Kántor Lajos
Malomkövek
közt – álmok szőnyegén
Az ismert és az ismeretlen Reményik
A
több évtizedes elhallgatás, majd az épphogy-megszólítás és az utóbbi évek
ünnepélyein divatba hozott lelkes kiállás szakaszai után – 2000-ben
elodázhatatlan a korszerű Reményik-olvasat. Reményik Sándor, akit Németh
László (1927-ben) és Babits Mihály (1940-ben) „az erdélyi költőként”
aposztrofált, megérdemli és kiállja a mai kor szintjéről történő
kritikai megméretést. Lefokozzuk, elszegényítjük ezt az életművet, ha
csupán a „karszti hazafiságot” fedezzük fel újra és újra benne. „Végvárit”
persze nem eltagadni kell, hanem történelmileg olvasni tudni. Maga Reményik
Sándor mutatott erre példát, már az 1922. december 22-re dátumozott, Legnagyobb „fiam” születésnapjára
című versében („Hegyeket is lehord a fájdalom”), még félreérthetetlenebbül
pedig 1933-ban, az „Oly idegen vagy már, oly távoli” vallomását oksági
viszonyra váltva. Tehát „Mért hallgatott el Végvári?”. A kétsoros
válaszváltozatok közül idézzük a legtömörebbet:
Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.
A
Reményik Sándor lírájában sosem külső, mindig belső parancsok teljesebb megértésére, megértetésére nyílik
alkalom a Reményik-hagyaték fokozatos feltárulásával. És ebben – a kiadás
filológiai hiányait el nem hallgatható kritikai fenntartásaink ellenére
állíthatjuk – úttörést jelentett Imre László, Imre Mária és Sövényházyné Sándor
Judit Orpheusz Könyvek-beli válogatása, pontosabban az Álmodsz-e róla? kötetrész (1990-ben). Végre megszűnt a vétó, a
talán indokolatlan rokoni-baráti féltés, a sejtéseket-sejtetéseket így magának
a költőnek a szavaival lehet helyettesíteni, közeledve a teljes
Reményik-képhez. Ez nem csupán a hosszú időn át homályban maradt
magánéleti kapcsolatokat és szerelmi költészetet (tegyük mindjárt hozzá: ezt a
nagyon sajátos, nagyon bonyolult szerelmi költészetet) teszi láthatóvá, hanem a
közéleti poétát, sőt a harcos Végvárit is alakulásában követhetőbbé
teszi.
Okfejtésünk
bevezetőjéül idézzünk két levélből, melyeknek címzettje a Reményik
Sándor érzelmi-alkotói életében oly kivételes szerephez jutott két asszony:
Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, illetve Judik Józsefné Imre Ilona. A
Kolozsvárról 1922. december 27-én Budapestre Piroskának indított levél az öt
nappal korábban írt versre rímel, természetesen prózában: „ – Hát mégis
hasonlítok a karácsonyfához. – Látja, én egész pesti tartózkodásom alatt
folyton azt éreztem, hogy egy csúnya madárijesztőhöz hasonlítok, akinek
szomorú, üres rongyait egy vézna karón lobogtatja a decemberi szél: a világ
legszomorúbb zászlója, legidétlenebb symboluma. És még hozzá, hogy még nagyobb
legyen a tragikum, erre a madárijesztőre azt mondják, hogy igazi zászló és
úgy bánnak vele. – Én nem akarok már zászló lenni… Hiába akasztanak ki annak,
hiába szerepeltetnek, csak madárijesztő mivoltomat árulom el.” A másik
levél címzettje a nagyon beteg Imre Ilonka; az 1935. május 7-i, Nagyváradról
küldött sorok a költői pálya ugyancsak elhatározó mozzanatára utalnak:
„Nagyon, nagyon jólesett, hogy Magának is tetszett az »Ahogy lehet« és társai.
És Jóskának is. És az is jólesik, hogy féltenek. Mert mégiscsak egy kis
erőt ad mindez. »Ne legénykedjék!« Drága régi szó. Köszönöm, Édes Ilonka,
hogy megint hallom. De ez már nem legénykedés, ez a tizenöt év utáni keserű
erdélyi hang. Ez legfeljebb »agglegénykedés«. – És egy kicsit kötelesség, az én
kötelesség nélküli életemben. S egy kicsit részt vállalni akarás ebben a végső itteni
nyomorúságomban. Olyan jólesett hallani azután, hogy »még egyszer ki tudta
mondani mindenki helyett a szükséges szót«, egy
versben mindazt, ami az utóbbi évek alatt felgyűlt. – Azt írják hazulról,
hogy ezt a verset mindnyájan a
Bibliájukba tették, mint annak idején Kós az »Eredj ha tudsz«-t.”
A
két levélrészlet átfogja a Végvári–Reményik-pályaívet a politikai magatartás és
közéleti költészet tekintetében, ugyanakkor meghatározó kapcsolatokra,
viszonyításlehetőségekre figyelmeztet. Úgy, töredékesen is, ahogy az Álmodsz-e róla? levélszemelvényeiben
ötvenhét lapon előttünk áll, a már ismert s az ismeretlen Piroska- és
Ilonka-verseket a költő életében megjelentekből és főként a
hagyatékból összerakva, egységbe állítva, a Reményik-örökség gondozói e
kiadvánnyal az irodalomtörténetre bízzák, hogy értelmezze Szőcsné Szilágyi
Piroska és Judikné Imre Ilonka szerepét Reményik Sándor költészetének
alakulásában. Aligha találnánk jobb példát a Reményikénél annak bizonyítására,
hogy életművek megismerése nem nélkülözheti az életrajzi elemeket. Szabó
Lőrinc és Korzáti Erzsébet kapcsolatának története – gondolom, ezt ma már
senki sem vitatja – aligha utalható át kíváncsiskodó bulvárlapok és XX. századi
„hölgyfutárok” hasábjaira; A
huszonhatodik év keletkezéstörténete megközelíthetetlen a személyes-érzelmi
kapcsolatok tisztázása nélkül. Hasonlót állíthatunk – nem véletlenül társítva
ide Szabó Lőrinc nevét – Reményik Sándor ihlető két nőalakjáról,
Szilágyi Piroskáról és Imre Ilonáról. Amiről azonban mindmáig nem esett
szó, ők nem csupán a Piroska-versekben és az Ilonka-versekben élnek tovább,
hanem mondhatni az egész Reményik-lírában. Itt, Szabó Lőrinc említése
után, nyomatékosítsuk mindjárt a második (1935-ös) levélrészletben felbukkanó
Kós Károly nevét. Bármilyen meglepő ugyanis, Reményik Sándor életműve
egyaránt párhuzamba állítható a Kós Károlyéval és a Szabó Lőrincével – és
ez a két párhuzam összekapcsolandó Szőcsné Szilágyi Piroska és Judikné
Imre Ilona szerepével Reményik életútján.
Mindkét
szeretett nő, a testvérként, alkotótársként emlegetett
festőművész, Piroska (1889–1931. okt. 28.) és a költőhöz talán
nála is közelebb álló Ilonka (1894–1935. jún. 8.) Reményik Sándor kolozsvári
életének része. Mindketten – Reményikkel (1890–1941) mind a hárman – kolozsvári
születésűek, a nemzeti alapállású keresztény (keresztyén) középosztály
tagjai (Reményik evangélikus, Szilágyi Piroska római katolikus, Imre Ilonka
református), akik fiatalon bizonyára családjukkal együtt súlyos traumaként élik
meg az 1918 végi hatalomváltást. Az Imre család 1920-ban költözik át Budapestre
– ehhez kapcsolódik az Üzenet egy
repatriáló vonat után című Reményik-vers, Imre Ilonkának ajánlva
(1920. augusztus 18-án) –; Szilágyi Piroska (1912 óta már Szőcs Jenő
mérnök felesége) és a hozzá tartozók, a költőhöz annyira közel álló
gyermek, Ádám (Webb) is persze, 1921-ben már szintén odaát vannak, egy budai
lakásban. Egy 1921. április 21-én Imre Ilonkának írt levélből idézhetjük:
„Úgy éreztem, Piroskával valami elmegy, – az utolsó, ami még Magához, magukhoz,
az én régi világomhoz tartozott…” Ilonka férjhez megy – a levelezés Reményik és
a továbbra is változatlanul szeretett asszony között folytatódik. Egyfajta
különös hármasság alakul ki – a feljegyzések szerint még az Erdélyből,
Kolozsvárról való távozásuk előtt. Ezúttal egy Piroskához szóló levélben
találjuk (1926. május 3-i, pünkösdvasárnapi sorok): „– Olyan jó, ha valaki hisz
bennünk magunk helyett, s pár halk
szóval, célzással értésünkre adja, hogy volt bennünk valami, ami nem veszhet el
egészen, hogy nem volt minden hiába. – Hányszor megnyugtatott Maga engem
Lélekkel és Igazságban, a Mikó-utcai könnyszerződéstől mind a mai
napig.” Szerkesztői jegyzet magyarázza a különös szóösszetételt, a
vérszerződés mintájára születettet: Imre Ilonka repatriálása előtt
kötötte meg Reményik, Piroska és Ilonka, „az egymáshoz való örök hűség
jegyében”. Valóban annyira összetartoztak ők hárman, hogy a költő a
másodiknak távozó Piroskával küldi el a címzettnek a huszonöt új Ilonka-verset!
Ilonka esküvője előtt! A távolság, egy-másfél évtized múltán pedig a
halál csak felerősíti a kolozsvári kötést. A Romon virág kötet (1935) „Szerenád oda túlra” ciklusába illeszti
Reményik egy Maeterlinck-mottóval kezdődő versét („Halottak
nincsenek”), a Kerestük ketten a
harmadikat címűt; a második szakasz érzelmes leírása tulajdonképpen
csak az alaphelyzetet tartalmazza (Budapest, Farkasrét, 1931 szilvesztere):
Mentünk
ketten a temető felé
És nem kerestünk csuda-madarat,
Csak egy friss hantot a sír-labirintben:
Testvérek ketten: a Harmadikat.
A
hármas összetartozásra versben, prózában számtalan példa idézhető. Az Álmodsz-e róla? című (fél)kötetben
a Maradj velem! után nincs évszám; az
1943-as, Révai kiadású „összes” a Magasfeszültség
(1940) köteten belül 1937-es dátumot ad. Ugyanazokat idézi fel itt a poéta,
akik 1931 szilveszterén (az egyik éltében, a másik holtában) elkísérték? A
kérdést a Reményik-filológia egyszer majd tisztázza. A mi gondolatmenetünk
szempontjából ez nem is olyan lényeges; ami fontos: magány és társra
(„testvérre”) vágyás, szeretet és hit, betegség és költészet, lázadozás és
belenyugvás összeötvözése.
Maradj
velem – hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé – –
Különben maradj Krisztus uradé – –
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
Ez a könyörgés és ez a remény – – ?
Elvitted egyiket a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
Testetlen,
szinte személytelen ez a vágy és ez a perlakedés; a harmadik versszak
félreérthetetlenül kimondja:
Elmúlhat
tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.
A
„Maradj velem!” örök kérése, keresése viszont a Reményik-líra alaphangjaként
hangzik fel – aminek korábban testesíthető, tárgyiasítható tartalma van. A
Piroska-versek a művészetben, az alkotásban való közös elmélyülést és a
családi mitológiába („Szőcsországba”) bekapcsolódást, annak alakítását
jelentik. Pünkösdi gondolatait (1923-ban) a költő így osztja meg a távol
került festőművésznővel, lelki baráttal: „A női lélek
páratlan finomságát, a jó pajtás ragyogó gyermekkedélyét és a
művésztestvér diadalmas segítő kezét egyszerre találtam meg Magában.
S mindezeken felül: a legmegnyugtatóbb,
legelfogulatlanabb természetű érintkezést, amely valaha nővel
adatott nekem, Nővel, akit az anyaság és a művészet kettős
glóriája övez, és aki azonfelül ráér a legönzetlenebb, leglelkibb barát is
lenni.” Pár hónappal később még magasabbra srófolja a vallomást: „Én nem
akarok most arról beszélni, hogy mit köszönhet az én lelkem, az én költészetem fejlődése általában Magának. Nem akarom
felemlegetni, hogy mennyire megérzik a Maga észjárásának, kifejezésmódjának,
különös fantáziájának titokzatos hatása még azokon a verseimen is, melyeknek
direkt nincs közük Magához. Ezt tudja a Jóisten és tudom én. […] Maga nekem
Mesterem volt, akár vállalja, akár nem. A legszerényebb
emlék, amit Magának állíthatok, az, hogy magammal viszem az irodalomtörténetbe,
ha ugyan kerülök valaha magam is ilyen perspektívába.”
Hogy
az erdélyi képzőművészet-történetbe bekerülhet-e a tájfestő
Szilágyi Piroska, annak megítéléséhez nem csupán néhány rossz reprodukcióból
kellene ismerni munkáit; de hogy Reményik magával viszi (hozza) az
irodalomtörténetbe, az már valószínűnek látszik. Még akkor is, ha a
jelentősebb Reményik-versek ihletője a másik kolozsvári nőalak,
Imre Ilonka. Igaza volt a költőnek, amikor egyik levelében (1924. március
5.) így intette az utókort: „Szőcsné nem kerülhet másképpen az irodalomtörténetbe,
avagy a kritikusok tollára, mint ami a valóságban: az én drága, önzetlen, szép
és jó Testvérem Lélekben, Igazságban, Művészetben, indítóm a magasságok
felé, búvártársam a tenger fenekén, barátom és kalauzom a problémák
sziklavilágában.” És Imre Ilonka? Az ő hiánya a Piroskáéhoz hasonlóan – de
annál erőteljesebben is – befolyásolta a „karszti hazafiság” poézisét.
Nyolc sor (Az őr) az „Amit a
hontalan a hazába üzen” ciklusból:
Egy
lándzsás árnyék a húnyó napon:
Én az emlékeimet őrzöm itt,
A Maga kihűlt, drága lábnyomát
Ilonka – s a szélbeszórt álmait.
Mert Magából valami ittmaradt,
Ami csak Erdélyé meg az enyém.
Lándzsás árnyék a bíboros napon:
E láthatatlan kincset őrzöm én.
Az
őrszerep persze jóval több Reményik számára, mintsem a magánszférába volna
utalható – ő valóban Erdély magyarjaihoz akart és tudott szólni. A mélyben
azonban mindvégig ott van, amit csak ő őriz: a legszemélyesebb, a
legbensőbb emlékek, érzések. Jöhet „új rendelése az otthoni rögnek” – a
gyógyíthatatlan hiány nem iktatható ki, nem altatható el. Innen származtatható
Reményik Sándor lírájának elégikus jellege. Az Üzenet egy repatriáló vonat után életrajzi igazát a Mióta elment… hét sora teljesíti ki:
Mióta
elment az a bús vonat:
Én megállítottam a sorsomat,
És megállítottam az életem,
És nappal, éppenúgy, mint éjjelen
Csak írok, írok lélegzettelen. –
Maga mögöttem áll és mosolyog:
„Szegény fiú! – Hát mégis
szerelem?”…
És
ez nem költői szerepjátszás; ez átléphetetlen „epizód a nagy tragédiából”.
Újabb hét sor, publicisztikusabb fogalmazásban:
Én itt –
és Maga ott.
Az átok, mely egy népre nehezül,
Kettőnk sorsában hogy megtestesül!
Nekünk egy nemzet fájdalma jutott.
Ám azért emeljük fel a fejünk,
Az Isten bizonyságot tesz velünk:
Mi is névtelen mártírok vagyunk.
Az
itt és az ott, „Pesti tavaszban – az erdélyi ősz”, „A Szamosból egy csöpp
a nagy Dunában” – végigkövethető az Ilonka-versekben. A szerelmes versek
hosszú sorában. (Ismét Reményiket idézve, az 1922. május 21-én Judikné Imre
Ilonának írt levélből: „Néha, mikor boldog-boldogtalan emberek nyaggatnak,
hogy mégiscsak furcsa dolog, hogy egy költőnek ne legyenek »szerelmes«
versei – csendesen mosolygok magamban és azt gondolom: ha ti tudnátok, hogy milyen verseim vannak nekem! Olyanok,
hogy ti nem is álmodtok olyanokról!”) És
végigkövethető természetesen a levelekben. Ezekből állítható össze a
történet: a szeretet megvallása és a tartózkodás (a költőé), a „nem
gyűrűbe véstem” magatartás, a közös otthon nem vállalása –
félelemből? –, helyette a felkínált halhatatlanság: „De hát nem otthon minden költemény?” Az önámítás
tulajdonképpen ideig-óráig sem hat; még Ilonkának írja le (élete egyik
mélypontján, Nagyváradon, betegen, 1929 májusában): „Mielőtt ide jöttem
volna, otthon az utolsó hetek képtelen lelki harcok között teltek, hogy mit
csináljak. Józsi írt még levelet, de – amit ő még tanácsolt volna, azt sem
elfogadni, sem abba belekapaszkodni nem bírtam. Az egész életmód megváltoztatására
gondol, ami ma már lehetetlen, sőt az én hitem szerint mindég is az volt.
Házasság stb. Képtelen dolgok, de mégis felforgattak bennem mindent, ami az
életem elhibázottságára vonatkozott.” Aztán 1935 júniusa után már nincs kinek
vallomást tennie. Ilonka testvérét, dr. Imre Kálmánt szólítja meg – hogy
önmagába nézhessen: „»Csak így…«: ezzel az érzéssel, mely mégis csak
legközelebb járt egy nagy, tiszta szerelemhez – Ő ajándékozott meg engem.
Kimondhatatlanul jó volt hozzám mindig. Ha én egészen más ember vagyok – talán
merhettem volna egy rövid életre a magaméhoz kötni az övét. Így egy élet
helyett csak verseket adhattam neki is.”
És
ezután adja a legnagyobb verseket – Ilonka emlékének és a XX. századi magyar
irodalomnak. Közel és távol, élet és álom, a birtoklás módján morfondírozás és
az elveszítés fájdalma, bátorság és gyávaság végletei közt vergődve a
hétköznapokban vesztes a lírában győztesnek bizonyul: megszületik igazi
költői remeklése, az Álmodsz-e róla?
(1937). De már előtte öt évvel, Piroska halálévfordulója közeledtén (1932.
október 16-án) megírja egyik legkeserűbb önvizsgáló versét, Holdnak is rossz voltam címmel. (Nem
szerepel a Sövényházyné Sándor Judit és Imre Mária gyűjteményében.) A
romantikus elemek (idézőjelbe téve: „istenarcú lény”, az „őrült sár”)
nem hiányoznak a versből, csillagrendszer, Nap, Fény, vak bolygó, tejút,
tenger emlegetése mind arra szolgál, hogy önmagát ostorozza, kisebbítse:
Csillagrendszernek
tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak – holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Az
utolsó részből aztán jószerével eltűnnek a hagyományos verskellékek,
áttör a romantikán a személyesség – valódi „szerenád” születik, „odatúlra”:
Csak
Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pirkadat,
Alázatos és szent örömben égve, –
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.
Az Álmodsz-e róla? rafináltabb – és közvetlenebb
vallomás. Aligha túlzás ezt a verset a magyar szerelmi líra legelső
vonalában emlegetni, Szabó Lőrinc hatalmas ciklusa, A huszonhatodik év közelében. (Egyébként épp 1937-ben Reményik
Szabó Lőrinccel – és Kodolányival, Gyergyai Alberttel, Hevesi Andrással,
Illés Endrével – együtt kapott Baumgarten-díjat; Radnóti Miklós és a
művészettörténész dr. Balogh Jolán Baumgarten-jutalomban részesült.) Nem
tudom, van-e párja a világlírában e vers választott – az élettől diktált –
alaphelyzetének: a költő az elveszített kedves hites férjével verseng a
fájdalomban, a veszteség nagyságában; mi több, versét „az élő
hitestársnak” ajánlja, és el is küldi neki a kéziratot. A megvalósítás méltó a
versgondolathoz. A halottért-vetélkedés, az élővé-visszaszerzés kísérlete
tulajdonképpen két, illetve három ember érzelmi történetének objektív leírása,
„csupán” az „Álmodsz-e róla” kérdés ismétlődése emeli a megélt valóság
fölé. Az összegzés pedig:
Álmodtam
róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha.
Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
Ennél
többet, a költői életmű e részének lezárását már csak egy helyen
találjuk: a Mit akartam? soraiban. (A
kiadatlan – és a részben kiadott – verseket és a levélszemelvényeket közreadó
kötet szerkesztői jó érzékkel teszik ide a pontot; talán magának
Reményiknek az akarata szerint?)
Eleresztettem
mindenki kezét,
Aki enyémet fogta volna –
Aki hajának sátorával betakart volna.
Így maradtam a csillagos
Végtelen éggel betakartan – –
Én Istenem, mit is akartam,
Mit akartam??
A
„mit akartam?”-nak van egy másik, Reményik Sándor költészetében hasonló
esztétikai-etikai csúcsokat vívó vonulata is: a pályazáró Korszerűtlen versekben találjuk e ma sem eléggé ismert lírai
dokumentumokat. És itt jutunk Szabó Lőrinctől – Kós Károly közelébe;
vagyis másképpen vissza Reményik Sándorhoz.
Az
erdélyi magyar irodalom hőskorának aligha volt alkatilag különbözőbb
két személyisége, mint Kós Károly és Reményik Sándor. És mégis: közös
iskolájuk, a Kolozsvári Református Kollégium, de az ennél is meghatározóbb,
kikerülhetetlen iskola, a Történelem rokon útra irányította őket.
Fáziseltolódások, nézetkülönbségek lehettek közöttük, ám kétségbevonhatatlan, hogy
az 1918–19-es hatalomváltozás, illetve közvetlenül Trianon után ők
gyakorolták a legerősebb hatást az erdélyi magyar értelmiségre, a
középrétegekre. Az Eredj, ha tudsz!
(1918. december 29.), majd az Ahogy lehet
(1935. április 11.) ugyanúgy mozgósító kiáltvány volt – és mindmáig hivatkozási
pont –, mint Kós Károly röpirata, a Kiáltó
szó 1921-ben. Nemet és igent mondani tudó embereket – közösséget! – akartak
alakítani, építeni, egy életen át. A Pásztortűz (Reményik lapja) és az
Erdélyi Helikon persze nem ugyanazt jelentette, de ma visszanézve a két
világháború közötti sajtóra, irodalomra, nem is álltak olyan élesen szemben
egymással, mint némely irodalomtörténészek ezt a hatvanas években is sugallni
próbálták. Két példa, Reményikhez kapcsolódva. A Helikon vezérhelyén, 1930
februárjában Reményik méltatta Kuncz Aladár és Kós Károly folyóiratának egy
hónappal korábbi ankétját, a többek közt Balázs Ferencet, Dsidát, Illyés Gyulát
és József Attilát felvonultató „Fiatal magyarok”-at; „az ember, a nép, a
nemzet, a tömeg, az emberiség, a szociális összefüggések” állnak irodalmi
megnyilatkozásaik hátterében – görgeti tovább Reményik a Kuncz-féle
kezdeményezést. „Nem játék, hanem kenyér, nem szórakozás, hanem megváltó
hatalom, nem szavak, hanem cselekedetek: ez az új generáció irodalmi
programja.” És ez optimizmussal tölti el Reményiket. A Pászttortűzben
pedig, 1934 elején, ilyen jellemzést ad Kós Károlyról: „Lobbanó vére, eredeti
fantáziája, csapongó nyughatatlansága, rapszodikus türelmetlensége, a sokszor
önmagáért való dac, a kuruc kritika, a tekintélyek kíméletlen megtépázása,
mindez bizony olyan vér szerinti és történelem szerinti örök magyar vonás
benne, hogy vajmi nehezen képzelhető el Hitler birodalmában.” Egy évvel
később, abban a levélben, amelyben (Imre Ilonkának) felpanaszolja:
„Őrület, amit ezek most itt csinálnak velünk, minden tekintetben. A
lapokkal és a Pásztortűzzel is állandó nagy bajok vannak. Követelik a
helységnevek román használatát cikkben, novellában, versben” – ebben a levélben Kós Károly lényegi gesztusát írja le. A
sokadszor idegösszeomlás határán álló Reményiket a barátok egy más, nem
szanatóriumi kúrának szeretnék alávetni. Íme a vonatkozó levélrészlet: „Kós
Károly kinn volt egy délután nemrég és egy órán át beszélt, hogy menjek velük a
Székelyföldre felolvasó körútra, Pásztortűz és Helikon együtt. Most. –
Április elején. Mert az kell nekem, Erdély és a munka érte és a lélek, amely megelevenít, s hagyjak el minden doktort és
patikát, mert ez az igazi orvosság,
az egyetlen, minden testi és lelki
sebre. Szépen beszélt, komolyan, melegen és még az erőszakos kifejezéseit
is elhagyta.”
Végül,
a bővebben kibontható Kós–Reményik-párhuzamhoz még egy mozzanat, a bécsi
döntés utáni időkből. Sokkal több ez, mint adalék. Méltó folytatása
az Eredj, ha tudsz!, az Ahogy lehet és a Kiáltó szó figyelmeztetésének – még ha akkor nem keltett is érdeme
szerinti visszhangot. Kós Károly, a transzszilvanizmus atyja s egy hosszú
életen át gyakorlója a politikai kurzussal szembeszállva nem hajlandó feladni
az erdélyiséget, három kultúra lehetséges együttélésének hitét. Régi és új
vádakra egyidejűleg felel; a húszas évek vitáit eleveníti fel (az 1943-as Termés-ankétban), vállalva a sarkított,
éles fogalmazást: „… nem voltunk rosszabb magyarok azoknál, akik innen olyan
könnyedén kifutottak akkor”. Reményik Sándor nagy tette 1941 tavaszán: a Korszerűtlen versek megírása. Ezt
ugyanolyan korparancsnak érezte („Új rendelése az otthoni rögnek”), mint két
évtizeddel korábban Végvári megszólalását, majd az „Ahogy lehet” hirdetését. Ne
ellentétet, ellentmondást keressünk Reményik politikai költészetének e három
vonulatában, hanem egyfajta következetességet, a tények, a folyamatok
tudomásulvételét.
„Tények:
szigorú, vas-szürke titánok, / Sose mertem a szemetekbe nézni” – írta versbe,
1932-ben, az Erdélyi Helikonban. Pedig nem így igaz, éppen ez a Tények című verse is bizonyítja.
Egyszerre volt ő álmok szőnyegét teregető költő és
malomkövek közt őrlődő ember. Ahogy magánéletében, úgy az
erdélyi magyarság sorsát vállalva, egyre magányosabban, a köz érdekében fordul
akár tegnapi önmagával is szembe. A Korszerűtlen
versek behelyezése (visszahelyezése) a korba, egy mámoros hangulatba –
külön és rendkívül időszerű tanulmányt kívánna. A Petőfi módra
néptribunból hogyan lesz adysan perlő, az átkozódástól sem visszariadó
poéta? Csaknem hatvan évvel a Ki kezdte?
című Reményik-vers megszületése után mintha még mindig nem volnánk képesek
a teljes Reményiket befogadni! Azt a
Reményiket például, akitől e sorokat idézhetjük, 2000 augusztusában:
Egyik így mondja, úgy a másik
És ludasabbnál ludasabbak –
Magába egyik sem tekint,
Mind magát véli igazabbnak.
S ki önmagával s nemzetével
Vágyna számvetést kezdeni,
Azt mint gyöngét s honárulót
A sokszáz „igaz” kiveti.