Lászlóffy Aladár

Bécsi magyar litánia

                        Szépfalusi után

1. Akkor, még ama tél előtt

Hazám, ki bennem vándorolsz,
ingázol most is, mint tavaly:
„halálnak halálával holsz…”
Rodostó – postahivatal,

ne pazarold az isapurt,
nem só az, nem is puskapor,
ne trágyázz vele még azúrt
s ne nőjön tőle vadkapor.

Bennem elutazó hazám,
bús színhelyedre visszaintsz:
ez csak a Segesvár, az ám,
ez volt a legvalódibb Vinc!

Az ám. Bár Verecke előtt
hol volt még Alsósztregova,
mégis bizonyos délelőtt
mindenki jött valahova.

2. Egyetlen fából

Erdő egyetlen fából.
Nem bizonyít s nem cáfol.
A legutolsó törzsnek,
hol favágók köröznek,
fölébe lehet írni:
Püthagorasz vagy INRI,
piéta vagy „levétel”
már ugyanaz a tétel,
nem bizonyít, nem vádol,
kivonul a világból.
… Kire mosolyog hátra
az elmenőink háta?
Egyre nagyobbak, s mennek
arccal a végtelennek
megnézni a jövendőt,
miközben rajtunk látták
a Veronika-kendőt.
… Vagy mi hagyjuk el őket,
az örök elmenőket,
hogy hirtelen megállunk,
őket követő lábunk
becementezve szépen
egy golgota-egészben,
megkövesül a nincsben.
Mi várjuk még, hogy intsen,
pedig mi lettünk némák.
Hány nyelven kelünk még át?
Nem bizonyított, cáfolt.
Almafánk, keresztfánk volt.

3. Rekviem

Halott leszek, mint kottán a zene,
melynek mégsem szűnt meg az élete.
Megnyugtat, hogy kiszáradt csatazaj
a vérem, mint a feloldott vihar,
mely helyben, kedden délben, Bécs előtt
egy percre valóságnak öltözött.
Már soha semmi le nem intheti.
Csak megpihen, mert ez is jó neki.