Szabó Gyula

Újévi napló

2000. szeptember 14.

Addig-addig, hogy a „magyar millennium” engemet is befogott egy „díszkörbe”. Augusztus 19-én még élcelődhettem a csendes sarkomban a „fülemmel”, hogy a kerti „esőünnep” várása közben „áll a fül arra is, hogy mekkora »kétszeres« – kétszeresen millenniumi – ünnepség folyik »a nagy Duna mentében«”, s még azt is hozzátettem akkor, hogy én „a magam »háztájijában« leginkább Zrínyi Miklóssal tudok a magyar kereszténység dicsőségének fénykörébe jutni”, ami a következő eszmetársítással hozta magával mindjárt, hogy idézzem magamnak Zrínyi szavait „Sz. István Királyunk” koronájáról és pallosáról. Mindeközben azonban már ott volt a fülemben egy eléggé rosszul hallott telefonhang is Almásról, amely az ismeretlen teológus-legátus „bácsizó” hangjaként azt a felkérést közvetítette, hogy a készülő falutalálkozó és millenniumi kopjafaavató ünnepség hazahívottjaként egy rövid beszédben szóljak a millenniumról. Szeptember elején ugyanebben az értelemben levélbeli meghívás és felkérés is érkezett: „Kedves Gyula Bácsi! Örömmel értesítjük, hogy Homoródalmáson folyó év szeptember 9–10-én (szombat–vasárnap) egyházközségünk, valamint a Polgármesteri Hivatal és a Dávid Ferenc Általános Iskola szervezésében falutalálkozó lesz. Erre az alkalomra szeretettel meghívjuk önt, mint falunk szülöttét, ugyanakkor tisztelettel kérjük, hogy a kopjafaavatás keretében »Ezeréves államiságunk mához szóló üzenete« címen szíveskedjék egy rövid kis beszédet mondani. Szeretettel várjuk. Homoródalmás, 2000. augusztus 31-én. Atyafiságos tisztelettel és köszönettel: Horváth Attila gondnok, Kádár Attila nyári legátus.” Ez már valóban olyan „befogás” volt, hogy éreztem: két Attila közrefogott, s visz haza Almásra a kopjafa mellé. Maga a hazamenés már a szó szoros értelmében „vivés” volt, mert az unitárius püspökség mikrobusza innen helyből egyenesen az almási unitárius templom tornyának irányulva a szombati nap főszereplőjével, dr. Szabó Árpád püspökkel – Árpival, a hajdani alsóbb osztályos keresztúri diáktárssal – és a főtisztelendő asszonnyal, Magdussal, szombaton hajnalban úgy szálltam be velük együtt a járműbe, hogy az eszményi autóvezető, Csaba jó négy és fél óra múlva előállított minket a temetőnk alatt várakozó, „tömegméretű” nép színe elé, jóllehet az útnak különösen a finises szakasza Homoródújfalutól – a hatvan évvel ezelőtti bécsi döntés határától – fel Almásig olyan távol járt „Csaba királyfi csillagösvényétől”, mint amilyen közel jártunk mi a tengeribetegséghez. Mindamellett minden a helyén volt otthon, Pisztarangos-pataka és a Hargita házteteje, a Várhegyünk és a Csonkatemplom, még a ragyogóan kellemes szeptemberi nap is, helyén volt a kürtőskalács és a szilvapálinka, a sok ismerős arc és könnyes szem, szívmelegítő volt az egész találkozás a szülőfaluval mint néppel és határral, a „felvonulás” a falu alsó végétől a közepéig; talán még a sírkövek is mozdultak az oldalban, amint tájoltam a szememmel családunk sírjait, s hallani véltem a holtak szíve dobbanását: szólt az élen a fúvószene „Árpád apánkkal”, hullámzott a lovas bandérium a „fekete-fehér” legényekkel, a címeres magyar lobogókat a harang bongó hanghulláma külön lobogtatta… Később aztán belülről bongott a templom orgonaszóval, énekszóval, prédikációkkal, szavalatokkal, a téres befogadóképesség zsúfolásig telt, csak a szőke kisfiú állt végig egyedül a szószék tövében, hősies kitartásával már-már „plántálta” a kezében tartott millenniumi emlékzászlót, míg a szószéktől odább a falon két teljességgel egyforma emléktáblán az I. és II. világháború unitárius almási hősi halottai népes számban „növelték” aranyló neveikkel a millenniumi ünnepély lélekszámát, míg a „Csaba királyfi csillagösvényének” leghangerősebb záróéneke nyomán ki nem vonultunk a templomkertbe, ahol az emlékkopjafa várta a felavatást a torony tövében, mint egy fióktorony, az ünnepség ottani részének is a zászlótartó szőke kisfiú lévén a kitartóan helytálló fix pontja. Én a millenniumi „kis beszédemet” nem mondtam el végül a kopjafánál. Ott volt a kezemben a szöveg, ám még a mikrofon előtt állva sem tudtam, felolvassam-e, mert nem szerettem volna szülőfalum népének könnyszivárványos örömét ünneprontó szavakkal felhőzni. Közvetlenebb bevezető szóval kezdtem beszélni a földiekhez, s mielőtt határozhattam volna, mondtam tovább a pillanat és hely alkalmiságának „hímporával” a rögtönzött „szóvirágokat”. Eközben elálltam a „hivatalos” szövegemtől végképp, de mutattam, hogy ott van a kezemben, s az elállás kínálkozóbb indokául elmondtam, hogy körülbelül két óra múlva a kolozsvári rádió magyar nyelvű adásában hallható lesz a szöveg, mivel tegnapelőtt délben, amikor a régi rádiós barátnő mindenképp egy születésnapi beszélgetést akart készíteni velem, az önünneplés „díszkapus helyzetéből” azzal váltottam ki magam, hogy a szülőfalumat ünnepelve szóltam a készülő kopjafaavatási ünnepről, s egyben a beszédemet is beolvastam a mikrofonba Almási magyar millennium címmel, és azzal együtt bejelentettük a hallgatóknak, hogy az írás majdnem egyidejűleg fog elhangzani a rádióban és az almási templomkertben, de a kopjafa melletti elhangzás immár ezennel füstbe ment; ily módon befejezésként arra csűrtem a szót, hogy reményem szerint a kopjafát nem égeti meg a tűz, hanem a kisfiú kezében lévő zászlónyéllel együtt beleplántálódik a földbe a jövő vadságai elleni küzdelemben, miként a Himnuszban is a „plántál” igével társult a zászló a „vad török sáncán”. Maga a Himnusz is hamarosan elhangzott azután záróakkordként, aminek a felrázó „előfutama” Dsida Psalmus hungaricusának az elszavalása volt, s én a mellőzött szövegemet azzal tároltam vissza a zsebembe, hogy legalább a Himnusz említése közös pontja volt a két szónoklatnak, mert amellett, ami a helyszíni rögtönzés végén szóként elrepült, ott volt „megmaradva” a papíron a leírt beszéd első szava: „Úgy lehet, jól énekelték az »éjféli« Himnuszt szilveszterkor a magyarok, mert ez a 2000-ik év elég »víg esztendőt« hozott a magyarságnak.” Ami a felkérés szerinti tartalmat – az „Ezeréves államiságunk mához szóló üzenetét” – illeti, arra nézve az „elrepült szó” kevéssé felelt meg, de a „megmaradt írásban” – ami valóban hallható volt szombat délután, amint a visszhangokból hamarosan megtudtam – igyekeztem megoldani a leckét az egyetemes magyar történelem és a helyi almási történelem egybefogásával, kezdve mindjárt az elején azzal, amit a magyarok 2000-ik évi víg esztendejének bővebb kifejtéseként írtam: „Az ünnepi megemlékezések, rendezvények, emlékműállítások és sok más ünnepváltozatok keresztül-kasul megtöltik a Kárpát-medencét, s még távolabbi helyeiről is a világnak hallani többek közt olyant, hogy »londoni magyar millennium«… Mi itt az almási ünnepünkkel nemcsak Londontól vagyunk távol, de még Biharkeresztestől is, különösen az ott meghúzott elválasztó határ miatt, holott abban elég közeliek volnánk, hogy ha ma kettős millenniummal emlékezünk a magyar államiság és magyar kereszténység ezer évvel ezelőtti kezdetére – mind a kettőt főként attól az egytől számítva, hogy az 1000-ik év karácsonyán Istvánt apostoli magyar királlyá koronázták Szilveszter pápa koronájával –, ez az emlékezés minden »kettős állampolgársági« és »státustörvényi« bonyodalom nélkül egy nemzettestté egyesít minket lélekben. Mert ha »londoni mintára« azt mondjuk, hogy »almási magyar millennium«, akkor nekünk csak a falunkat körülkaroló hegyeinkre kell pillantanunk, és egyetlen pillantással látjuk, hogy itt nálunk akár ezerszáz évet is számolhatunk magyar múltnak, hiszen nagyapáink egy századfordulóval előttünk már ünnepelhettek egyszer ezer esztendőt úgy, hogy a honfoglalás emlékére két hegyünket, Nagymált és Szármányt fenyőerdős »koszorúzással« díszítették fel. Erre külön »almási joguk« lehetett, mert a két, fenyőerdővel még jobban honunkká foglalt hegy között ott állt összekötő gerincként a legméltóságteljesebb hegyünk, a Várhegy, amelyről egy ezredéves hagyomány azt tartja, hogy ott a nevének megfelelően »vár állott« már akkor, amikor a honfoglaló Árpád fejedelem apja, Álmos fejedelem éppen itt, a »mi határunkban« vezette egy másik honfoglaló úton a népét, s épp Várhegyünk várában lelte halálát…” Itt a magyar és az almási eredetmonda jeles „egybefolyásaként” felidéztem „Emese álmát” a turulmadárral, a terhes méhéből fakadó „forrással”, az álombeli jóslás nyomán megszületett „Álmossal”, aki azután épp a mi falunknak adta a nevet: „Így eredt és folyt az életünk Emese-mesékkel és Álmos-álmokkal addig a valóságig, hogy a Hargitából eredő Homoród partján, Várhegy alatt »született« egy magyar szállás, és az, miután Álmos vezér életének Várhegy várában lett vége, felvette falunévül az Álmos nevet, amit azután egyszer valaki egy nyelvi csalafintasággal Almásra »cserélt«, mert úgy vélte, hogy az »álmosiak« nem »álmos természetűek«, viszont gyümölcs – nem utolsósorban alma és vadalma – szépen terem a faluban s határában. Évszázadok hosszú során adódnak egy hely »életrajzában« olyan változások, amelyek révén név és kép időnként nem talál, mert rég csereerdő van ott, ahol a helyet Nyíraljának mondjuk, nincsenek akasztófák az Akasztófáknál, vermek a Vermeknél, Csonkatemplom olyan szántóhely, ahol templomot csonkán sem látunk… Mindezekben azonban – magában az Álmos, Almás, Homoródalmás névben is – ezerszáz, vagy ünnepenként véve: ezer és száz éves életünk él elevenen, amit méltán ünnepelhetünk szív- és lélekerősítő melegséggel és magyarságvallással a mai jeles napon egy »elültetett« kopjafa mellett.” Ezután fordult a szó az „üzenet” másik felére, s ha utoljára augusztus 19-én forgott szemem előtt Zrínyi Miklós „államiságüzenetes” szava Szent István koronájáról és pallosáról, a közvetlenebbül érintő résznek egészen természetesen lett Zrínyi szava az ihletforrása: „Ugyanakkor az embert »ünneprontóan« aggodalmas gondolatok is környékezik a kopjafa »fejénél«. István király személyéhez láncolódva egy gondolattal, történelmünk egyik »legnagyobb magyarjának«, Zrínyi Miklósnak a háromszáznegyven évvel ezelőtti szavai keltenek többek közt aggodalmas érzést. Azt írta akkor Zrínyi az »annyi száz ezer török elleni« nemzeti küzdelem vészterhes napjaiban: »Valamely ország fegyverrel nyeretik, fegyverrel is oltalmaztatik az. Minékünk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel nyeretett az a mi eleinktűl, úgy tartatik eddig, és nincs kérdés már abban, azután is úgy kell megtartani… Az mi első politicánk fegyver volt, most is annak kell lenni… Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül, hejában azzal koronázza fejét, a ki oldalára kardját nem övedzi.« Zrínyinek ezekhez a sarkalatos szavaihoz méltán társulhatnak bennünk aggodalmas gondolatok és érzések, ha történelmünk képeit szemünk előtt forgatva azt látjuk, hogy még az Emese ágyékából való Árpád-házi királyaink idején is »hányszor támadt« a hazának egyik fia a másik ellen a »pallossal«, sokszor éppen azért az egyért, hogy kinek a fején legyen Szent István koronája. És láthatjuk még ijesztőbb képekben azt, hogy jó néhány idegen uralkodó, akit a nemzet István koronájával szentelt királyává, hányszor övezte oldalára Szent István kardját azzal a »hadakozó« céllal, hogy a nemzetet rontsa és pusztítsa, a külső ellenséggel szembeni oltalmazás és védelmezés helyett… És a Himnuszunkban is megénekelt »zivataros századok« után van a mi mostani századunk, s annak különösen a legközelebbi vége, amikor magyarságunkat nem vallhatjuk azzal, hogy »a mi első politikánk a fegyver«. Ma már korona sincs magyar uralkodók fején, kard sincs államférfiaink oldalán, a hatalmi »országalma« legfeljebb a viszály almájaként forog a »kardoskodó« szavakban, a »Szent István-i Magyarország« pedig területileg és politikailag darabokra hullt, csak némelyek ha látják olykor »turulmadaras álmukban«. Mindezeken túl azonban tartósan megmaradt az, hogy a magyarság sorsa ma is a legkeményebb küzdés és harc a létért mindenfelé, Székesfehérvártól Gyulafehérvárig s Ungvártól »Nándorfehérvárig« és Érsekújvárig. Legközelebb pedig idáig, a mi Várhegyünkig. Ezekből a »várakból« ma már csak az egyetlen Székesfehérvár van »Pannóniában«, de mindegyiküket »egybekapcsolja« az a történelem, amit a Szózat egyetlen szakaszával fel tudunk mondani: »Ez a föld, melyen annyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt.« A várak képei és nevei között ma már akkora a szakadék, hogy a »felvonóhidak« is fel vannak húzva végképp a sáncok fölött, s létküzdelmünkben ma már az a kopja is csupán jelkép, amely a régi eleink kezében valóságos harci fegyver volt előbb, s utána a harci halál temetkezési sírjele. Így hát most, amikor kopjafát állítunk, az is valójában csak aszerint »fegyver«, hogy a pillanatnyi ünnepi alkalom légkörén túl mit látunk a fában: azt-e, hogy küzdünk a létünkért, vagy azt, hogy temetjük a létünket? »Temetni jövünk-e, vagy támasztani« a kopjafával? Amellett, hogy múltunkat ünnepeljük vele, tudjuk-e a jövőnket is ünnepelni? Mindez azért ünneprontóan szomorú, mert magukban az érzelmi szálak – a szülőföldszeretet, a templom harangjának szívdobogtató melege, az örökké szépülő emlékek sora, a sírjukban nyugvó szeretteink iránti kegyeletes szeretet és sok más hasonló – nem olyan kötőerők, mint a mészhabarcsok a falakban, amelyek az almási határban tudnák marasztani azokat, akik az almási határban nem tudják boldogulásukat megtalálni, akár még a mészégetés régi verejtékes módjának az »árán« sem. Mentünk és megyünk kifelé a faluból olyan kettős úton, hogy egy rész megy a Német utcán ki a falu végéig a föld alá a temetői örök nyugovóra, a másik rész megy a föld színén »szerencsét próbálni« akár Németországig vagy még tovább, a »világ végére«, miközben a két úton elmenőket mind kevesebb csecsemősírás »siratja«. Meg tudunk-e vajon állni az »odalevésnek« ezen a két útján úgy, hogy a következő százötven évben ne legyen közel kétszáz lélekkel kevesebb almási a Várhegy lábánál, mint ahogy »elment« az 1850 és a 2000 közötti százötven év alatt körülbelül annyi? De van még egy rosszabb számítás is: leszámítva a mai ünnepi találkozás »almási szaporulatát«, ha ma, a század legutóján laknak Almáson ezerötszáz körüli számban, míg 1900-ban, a század »indulásakor« 2217 ember élt itt az almási »jó levegőn«, akkor a kettős úton egy jó közepes falu, mintegy hétszáz ember »távozott« a nótákban olykor »Nagyalmásnak« énekelt községünkből. Át kell-e vajon a jövendő-menendő nemzedéknek költenie az énekben Nagyalmást Kisalmásra – illetve a folyónk nevéhez is kicsinyülve: »Kishomoród-Almásra« –, vagy a Vörösmarty-vers szava szerint »Lesz még egyszer ünnep a világon«, amikor az akkor élő-daloló almásiak, a megért és kiküzdött jobb jövő fiai mondhatják a »vén cigánynak«: »Akkor húzd meg újra lelkesedve, / Isteneknek teljék benne kedve. / Akkor vedd fel újra a vonót, / És derűljön zordon homlokod…«”? Lehet, végül is „helyénvalóbb” lett volna, ha az „üzenet” elhangzik ott, amely alkalomra kérték és vittem, de már így történt, a nép a kopjafa mellől eloszlott – „az idő múlik, az occasio elrepül”, amint Zrínyi mondta –, s utána már csak abban „járhattam”, hogy az „üzenetem mentén” elmentem a Német utcán ki a temetőbe, s az addigra már jó fáradt állapotomat kissé pihentetve üldögéltem egy darabig a „szeretteink” sírjának cementpárkányán, s néztem a szép alkonyati napfényben a szemközti oldal „szántóhatárát” Kerekmagyaróig, a hajdani szántótagunkig, hogy csaknem egészében műveletlenül mutatja a „csalfa remény” zöldjét… Késő este volt, mire a hajnaltól tartó hosszú fennlét után Ágiék udvarhelyi társaságában ágybeli pihenőre tértem, amikor az almási „szónoki szereplésem” híre már a fülükben volt, mint szájukban a kerti szőlőnk édes íze, minthogy egy dobozban egy vedernyit „kerti futárként” magam előtt beküldtem egy nálam hamarább Udvarhelyre jutó autós pár szívessége révén. A millenniumi zászlókat és kopjafákat „plántáló” püspöki út másnapi – vasárnapi – állomása a „második hazámban”, Székelykeresztúron volt, de az én millenniumi „díszköröm” pillanatra megszakadt Almás és Keresztúr, a „két haza” között, a két unoka vasárnap délelőtti „körében”, ahova Ági is hamarosan bekapcsolódott, amint Zsuzsa bekapcsolta nekem a rádiót, és én jólesően hallgattam, hogy unokáink anyja tanári hivatásának a „második műszakában” az udvarhelyi Star Rádiónál egészen diákossá „fiatalodva” vezeti iskolásainak vetélkedő játékát – vasárnap délelőtti négyórás „bérlete” lévén az neki az adásban Csirkefogók címmel –, és hogy „hullámhosszunk” még jobban találjon, ezúttal épp „Eger várában” folyik a „török elleni harcunk” az Egri csillagok hőseinek társaságában, miközben Ági említi a műsor „jubiláris” jellegét is azzal, hogy „tegnap volt az évfordulója” a török ostrom kezdésének Eger váránál 1552-ben. Részemről én azzal a „kiegészítéssel” igyekszem vetélkedni a „játékban”, hogy voltaképpen egy igen hosszú „Várhegy” gerincén forgott a sorsunk évszázadokon át, nem csoda, ha olyan sok helyünk vette fel nevébe is a „várat”, noha az a sok is valójában kevés ahhoz képest, hogy a harc hány helyen folyt évszázadokon át várküzdelemként. Eközben tudtam jól, hogy egy vár még engem is „vár” otthon azzal az Új-Zrínyivárral, amely éppen a török elleni létküzdelem egyik legnagyobb nemzeti hősének nevével emelkedett „bele a küzdelembe” a Mura partján, olyan tragikus „végjátékként”, hogy építő hősének az lett az utolsó harca, mivelhogy ott egy generálisnak s később odább egy vadkannak az „orvtámadása” elbánt vele… Udvarhelyi délebédünk után nagy melegben, Zsuzsa és András táskámért vetélkedő társaságában jutottam el a vonathoz, az indulás utáni pillanatban a vagon lépcsőjére is felkapaszkodtam a füttyentéssel elmetszett unokás idillből, s mire a keresztúri állomásról „városunk” alsó végére, az unitárius templomhoz s tőszomszédságában a hajdani „bennlakásunk” délebédlői asztalaihoz értem állomásbeli „fogadómmal”, Benedekfi Ferivel, a templomudvaron felavatott kopjafának a millenniumi ünnepsége már a borospoharak és kávéscsészék hangulatos zsivajába merült. Ott ismét csatlakozva a püspöki úthoz, kis idő múltán elindultunk vissza Kolozsvárra, s Héjjasfalvánál, Petőfi fehéregyházi „síkja” előtt tulajdonképpen bezárult az a „díszkör”, amely onnantól odáig, Kőhalom–Almás–Udvarhely–Keresztúr „fő pontjain” át kerekedett millenniumi túraként két szép szeptemberi napon, 9-én s 10-én… Itthon állt a kert, állt az íróasztal, a kertben az enni való szőlő egy részét 11-én már a madarak és darazsak „szájából” szedtem, s az íróasztalnál tegnapelőtt úgy vettem magam elé ismét Zrínyi Miklós döbbenetes levelét, amelyet 1664. június 30-án írt Csáktornyáról a császári haditanácsnak, hogy azzal még az almási legények deli díszlovaglásának friss emléke is csaknem egy temetési gyász képévé homályosodott: „Amit egyetlen történetíró még föl nem jegyzett és egészen hallatlan dolog, lelkem nagy fájdalmával írom Excellenciátoknak, hogy az én új váramat [Zrínyi-Újvárat], teljesen ép állapotban, ágyúktól össze nem rombolva és alá nem aknázottan, ma reggel a mi nagyobb seregünk szeme láttára, puszta karddal elfoglalta és megszállta a török. Ez hát a régen várt és remélt segítség! Montecuccoli gróf úr sohasem engedte meg, hogy kardot rántsunk ennek a várnak a védelmére. Ez arra kényszerített, hogy a postával őfölségéhez siessek, de a magyar főurak ma ismét nagyon kérleltek és maga Montecuccoli úr is, hogy térjek vissza. Amíg itt vesztegelek, és a visszatérést fontolgatom, érkezik hozzám a vár elfoglalásának a gyászos híre. Excellenciátok intézkedjenek gyorsan, és bizonyítsák be őfölségének, hogy nincs a világnak olyan hatalmas hadserege, amely több várat és országot vesztene el, ha mindig így harcolnak. Én innen ismét visszatérek a táborba, amely hír szerint egészen meg van döbbenve, és megvédem a Mura átkelőjét (még ha egyedül kell is maradnom), és nem hátrálok utolsó csepp véremig, mert itt az ideje és helye, hogy a haza minden polgárának meg kell halnia. A jövőről semmi többet nem írok, gondoskodjanak ők maguk mindenről. Tartsa meg Isten Excellenciátokat jó szerencsében. Csáktornya, 1664. június 30. Wassenhof úr majd szóban többet mond el Excellenciátoknak. Én a fájdalomtól nem tudok többet. Már Sárvár ostromáról van hír, de ez nem bizonyos.” Nálam az íróasztalon a szombat–vasárnapi „díszkör” megejtése előtt „nyitva maradt” az V. kötet kéziratkötege azon a ponton, ahol a kanizsai kudarc lezáródott, tudván előre, hogy ha visszaülök a „helyemre”, ugyanonnan nézem majd tovább Zrínyi végső lebukását arról a nagy hadi „szcénáról”, amely – „finis coronat opus” – egész „elfolyt életét” koronaként „fényesíthette volna”. Így most már csupán annyi a „fáradság”, hogy a régóta készen „álló” soraimmal váltok át a „héjjasfalviról” egy muraközi „körre”, amely ördögi körként pecsételte meg a csáktornyai hős sorsát: „Zrínyit elkeserítette a visszavonulás, de a két rossz közül még mindig az volt a kisebb, hogy a császári vezérek nem fel a Rába mellékére, hanem lefelé a Murához, éppen Zrínyivár irányába húzódtak. Utolsó reménye ekkor már csak az volt, hogy »a vár előtt s arra támaszkodva« bevárják és megtámadják a török sereget, ám odaérkezve azt tapasztalta, hogy »a német vezéreket a hátrálásban föltartóztatni nem lehet«: »Hohenlohe mindaddig, míg serege s a török közt a Mura folyót nem tudta, semmiféle vállalatba bocsátkozni nem akart.« Hiába igyekezett Zrínyi rávenni vezértársait arra, hogy »a sereg Zrínyivár előtt, a fölötte kedvező terep fölhasználásával, a törököt megtámadja«, azok azzal ellenérveltek, hogy miután most még »a Murán való átkelés harcz nélkűl végbe mehet«, biztonságosabb a vár mögött, a Mura túlsó partján foglalni el hadi állást. Ezután »a seregek a Mura jobb partjára vonúltak«, s a bal parton »a vár és környezete fölött uralkodó magaslatokat a töröknek engedték át«. A téli hadjárat idején még a győzelmi kör glóriáját jelentette Zrínyi számára Új-Zrínyivár: »január 20-án indult ki« Zrínyivárból, s »február 15-én ismét Zrínyivárnál állott«. Akkor egy győzelmi sorozat zárult le Zrínyi váránál a visszaérkezéssel, most azonban a visszavonulás – miután június 2-án abbahagyták Kanizsa ostromát, s 3-án Zrínyivár alá érkeztek – egy hosszas várostrom sikertelenségét pecsételte meg, s egyben Zrínyi életpályáján a végső elbukás nyitánya volt. Számbelileg »az egyesűlt magyar, osztrák és német sereg« még mindig jól állt, mivel a hadi létszám »a bajorok 4000 főnyi hadának csatlakozása folytán, a szenvedett veszteségek daczára még körűlbelől 20 000 fő volt«, de a nézeteltérések és ellentétek folytán a hadvezetés ekkorra már egészen megbénult: a továbbiakra nézve »a háromfejű fővezérlet megegyezni semmikép nem tudván, az intézkedések Bécsből várattak«. Bécsben pedig »már a visszavonúlásról szóló első jelentésre fölülkerekedett Montecuccoli és pártja: büszkén hivatkoztak arra, hogy ők a kanizsai hadjárat kudarczát előre látták – a minthogy láthatták is, mivel ők készítették elő – s az udvarnál megjelenő Montecuccoli mint mentő angyal állott a császár elé s kész volt ,koczkára tenni hírnevét’, hogy az ügynek jobb irányba való fordítását megkísérelje«. A császár »hízelgő szavakban« ismerte el, hogy »sajnos, csakugyan minden úgy történt, ahogy azt Montecuccoli előre megmondta«, s »a június 4-én kelt császári kézirattal őt a Mura mellékén álló hadsereg főparancsnokává« nevezte ki. Montecuccoli az emlékiratában a Zrínyi fölötti diadal érzetében idézte fel a történelmi s lélektani pillanatot: »Vajon igazságos-e, hogy én hozzam helyre a hibákat, melyeket mások elkövettek, s építsek tovább azon az alapon, melyet mások raktak? Ha a dolog sikerül, mi jogon fogadhatom el én annak dicsőségét? Ha nem sikerül, miért vállaljam el annak szégyenét? De a vak engedelmesség győzött minden más tekintet fölött; ha nem is volt reményem jó sikerre, megmarad azon érdemem, hogy pontosan engedelmeskedtem.« Az engedelmesség érdemén túl azonban a siker reményében is vállalhatta Montecuccoli a déli hadjárat fővezérségét, mivelhogy »fővezérré kinevezésével egyidejűleg« Bécsben arról is intézkedtek, hogy az Óvárnál álló fősereg, »valamint Nádasdy lovassága gyors menetekben a Murához vonúljon«, sőt a »Bécsben már gyülekező birodalmi sereget« és »a még útban levő franczia segélyhadat« is az ő fővezérsége alá, a déli hadszíntérre rendelték, míg a fősereg helyére Óvárhoz – »állítólag a Csallóköz, valóságban azonban Bécs védelmére« – Heister altábornagyot irányították Morvaországból. Márciusban, a regensburgi tanácskozáskor Montecuccoli még csak félsikert ért el abbeli szándékában, hogy a nagy vetélytársat, Zrínyi Miklóst félreszorítsa a küzdőtérről. Most, a kanizsai kudarc után maradéktalanul elérte célját: noha a Zrínyi haditerve szerint főhadszíntérré vált déli védelmi vonalra kellett áttennie táborhelyét, azzal együtt teljes mértékben megvalósult az a »hadi terve«, hogy ő lett a fővezére a főhadjáratnak, ehhez az összes erők jó részét a parancsnoksága alá helyezték, Zrínyi egyike lett a neki alárendelt vezéreknek, s azzal a magyar hadvezetés befolyása az udvarnál megszűnt. Kész volt a nagy »szcéna«, de ott már Zrínyi – aki ebbe a törökellenes háborúba »az udvart csaknem belekényszerítette« a négy esztendeje vasat verő harciasságával és legújabb »tüzes« győzelmeivel – csak hatodrangú szereplőként tehetetlenkedett a maga építette erősség, Új-Zrínyivár árnyékában.” Zrínyi a Montecuccoli-féle „olasz–német” hadviselési „módot” régóta ismerte, a Vitéz Hadnagy egyik kurta aforizmájában már jóval az újabb hadi idők előtt pennája hegyére is pécézte: „Igen szép találmány az Olaszoké és Németeké, mert ők nem mondják soha is, hogy szaladtak volna, hanem ritirálták magokat; de akár miképpen menjen el, ha az ellenségtűl és őmiatta mégyen el, mind szaladásnak kell mondani, és gyalázatjára vagyon az embernek.” A „ritirálásnak” ezzel a „szép találmányával” az olasz–német hadvezérnek „sikerült” nemrég Erdély utolsó szabadon választott fejedelmét, Kemény Jánost is úgy „megsegítenie”, hogy az vesztét lelte tőle, s most Magyarország hadvezéri lángelméje tapasztalta veszedelmesen azt a gyalázatot, hogy a „meg nem ütközés nagymestere” saját hadakozó társát kudarcról kudarcra „segíti”, miközben az ellenség, a török a legserényebben tudja úgy forgatni hadakozó „kardját”, hogy ostromlottból ostromló legyen, s ha Kanizsa falainál védekezett, Új-Zrínyivár falainál támadjon. Az „előrelátó” Montecuccoli, akit méltán illettek a „perspectiva” gúnynévvel, míg a magyarok „Kakukk Máté” és „Kukuli” néven is emlegették, általában mesterien tudta kalkulálni a hadak számarányait, a harci cselekmények alkalmait, kínosan kerülve minden kockáztatást, melynek révén hírnevére a kudarc árnya eshetnék, de mindezt a „tudományát” a most folyó háborúban külön Zrínyi-ellenes alapossággal művelte, mivel „körültekintésében” mindenekelőtt az vezérelte, hogy az ellenséggel való döntő megütközés előtt a nagy hírű és félelme_