Zászlós Levente

Kodolányi Gyula:
Kentaur szárnyak

Kortárs Kiadó, 1999

Sajátos címet kapott Kodolányi Gyula összegyűjtött tanulmányainak kötete; a költő mitológiai alapszemléletére, érzelmi hangoltságára utal, s egyúttal jelezni kívánja elkülönülését kortársaitól, mintegy hangsúlyozva költői szuverenitását is. Mint írja: „Lennék tán Pegazus, és voltam is – de ráülni nem akarok. És most szárnyas kentaurnak érzem magam.” Ez a kentaurlét kettősségre utal: az emberből ami látható, az a természeti lény, röptetőerejét viszont a személyes és kollektív tudattalanja mélyén működő energiából nyeri.

Kodolányi a kultúra spirituális kapcsolatait vallja, s ebben az értelemben fogalmazza meg művészi alapelvét, mely szerint a spirituális képzeteknek csakis a művész lehet a legavatottabb megformálója. A modern ember két típusát állítja szembe egymással: az analitikust és az archaikus szellemiségű, szintetikus látásmódút. Mindezek után nem véletlen, hogy századunk psziciháterei közül éppen Carl Gustav Jung megállapítására hivatkozik, amikor a vallási ösztön megkerülhetetlenségéről s civilizációnk lelki eredetű problémáiról gondolkodik. Kodolányi szerint a modern ember tragédiája egyenes következménye annak, hogy transzcendens kapcsolataiból kilépett, s léthelyzetének domináns motívuma az elveszett teljesség okozta hiányérzet. És Jungra hivatkozik, amikor Európa történelmi neurózisának forrását, a jaltai egyezményt említi, amely „fél évszázadon át akadályozta az európai történelmi tudatot abban, hogy önmagához méltó legyen, hogy a sorsfordító pillanatokban felemelkedjen önmaga egykori magaslatába”. Szemléletében az időbeni folyamatosság jungi látószöge mutatkozik meg akkor is, amikor az istenek és istennők fennmaradásában a mítoszi szerepek és helyzetek újraismétlődésére figyel föl, s amely az emberiség archetípusos gondolkodásának legfőbb jellegzetessége, bizonyítéka. Ez az archaikus látásmód a tanulmánykötet föl-fölbukkanó motívuma, s közvetlen kapcsolatot mutat a modern mélylélektani szemlélettel, még akkor is, ha a klasszikus kínai filozófiából idéz, Konfucius egyik tanítványától: „A velünk született természet megvalósítását hívjuk útnak.” Végeredményben Adler részletesebben kidolgozott elméletének előképe ez, mely szerint az individuálpszichológia az emberi lélek minden jelenségét úgy veszi fel, mintha valamely célra irányulna, amelynek alapján a célig megtett utat Adler az egyén mozgási vonalának nevezi.

Kodolányi ilyen célvonalban haladva egy megkésett nemzedék tagjaként mint a sors túlélő kegyeltjét aposztrofálja önmagát. Az első kötetével harminckilenc éves korában megjelenő költő – a posztavantgárd megtévesztő felülete alatt – valójában egy archaikus élményvilágot jelenített meg. A művészet mágikus voltában hisz, s mint vallja, az absztrakciók eluralkodásával egyenes út vezet a neurózisba. Értékrendjében a teljesség élménye az elsődleges. Szimbólumokban gondolkodik, s ilyen értelemben fogalmazza meg ars poeticáját: „a kultúra nem egyéb, mint a jelképek újrateremtése”. Noha posztmodern költőnek vallja magát, tanulmánykötetének önvallomásos részletei nem erre utalnak. Kodolányi szerint a költészet – lényegét tekintve – teremtő felfedezés, leltárkészítés helyett a megélés vágya. Másutt az álom, a küszöbállapotok, a végletállapotok versalakító hatásáról ír, amely állapotokban az alkotónak „az archetipikushoz kell fordulnia”.

Ha – mint Kodolányi – a költészet lényegi meghatározójának metafizikai tartalmát tekintjük, posztmodern helyett csak nemes konzervativizmusra gondolhatunk. Mert semmi sem idegenebb Kodolányi költői karakterétől, mint az avantgárd technikai kelléktárából jól ismert szófacsarások, képgerjesztések. Szabadverseinek feszes, kötött belső formavilágában semmi nyoma ilyen bűvészkedésnek. S a kötöttségek iránti vonzalmát jól mutatja, hogy 1996-ban két tanulmányában is foglalkozik a szonettekben rejlő építkezési lehetőségekkel, s gyakorlati megvalósításukként Január című kötetében két szonettciklust is megjelentet.

A Kodolányi-versek ismerője a Kentaur szárnyak olvasásakor egy másik, ismeretlen arccal találja magát szemben: ez az arc hűvös, racionális. Tekintete széles spektrumsávot fog át, logikája műszakiakat zavarba ejtően alapos. Tanulmánygyűjteményét az író számadásnak nevezi, s mint ilyen, pontosabb, lényegre mutatóbb, mint a kötet címe. Ezeket az adatfelméréseket, ön- és közelemzéseket nem költői szárnyak röptetik a magasba; súlyuknál fogva földközelben maradnak. A hazai zöldmozgalmak részeseként veszi észre, hogy például egy cementmű működési módjában maga a társadalmi rendszer, az egész életvitel s a rendszer erkölcsi csődje együttesen mutatkozik meg. Ez az ökológiai szemlélete vezeti Kodolányit a társadalom-lélektani helyzet és a környezetpusztulás közötti összefüggések felismerésére. A létező szocializmus idején fogalmazza meg, hogy az ökológiai kizsákmányolás a politikai jogfosztottságon és a tudatlanságon alapul. Ebben a közegben „az élet a közvetlen létfenntartás és a silány szórakozás céljaira korlátozódik”. Hasonlóan lesújtó a véleménye a rendszerváltozás utáni évekről is. Méltók vagyunk-e Európához? – teszi föl szkeptikus nyomatékkal a kérdést. Válasz helyett tényeket láttat: „A szabadság történelmi vihara besöpörte hozzánk a szabadság szemetét is, az értelmiség egy része elvesztette a tájékozódás képességét és önbecsülését.” Kodolányi jövőképe is reménytelen. Az 1994-es választások kapcsán Nemeskürty Istvánt idézi: „Az a baj, hogy ugyanott tartunk, mint ötven éve, hetven éve. Itt a népből nem lett polgár és nem lett nemzet. Itt alapvető baj van.” Mindebből következik, hogy a köznép az értelmiségiben ismét a nadrágos embert látja, Magyarországon divat lett az elbugrisodás. Az elmúlt negyedszázadban – állapítja meg Kodolányi – a specialisták és a médiaszemélyiségek kiszorították a nyilvánosságból a hiteles értelmiségieket.

A költő által fölvázolt kórkép végére kívánkozik egy kis történet. 1991-ben Kodolányi mérnök barátja elpanaszolta, hogy munkahelyén újraválasztották a régi szakszervezeti vezetőket. És ti mit tettetek? – kérdezte a költő. A barát széttárta a kezét. Ingerlően keserű könyv a Kentaur szárnyak. Nehéz ellentmondani Kodolányi Gyulának, amikor a lényegi kérdést feszegeti: „ahol a cselekvő akarat nem működik, ott a szellem sem él”. A mellőzött értelmiségi pedig fölteheti magának is a kérdést: – És mi mit tettünk?