Kolozsvári Papp László

50

Az én nemzedékemnek és a környezőknek, melyek 1989-ben negyven és hatvan között koptatták a járdát – legfeljebb egy Wartburggal az úttestet –, nekünk volt a legnagyobb élmény a rendszerváltozás, mi áhítottuk a leghevesebben. Ezt az egy-két-három nemzedéket nevezhetném a született vesztesek nemzedékének is. Elvesztették addigi életüket, s már nem nyerhették meg azt – történelmi időből kifutván –, ami még hátravolt (-van) nekik. Az életből. Hogy a nemzedék multimilliárdosokat is kitolt magából? Igaz! Barkochbásan szólva: nem jellemző.

Jómagam többször is megcirkalmaztam a Kortársban, hogy a rendszerváltozás, jó, jó, megkezdődött, de befejeződni akkor fog, amikor az utolsó homunculus, aki 1989-ben negyvenesnek nevezhette magát, meghal. Kedvesebben: eldobja a kanalat, elmegy „Balatonföldvárra hurkapálcikát szopogatni”, mint írtam 1991-ben, mert koporsóra sem telik már, teszem hozzá 2000-ben (nem jó magának egy hullámpapír doboz?, a hullámverés illúzióját kelti!, rémlik föl emlékezeteimből egy érces, mindamellett rokonszenves hang). Megállapíthatjuk, hogy sem a rendszerváltozás, sem a kihalás nem fejeződött be. A kihalással állunk jobban.

Tényleg mondtam, szerkesztő úr! A Kortárs 1991/7-ben tűnik fel diadalmas-fátyolos látókörömben Halál Samu… igaz is, fiatal íróbarátomnak, Ungváry Zsoltnak köszönhetem e nevet, aki első vadhajtásait Samuel S. Morten (= Halál Samu) néven közli, mely nevet, hogy a macska saját farkába harapjon, tőlem kapta. A derék úr a lányomnak udvarolt sikeresen, aztán volt egy kis rendszerváltozás abban is, annyi bizonyos, hogy Halál Samun hatalmasakat tudtunk nevetni Zsolttal, s miközben pontosan tudtam (tudtuk), hogy nekem, nemzedékemnek és még egynek-kettőnek vége, a ledarálandóságunk nem tetszett túl nagy árnak a szocializmus ledarálásáért cserében. Talán ezért beszél Halál Samu olyan vidor-kamaszosan 1991-ben: „Mit gyerekeskedik itt, tata? Lapozzon csak vissza a Kortársban, nézze csak, hányan játszották már a bazárit egy bizonyos kor után. Maga vicces legalább, de tudja, mi van…! Elficánkolja a maga röhejtáncát, meglengeti itt nekünk a hervadt idomait, s megy maga is a többi után Balatonföldvárra hurkapálcikát szopogatni. Tudja, mi magukban, ötvenesekben a legvisszataszítóbb? Hogy vannak. Maguk azt mondják magukról, hogy így kibírták, meg úgy kibasztak magukkal, meg hogy mekkora művet alkottak volna, ha engedik… Engedje meg, hogy szétcsapjam mind az öt végtagomat, s csiklandós, csilingelő kacajban törjek ki! […] Nézze, a maguk történelme kifújt, s akár tetszik maguknak, akár nem, az durrantotta világra magukat. […] Miért nem állnak félre az utunkból? Nem elég, hogy szűnik itt meg minden lap, ami marad, azt is maguk akarják telelinkelni? […] Mit gondol, mi lesz magukkal, tán azt hiszi, hogy meztelen szüzek fogják koporsóba tenni magukat? Há’ tudja maga, mi jön? Tán azt képzeli, hogy a vers jön, meg az efféle élces cikornya jön, amit maga ír? Az elektronikus punci, azt énekelje meg! Az jön, bedob az ember egy zsetont, s kijön a nemi élvezet. […] Hogy az életük, az ráment, s hogy azt ki adja vissza maguknak?! Nem mondom, ráment, de most menjen rá a miénk is a magukéra?”

Én sem szeretem kevésbé, mint más, ha végül nekem lesz igazam. Na de ennyire?!

Hogy az élces cikornya tulajdonképpen írói sirám? Ó, nem! Ki ne emlékezne – senki sem emlékszik – arra a dunaújvárosi kitelepítettre (nem cigány), aki könnyeit nyeldesve, négy gyerekét terelgetve az országúton jelenti ki, miszerint a régi világ, az volt az igazi, „akkor adtunk is, de kaptunk is”, hogy aztán, történelméből kiforgatva, mindhalálig bután, még ha rokonszenvesen is, ellejtsen az emésztőgödör felé, egy nem mindig nyersen, szellemesen káráló Halál Samu karjába. S személyében földerengjen az ország fele – igen, szerkesztő úr, a fele, a fele! –, mellyel kicseszett a kor, s ha már az éhnyugdíj biztonságos területen(léten?)kívüliségébe pottyant, négyévenként megpróbálja visszaszavazni a hatalomba azokat, akik ide juttatták. (Jól megtekertem, mi?)

Nem csupán írói életművek váltak hirtelen történelmivé, nem csupán egy-két-három művészgeneráció vesztette el a mondandóját egy (végül is csodálatos) zárótűzben, egy világrendszer pazar elhamvadásában, hanem hétköznapi életek milliói is. Nem tudják, csak teszik az életüket, minden, ami történik, független tőlük, idegindázatuk mindmáig jobban le tudná tapogatni egy kommunista pártgyűlés koreográfiáját (néhai Sarlós elvtárs fecsegett a parlament koreográfiájáról) – magyarán, hogy mikor húzza be a farkát, s mikor pöffeszkedhet, mert hát ő is ad, tehát neki is kell kapnia, s ha nem szopja is be, ha zavarja is valami a szeme előtt kirajzolódó szűk képet, azért még ma is büszke tudna lenni a „mi munkásőrségünkre”, vagy azt mondani a margitszigeti szabadtéri moziból jövet (ó, a Vörösmarty!, országok rongya, filmtár a neved!): ha a lengyelek dolgoznának, nekik is volna, így kell annak lennie, hiszen ezt mondja az egyetlen televíziója is (ó, Hajdú János! – napjainkban az imperializmus sikeres építője, akit azért egy ciklusra még beszavazott a sok hülye, hogy képviselje a vesztesek érdekeit, vereségükhöz maga is tetemesen hozzájárult!) – na akkor, 1994 és 1998 között adták el alólad az országot, te szerencsétlen! Attól, hogy addigra már annyira el volt rontva az egész, hogy nemigen lehetett mást tenni, csak cifrábbá teszi a nyomorúságot.

Immár nem a derék Ungváry Zsoltban megszemélyesített Halál Samu vigyorog ránk, erre az egy-két-három nemzedékre, mint töklámpás, mely bármely rémületes legyen is, játék, gyerek- és életbarát, hanem az a lárvaarcú rém, aki (ami) A Teremtés harmadik napjából fordítja, még csak nem is ránk, csupán a mi irányunkba, lapos szemét, kiélt arcát, igen, Hieronymus Bosch üzenete árad felénk a Pokolból, ahová eljutandók leszünk – illetve csak lennénk, ha nem ebben a jeges meghatározatlanságban, az Univerzumban sodródnánk céltalanul, egy dermesztően vékony burok alatt. Még Pokol sincs! De hát ezt már igazán nem éli meg a ma tömegembere – nem tudja, csak elszenvedi –, a rendszerváltozás (kukában, hongkongi pamutáruban, szorongó lelkében, üres zsebében) kotorászó lénye.

Jó, jó, szerkesztő úr, elszaladt velem a kocsi – ha legalább Bosch úr szénásszekere volna! Nézzük hát, mi öröm sápadt visszfénye melengeti elgémberedett maradék történelmünket – jó, jó, nem kezdem újra –, mi a túrónak lehet itt még viháncolni!?

Lett itt parlamentáris demokrácia, s akárhogy tépték-cibálták a babaruhát a hivatásossá felkenődött politikusaink – hatalmas lelkesedésre okot adó egyéb felkenődéseket tudnék elképzelni némelyeknek –, végül is ebbe az irányba tolultak a dolgok. Egy kicsit úgy, ahogyan láva hömpölyög hurkásan és feltartóztathatatlanul. Az ember ma sem érti – tessék csak belegondolni –: van itt egy nép, az egypártrendszer, trianonok és ötvenhatok mélyén, munkásőrségbe betagolva, atyáskodó, már-már gyengeelméjű bácsikák révületeivel bearanyozva, s aztán – a történelmi óra ütend! – egy csapásra készen áll arra, hogy létrehozza a polgári demokráciát. Nem evidens. A Magyarországgal nem nyugaton határos valamennyi ország nemzeti önkielégülésének serény csuklómozdulatait gyakorolja, nem számít nekik nép, de ország sem. A véres Koszovótól a virányos Erdélyig, ahol tíz év nem volt elég, hogy visszaadják például az egyházaknak, ami az övék. Ugyan miért, ha nem azért, hogy a román ülőgumók közé román lófantázia üde aktusát magyar egyházi iskolák – megannyi lélek- és testpallérozó magyar létesítmény – meg ne zavarják? A román láva is hömpölyög, tolul a maga szurdokjában: még mindig fizetni kell Erdélyért, a zsákmány még mindig egy egész népnek akad a torkán. Tömködni kell! Ettől öklendeznek, csak nem tudják. Ugyan mi másért nem lehet végrehajtani elemi gazdasági reformokat, beengedni a tőkét (én sem szeretem, de üres pártlózung, hogy van másik), magyarán (románán): miért nem lehet legyengíteni az államot annyira, hogy a polgárosulás önmozgása képes legyen jóllakatni húszmillió lakost? Csupa Ararát magasodik körülöttünk, rajtuk megfeneklett román, szerb, ukrán bárkák – csupa Kuril-szigetek, nemzeti, birodalmi rémek és agyrémek. (Ha már benne vagyunk: ezt az Ararátot is Bosch – újabban gyújtógyertyát forgalmaz – festette meg; a szirten fennakadt, billegő bárkából kirajzó, fél- vagy egészen vad állatokra vessünk megértő pillantást.)

Hogy nálunk viszont milyen jól bejött a parlamentáris demokrácia, mi sem mutatja jobban, mint hogy az emberek immár nem bíznak benne, s mivel – szerencsére! – tehetetlenek, elfordulnak tőle. Úgy látszik, ez ezzel jár. Az amerikai elnököket, fél világ urait – talán inkább: első realistáit – alig az ország fele választja meg. Van persze látványosság, lepényevés, zsákban futás és bukfenc minden mennyiségben. Van gyalázat is bőven; a legjobb az, amit ifjú Bush ígér a választóinak, virágnyelven: vagyis ha ő lesz az elnök, nem ad fagottleckéket a Fehér Házban. Szép vállalás, szavamra, egy bizonyos határig szórakoztató a polgári demokrácia. Mi még nem tartunk itt. Nálunk még csak a lakossági közöny ömlik, mint ellenláva – nincs ilyen, de, mondjuk, legyen. És az sem igaz, hogy hivatásossá lepkült (új szó, szerkesztő úr: hernyóból lepke!) politikusaink lopnak, harácsolnak, korruptak és megvesztegethetők (nem szóismétlés, szerkesztő úr, a korrupt mint romlott, züllött), én mindenütt mondom, hogy nem így van! Az emberek azonban (aki többet akar tudni, nézze meg Bosch Szemfényvesztőjét) egyre tömegesebben azt hiszik, hogy a politikai elit tekintélye mélységeket döntöget. Igaza van Kuncze Gábor feddhetetlen politikusunknak, hát még abban, hogy ezt maguknak köszönhetik.

Itt vagyunk hát, tíz év után, a nagy és régi polgári demokráciák sarkában, immár mi is kezdünk nem hinni az egészben. Hol van ettől még Románia? Ő még nem, mi már nem!

Vagy itt van az államelnökség magyar változata. Mádl úr még meg sem melegedett a székében, máris hibás abban, hogy mennyibe került a beiktatása (nem tudom, az augusztus 20-i tűzijátékot nem Mádl úr rendelte-e?, s ha azt nem is, nézni biztos nézte!, hogy nem sül ki a szeme!). Meg aztán: elmegy kedvencünk, Hungaro Valentin főpártnok, hogy az államelnöknél visszaállíttassa a szakadatlan parlamenti ülésezést. Igaza van! Kell ez a pártja propagandájához, hiszen akkor hetente fordulhatna minden szalasztott szadis ekrazitos kérdésekkel lehetőleg a miniszterelnökhöz, s vághatna élő adásban cinikus képet a népnek. Jó, jó, az átlátszó trükk nem használ a parlamenti demokráciának, de a lassan elhaszontalanodó parlamentbe való bejutáshoz oberfasza! Mádl úr két lábbal rúgja ki az okvetetlenkedő pártvezért, mire… na mi történik…? Valami Eva – megnézhetném a nevét, de minek, csak egy ő a hamarosan végtelen sorban kirajzó Evák közül –, szóval valami Eva New Havenből (Connecticut állam, csak hogy nehezebben lehessen kiejteni, Képes politikai és gazdasági világatlasz, 143, 13), utoljára: szóval valami Eva New Havenből arról elmélkedik – na hol?! a Magyar Hírlapban!, ki hitte volna?, ha nem én mondom, azt hittem volna, hogy a 33 plusz egy viccben – valami Eva (tényleg utoljára) azt írja, hogy bizony, bizony, a sajtónak fel kell adnia a tartózkodását, már ami a magyar állam elnökének bírálatát illeti, hiszen a magyar demokrácia még nem olyan fejlett, mint az amerikai – ezt valami Eva pontosan tudja New Havenből –, s ahhoz, hogy olyan fejlett legyen, Mádl úron kell elverni a port. Én csak annak örvendek szívből, hogy az exelnök urat esze ágában sem volt bírálgatni valami Evának New Havenből, az exelnök úr idejében még fejlett volt a magyar demokrácia, mert az úgy van, hogy minél öregebb egy demokrácia, annál fejlettebb, vagy hogy is van…? Annyi bizonyos, hogy az exelnök úr megúszta a lényeg- és halottlátó Evát New Havenből, eladdig, hogy örömtől kicsattanva – én csattantam, szerkesztő úr; igaz, az exelnök úrnak ez a második természete; a külön örülésben ő a legjobb; én is csak annak örülök, ha ha neki külön öröm számára… így, szerkesztő úr!, így van értelme igazán! Új mondat: örömtől kicsattanva tehát ott láttam az exelnököt a francia nagykövetségen, Kuncze csoportvezető társaságában, amint külön örül Medgyessy Péter bankelnök Becsületrendjének. Hogy miért kapta? Ő sem tudja, mint mondta volt a tévében. De neki is külön öröm volt számára. Hogy a volt szocialista miniszter, szadis garnírunggal tálalva, azért kapott volna Becsületrendet, mert vaskézzel, bizony azzal, vitte tovább Bokros Lajos művét, a világtőke örömére, az álmomban sem jutna eszembe. (Lehet, hogy erdélyi kiskorában Napóleon volt az eszményképe…?) Képzeljük el, mi lesz itt, ha történetesen a baloldal győz Franciaországban! Aranyeső!

Mádl Ferenc urat igazán meg kell inteni, valami Eva útmutatásai szerint, hiszen először mondta el nyilvánosan az ENSZ-ben, hogy Erdélyben legyen újra magyar egyetem, adják viszsza a magyar egyházi tulajdonokat, és a többi. Az exelnökről viszont fennmaradt egy feledhetetlen fénykép, Marosvásárhelyen készült (na, arra a látványra mondta a költő, hogy üvegszemű vattamikulás; hogy melyik költő?, jelentkezik ő, ha akarja), amint mutatja a churchilli V-t. Hol volt az győzelem, te boldogtalan? Mit tartott be a Constantinescu-éra? De hagyjuk, a lényeg az, hogy a valami Eva által bírálni nem kommendált elnökünk szerette a nagyszabású fogadásokat, a japán császár koronázásán is nagyon jól érezte magát, mint mondta. Indiában pedig angolul beszélt a gyerekekkel, may I speak hungarian?, kérdezte tőlük; s bejárta Dél-Amerikát is, egyáltalán, az egész világot; a szlovák elnökkel is ragyogó viszonyban volt, csak azt tudnám, miért akarnak kilépni a magyarok a kormánykoalícióból Szlovákiában. Nyughatatlan egy fajta, ahogyan valami Evák mondanák, New Havenből.

Hogy az istenadta népnek erről fogalma sincs? Magától értetődik. Valahogy mégis mintha ettől fanyarodna el. A Kuncze szerint – igazsága van neki!, igazsága! – immár sárga földdel táplálkozó politikai elit eredménytelensége, közönségessége azonban éppúgy eljuttatja a kiábrándulás állapotába, mintha értené a dolgot. Hülye, de ugyanoda érkezik. Elképesztő. Hogy milyen hülye, lássunk egy példát: várom a buszt a Clark Ádám téren (nem mintha jönne), várja egy kutyás anyapolgár is; mivel abban a korban vagyok, melyben a nők szólítják meg a férfiakat az utcán, hozzám fordul: „Mindig ilyen ritkán jár?” „Mindig. Gyalog hamarabb át lehet érni az alagúton, ha túléli az ember a zamatát.” De mit neki az élces cikornya. Szól, s szavait szívemben őrzöm: „Ide kéne metrót építeni! A Gellértnél percenként jár a 7-es!” Hát nem szép?! Mint a másság! Az észjárás annyira elbűvölt – ne nevezzük inkább észődöngésnek?, vagy, mivel esett az eső, észcaplatásnak? –, hogy csak itthon jutott eszembe: ő fog szavazni itt 2002-ben! És Demszkyre is ő fog, hogy építsen neki egy metróállomást a Clark Ádám tér alá is, arra már van alagút, azt meg lehet spórolni! Le fog oda járni, várni fogja, szokás dolga, elüldögél, fel-feljön, később oda temetkezik: föld alatti!

Életünk, parlamentünk kis és nagy abszurdjai lassan, de biztosan züllesztik szét a lakosság bizalmát a rendszerben. De hát amilyen tehetetlen az anyapolgár a 4-es metró dolgában, a Nemzeti Színház ügyében, a Postabank-milliárdok elherdálásában, de hogy frissebbet mondjunk, a CW Bank pénzfecsérlésében – nem egyszeri juttatást lehetett volna adni belőle az ápolónőknek –, az olajszőkítésben, melyből annyit azért ért, hogy kilopták a szemét, a tisztességtelen haszon fogalma még magas neki, hogy az utólagos vámfizetések (pénzügyminiszter Medgyessy Péter, ó, semmi, semmi, csak a korszakot akarom becsületrendesen jelezni) csatornáján a zsebéből lecsapolt százmilliárdokról említés se essék, na szóval ott tartottunk, hogy amilyen tehetetlen, a rendszer, a parlamentáris demokrácia rendszere tőle aztán fennmarad. Nem fogja bántani. Majd lemegy szépen a körtéri metró vakállomására, vár egy darabig, hazamegy, s azt mondja az asszonynak: ma sem jött, Malvin! Ugyan hol jut neki eszébe Demszky Gábor vérig sértett hiúsága – reméljük, hogy csak az, mert ötletünk éppen volna, hogy mi minden juthatna még eszébe –, lemegy másnap a Fővámház téri vakállomásra is, s ha eljön az idő, elmegy, és megválasztja negyedszerre is a főpolgármestert, pláne ha megint Latorcait küldik ki ellene bajt vívni. Nem fogja érteni, hogy holmi sértett hiúságok hány milliárd forintot emelnek ki a zsebéből, s ha szerencséje lesz, épp nem ül majd a 6-os villamoson, amikor úgy szakad le a Margit híd, mint a bécsi nővére, mert ezúttal még csak nem is a főváros képtelen megépíteni az északi hidat, hanem a marakodó kerületek és az állam… Szép is a demokrácia!… Nem fogja érteni, hogyan eszkalálódnak a dolgok, már ezt a szót sem érti, ha idős, dereng neki valami a vietnami háború idejéből, az eszkalálódott, azt sem értette, csak annyit tudott, hogy kurvára sokat bombáznak egyszer csak… Talán jobb is, ha nem ért semmit.

De hát miért mindig szegény ellenzéket buzeráljuk?! Igazán nem tehetünk mást, hiszen úgy megy minden, mint a karikacsapás. (A csúf szájú erdélyi nagymamák, például az enyém, úgy mondanák: mint az ágyba szarás.) Nekem speciel a makromutatók tetszenek nagyon! Valahogy mintha kies ifjúságomba röpítenének vissza, amikor is arról értesítettek lépten-nyomon, hogy hány millió köbméter földet mozgattak meg, mekkora az államadósság, amit meg kell fizetnem (a daliás időszak a szoclib kormány idején megismétlődik, ah, régi emlék!), vagy mennyi jut a költségvetésből a pedagógusok bérére, mert az aztán, de most már igazán és tényleg!, mert az régi mulasztás, de most már aztán elég! Hát lehetek én elégedetlen a mostani kormányzással, amikor kétszer is milliárdokat osztott szét – alamizsna!, alamizsna!, mondják; huncut, aki rosszra gondol! – az egészségügyi dolgozók közt? Olyan jól hangzott! Hétmilliárd! Nyolcmilliárd! Tyűha! Az angyalát! („És a diák ujonta szörnyet prüsszente rá, / De Háry ő beszédét tovább is folytatá.”) Vitték is haza boldogan az általában húszezer forintos egyszerit a boldog ápolók, hát hogyne lennék én is boldog és elégedett! Vannak persze hangok, itt van mindjárt a Losonczi György doktor úré, aki a 168 Órában azt mondja, „kiegyeznék havonként béremnek – mondjuk – a tízszeresével. És akkor még nem vagyok nagyigényű.” Mert akkor aztán tényleg nem kéne elfogadnia egy fillért sem a betegeitől, de addig demagógia (és kozmogónia, és oktogónia) minden szó, ami a paraszolvencia ellen emelkedik szólásra (ennyi értelmetlenség igazán elcsúszik, szerkesztő úr, hadd higgyék a Széchenyi Akadémián, hogy nem is vagyok olyan jó író). És valóban! Azt a gyalázatosságot, amit a negyvenesztendei szocializmus az orvosok keresményében összegörgetett, nem egykönnyen fogjuk kiheverni. Minő szerencse, hogy Gógl Árpád, orvos lévén, kiharcolta a koponyánkénti húszezer egyszerit. Hogy hatmilliárdról meg nyolcmilliárdról beszélt? Valljuk be, tényleg jobban hangzik!

Ha egy orvos nem érzi magát nagyigényűnek, ha tízszeres bért tart elfogadhatónak, talán én sem vagyok nagyigényű, ha a pedagógusfizetések egyszeri duplájára emelésével kezdem (hogy mit?, az utópiámat!), hiszen minden egyéb százalékosdinak csak azután van értelme. Én ugyan majdnem eldobtam magam, amikor most szeptemberben Pokorni Zoltán húszszázalékos béremelést helyezett kilátásba jövő szeptemberre, de azért az csak-csak eszébe jut az embernek: mennyinek a húsz százalékáról tetszik beszélni? Valljuk be, most szeptemberben, iskolakezdéskor kellett neki mondani valamit – hogy jól hangzott-e?, hát ha az ember csücsörített a fülével, bekapcsolta a porszívót, s megeresztette a vizet, egészen biztató! Ezenkívül már csak arról kellett megfeledkezni (megfelelő pszichodramatikus edzéssel lehetséges!), hogy az idén, májustól szeptemberig, az élelmiszerárak legalább húsz százalékkal nőttek. Csak augusztusban 9,6-tal. Erről már csak azért is tanácsos megfeledkeznie minden templom egere pedagógusnak, mert keresményüket szükségképpen kajára költik, fütyülnek, teszem azt, arra, hogy emelkedett a gömbfa és a gömbvillám ára, amiképpen arra is, hogy olcsóbb lett az üvegszem kilója (hogy Karácsony Benőt idézzük). Néha, igaz, vívódnak magukban, Ford Fiestát vegyenek-e vagy Mercedest, ha nyernek a lottón. Ez legalább tíz százalék jövedelemcsökkenés – s ehhez nem tudjuk hozzá nem adni azt, ami 1998 óta halmozódott fel, hát még azt, amit a szoc korszak hozott össze, a negyvenesztendei szocializmus (azt is ők építették velünk!) rothadásának talaján –, ez a veszteség pedig csak jövő szeptemberben ellentételeződik valamelyest! Nos, ehhez kell csak igazán a pszichodramatikus feledés! Segíti ebben a pedagógusokat Pokorni Zoltán, aki úgyszintén fel van háborodva az éhbérpókhálón lebegő volt tanártársai sorsán, s kitörő lelkesedéssel közli, hogy jövőre!, egy teljes év múlva! Valakinek igazán kell örvendenie, hogy a bérek szinten tartása tizenkét hónap múlva esedékes! Finom érzékenység jellemzi az elhíresztelőket is! Úgy mondják azt, hogy a jövő évben, mintha azt mondanák, hogy a jövő héten. De hogy kinek a fejéből tört föl – mint az öröm kimeríthetetlen forrása! –, hogy ezt a húsz százalékot egy évvel előbb jelentse be?! Nem kéne inkább hallgatni, ha nincs mondanivalója az embernek? Hatalmi zsírpárnák? Máris? A pedagógusok pályán maradása másrészt pedig egyre kétségesebb. A nyelvtanár már hiánycikk, francia szakos tanárnő ismerősöm mondja – keserűen, ami elvben meglepő –, hogy elment titkárnőnek egy áruházlánc igazgatója mellé, s ötször többet keres, mint keresett nyelvtanárként. És az elvándorlás tömeges. Mennek a tanárok hivatalnoknak, számítástechnikusnak ésatöbbinek belföldre, és ész nélkül, ha van eladható szakértelmük, külföldre.

Végül is igaza van Gógl Árpádnak, a beteggyógyítás – tegyük hozzá: a gyereknevelés – hivatás dolga. Aki ilyet nem érez, menjen a búsba! (Ezt nem mondta a nagyszerű Árpád Debrecenben; de azért mennek; vagy éppen azért?) De hová menjen az elemis tanító néni? (A búson kívül?) Hogy tetszik mondani, hogy hová…? Dejsze onnan jön! És hová menjen a magyar nyelv és irodalom tanára? (Igen, ő is onnan jön.) Na, ezért szeretem én a makromutatót! Ápol és eltakar! Hogy húsz százalék, az pedig százötvenvalahány milliárd! Csak mint a sok-sok húszezerből összeadódó tízvalahány milliárd egyszeri juttatás.

Nem kellett volna inkább azt mondani, hogy az idén egy árva buznyákkal sem emelünk? Azt hiszik némely kommunikátorok, hogy ez nem fog feltűnni? Egy bizonyos világrendszer – többek között – abba is belebukott, hogy hülyének nézte az embereket.

Ha már visszarévedünk a múltra, egy egészen régi múlt dereng föl bennünk, a halhatatlan mondattal szólva: a nemzetközi helyzet fokozódik! Lássuk, mi is veszi körül az embert a huszadik század utolsó előtti hónapjában. Arról, hogy Putyin elnök ellen merényletet akartak elkövetni, újfent csak a Tanú Bástya elvtársa rémlik fel előttünk: hát Bástya elvtárs egy szar?, Bástya elvtárs ellen már merényletet sem akarnak elkövetni…?! Érdekes népcirkusz a világpolitikusok elleni merénylet. Én tervezném! Az emberek élik szürke hétköznapjaikat, már az adrenalinszint sem a régi, s egyszer csak, bumm!, lepukkantanak egy elnököt! A legjobb az amerikai! Az szól a legnagyobbat, az adja a legtöbb gittet a sajtónak. Végül is szép számban szolgáltattak az amcsik efféle világcirkuszt történelmük alig több mint kétszáz éve alatt. Na de ezt a fajta merényletet nem lehet prédálni! Ilyenkor érne aranyat egy Putyin, bár felvezetésnek az se kutya, hogy az éber titkosrendőrség már le is tartóztatta azokat a merénylőket, akik még neki se tudták durálni magukat a merénylésnek!

Jó még a világhelyzetben az, hogy Putyin elnök nem adja a Kuril-szigeteket. Úgy is kell! Sőt! Ahogyan a román nacisovik bejelentették nekünk, hogy miként kétszer megszállták már Budapestet, úgy harmadszor is meg fogják szállni. Csak ugráljunk! Hogy a NATO megtámadása kockázatos művelet, az nem akadály: de la Nistru pân’la Tisa – a Dnyesztertől a Tiszáig, ahogy a költő mondja! Az RMDSZ, mint kormányzó párt, lényeges követeléseiből annyit tudott megvalósítani, amennyit a ló a hasához ver, pedig még csak most mutathatja meg igazán a pálma, hogyan nő a teher alatt. Pár hónappal ezelőtt azt jósoltuk, hogy a nacisovik bekerülnek a kormányba. Tévedtünk, rosszabb. Csak a politikájukat fogják bejuttatni alattomban. Hiába szolgáltatja a véletlen a remek jelképes eseményeket: szemetesautók őrzik Kolozsvár főterén azt a kutatóárkot, amiből legfeljebb a magyar történelmet lehet kiemelni.

És így folytattam volna sokáig, ha nem jön közbe valami, tulajdonképpen szerencsére. Öreg batárom, Koczka György főszínháznok meghívója ért el, jól megkésve (azt azért senki sem állította, hogy térségünkben a titkárnők képesek túlnyomórészt helyesen ráírni a lakcímet a borítékra). Ezért aztán elutaztam Temesvárra, ha nagyképűbben (de a valósághoz híven) akarnék szólni: vissza az időmbe. Különös rianások futnak végig az ember hókásás idegrendszerén, ha valahová évtizedenként egyszer jut el, s azt a helyet, az idők mélyén, különben jól ismeri. Nem változtat ezen az sem, hogy a helynek, benne a temesvári magyar színháznak, bizarr nagykorúságában Csiky Gergely néven, a helynek tehát van jelene, erős vagy ismét csak bizarr öntörvénye (vagy sodródása). Talán közérdek az én magánérdekem és -érzésem is, hiszen a rokonszenves, kajla, töklámpás arcú Halál Samu itt ólálkodik körülöttünk, s ezzel még akkor is macerás együtt élni, ha az ember tudja, hogy történelmet él, mást nem is élhet, s most ő került alulra. Nem mintha lett volna valaha is felül, sajátos egy kerék, melynek csak alja van. Na, elég legyen!

Szó se róla, elmozdulnak a dolgok! Az ember, ahogy a temesvári 6-os villamos mentén, a Kereszt tér felől jövet gyalogol a Mária felé, ahol a legenda szerint Dózsa Györgyöt égették meg… bővül a mondat, szerkesztő úr: vajon mindig efféle, emberésszel felfoghatatlan borzalomra van szükség ahhoz, hogy ideológiák megtestesüljenek?; Dózsában a proletár messianizmus kereste történelmi előzményét; ehhez már csak Krisztus kereszthalálát kell hozzávenni, hogy az emberiség kellő izgalmi állapotba jöjjön, s megnyíljék valamiféle silány, többnyire aktuálpolitikai igének… na most vissza a Máriához, de mégsem, álljon itt még egy betoldás: a Mária közelében, a Bega felé pompás bérházak és paloták közre zárta tér, közepén díszpark terül el; még hogy terül, hol van az már!, a díszkert bábos korlátjai összetörve, hiányosan, a lépcsők csonkán, s középen – na, mi van ennek az 1905 körül a térből kimetszett térnek a közepén?, az évszám az egyik sarki házon olvasható: Épült 1905-ben, kemény vakolat, állja az időt immár kilencvenöt éve –, na de mi van középen, mi más is lehetne, mint egy otromba Dózsa-szobor; egy hőscincér néz akcióhősösen a távolba, amerikai duhajfilmekből kimetszve, dögnagy férfiasság, annyi köze van ahhoz a boldogtalanhoz, s egyáltalán, ahhoz, amiért az emlékét őrizzük, mint villanyborotvának az agyműtéthez, az ember szinte megbocsátja, hogy a díszparkba belevágtak két kockakulipintyót, valami műszaki franc van bennük, nem könnyű megemészteni a trianoni prédát, az ösztönmozzanatok úgy mutatják a folyamat útját, mint repülőgépét a giroszkóp… de most már igazán vissza a Máriához, a gazdag magyar és német polgárok teréről, a Máriához, mely felé, a 6-os mentén, az ember régi ismerőseit pillanthatja meg a falon, öreg haverjai immár megemléktábultak (Sorin Titel például), valamiféle végletes, tehát megfogható egyszerűsítésen tűnvén át. Már nem ember, hanem baráti társaság, pedig milyen szépen írt Verne Gyuláról abban a könyvében, amit lefordítottam. Na, ilyenkor megy el az ember kedve attól, hogy akár két írói szót is egymáshoz igazítson még az életben. Aztán megy tovább, immár a Lloyd soron baktat a Jenő herceg tér felé, hogy visszajelenüljön annak a ferences rendháznak az udvarán, ahonnan annak a Monarchia kori bérháznak az udvarába látni be, mely házban az élet elvétett értelmét az adta meg, idestova harminc-negyven éve, hogy megvertük az angliai világbajnokságon a brazilokat, s ott, abban a házban volt egy tévé, villamosmérnök barátomnál, ahol az élet ilyetén csurrantott értelmének szemtanúja lehettem.

A múlt és a jelen a rianások tördelte idegrendszerben tovább keveredik, hiszen a ferences udvarban tartatik meg az az előadás, ami a háromnapos temesvári miniévad fő- és fénypontja. Eszményi játszóhely, viszont hideg van, lóg az eső lába. Minden rossz az én magánidőmben is: szemközt a múltba vezénylő koszlott-foszló bérház négy emelete, gang, riadtan sápadt lámpácskák, lent pedig két monodráma, azt fogom látni, s iszonyúan nehéz még legjobb emberi formámban is túltennem magam azon, hogy az elsőnek megpillantott szereplő egyszersmind az utolsó is. A monodrámában mindig érezni valamit a színész önmutogatási hajlamából, s ez akkor is igaz, ha ez az előadás a kivétel. Csak semmi aggályoskodás, hogy olyasmiről írok, amit senki se láthat: be fogja járni ez az előadás a magyar prérit, fogják még isteníteni és hurrogni, érteni és félreérteni. Nem ez a baj! A baj azzal kezdődik, hogy elfelejtem feljegyezni a francia szerző nevét, persze csak egy telefon, az elvétés azonban tudatosítja bennem, hogy nem érdemes. A szöveg lényegtelen, majdnem szükségtelen, csak mint a neoliberális színházban általában. (Ezt a szót fogom használni a következőkben, sejtelmem sincs ugyanis, s nem is érdekel, hol tart napjaink művészszínháza az önelnevezésben.) A szöveg ürügy a színháznak mint szuverénnek a felfakadáshoz. Baj az is, hogy többnyire önfaragó, önimádó rendezők vallják ezt (a féltehetség szépségflastroma), nem úgy, mint Victor Ioan Frunzá, akinek bizonytalankodás nélkül merem odaítélni a zseni jelzőt, legfeljebb csak a mértéktelennel szállítom le kissé. Ő rendezte a Lorenzacciót is, amit már mindenki látott – a nagyközönséget kivéve, de hát nem is neki készült –, s abból, ahogyan fitymálják, meg okoskodnak fölötte, a hülye is értheti, hogy példátlan művészi teljesítményt és kamarasikert kell a középszernek elmaszatolnia. Szóval a túltengő Victor képtelen ember- és közönségléptékű előadásokat csinálni, eljátszatja nem kevésbé kiváló színészeivel még a szavakat a sorok végén elválasztó kötőjeleket is, még hogy elfogadható, célba juttatható méretűre stuccolt szöveget kreáljon, de ce, domnule?! Mivel azonban zseni, valamiképpen minden másodpercbe – ami a színpadon több, mint az életben – életet lehel.

Na de még mibe?!, – hogy folytassuk a bajok sorolását. Ha a szerzőre nem is kívánok emlékezni, a két monodrámára azért csak-csak. A Sonkastratégia – ha jól rémlik a címe – az ezerszer lerágott csülköt lóbálja kitartóan: hogy az ember, a maga disznói létében, megideologizálja nem csupán az ember alatti, tehát disznói létezését, de szóban és tettben megénekli és elősegíti önnönmaga vágóhídra hurcoltatását, kettéhasíttatását is. A téma egyidős a századdal, de igazából csak a hitleri háború után és a sztálini önfelkenők és csőlátók korában válik eggyé az unalommal (véletlenül még én is megírtam vagy húsz évvel ezelőtt, nálam egy kutya – illetve immár fehérre kopott csontváza, mint a végén kiderül – meséli el hithűségének és lojalitásának esetét, a maga fertőzött ideológiája értelmében értelmes pusztulását). A másik irománynak az a címe, hogy Gyerekszemmel, ahol is egy kisfiú éli meg a nagyvilág dolgaival szembeni értetlenségét, kezdve azzal a szőrös állatkával, amit meglesett a nők lába között, folytatván a papnak feltett kérdéseivel, amikre persze nincsen válasz, hiszen a két világ, a gyermeki és a felnőtti, még nem érett össze, végezvén az első nagy találkozással. És hősünk nem egy lánnyal, horribile dictu: a szőrös állatkával, hanem a halállal randevúzik. Szomorúan szegényes írói üzenet.

Hogy ebből az egész magyar préri hódolatát (és irigységét), elismerését (és dühös értetlenkedését) kiváltó előadás leend – már megvan, csak még kevesen tudják –, azt Frunzán, a mértéktelen zsenin kívül két színésznek is köszönhetendjük. Demeter András az önfeltálaló sertés szerepében, a színészzseni Balázs Attila pedig a posztpubertás megformálásában nyújt maradandót (már ahogyan a gyerekpszichét a felnőtt francia Móricka elképzeli, de hagyjuk!, azért sikeres, mert nem igaz; a mondáson igazítva: ne az igazat keresd, de még csak a valódit se!).

Hogy az előadásról is kéne írni, nem csupán elismerni azt? Miért leplezném le a színpadképnek az utolsó pillanatig titkolt (!), minden irányban működőképes valóságát? Hadd akadjon el mások lélegzete is. S mivel ez nem színibírálat, hanem szubjektív útikaland, rögzítsünk néhány, nem kevésbé szubjektív észrevételt Temesvár magyar színházáról.

Az egész neoliberális színjátszás önmaga felfalása irányában hat, a Sonkastratégiával szólva: disznul. Csakhogy olyan kisebbségi színház, amely alig egy-két rianással (= évtizeddel) korábban még telt házak előtt játszott, s a rendszerváltozás lanyhította érdeklődés közepette is jó nyilvánosság előtt, napjainkra közönség nélkül maradjon, az végül is mélabúra indít (hacsak nem Halál Samu vidor töklámpás arcával világítok rá a kérdésre). Mert ahogyan Koczka Gyuritól megtudom, csak a premieren van telt ház, s a nézők jó része román, akik nem azért jönnek, mert fülhallgatóval élvezhetik az előadást, már aki ettől elélvez, hanem azért, mert nagyon jó a színház (s mivel a premier után a meghívottak, vagyis szinte mindenki bográcsgulyásra hivatalos, azt mondják: ezek a kurva magyarok mindig kitalálnak valamit!). Csak hát azt nem tudják a magyarok kitalálni, mondja Koczka Gyuri – aki a gulyás kiporciózásában is maradandót nyújtott –, hogy mivel pótolható a szocializmus letűnésével a közönségszervezők munkahelyi hálózata. Nincsenek, a szervezett kultúraterjesztés kinyiffant, és a semmi lépett a helyébe, vagy ha úgy tetszik, Halál Samu vigyorog a képünkbe tökpofájával. Csak hát a színház, mint népszínház, nem csupán a harsány szórakozás esélyét nyújtja, hanem társadalmi fórum, asszonyok divatbemutatója, kamasz lányok félszeg, izgi promenádja, a végtelenül nehezen újjáéledő civil társadalom élőhelye. Ha ez nincs, ha ez nem lesz – akkor semmi sem lesz. Illetve: más.

Így aztán a színház, benne az alkotók, begubóznak a lepkévé igazából sohasem kifeslő állapotba. Végül is boldog létezés ez. Sonkastratégia. Van rosszabb is. S nekem már csak azon kell elgondolkoznom – a választ nem tudom –: vajon ez világjelenség? A földteke gazdagabbik felén, ahova azért még Temesvár is tartozik, mindig lesz annyi adomány, hogy néhány művész – zsenik a maguk nemében – eljátsszon önmagában, önmagával és önmagának, átengedve a cirkuszt a televízióknak (kenyér majd csak kerül hozzá). Valami folyamatba tétetett Temesváron is, annyi bizonyos, hogy román nyelven előadott monodrámát is láthattam már, fülhallgatón keresztül magyarul is tudomásul vehette, akinek erre szüksége volt. Hömpölyög a multikulti – a szó innen, Magyarországról származik, csak ott mást jelent –, keletkezőben a definiálatlan ember, vagy az, aki definícióját már végképp máshol keresi. Azért volna még egy vágyam, vagy ahogyan Manrico énekli A trubadúrban (románul, tessék fülhallgatót venni): Mai am un singur dor, mai am un singur dor! Un dor de tru-baaa-dur! Magyarán, ha szeretnék valamit látni színpadon, akkor az Az ember tragédiája, Victor Ioan Frunzá rendezésében, Demeter Andrással (Lucifer) és Balázs Attilával (Ádám) a főszerepben. Rám számíthatnak a premieren. Megérdemelném, amennyit untattak az életben a honi Tragédiákkal. Évák és villamosok után pedig nem kell szaladni, mindig jönnek.

Aki ingyen csodára vágyik, kerülje meg délről és keletről a Nyugati-Kárpátokat, langyos, napsütéses kora ősszel, amikor még minden levél bíborlón, lilán, vadsárgán kapaszkodik a gallyakon. Annak is mámorító, kinek a tájjal és Erdéllyel nincsenek szubjektív elszámolnivalói, mint nekem. Aki nem katonáskodott például három hónapon át Lugoson, hogy most megpillantsa azt a hosszú barakkot, melyben a katonákat – köztük őt – tették volt el éjszakára; belehasítson a medencéjébe a Temes-parti liget láttán a város kellős közepén annak a véletlenül megpillantott nőnek a meztelensége, aki fürdés után épp a fehér bugyiját húzta harmincnyolc évvel ezelőtt; elképedjen azon, hogy bár úgy élt benne, tudtával, Lugos minden zuga, mint bármikor elővehető fénykép, azt, hogy a Temesen vashíd visz át, úgy elfelejtette, mint a pinty. Aki aztán rátér a dévai útra, honnan is tudhatná, hogy ott iszonykodott az a dögkút, aminek édes-leveses bűze mégiscsak odavonzotta a harcosokat – minket –, s hogy kevésbé émelyítőt emeljünk a felszínre abból, amire, porhüvelyemmel együtt, a rokonszenves Halál Samu vár, ott, abban az őszben olvastam el, nem először, a Colas Breugnont, hogy azóta se, hiszen az a gyermekmeséskönyvből kirakódó szelíd táj, a katonai gyakorlótér, a történet részévé lett, a Colas Breugnon és Colas Breugnon csak ott működőképes. Még akkor is érdemes Facsádon át – büszke fasor szeli ketté, egyik utolsó látvány, mielőtt megérkezem évtizedekkel ezelőtt a novemberi Budapestre – elérni Dévát, s megtorpanni Déva vára láttán, ha az utas nem pillantotta meg egy lány fenekét (naná, hogy fehér selyembugyiban; az embernek jönnek valahonnan a mániái, csak azt nem tudni, hogy hová mennek), amint előtte mászik rövid szoknyában a vároldalban fölfelé, de ha volt is, hiszen lehetett ilyen élménye a kandi utazónak, az már igazán valószínűtlen, hogy a zsibongató látnivalót – több mint tíz évre rá, micsoda rianás! – feleségül vegye. Hogy a példátlan utazás aztán, mintha ki volna csinálva (ki is van! én csinálom ki!), azzal érjen véget, hogy az ember megpillantja Kolozsvárt a feleki tetőről, s a régi nagy autóversenyek pályáján, tűkanyarokat véve, beereszkedjék a városba.

Kellenek az ilyen napok, hiszen az ember a legteljesebb megélések közepette sem csavarhatja le a fejét, pláne a valóságra szakadatlanul figyelmeztető kormánykerék mögött. Folytatja hát szubjektív észrevételeit a temesvári magyar színházról. Nem ő volt az egyedüli vendég, a nagy varrókosárban ott csattognak a neoliberális honi színi szakértelem horgolótűi is. A lányok, fiúk legfeljebb arasszal mérik a tengert, mivel azonban olyan szavak röpdösnek el és hátra, melyek jelentése homlokegyenest más ugyan Temesváron, illetve Budapesten, hangalakjuk azonban azonos, önelégülten kóvályognak a térben, amit nem értenek, s ami nem érti őket. Ilyen szavak a multikulturalitás, a színházművészet szuverenitása, a nyelvnek – történetesen a magyarnak – a lényeg- és szükségtelensége. Egyébként egyenruhát viselnek, ébredek rá fásultan, miközben régi kollégámmal, Higyed Imrével beszélgetek a hepehupás előcsarnoki pamlagon ülve (a világ minden színházában jelen vannak, csak Erdély színházaiban köbre vannak emelve). Ha hímnemű a neoliberális harcos, tetőtől talpig feketében van, arca aszketikus, maga ösztövér, mint a kútágas, hórihorgas gémmel, s bólogat, mint az eperfa lombja. Ha lánynemű, bő textíliák röpdösik körül; mint elfuserált baba, úszik utána a rongy, fityegő szoknya, erre ráfityegő blúz, az egészre ráfityegő, térdverdeső válltáska. Nem hallanak meg semmit, nem kíváncsiak másra, csak önmagukra. A helyiek végül is tisztelettel nézik, hallgatják és értik félre őket, én tűrhetően szórakozom, vannak üresjáratai a legjobb miniévadoknak is. Az a legszívhezszólóbb, amikor egy kisebbségi magyar színházban azt fejtegetik, hogy a nyelv, történetesen, igazán restellem megismételni, a magyar, na, az nem fontos, a fő a szuverén, önjáró színház. Persze hogy engem is érint a dolog, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy mélyen. Ugyan ki hallja ezt meg, mondja Koczka Gyuri is, amikor utolsó este a 6-ossal hazafelé döcögünk, a Lahovári felé. Hogy akkor mi érint engem mélyen, amint ott ülök a hepehupás pamlagon, nézem visszájáról ezt az ünnepnapjaiban példátlanul érdekes színházat, ezt csak azért mondom, mert vannak természetszerűen hétköznapjai is, na de hogy mi érint mélyen?… Hogy valamiféle felismerés, az túlzás, az csak később érlelődik meg, talán inkább egy keserű, átható érzés: íme, színház a nyelvhatáron.

Hát nem érdemli meg az ember, hogy a Nyugati-Kárpátok és a Déli-Kárpátok között hatoljon be Erdélybe, verőfényes őszben, a legnagyobb pompa közepette, amit erdő csak ki tud fejteni? Talán ez, illetve biztos, hogy ez kell ahhoz, hogy végül is higgadtan – nem igaz, szerkesztő úr? – gombolyítson le vagy fel a végzetesen összegubancolódott szálakból annyit, amennyit tud. S mivel ilyenkor az embert a boldog véletlen is segíti, hazatértem után kezdem el olvasni François Furet nevezetes könyvét, az Egy illúzió múltját, kapom készen tőle a szóösszetételt, jelesül azt, hogy ideológiai szenvedély, s ezen keresztül nézve vissza neolibekre és -libinákra, elmondhatom, hogy legalább értem a dolgot, nagyjából, egy kicsit… vagy még úgy sem? Vagy mégis?

Na de most már igazán legyen elég!, hallom a mélyben vagy a magasban Halál Samu hangját, s hogy kuncogás vegyüljön hozzá, azt el is várom… Lelkizett és művészizett itt nekünk eleget, tata, hát valami tökös sose történik már magával – nem az, amire most gondolt! –, hát mindig csak fanyalgunk, finnyulunk, fádkodunk, vagy ahogyan – emlékszik még, 1991-ben – mondtam volt: „maga amúgy nekem szimpa, csak ne látnám a nevét minden lapszámban, s azt már a zöldségesemtől sem veszem be, hogy magukat feszegeti a mondanivaló, meg hogy a múltat maguk is be akarják vallani. Tudja, mit? Ne vallják be. Vagy ha nagyon feszeget, álljanak össze valami egyletben, AFASZ-ban (na mi, na mi?, Aranyeres Fiúk Alkotó Szövetsége, na mi?), s vallják be egymásnak, hogy mi mindent csináltak volna, ha lett volna vér a pucájukban. Mert tinta, az volt, mi?! Hogy az életük, az ráment, s hogy azt ki adja vissza maguknak?! Nem mondom, ráment, de most menjen rá a mienk is a magukéra?”… Kedves ifjú barátom, Halál Samu! Mindjárt elmondandó leszek egy módfelett korkívánatos históriát, előbb azonban, e havi soraimat zárandó, hadd mondom el – ki a túró sejti? –, hogy azért 50 ennek a cikknek a címe, mert ez az ötvenedik „élces cikornya”, amit megengedhettem magamnak a Kortársban. (Azért is leírom a világ legfeleslegesebb mondatát, kedves Halál Samu: amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudni, meg tud-e jelenni a lap novemberi száma; mert ha megjelenik, minek írom, ha meg nem jelenik meg, ki tudja meg, hogy írtam?*) S noha mindig hamis az ünnepélyesség, amit az arcomra erőltetek, írjam ide még, hogy ez az 50 a szerkesztő urak nélkül nem lett volna lehetséges, jelesül és névsor szerint Kis Pintér Imre, Szakolczay Lajos és Tárnok Zoltán nélkül. Ha csak azt idézem fel, ah, régi emlék! (nem is olyan régi!), hogy azzal fogad egy napon a főszerkesztő úr, hogyaszongya: Laci, várom, hogy bepereljenek azért, amiket írkálsz! Ugyan ki vállalna egy efféle renitenskedőt az új érdekviszonyok szerint gizsigazsulálgató szerkesztők közül?

Szóval – a történetben, melynek minden szava igaz, az lesz a legborzasztóbb, hogy hétköznapi –, szóval megismerkedem Temesváron egy német állampolgár cigánnyal. Ah, a szülőföld, a külön-külön közös emlékek, ésatöbbi, úgyhogy a hatodik-hetedik Campari után, vendége vagyok, nekem nem tellene rá, elmeséli – szemében rokonszenv csillog, örvendünk, hogy így egymásra találtunk! –, ő bizony betörő odakint. Miért volnának lelkiismereti aggályai, mondja kérdezés nélkül (pedig nekem eszembe se jutott volna, hogy megkérdezzem), hiszen a németek halálba hurcolták a fajtáját, ő csak törleszt, azt nem mondja, hogy afféle globális Ludas Matyi, aki háromszor veri vissza, de éppen azt is mondhatná. Mondja viszont, hogy egyszer régi haverok látogatták meg Németországban, s mivel épp bevetése volt – ez rá a szó –, egy egész guruló fogas női ruhát hozott az asszonykának, sajnos, a haver méretére nem talált cuccot (azóta lefogyott, úgyhogy…)! A füzértörténetem következő szeme az, hogy megérkezvén Szászsebesbe (Piski és a Kenyérmező közt van, szerencsére a szocializmusnak már nem volt ideje, hogy egészen lerontsa, egy vadul odalökött lakótelep azért elsodorta volt a főutca fél oldalát, csak mint nálunk Székesfehérvárt vagy Debrecent, az utolsó tíz-húsz évükben már építve taroltak az elvtársak), Szászsebes főterén egy erőszakos cigány nepper lőcsöli rám magát, üzletet akar kötni mindenáron; bemenekülök előle a fűszereshez, ahonnan az elárusítónő épp két lopkodó cigány kislányt dob ki, szeráfi nevetésük messze cseng, ahogy kiszaladnak, s befordulnak a szomszéd boltajtón. Talán el is felejtem őket, ha nem arra érkezem haza, Budapestre, hogy betört a lakásomba a durvább munkákra szakosodott környékbeli cigány banda (nem muzsikusok), mint a rendőrségen megtudom. Amúgy nem kell örülni: nem volt mit elvigyenek. Frusztráltan értesültem róla a feleségemtől (igen, attól, aki előttem mászott négykézláb, miniben, magas Déva várába), hogy a könyveimre rá se hederítettek, irodalmi érdeklődésüket mindazonáltal pregnánsan demonstrálja – meleg kanál odvas lelkembe! –, hogy elvitték az egyik József Attila-díjam bronzplakettjét – hogy a hozzá járó oklevelet miért hagyták itt, megfoghatatlan!, pedig néha elővehették, könnyes szemmel nézegethették volna! –, s egy fél blokk villamosjegyet, ami csakis arra vallhat, hogy szeretnek közlekedni szép fővárosunkban. A Kortárs-díjat itt hagyták, hallatlan! Tudom, hogy az eseménysorozat a nagy számok kifürkészhetetlen törvényének köszönheti létét; s mostantól fogva, ugyanez okból, tősgyökeres magyar himpellérekkel lesz dolgom.

Hogy mi jutott még eszembe a temesvári magyar színházban? Ó, ezeregy dolog (és éjszaka!). Az azonban egészen biztos, hogy a pesti értelemben vett multikultizást hallgatva felrémlett előttem a kis cowboy, aki üvöltve lép be az ivóba: „Ki festette kékre a lovamat?” Hatalmas termetű cowboy fordul feléje lassan: „Én! Na és?!” Mire a nyeszlett: „Semmi, semmi! Csak már megszáradt, lehet lakkozni!”

 

Budapest, 2000. szeptember 5–13., október 2–4.