Ambrus Lajos

Lugas

Három lépés a „Nagy Borkönyv” felé

Milyen legyen, milyen lehetne a nagyon hiányzó, korszerű és teljes magyar bormonográfia? – merengtem el sokszor, ha elmerültem kedvenc somlai furmintom összetéveszthetetlen harmóniájú ízvilágában, s ha barátaimmal a feljövő hazai borászat nagy kérdéseiről beszélgettünk. Egy mű, amely ennek a fontos kultúrának, egy eddig nem túl közismert, de igen lényeges diszciplína múltjának és jelenének összefoglalását adná. Milyen lenne a mű, amely a Nagy Egészet rekonstruálná – az összes magyar történelmi borvidéket: azok históriáját, szellemtörténetét, geológiáját, történeti földrajzát. És persze néprajzát és gazdaságtörténetét és gasztronómiáját és birtokszerkezetét és szőlőkultúráját; művelési rendszereket, fajtagyűjteményt, pincészetet és borászatot. Valamint az összetéveszthetetlen „géniuszt” és poézist – a bor metafizikáját. De egy kultúra ilyen-olyan mai jelenlétét is. Amely mű tehát egyszerre lehetne modern, időt álló kézikönyv és akár egy lélegzetelállítóan izgalmas regény is: régi virágzások és nagy romlások képei mellett a borászat mai, látványos sikereinek és kudarcainak határozott kézzel megfestett tablója. S noha az elmúlt tíz év szakirodalmában – mert fellendült a minden szempontból szabad kutatómunka – alapművek születtek (részmonográfiák, szimpóziumirodalmak, lexikonok, katalógusok stb.), a nagyobb lélegzetvételű, egységes szemlélettel megírt összefoglaló mű végül is várat még magára. A rendszerváltozás legzajosabb és talán leglátványosabb sikereit a magyar élborászat hozta; világszintűek az egyes tokaji, villányi, balatoni, egri, szekszárdi s – legyünk hazabeszélőek – somlai borok is. Ó, hát a Somló! A „térföldi remete”, miként Vörösmarty nevezte. Időzzünk el itt egy minutum erejéig: bizony, kevés olyan szőlőhegy van Magyarországon, melyhez annyi mese, legenda, költői-poétikus tájrajz kötődne, mint épp Somlóhoz! Tán azért, mert a Balaton felől érkezve a dombok, mint az abrosz, egyszerre kisimulnak – a derűs napfény fehéren-vakítóan bevilágítja a meglepő látványt: az óriási hegyszigetként kiemelkedő bazalt haranghegyet. Ráadásul a Somló várhegy is volt; a híres Somlóvár romjai a hegy északkeleti, Dobára tekintő meredek bazaltpereme fölötti sűrű erdőben porladoznak. A múlt század elején még rekonstruálni lehetett e romokat: csúcsíves építészeti jellegéből XIV. századi keletkezésére következtethetünk – valamelyik hatalmas dunántúli család építette. A XV. században az egri püspök és esztergomi bíboros Bakócz Tamásé volt, tőle az Erdődyek örökölték – a múlt század elején-közepén még Erdődy Sándor volt a tulajdonos. Ugyan a vár hadi jelentősége a XVIII. századra elenyészett, ekkor lakatlanul maradt, és csakhamar omladékká vált, mégis a szerény hadi múlt ellenére közszájon forgó legendák születtek róla – így a hegy költője, Kisfaludy Sándor az egyik legnépszerűbb regéjében, A somlai vérszüretben örökítette meg a vár mozgalmas emlékét. Himfy, az álmodozások, a tökéletes harmóniák utáni vágyakozások kissé fáradt hangú poétája különben is sokat tett a hegy kultuszáért: a vásárhegyi oldalon szép szőlleje, kis kastélya volt, és legkedvesebb jószágának tartotta
a somlait. „Itt írám pompás kilátású ablakomból utolsó elmeműveimet” – búcsúzik birtokától. S valóban, ha a Somló orgonasípjai alatt a szőlőben a diófa alatt üldögélünk, és a hamisítatlan délutáni tájat figyeljük: pompás, nyugodt, kozmikus harmóniák érintenek meg. Még Alain Ghezou-t, francia barátomat és társait, a különféle borrendek tagjait is, akik szőlőt vettek itt a hegyen, s akik pedig jól ismerik Provence aranyszemcsés levegőjét is, szóval ámulva csöndesednek el az antikvitás finom, érzéki képei láttán. S noha végül is nem annyira „klasszikus” itáliai táj ez, de valóban, ha finoman stilizálunk, észrevehetjük „az istenek közellétének nyugodt tudatát”, miként azt Hamvas Béla írta Az öt géniuszában. De a Somlót mégsem Kisfaludyval és Hamvassal lehet leginkább karakterizálni, és nem is Vörösmartyval vagy Máraival, aki a Szindbád hazamegy című regényében „az örök dolgok” között emlegette a somlait, amelynek „illatában, olajos sűrűségű ízében él valami a régi olasz venyigék hagyományaiból” – hanem a titáni Berzsenyivel. Berzsenyi tája ez az idilli vidék: a tanúhegyek közt, Ság, Kissomlyó, Somló háromszögében született és vált költővé, hogy aztán majd egész életében ide vágyjon vissza. Költészete is a vulkáni erők intenzív műküdését idézi: lávaömlésszerű, eget-földet-mitológiákat átölelő képeinek suhanása és ereje ebben a tájban születik. S bár zeuszi magányban élt, művészi világának teremtő mélységei, filozofikus távlatai a legmagasabb rendű tudásról beszélnek – ahogy teszik ezt a legjobb, legszebb somlai borok is. Ezek ugyanis ugyanazt tudják: az emberi élet legnagyobb adománya a bölcsesség derűje; a somlai bor, írja Hamvas is, mint komoly hegyi bor, egyenesen az aggastyánok bora – akik talán a legközelebb vannak ahhoz a teremtő mámorhoz és kiérlelt derűhöz, amely ezt a világot megalkotta. A somlai pedig tüzes, testes, harmonikus savú és eperillatú, zöldesbe hajló csillogású bor – amelyet főként az ősi somlói szőlőfajták, elsősorban a sárfehér, szigeti (furmint), a juhfark, a budai zöld és az olaszrizling adnak. De kiváló bort szűrnek a traminiból és a hárslevelűből is…

Visszatérve a közelmúlthoz: a gyakorlati borászatot nem kísérte hasonló csúcsteljesítménnyel a monográfiaírás. És én csupán a nagymonográfia műfajáról beszélek, amely – különösen ha a palackozott magyar borok eljutnak az őket megillető európai díjakhoz és polcokhoz – nehezen lesz mellőzhető.

A lugas tavaszi szellőket örömmel fogadó hetyei virágai, így a kiültetett leanderek, a féltve őrzött arbutus unedo (nyugati szamócafa) vagy a frissen kibújt hetyei asphodelos albus (genyőte) közt azért jutott mindez az eszembe, mert olvasmányaim közé három, saját műfajában jelentékeny és hasonló gondolatokat felvető boroskönyv került. Három önálló mű – három szuverén világ.

Először is Laposa József szakíró és Dékány Tibor fényképész Pincejárás című munkája – amely a csábító Utazás a magyar borok világában alcímet viseli, de valójában 1999-es művük második, javított kiadása. Mindkét szerző állandó munkatársa a Borbarát Magazinnak – a kiadás méltó hozzájuk, és méltó ahhoz a szellemi és esztétikai színvonalhoz is, amelyet ez a negyedévente megjelenő s immár hatodik évfolyamába lépett lap képvisel. Laposa, az agrárhistorikus, tájrendező mérnök (és eredetileg badacsonyi szőlősgazda) ugyanazzal az elszántsággal és következetességgel térképezi fel az ország legfontosabb termelőit és borpincéit, mint emlékezetes korábbi könyvében (Szőlőhegyek a Balaton-felvidéken, 1988). Országjárása során azonban sosem téveszti szem elől művének valóságos tézisét: bizony, a 20. század története egyben a kiváló szőlőtermőhelyek primitív pusztításainak története is – 1999-es adatai szerint az elmúlt száz év a termőhelyek 50%-át tette véglegesen tönkre, és a hegyi és síksági szőlők aránya is a régebbi, szinte ideális arányú 80–20%-ról 20–80%-ra fordult. Sőt, könyvének summázatában arról beszél, hogy a magyar szőlő- és bortermelés helyzete mára már válságos állapotba jutott, s csak egy „megújult szemléletű, értékközpontú szabályozással és gazdasági áttörést hozó marketingmunkával” menthető meg. De akkor se feledkezzünk meg erről, ha a Pincejárás valójában nem „siralmas jaj” és panasz, ellenkezőleg: a teremtés és építés diadalának a könyve.

Minden bejárt borvidéken (Nyugat-Magyarországtól Tokajig) Laposa az eredményeket és a szép borokat keresi és leltározza: a borturizmus lehetőségeit, a „magyar szőlőhegyi táj nekünk kedves részleteit”, présházak, pincék titkait, a népi építészet egyre fogyó emlékeit, a korszerű borászatokat és az egyre szaporodó kiváló termelőket. Mert általánosságban szólva igaz lehet ugyan, hogy ma a termőhelyek kiválóságát szinte sehol sem követi az ott termelt borok minőségi kiválósága – az elveszett összhangot épp azok a szívósan és eredményesen dolgozó gazdák teremtik meg, akiket Laposa felkeresett és bemutatott. Így szerepelnek könyvében a legjobbak: a mai (1999-es) magyar borkészítés művészei. (Luka Józseftől, Vass Jánostól Szeremley Hubán, Figula Mihályon, Légli Ottón, Györgykovács Imrén, Vida Péteren, Vesztergombi Ferencen, Gere Attilán, Tiffán Edén, Bock Józsefen át Gál Tiborig, Thummerer Vilmosig, Szepsy Istvánig, Árvay Jánosig, Dusóczky Tamásig – a névsor nem teljes, őket is csak reprezentánsokként jelzem, hogy a könyvből is azonosíthassuk őket a boltokban megvásárolható palackjaikkal.) A szerző szakmai korrektségére vall, hogy lényegében szinte minden termelő benne van a könyvben, aki szerepet játszott a magyar bor újjászületésében. A tizennégy borvidéket és borturizmusát tárgyaló műben olvashatók kellemes nóvumok, így a Kőszeg környékét (Vaskeresztes) és a Vasi-Hegyhátat bemutató oldalak (de ha már Vasban volnánk, bántóan hiányzik a Ság és a Kissomlyó), és a kötet egészét dicséretesen jellemzi a méltányos arányosság. (Egyetlen durva kivétel van: a különben egységes kompozíciót lerontja az Alföldet mindössze egyetlen lapon elintéző anyag – s ha valaminek, hát az Alföld borászatának kell(ene) megújulnia. Vannak is részeredmények, és a hírek szerint badacsonyi segítségük is ígérkezik a homoki borászoknak.)

A színes képekkel ízlésesen illusztrált könyv becses szakmunka és üdítő olvasmány. Mint ahogy egyszerre fontos dokumentum és tájesztétikát féltő röpirat is. Bortúra és meditációra késztető kultúrtörténet. És hát leltár, kimerevült pillanatkép: ilyenek voltunk 1999-ben.

Tanulságos kézikönyvként forgatható viszont a Millenniumi szőlős-boroskönyv című, A szőlő és bor Magyarországon alcímet viselő vaskos kötet, amelyet Csoma Zsigmond agrártörténész főtanácsos és Balogh István tanszékvezető szerkesztett. Ez a terjedelmes és reprezentatív szerzőket is felsorakoztató mű valójában tudományos dolgozatok gyűjteménye. Kiváló természet- és társadalomtudósok ötvennégy szakmunkáját tartalmazza a szőlővel és borral kapcsolatos tematikák tágan értelmezhető tárgyköréből. „Írások és gondolatok egy agrárágazat múltjáról, jelenéről, jövőjéről a harmadik ezredfordulón” – mondja a magyarázat, és bővebben részletezi, hogy a „magyarországi szőlészetet és borászatot, mint az éves munkák állandóan ismétlődő ciklusát, ünnepek és hétköznapok, az egykori védőszentek emléknapjait és a munkakezdő, illetve dologtiltó napok váltakozásait” kívánják a szerkesztők bemutatni. Így találkoznak a könyvben a különféle tudományok: régészet, őstörténet, antropológia, nyelvészet, néprajz, történettudomány, geográfia, művelődéstörténet, de a szőlőnemesítés vagy a csongrádi kadarka története és a bor misztikája, szimbolikája is – ez utóbbi Babits költészetében. És így kerülnek egymás mellé jelentősnek tetsző forrásközlések: Voigt Vilmos alapmunkája a magyar folklór és a szőlő-bor kapcsolatáról, vagy Balassa Iván személyes elemeket is tartalmazó áttekintése a tokaj-hegyaljai borféleségekről. Így szerepel egy érdekes közlés Bolyai Farkas borászati munkásságáról Oláh Anna fizikus tollából vagy a csombordi egyetemi tanár Csávossy György írása az első magyar borászati irodalom adatközlőjének, Pápai Páriz Ferencnek szótár-szavairól. Így kerülnek be szakmunkák a szőlőalanyokról, a borszőlőfajták nemesítéséről vagy a magyar szőlőnemesítés doyenjének, Bakonyi Károlynak közlése a cserszegi fűszeres születéséről és szaporodásáról. A millenniumi album műfaját tekintve lényegében antológia, annak minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy hihetetlenül sokszínű: nagy örömmel üdvözöltem Veres László tanulmányát a régi borosüvegekről (különösen kedvencemről, a pincetokról) vagy Zelnik József szép, filozófiai igényű traktátusát a bormisztikáról. És sorolhatnánk a nyolcvanéves Kozma Pál professzort köszöntő írásokat, a nagy szőlőnemesítő publikációs jegyzékét, Katona József visszaemlékezését az ’50-es évekre vagy a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola ’56-os történéseit. Az említett tablószerű sokszínűség mellett hátránya természetesen, hogy nem egységes szemléletet tükröz, és főleg nem „egy kéz” munkája (szöveggondozása így szintén nem egységes) – viszont figyelemre méltó szakmai felvonulás a magyar szőlő- és borkultúra mellett.

Kivételes hely illeti, s hogy a Lugas címével szinkronban maradjunk, egy leendő „Nagy Borkönyv” irányába tett leghatározottabb lépésnek tartom harmadik könyvünket, a Tokaj című reprezentatív, kétnyelvű, képekkel bőven illusztrált albumot. A kötet A szabadság bora alcímet viseli, és a Borbarát Magazin „Könyvek a borkultúráért” sorozatának első darabja. Szerzője, néhány társszerző mellett, a lap főszerkesztője, Alkonyi László – akinek Tokaj iránti őszinte szeretetét és szellemi elkötelezettségét a lapból évek óta ismerhetjük, s aki míves, invenciózus, érzéki fényképeivel is erősíti saját szövegét. Tokaj: „a legismertebb és a legelfelejtettebb borvidék a Földön”. Tokaj: „a szabadság bora”. Alkonyi nagyszerűen végiggondolt és strukturált könyvét ezekre a kissé patetikus, mégis pontos metaforákra építi, és gondosan ügyel rá, hogy a megfelelő helyen szövegszervező elemként ezek a motívumok fel is bukkanhassanak. Így elsősorban a történeti anyagban, de másutt is, például a feltehetően legtöbb vitát kavaró Forradalom a pinceajtók mögött című szövegben, amely az aszúkészítés borászati vitáit összegzi, és bátran leteszi a garast a természetes édesborok készítése mellett: „mi más lehetne a szabadság bora, mint a világ legtermészetesebb és legédesebb itala?” Sőt, gasztronómiai fejezetének végén ki is bővíti, meg is emeli kedvenc metaforáját: „a tokaji egyedülálló ital: nem szabálykövető, hanem törvényalkotó bor.”

Nos, a Kő és élet, A történelmi táj, A borvidék, A bor, A birtokok tagolású könyv egységesen megírt textus, és ez az egyik legnagyobb erénye – Alkonyi szépírói kvalitással előadott szövegei az itt-ott érzékelhető lírai tónusok ellenére is szakszerűek, végiggondoltak. Nem vész el a részletekben, nem támaszkodik feltűnően az irdatlan mennyiségű Tokaj-irodalomra. Pedig tehetné – mert ismeri –, kár viszont, hogy nem közölt valamilyen szubjektív-autentikus „válogatott bibliográfiát”; bizonyára nem illett koncepciójába, holott saját szerzői szabadágát is mélyebben motiválhatta volna egy szabadon kezelt és markánsan megrostált irodalomjegyzék. Ugyanakkor szakmailag is korrekt szövegeket olvashatunk – ez Alkonyi művének másik legfontosabb erénye. Világos, a laikus számára is érzéki fogalmazványokat közöl a Tokaj környéki táj leírásában, kőzettanban-talajtanban, társadalomtörténetben és bortörténetben, bortípusokban, az aszú regényében és a mai birtokosok lajstromozásában. Nem élezi ki különösebben a tokaji borkészítés elmúlt tíz évének leglényegesebb kérdését: az aszú problematikáját. Ugyanis sokfelé hallani az „új stílus” és „hagyományos stílus” szerinte helytelen szembeállításáról – így arról, hogy a tokaji aszúborkészítés az elmúlt évtizedekben az avinálással (szeszezés, alkoholozás) és a sűrítmény (szirup) alkalmazásával, valamint a túlzott mértékű ászkolással elveszette természetes jellegét. Inkább az „igényesség” és „igénytelenség” örökifjú küzdelmét látja a szerző, amikor az emlegetett Forradalom a pinceajtók mögött című fejezetben a bemutatások, érvek és ellenérvek mellett a „hagyományos új stílusú” borászkodás következetességét és eredményeit írja le: „Tokaj-Hegyalja… ma újra abban adja a legnagyobbat, amiben a legjobb: a természetes édesborok készítésében. Egy elfelejtésre szánt borvidék felébredt az álomból.” Ez azt is jelenti, hogy Alkonyi éppen nem kerüli meg a kényes kérdéseket, és nem keni el a részleteket, így nyíltan és őszintén beszél a birtokokról, a külföldi befektetőkről, a pincészetekről. S az, hogy könyve végén rövid áttekintést ad azokról a tokaj-hegyaljai termelőkről, akiknek szerinte megvan az esélyük, hogy igényes palackjaikkal továbbra is a piac érdemes szereplői legyenek, és nyíltan minősíti is az 1991-től készült kiemelkedő boraikat – nos, ez a gesztus arra az „üdítő intranzigenciára” utal, amelyet szellemiségével Alkonyi László (és a Borbarát Magazin) oly szerencsésen képvisel.

Minden részében, apró motívumában a „szabadság borához” méltó megjelenésű Tokaj-monográfia született – igényességben, minőségben is egy lehetséges irányt szabva ama „Nagy Borkönyv”-nek. Nagyszerű térképmelléklet, a kiváló író, Lengyel Péter fordította, a magyarral azonos terjedelmű angol nyelvű szöveg teszi teljessé a könyvet, amelynek mindösszesen egyetlen vaskos hibája van: az, hogy rendkívül drága. (11 700 forint – noha jól tudjuk, ennek a munkának bizony ennyi az ára…)

Három könyv – három szuverén világ. Sok mindent megtudhatunk a szőlő- és borkultúráról. Így az építészettől, a művelési módoktól a palackozásig, a gasztronómiáig. Sok mindent, ami szeretett tárgyunkkal, a borral összefügg. Egyet azonban mégsem: azt, hogy milyen is a jó bor. Bizony nem saját kútfőből, de bon mot-ként egy ősrégi kalendáriumszöveget idézek föl; arról is „szól”, miféle nehézséggel is jár ennek a számomra (és talán mások számára is) oly kardinális kérdésnek a megválaszolása. Ezek szerint egy több évszázados „karakterológiai” empíria annyit mond: a jó bor olyan legyen, mint hitében a római katolikus (erős), mint a református (tiszta), mint a zsidó (kereszteletlen), és olyan, mint a lutheránus (se nem hideg, se nem meleg)! Ne felejtsük!