Jánosi Zoltán

Serfőző Simon: Gyerekidő

Könyves Kálmán Kiadó, 1999

Az indulásától erős szociális érzékenységű Serfőző Simon műhelyében régóta értek, s a hetvenes évek közepétől napvilágra is törtek a magyar valóságot a versben lehetségesnél szélesebb összefüggésekben, más műfaji látómezőkből faggató írások is. Előbb riportkötettel (1978), majd drámagyűjteménnyel (1987), később irodalmi igényű publicisztikákkal (1994) jelentkezett, 1986-tól pedig az önéletrajzi ihletésű regény is kifejezési formájává lett. A szomorú tényekkel és baljós előjelekkel teli történelmi időt érzékelő író a szocializmus mind nyilvánvalóbb kudarcaira reflektálva a társadalmat szélesebb optikával befogni képes műfajok felé fordult. Költői életművével párhuzamosan egyre markánsabb vonásokkal fejlődött ki munkásságának ez a vonulata, s ezáltal Serfőző a kelet-magyarországi irodalom egyik legnyugtalanabb, magát a legkülönbözőbb műfajokban próbára tevő alkotója lett. Nem csupán lírikusi alkatának kortérképező határait, hanem a kortárs líraelmélet „elvárásainak” medrét is szűknek érezte művészi mozgásteréhez az eredendően közéleti-szociális írói habitusa számára.

Gyerekidő (1999) című regénye részint szerves folytatása szociografikus írásainak, részint pedig szintézise. A verseiben, esszéiben már jóval korábban ott élő vonások: a vidék szikár szegénységének, történelmi sújtottságának, a lélegző életből való kiebrudaltságának elemei a személyes emlékek ívén szerveződnek egységgé benne. Szerencsésen találva meg azt a prózapoétikai sávot, ahonnan versek, drámák, riportok után regényíróként is autentikusan szólalhat meg: a vidéki Magyarország társadalmi talajáról kisarjadt motívumokat a magát újra a gyerekkorába stilizáló alkotó mintegy magaslatról megítélve rendezi el. Egy gyerek szemével s számos prózaműfaj elemeit ötvözve úgy ad pontos és bensőséges látleletet szülővidéke ötvenes éveiről, hogy a tanyasi parasztcsalád – szülei és önmaga – mindennapi tragédiáiba az egész népréteget ért csapássorozatot, annak mintegy történelmi végkifejletét sűríti bele. E mikrokozmikus térben jeleníti meg és nagyítja ki a tágabb Magyarország drámáját is. Társadalmi típusok, morális és lélektani konfliktushelyzetek, a világra ébredés önfeledt gyermekidejébe tolakodó kommunista „országépítés” parasztgyötrő szituációi keringenek föl az emlékezés teréből, s a művészi alakítás lepárlóiba jutva ezek szólítják meg – talán utoljára – azt a kivérzésre ítélt világot, amiről Galgóczi Erzsébet Vidravasa óta alig született informatív mű. Amiről Serfőző ír, sohasem fikció, hanem megrázó és eleven léttapasztalat. A mű tematikai fókuszába helyezett világ: a művészetbe nyersen átömlő személyes és történelmi idő, az az idő, a kommunista erőszak első szakasza, amikor a Derkovits Dózsa-képein örök kiáltássá rögzített „büdösparaszti” sors végső pontjához közeleg. A gyereket is kizsigerelő paraszti világot ugyanakkor nem csupán a Rákosi-idők politikája, hanem saját történelmi „tehetetlenségi nyomatéka” is a földhöz tapasztja, a mű ezért lesz a kétszeresen is a nyomorúság sarába ragasztott magyar paraszti lét jelképessé növő rajzolata. A kiürülő, az országközépi végek, a szétvert tanyák keserves látványaira a hagyományos paraszti élet megszűnésének képei hullanak, együtt az ötvenes évek iszonyú tarolásával a gazdaságban és a lelkekben. Annak a forradalom felé sodródó vidéki Magyarországnak az arcát mutatja fel Serfőző, amely jóval inkább gyarmat már, mint haza, s a szülők figuráiban már csak halványan rémlik fel az a századokon át alakított, a munkához való viszonyt meghatározó, alkotáselvű európai tradíció – mint kiveszésre ítélt értéktartomány –, amit a történelem brutalitásával szemben a szülők mégoly heroikus erőfeszítéssel sem tudnak már képviselni. Az értékmentés és a kötődés etikáját hasonló erővonalakon fogalmazza meg regényében a szerző, mint egykor Nagy László a Rege a tűzről és jácintról című hosszúversében, az anya és az apa zihálásai „rikítanak tanúságot a kornak”, s ezáltal lesz a mű egy tönkretett generáció irodalmi emlékműve is.

De korántsem csak egy havas-deres kor fojtogató atmoszférájának sajátos felmutatása, a vonatkoztatottság erős történeti szálai és a látásmód dokumentatív hitelessége miatt érdemel figyelmet ez a könyv, hanem azért is, mert a magyar élet fehér foltjára pillantó, igazi gyerektörténetet is ad. Többféle színt egyesítő műfaji prizmája közepéről mindenünnen a történelem menetébe, a gyarmati időbe fagyasztott gyerekidő tűnik át. A dikciót s a történetszövés kanyarulatait is a maga képére formálja, a regényműfaj finomabb jegyeivel együtt. Az író, miközben a magyar és a világirodalom nagy gyerekkönyveire tekint, Molnár Ferenc, Móricz, Karinthy, Rideg Sándor, Tamási vagy akár a tengerentúliak ifjúsági regényeire, műalakításának alapvető esztétikai ösztönzőit – s írói eljárása ebben hasonlít a Pomogáts Bélától elkeresztelt, Tersánszky-féle „vadregényéhez” – mégiscsak abból a kisvilágból emeli fel, ahonnan vétetett. A heterogén vonásokat egységbe gyúró műfajszervező erő, vagyis a szerzői világlátás pozícióját kijelölő ontológiai státus így végső soron nem más, mint a zagyvarékasi por, ami – akár Sinka „barbár költészettanába” a kolompszó, szél és jajgatás – elemi természetességgel szűrődik át Serfőző regénypoétikájába. Műforma, nyelv, a világképet és a poétikai koherenciát megteremtő érintkezési pontok halmaza is annak a világnak a mélyéről kavarodik fel, amibe az író beleszületett, s ami az ötvenes évek magyar társadalmát formáló ázsiai elvek révén, a családon keresztül, szinte az elviselhetetlenségig fokozta a gyerek kiszolgáltatottságát. Azt az egyszerre személyes és aktuális, noha a magyar históriában már a második jobbágyságtól jegyzett s az adott időben végzetessé transzformálódó történelmi krízist, amit kizárólag a gyerekség állapota fényezhet át.

Serfőzőnek a  szociális és történeti koloncokat vonszoló emberre vetett tekintete és a sajátos gyerektörténet-optika miatt a regény nem csupán hiteles, hanem bensőséges és szórakoztató is. Meg tudja idézni Tamási Áron archaikus derűjét, Szabó Pál tündéri fényeit, Tersánszky vagány hősképzését, és úgy fogalmaz meg kőkemény ítéleteket az ötvenes évekről, hogy mindezt a nyomorúságon áttörő mítoszba is ágyazza. Minden együtt van ebben a könyvben, ami izgalmas ifjúsági művé avathatja: tekergés, büntetés, játék, verekedés, iskola, kiszolgáltatottság, nagy lelki tusák és röhejt kiváltó csínytevések. Az örök gyerekség attitűdjei, amelyeket – hogy ne csak a magyar rokonságot emlegessük – Mark Twain kópéi, Kästner kisokosai, Steinbeck „kedves csirkefogói” honosítottak meg az irodalomban. Ezek a mosolyok csillannak a „nagyok” világának őrületére, amit egyszer az atyai nadrágszíj, másszor a komor tárgyalóteremmé táguló tanári szoba testesít meg fenyegető hatalomként. Mégis úgy formálódik ifjúsági művé a szöveg, hogy mélyszerkezetében az első szavától az utolsóig érzékletes és dokumentatív erejű korrajz is marad.

Szorosan a kor valóságához tapadva, a stilizálásban csak alig emelkedve az elemi történések nyomvonalai fölé, az eseményszelekció, a nyelvhasználat és a gyermeki szemlélet imitációja révén válnak irodalommá az adott társadalmi-földrajzi környezetben megrekedt élet tartalmai, így a mű a magyar vidék történelmi tönkremenetelének modelljét is adja. A szülői ház és környéke, az ötről a hatra nem jutó, küszködő emberek, az egyke, a külső erők fosztogatása, a kényszerű önsanyargatás szinte állati hajszájának látványai egy népréteg történeti űzöttségének eleven példázatává nőnek. Az itt felcseperedő gyereket ért lelki traumák színképét nézve a szociografikus, az önéletrajzi és az ifjúsági regényrétegek mellé akár egy negyedik, a pszichologizáló műfajé is odaírható. Serfőző kisfiúja, ide-oda hányódva gyermeki állapota, a szülői csüggedések, erőfeszítések és a társadalmi kényszerhelyzet háromszögében, hangulatok, indulatok, nagy elszánások és elgyengülések sokféle reflexével válaszol e kemény világ kihívásaira. A végső elkeseredéstől a szabadságélmény szárnyalásáig mozgatja érzékenysége, a regény szociális, biográfiai és nyelvi hitelességéhez így lélektani hitelesség is társul.

A műformálásnak a személyességet és az objektív korrajzot egyesítő összetettsége révén történelemnek és gyermeki léleknek a magyar ifjúsági regényekben szokatlanul erős ütközése esik meg. Úgy lepleződik le a történelem, hogy egyszersmind folytonosan előhívja, szinte provokálja is a gyerek lázadó gesztusait. A történelmi mechanizmus megállítása, visszafogása, kitérítése szigorodik benne elemi létparanccsá. A lázadás esélyeihez tapogatózó szándék az ösztönök, megérzések, felismerések köszörűin válik egyre élesebbé a hősben, és ez egyúttal a Serfőző költői karakterét, művészi magatartását kikristályosító emberi tapasztalatok tere is. Ennek a térnek fizikai és lelki pályái egyre táguló körökben rajzolódnak a család magnetikus pontja köré, s e kompozíciós eljárásnak köszönhető, hogy sokágú érzékletességgel tűnnek át a gyerek és szülei viszonyában kibontakozó érzelmi árnyalatok is. E folyton változó és gazdag emocionális kapcsolatrendszert a gyerek a föltétlen szeretet és az elszakadásvágy kettősségének feszítésében éli meg. A magány, az ordító szegénység gyereket is kifosztó drámájától a természet forgásával együtt élő embernek még a kutyaugatásban is gyönyörködni képes öröméig terjed az a skála, amelynek legmegrázóbb végletét az arcpirító megalázottság képei adják.

E poétikai és szemléleti dimenziókba végső soron a küzdés természetrajza ágyazódik. Az új esélyekkel érkező kisfiú egyszerre akarja a világnak bizonyítani a maga erejét és felmutatni benne a sorsváltoztatás lehetőségének jeleit is. A regény központi történetévé ezért a nyúlfogás-história válik, benne futnak össze a kiszakadásvágy rejtett erővonalai, de az adott körben a kiszakadás lehetetlenségét okozó „hurkok” allegorikus fonatai is. Itt csúcsosodik ki a szenvedés, ér véget a gyerekkor, s zárul be egyszersmind a regény. Amikor a társadalomban – gyerekközegében, családjában – magányos hős nyulakat, játszópajtásokat fog magának, akiknek aztán csaknem a hóhéra lesz, akkor a történet már e világ belső megváltoztathatatlanságáról beszél. A vergődő nyulak látványa a kisfiú egész emberi környezetének krízisét jeleníti meg. A folyamatból, melynek során a korábban titokzatos, megfoghatatlan, szabad vad előbb játszótárs, majd szaros-büdös jószág, végül mártír lesz, úgy sajog fel a belső megváltás képtelensége, hogy előkészíti a kilépés várható mozdulatát is. Az elvágott torkú, véres nyúlban nemcsak a gyerekkor mesei ideáitól búcsúzik a hős, hanem a szülői sors gyötrelmekbe hajló kilátástalanságaival is katartikusan szembesül. A szegénységbe, történelmi megalázottságba süllyedő világgal szemben ezért emelkedik a regény záróképévé az újra a barázdákban ugráló, szabadon játszadozó nyulak képe, ami egyszerre hordja magában a búcsú várható gesztusát, és villantja fel az otthonért már másutt megvívandó küzdelem s másfajta küldetések indító pillanatát is.

A Serfőző kisfiúfigurájában eszmélő lélek eleven tanúság egy fájdalmas kor peremvidékének máig köd alatt zúgó, külső és belső örvényeiről. Sorsa révén – amelynek egyes szituációit Urbán Tibor remek grafikái fogalmazzák látvánnyá a könyvben – „lélekközelből” és innen kezd beszélni az ismeretlen történelem.