Rába György

Földvonzásban

Beverello révéhez visszaúton
az őszi első serdülő vihar
esendő erőmet próbára tenni
hajónkat emlékeimet dobálta
megrémültem a végtelenbe ver ki
az a majd meglásd a majd megmutatja
szavajárásáról az ördögöt
megismerhettem álnok gesztusát
sorompói közül kiköltözött
határomat is tüstént eltörölte
s minthogy nem lévén se mindenható
se furfangos alakváltoztató
ki nem próbáltam a madarak nyelvét
ajándékul elemekhez vegyülnöm
sem édesgetett fellengző jelenlét
hát fogadkoztam riadtan de bölcsen
csak még egyszer köreimet kitöltsem
tettem hitvallást s ezt hiszem ma is
mindegy köröm sugara hosszú kurta
ki árnyékom átlépni csal hamis
földi teljesség részemnek a titka

A jó megérkezés

Feleltem én itt idegen vagyok
a sóvárgás pusztaságán keresztül
vádoltam szálfák templomaiban
próbálgattam melyik szó szabadító
mégis tévútra csalt messzi derengés
most benn lakom jóleső félhomályban
s ahogy percenkint dobban az a nyolcvan
dobszó mintha engem köszöntene
és jégolvasztó fuvallat üdít föl
ha sóhajod ez mondd hogy értem aggódsz
nevetésed közös szüretre hívó
a sípnál simogatóbb zeneszerszám
mondd ezt és mondd még azt is érdemes volt
töbrökben bukdosni ingó kövekre
zihálni ha hányattatásaimnak
lehetsz befogadó célállomása