot arany félholddal.

– Egy aranykeresztet is kértem hozzá – mondta Dominika.

– Magának pénzt kínál fel Mikháil a szívességért – mondta Barbara.

Kicsit megenyhültem, de ezt igyekeztem nem kimutatni.

– Ingyen szoktam jótékonykodni embertársaimmal – mondtam. – Bár… egy láda sör árát elfogadnék. Nekem is ennyibe került a szívesség.

– Ez nevetséges! Mikháil jóval több pénzre gondolt.

– Legyen két láda sör ára. Semmivel se több.

– Húszezer elég lesz?

– Elég.

Márún Barbara átadott húszezer forintot, én meg ezt követően jóformán kituszkoltam őt is, Dominikát is a lakásból.

Este megint elmentem a Lesz Vigaszba. Leültem az 56-os gyerekekhez, és azt mondtam:

– Múltkor nem mértem az időt.

Elképedve bámultak rám, Lékó János pedig kicsit megsértődött.

– Ismét fogadni akar? – kérdezte.

– Megvan rá a fedezetem.

– Jöjjön velem – mondta ingerülten, és felpattant a székéről.

Követtem a söntés mögé. Lékó János felkapott egy sörösüveget, fogaival lepattintotta a kupakot, hatalmas kortyokban kiitta a sört, egy műanyag kannából benzint töltött az üvegbe, meglepően fehér és tiszta zsebkendőt rántott elő a zsebéből, benzint öntött rá, bedugaszolta az üveget, kisietett a gazos udvarra, meggyújtotta a zsebkendő csücskét, és elhajította a Molotov-koktélt. Az üveg darabokra tört, a kiömlő benzin lángra lobbant.

Mértem az időt. Nem egészen három perc alatt zajlott le a meggyőzési művelet. Teljes bizonyossággal megnyugodhattam. Jó szívvel kifizettem a második rekesz sört is. A két rekesz nem került húszezer forintba. Tulajdonképpen nyerésben vagyok.