Bogdán László

A bécsi fogadó

És ellobant nyolc esztendő…

Takács ott ült a Piros Almáról elnevezett bécsi fogadó asztalánál, s borospohara tükrében arcát hosszasan elnézegetve tétován hallgatta a fiákerlovak patáinak dobaját a kövezeten, s egyre az ajtó fekete keretét figyelte, és borzongott, mert ebben a sötéten ásító keretben sehogyan sem akart megjelenni a várva várt kép, Szerémy kapitány, az amerikai hadsereg ezredesének szikár alakja. Pedig már harangoztak Bécs templomaiban, és megegyezésük szerint fél egy körül kellett volna megérkeznie. Még huszonhét perc, ellenőrizte zsebóráján az időt.

Két éve, az északi győzelemmel végződő polgárháború befejezése után váltak el, Takács úgy döntött, már semmi értelme maradni, történjen bármi, hazamegy. Szerémy csökönyösen ragaszkodott álláspontjához: szabad országból ment el, a szabadságot végveszélybe döntő önkényuralom elől, s szabad országba is tér haza… Önmagukba hulló, reménytelen évek jöttek, mint edénybe mert mocsaras víz aljára az iszap, úgy rakódott le mélyükön a keserűség. Takács már nem is hitte, hogy noha hazament, otthon van, s azt sem, hogy végül is ebben a zátonyra futó, elfuserált életében meg is érkezik valahova. Mert hová is érkezhetett volna meg és miért? Az esztendők játékkockaként gurultak szét, emlékei ott köröztek a feje fölött, mint a Sziklás-hegység tüköregén táncoló, zsákmányukat kereső dögkeselyűk. Szinte függenek a levegőben, a földet kutatva, pocegérre, nyúlra, apróbb állatokra vadászva, s ha fölfedezik, azonnal kővé válva hullanak le, szinte követhetetlen sebességgel, s áldozatukat falánk csőrükbe kapva lassan, oldalazva húznak el… Negyvennegyedik évét töltötte augusztusban, amikor az Oroszlán bizakodva, ereje teljében ugrani készül, és nem ismer lehetetlent, már nem is nagyon lehettek fölösleges illúziói. Az „oroszlán”, sorsa és születése kevély jelképe már nem készült semmire, legkevésbé átugrani a tűzkarikán, megült, s csak egykedvű sárga szemének vizslató pillantását érezte változatlanul magán. Nem mert emlékezni, de emlékei, mint a dögkeselyűk, időnként sebesen le-lecsapva, darab időre önállósulva ragadták magukkal, s tudta, már nincsen visszaút.

Ivott egy kortyot a karcos borból, és megborzongott.

A szorosban aznap szinte égetett a nap, kiégett fűcsomók, szenvedő bokrok, lekonyult ágú fák hírelték a feltartóztathatatlan aszályt. Lehunyta szemét, és fogadóbeli kényelmes támlás székén hátradőlve szinte orrában érezte megint a megperzselt avar tébolyító szagát. A távolban ismét dörögni kezdtek a fegyverek, a kék huszárdolmányok, a gyalogosok szürke kabátja egyetlen acélszürke folttá olvadt össze égő szeme előtt, aztán méltóságteljesen dörrentek meg az ágyúk is, s lenn az úton feltűntek az első kozák lovasok. Szerémy kapitány a paptól búcsúzott. A tiszteletes láthatólag döntött, és gyutaccsal ellátott puskára cserélte a keresztet. Arca elszánt volt, mereven nézett előre, a kozák lovasokat figyelte, erősen verítékezett.

– Vigyázz magadra, Samukám! – hallotta kapitánya halk hangját, mint tépésen a vér, ütött át rajta az elfojthatatlan érzelem.

– Vigyázni fogok – válaszolt azonnal a pap, de nem nézett rá.

– Csak addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület – folytatta Szerémy, és elővéve távcsövét utoljára még ráérősen megszemlélte a tüzet nyitó orosz ütegek állásait. Felfigyelt az ágyúk mellett fickándozó lován őket távcsővel figyelő tábornokra is. – Lüders – jegyezte meg –, a betörő orosz erők főparancsnoka!

Takács reflexszerűen nyúlt a távcső után. A gomolygó lőporfüstben az ágyúdörgéstől megzavarodó lován egyensúlyát megtartani akaró lovast figyelte, amint változatlanul figyelmeztetően szögezi rájuk hosszú csövű messzelátóját. Az arca, ez a beretvált, gőgös úri arc – egy rendíthetetlen szerencsejátékos pókerarca – mozdulatlan volt, nem látszottak rajta érzelmek, s kíváncsiság sem. Mintha észrevette volna, hogy figyelik, fölemelte a kezét, üdvözölni akarta őket, de mégis meggondolta magát, s leengedve a távcsövet megfordult, s elvágtatott a fák között…

– Ezt ő is mondhatná az egyik legkedvesebb barátjának – suttogta a pap, s hosszan, körülményesen célozva adta le az első lövést az úton fickándozó lovasokra. – Az Isten majd megbocsát. Az a mestersége!…

– Akkor mi elmennénk – hajtott fejet engedelmesen Szerémy, s egy pillanatra a széles vállán felejtette kezét, s máris hasra vetődve elszántan kúszni kezdett a perzselő avaron a lovaik felé. Ő gondolkodás nélkül követte. Egy pillanatra lehunyva szemét s a szék támláját megmarkolva úgy érezte, máris kiszáll a képből, a Sziklás-hegységben van, az iszonyú hőségben felforrósodó nagy kövek mögött hasal, vállához szorítva lövésre kész belga karabélyát, s figyeli, hogy az ösvényen mikor jelennek meg a mokaszinjaikban nesztelenül mozgó, kifestett arcú, tolldíszes indiánok. De egyelőre csak egy tétova gyík araszolt a lisztszerű, finom porban, nyomai (a titok rejtelmes hieroglifái) némán ásítottak. Az ösvény üres volt, s mint mindég, most is megdöbbent, szeméhez emelve távcsövét, hiszen a messzelátó váratlanul rántotta közelebb a finom japán rajzolatokra emlékeztető gyík kecses testét, óvatosan kémlelt körül, finom remegések futottak végig hosszú, vékony alakján, bőre szinte pulzált a kíméletlenül perzselő napon, láthatólag egyáltalán nem érzékelte a veszélyt, úgy vélte, van ideje még néhány életfogytiglani percig sütkérezni, de tévedett, váratlanul mozgó, fekete árnyék takarta el a napot, és szinte rázuhant a vígan felvijjogó keselyű, s csőre közé ragadva olyan hirtelen gyorsasággal repült tovább, hogy Takács egyszerűen képtelen volt távcsövével követni. Idegesen forgott ide-oda, míg megint meg nem találta, a szemét figyelte, smaragdzöld árnyak cikáztak ebben a mozdulatlan fekete-sárgás szembogárban. Kiterjesztett szárnyakkal, vitorlázva távolodott a sas a kék égen, csőrében döglött pántlikaként himbálózott az előbb még a napon sütkérező, meg-megremegő gyík.

– Az élet már csak ilyen – somolygott a mellette fekvő Szerémy. – Szűnünk egy miccenésre. – És szemét egy pillanatra sem véve le az ösvény fehéren világító homokjáról – még jól kirajzolódtak a pórul járt gyík finom nyomai –, váratlanul Kossuth viddini szavait idézte. Takács akkor látta először a Kormányzó urat, aki a rossz nyelvek szerint a tükör előtt próbálgatta a koronát, kisfiait egyenruhában járatta, és állandóan legközelebbi munkatársai között vélte fellelni a soros bűnbakot. Perczel Mór felkelő tábornok, Kossuth esküdt ellensége szerint a magyar forradalom akkor bukott el és siklott ki, amikor nem követtük a franciákat abban is, hogy kellő időben mi is farba rúgjuk a mi Lajosunkat, így azután rátartin nőtt a fejünkre, meggátolva minden pozitív változást…

A tisztek gyűrűjében állott a fáradt, kissé megroggyant, karikás szemű férfi, és fátyolos, mellbeteg hangján – amely dallamával is képes volt megbabonázni hallgatóságát, s korántsem csak a nőket – mélyre vetve a horgonyt Platónt idézte, Szókratész szavait a halálbüntetés kimondása után.

„Ti azt hiszitek, jó magyar férfiak, hogy azért vesztem el, mert híjával voltam a bizonyítékoknak, melyek katonás glédába állítása meggyőzhetett volna benneteket valóságos ártatlanságomról?

De én az elítélés elől nem is akartam megfutni, soha egy percig sem akartam.

Elvesztem, mert híjával voltam a bizonyítékoknak – együtt szövetkeztünk valamire, mindenki sejthette már a mámor pillanataiban, a legelején, hogy az út végén minden valószínűség szerint a halál vár reánk! –, hanem a szemtelenségnek és a vakmerőségnek nem, amely olyannyira jellemezte számtalan ellenségemet – sokan voltanak ők, mint fűszál a réten és égen a csillag – és legfőképpen az áruló, renitens hadvezért, Görgeyt!

Nem, nem akarok védekezni, inkább a halált választom, önként és szabad akaratomból, mint aki tetteivel számot vetett, és a végső ítéletre vár. Nem védekezek, nem is vádollak benneteket. És magam sem ostorozom feleslegesen, sem pörben nem állunk, sem haragban. Az irtóztató háború rémképeit sem akarom újfent felidézni. A harcokban sem nekem, Isten kegyelméből a szegény, letiport Magyarország kormányzójának, sem nektek, katonáknak és politikusoknak, kik bátran ragadtátok fel a fegyvert a veszélyeztetett haza védelmében, sem senki másnak nem szabad csak azon mesterkednie, hogy a halált bármi módon kikerülje.”

(„Mintha nem is ő futott volna meg gyáván Budáról, cserbenhagyva híveit! – dörmög hátuk mögött a sápadozó, idegesen remegő Perczel tábornok. – Ez még Petőfit is felháborította, hiszen Kossuth egy nappal csúfos megfutása előtt még rátartian avval ágált, hogy ő maga is személyesen áll be harcolni a katonák és honfiak közé. Így volt? Sajnálom, kár volt… Az egész tehát nem egyébb holmi önigazoló, könnyekre apelláló kófic beszédnél!…Abzug, Kossuth!…”)

A szónok – akinek ám-lám hallása is páratlan, nemcsak beszédkészsége – a mondat közepén hallgat el, hallgatóságát bánatosan elnézegetve fehér gyolcskendőjével törli verítékező arcát, gyöngyöző homlokát, s ráérősen Perczel felé fordulva kissé emeltebb hangon, sértődötten folytatja:

„Mert hiszen a csatákban is világos, tisztelt tábornok úr, hogy kikerülheti ugyan a lopakodó halált az az alávaló ember, aki fegyverét is elhányva, fejvesztetten kezd menekülni, vagy más módja menekülésének nem lévén, gyáván és megalkuvóan kezd esdekelni, oly hiábavaló kéréssel fordulva vérszomjas üldözőihez, hogy hagyják meg az életét!…

Mert, uraim, végül is nem az a nehéz, bármi áron megmenekülni a haláltól, sokkal nehezebb, hasonlíthatatlanul nehezebb megmenekülni a bűntől. Mert ez, férfiak, gyorsabban fut a halálnál.

Nekem tehát, ha már a Mindenható kifogyhatatlan kegyéből – vádolva bár, de törve nem! – életben maradtam, egyetlen misszióm lehet még: ébren tartani a csüggedő magyar lelkekben és a közönyös, ügyeinkben fölöttébb tájékozatlan, ránk nem is figyelmező nagyvilágban most már vesztésre álló szent ügyünk soha el nem fojtott tüzének lángját!…

Ez az ügy, uraim, a legszentebb, mire honfi életét egyáltalán felteheti, pillanatnyilag, mint mondám, vesztésre áll, de fordulhat a kocka, és a csalfa szerencse ismét felénk fordíthatja büszkén sugárzó arcát, mert élünk még, honjaim, s mivel élünk még, nem adtuk fel, egy tétova, csaló pillanatra sem adtuk fel a reményt.

Így legyen!…

Utatokon kísérjen szerencse, most, hogy hamarosan elválunk, és szétrajzotok a nagyvilágban. Egy van, amiért élni érdemes: a szabadság, s egy van, amiért akár a halált is vállalni kell: a haza!…”

Szél kel, meg-megrezzennek a sátrak, elsodorva a meggörnyedt, saját szavaitól ellágyuló férfiú kelleténél is halkabban ejtett szavait.

Takács lehunyja a szemét, már-már érintésközelben van a barna szakállas, izzó tekintetű, lázadó férfifej, látja az alamuszin bujkáló fehér szálakat is almamagbarna hajában, szakállában, amikor váratlanul dördül el Szerémy karabélya, s a magasból, a sziklák közül két nesztelen lopakodó, őket becserkészni akaró bátor indián harcos teste zuhan az ösvény szitált liszthez hasonlító fehér porába, bugyogó vérük veresre festi a homokot, elmosva a balszerencsés gyík kecses testének rajzolatát, hosszú tolldíszeik utoljára még harciasan megremegnek, de sokáig nem tud gyönyörködni a színes tollak árnyékában sem, nyílvessző csapódik közéjük, felnéz, azonnal, célzás nélkül tüzel, s a felettük húsz-huszonöt méterre levő szikláról üvöltve zuhan a mélybe a lesipuskás zömök teste, íja és hosszú tolldíszei lassúdan libegve követik.

– El innét – sziszegi Szerémy, s felugorva, oldalazva fut a sziklák között, Takács lihegve követi, s ha lehunyja szemét, hallani véli a felháborodott Perczel tábornok mellett álló Szemere miniszterelnök halk hangon előadott gonoszkodó megjegyzéseit is, miszerint: „Szavak, szavak, szavak! Mint mindég, most is, legvégül is, minden helyett csak szavak.”

Ásító barlang előtt torpannak meg, csend van az erdőben, semmi nem utal az előbbi brutális eseményekre, csak a kék égen kóvályog néhány rendületlenül vadászó saskeselyű.

– No, amice, most hogyan tovább? – áll meg a barlang nyílásában tétován Szerémy, s meglepetten észleli, hogy egyelőre senki sem követi őket.

Csend van, a feltámadó szélben megnyugtatóan zizegnek a tűlevelek.

– Menedékünk is lehet ez a barlang, de vesztünk is – mondja ő. – Könnyen csapdába is eshetünk, ha bemerészkedve itt keresünk menedéket.

Szerémy, mint aki csak ezt az egyetlen feleletet várta, bólint, és megfordulva ismét rohanni kezd. Oldalazva futnak tovább a halálról suttogó, hatalmas fenyőfák között, kerülgetve a napsütötte sávokat.

„Szavak!” – hallja megint a sértődött miniszterelnök hangját, akinek hamarosan elege lesz Kossuth nyugtalanító társaságából; megunja önigazoló, végtelen monológjait hallgatni; eszmét cserélni, pláne vitázni véle nem látja értelmét; hát hajót bérel, s néhány odaadó hívével együtt elszökik a szabad világba. Még arra is van ideje, hogy kitérőt téve látogassa végig, mintha egyéb dolga nem is lenne ezen a földön, az őt gyermekkora óta megbabonázó görög emlékhelyeket, egy nagy kultúra nyugtalanító, felelősségre vonó üzeneteiként értelmezze őket, és az Akropolisz fölött gomolygó felhőket, amelyekben már Démoszthenész is gyönyörködhetett, hosszadalmasan, bánatosan elnézegesse…

– Szavak – mondja tíz esztendő múlva, ötvenkilenc gyászos szilveszterének előestéjén lemondóan Szerémy a La Valletta-i fogadó különszobájában, s keserű hangja (talán a királynő rumjától, amellyel a tábornokok kínálják őket? talán az érzelmek rohamától?) megbicsaklik. – Szavak – vonja meg az ámuló Türr előtt Klapka tábornok magyar–román megbékélést hirdető, lendületes szabadelőadásának meglehetősen sommás mérlegét. Teheti, mert viharos ifjúkorukban Bécsben sodorja őket először egymás mellé a szeszély, ez a habókos, szórakozott szépasszony, s az egymást sűrűn követő párbajok és báli szerelmek egy életre szóló férfibarátságot alapoznak meg. – Én elhiszem, kedves Gyuri, hogy te jóbaráti viszonyban vagy a kísérteties módón szinte napra véled egyidős Cuza fejedelemmel vagy az érdeklődő és tájékozott Ghicá herceggel, de felhívnám mélyen tisztelt figyelmed arra, hogy az ágyúcső egy, és a golyóbis kettő, s akkor még nem is szóltunk a kanócról, noha mégiscsak van némi szerepe abban, hogy eldördülhessen az ágyú. Román barátaink is a mi korunk gyermekei. Szeretnek beszélni. Még jobban szeretnek ígérgetni, hiszen a régi mondás szerint ez amúgy sem kerül az ég kerek világán semmibe. Én változatlanul Cromwell álláspontját tartom megfontolandónak: higgyetek Úristenben – mondotta volt állítólag a jó úr gyanakvó híveinek –, de tartsátok szárazon a puskaport!… Mindenesetre a Teleki gróf, majd Kossuth által is buzgón felkarolt Dunai Konföderáció, ki tagadhatná, gyönyörű ábránd, csakhogy ábránd, barátaim, kellően délibábos idea, és Solferino után belátható, hogy még annyi realitása sincsen, mint addig, noha nyilván az abrudbányai vérengzések e megállapodások esélyét már akkor elrontották. Bálcescut meg lehet győzni, ő távol volt, Iancut nem, ő közel, és ezen az sem változtat, hogy hallom, a nagy népvezér félőrülten, egy szál ingben kóvályog a hegyekben, mivel nemcsak Decebal és Traianus állítólagos ükunokái szeretnek ígérgetni, de a kamarilla cselszövő mesterei is. A dacos, szájtépő román honfiakkal, ebben nem lehet vita miközöttünk, természetesen meg kell békélni, a szláv tengerben magukra maradt magyar és román, ahogyan azt már a vak Wesselényi is fölfedezte, csakugyan egymásra vannak utalva, csakhogy a tárgyalásokon nekünk is kellenek aduk, tábornok urak! És nemcsak kellenek, a magasságos istennek hála, vannak is!

– A lovagiasságunk és a nemeslelkűségünk – lángol ismételten Klapka.

– Csángó testvéreink Moldovában – szúrja közbe komoran Szerémy. – Róluk beszélgettetek-e már barátoddal, Cuza herceggel? Petrás Incze János, klézsei pap feltételezése szerint – amely, tanúsíthatom, megfelel a valóságnak – jó katolikus magyarok ők, kalandos módon kerültek el a tűzhelytől a szőke Szeret mellé. Sorsuk nem lehet mindegy nekünk sem, ezt talán román barátaid is megérthetik, hiszen ők is állandóan elnyomott erdélyi véreik érdekében presbitálnak…

– Írd le ezeket, Gerzsonkám – csillan fel Klapka szeme. – A kormányzó úrnak és Teleki Lacinak is azonnal eljuttatom, ígérem…

– A kapitány úr járt közöttük? – érdeklődik Türr, és udvarias, megfontolt hangján átüt a visszafojthatatlan kíváncsiság, s legendásan hatalmas bajuszát szórakozottan sodorja meg.

Szerémy a két figyelmes tábornok s az elképedt Figyelmessy őrnagy előtt akkor meséli el 1845-ös, késő nyári utazását. Takács is megdöbben. Ő sem tudott eddig a csángók létéről s Szerémy utazásáról, pedig joggal érezhette úgy, hogy nyitott könyv előtte gyermekkori barátja és falubelije élete, akivel egyszerre kerültek Felsőtáborból kamaszként a messzi Kolozsvárra, a nagy hírű unitárius kollégiumba, ahol hosszú esztendőkig egymás mellett volt az ágyuk, és legtitkosabb gondolataikat is megosztották egymással, nem csak gyakori, hazulról kapott élelmiszercsomagjaik tartalmát. Csakhogy elváltak útjaik, meghalt Takács bátyja, télen, erdőlés közben ütötte oda a fa, s neki haza kellett mennie; az ezredparancsnok a kötelező katonáskodásra való hivatkozással vonta vissza különben is nehezen megadott felmentését. „Mint olyan személynek, akinek tragikusan elhalálozó édesbátyja helyett törvény szerint kell fegyver alá szállnia, jelenléte a körzetben lenne üdvös…”

És ő szállott…

Szerémy viszont kitűnő eredménnyel végezvén el a kollégiumot, Bécsbe került, felvételét kérte a testőrségbe, s útjaik negyvennyolc márciusában találkoztak újra, hogy a szüntelen folyó, egymást sokszorozó, kegyetlen harcok alatt, futárként állandó veszélyek közepette támadhasson fel megint újult erővel régi, legendás gyerek- és kamaszkori barátságuk, s hogy a száműzetés keserű másfél évtizede alatt se váljanak el…

Takács tétován pillant az ajtóra, s komótosan gyújt rá egy szivarra. A bodrozódó füstben feketén villog az üres ajtókeret, de ő mégis egyre azt az erdőt látja, a fák között kóválygó önmagát, amint utolsó erejét összeszedve, lihegve fut Szerémy után. Közel másfél órás rohanás után egy békés, cirkuszi porondhoz is hasonlító, kerek tisztáson állapodnak meg, hátukat egy nagy fának vetve lihegnek, megállapítva, hogy senki sem követi őket, ezek szerint üldözőik vagy nyomukat vesztették (ami az indiánokról nehezen feltételezhető), vagy csupán hárman voltak…

– De az is lehet, észrevétlenül követnek – dörmög Szerémy, kendőjével törülgetve verítékező arcát.

– Miért tennék? – döbben meg ő.

– Hogy meglássák, honnan jöttünk!…

– Ez eléggé valószínűtlen – mond ő óvatosan ellent, mire a kapitány fáradtan teszi hozzá:

– Minden lehet, Ferenc. És nekünk mindenre kell gondolnunk, ha élve akarjuk megúszni ezt a kalandot…

Akkor, a La Valletta-i fogadó elfüggönyözött különtermében, a füstben, az angol rumot kortyolgatva, egyáltalán nem tűnik fáradtnak. Sőt!… Szinte hihetetlenül erősnek és felkészültnek, elszántnak és energikusnak tűnik, még előtte is, aki egy évtizede állandóan vele van. Boszorkányosan hihetetlennek tűnik ama szavaiból áradó energia, amellyel – Türr dicsérő megjegyzése szerint – akár tengerjáró hajók gőzgépeit is lehetne üzemeltetni!…

Meghalt szeretett nagyanyja – kezdi, társaira pillantva –, s a temetésre kapott eltávozást Bécsből, a testőrségtől, ahol akkoriban hadnagyként igyekezett a magyar testőrzők, Bessenyei György és Barcsai Ábrahám és Báróczy Sándor hírét-nevét tehetsége szerint öregbíteni, de erről szeretve tisztelt, itt jelen lévő barátja, Klapka tábornok úr is mesélhetne, akivel annyi csalfa bécsi fehérszemély után kajtatva, sűrű poharazgatásokkal töltve az időt, közösen bandáztak akkoriban, egymás állandó párbajsegédeiként is villogva lobogtatták a vidámság lobogóit…

Nagyapja komoran fogadta (szülei még gyermekkorában, hajóbalesetben haltak meg a Földközi-tengeren, Spanyolországba menet. „A Szerémyek felett – mondogatta mindétig nagyanyja, a katonás tartású, rátarti Toldalaghy lány – átok, baljós átok lebeg, s általában a legritkább esetben halnak el ágyban, párnák között, otthonuk négy fala között még kevésbé, vagy tengerbe fúlnak, vagy vadászaton szenvednek balesetet, vagy egy csalfa nőért vívott párbajban fúrja át szívüket a golyó, vagy járja át a kard, esetleg dühöngő ló veti le őket magáról, vagy hegycsúcsok megmászása közben zuhannak szakadékba…”).

– Csak ketten maradtunk, fiam – ölelt meg –, és a nővéred, természetesen, de Zsófia nyilván másutt van, néki már külön családja van, ő már csak részben számít Szerémynek…

– Megérkezett Zsófi? – kérdezte ő komoran, egy pillanatra nagyapja ősz szakállához szorítva frissen beretvált arcát.

Még nem, de üzent neki is Kolozsvárra. Jöhetnek az urával, minden pillanatban érkezhetnek…

Fejével igazított, ülnék már le, saját kezűleg egy pohár bort is kitöltött nekem, Küküllő menti leánykát fogyasztott az öreg, minden esztendőben maga ment utána, s egyúttal a hasznost, ahogy tréfásan mondogatta, összekötve a kellemessel, részt vett a Görgényi-havasokban tartott őszi vadászatokon is…

Milyen keveset is tudtam akkor még nagyapámról! S milyen felületesen ítéltem meg!

Ültünk egymással szemben, és hallgattunk.

– Sokat szenvedett szegény? – utaltam a másik szobában felravatalozott nagyanyámra.

– Aránylag nem. Szépen elaludt. A köszvény, a kor meg-megkínozta persze, de hosszasan nem betegeskedett, s ami a legfontosabb, nem szenvedett. Bár nekem szokatlan, fiam, hogy nem hallom reggelente a cselédekkel pereskedő hangját. „Róza?”, kezdem időnként, tudod, a megszokás, fiam, de ő már nem felel. Pillanatnyilag még képtelen vagyok elhinni, hogy ez immár végleges. Állandóan várom, hogy megjelenik, és a haját fésüli, vagy meghitten meséli visszatérő, rémes álmait. Nem lehet betelni, Gerzson, egy fésülködő vagy álmait bizalmasan tevéled megosztó nő látványával. Egy élet is kevés hozzá…

És ezután hosszasan hallgattak.

Ittak.

Aztán nagyapja váratlanul kérdezte meg, elkíséri-e utazásaira.

– Hova? – döbbent meg ő, nagyanyja halála után valahogy mindenre várt volna, de utazásra csábító ajánlatra azért mégsem…

– Csak ide, Moldovába – suttogta. Igen, át kell ugorjon a csángó véreihez, halaszthatatlan ügyben – úgy mondta, mintha csupán a szomszéd faluról lett volna szó, és poharába meredt.

De hát az a Moldova idegen ország, és ő testőrtiszt. Ha elöljárói erről tudomást szereznek, búcsúzhat is Bécstől, s még jó, ha ennyivel megússza…

Türelmetlenül vágott közbe: legyek egészen nyugodt, erről senki soha tudomást nem szerez, kivéve azokat, akiknek én mesélem el moldovai kalandozásaimat!…

– De papírjaim sincsenek, amivel igazolhatnám, hogy…

Ez is jó – vágott újfent a szavamba felsőbbrendűen, majdnem úgy mondottam: flegmán –, nem is kell semmiféle papiros, ő ismeri a határőrző tisztet, jó embere az neki, ő ugyanis rendszeresen jár át a dolgai intézése végett. Legyek tehát teljesen nyugodt. Az útnak ára van ugyan, elég tetemes ára, de hát minek nincsen ára ezen a szomorú világon?…

Ebben maradtunk.

Tovább akkor se folytathattuk, ha akartuk volna, a kúria udvarára abban a pillanatban gördült be a nővérem kocsija.

A temetésről most nem szívesen beszélne – sóhajtott Szerémy, és elnézett valahova messze a máltai délutánba, arra, amerre elhagyott hazájukat sejtették.

Tény az, hogy harmadnap elindultak. Parasztszekéren, hogy ne keltsenek feltűnést. Ők ketten s a bakon János, nagyapja öreg mindenese.

– Nyár vége volt, még tékozlóan és forrón sütött a nap, mintha kárpótolni akart volna a hamarosan ránk köszöntő hideg napokért…

Nagyapa Kazinczy ifjúkori Voltaire-fordítását idézte mélán, s ő újfent tapasztalhatta, hogy az öreg mennyire hideglelősen hallucinatórikus pontossággal tudja körülírni elfutó s szívüket, értelmüket megbabonázó hangulataikat.

„Midőn a boldogság tőlünk elenyészett,

Két barátot hagyott velünk a természet,

Egyik a reménység, a másik az álom,

Nyugtomat közöttük mindig feltalálom.”

A versezetet gyermekkorának pártfogó barátja, Bölöni Farkas Sándor is idézi amerikai jegyzeteiben – nagyapja az ő tanácsára íratta be őt a legendás hírű unitárius kollégiumba, s így került a kincses Kolozsvárra, ahol az itt jelen lévő Takács Ferenc barátjával ette a száműzetés keserű kenyerét, és tömte makacs székely fejébe a tudományokat.

Hát ilyen hangulatban mentek végig az Ojtozi-szoros kanyargó útjain. S körülöttük fenyegetően komorlott a székely ősrengeteg. Ma sem tudja, vadállatoktól vagy épp ellenkezőleg, útonállóktól tartott-e lelke mélyén az öreg, de kétségtelen előrelátással a vadászpuskákat is, a vont csövű pisztolyokat is kézügyben tartotta a szekéren. Szerencsére használatukra mégsem került sor, útjukat sem ember, sem állat különösebben nem zavarta meg, vagy ha igen, ő (a naiv!) csak jóval később jött rá, hogy a találkozások korántsem voltak véletlenek, sőt, első helyen, képzeletbeli piros irónnal aláhúzva szerepeltek nagyapa aprólékos műgonddal összeállított plánumaiban!…

A tetőn mindenesetre megálltak falni valamit, csak úgy, kézből, s akkor találkoztak az első szekérrel. Fehér hajú, székely atyafi ült a bakon. Adjonistenezett kevélyen, mint mondotta, erdőlni volt, mert fa az van elég, adott a jó Isten!… Arról is hablatyolt valamit babonásan, hogy legyenek résen. Közben buzgón vetette a keresztet, és sűrűn nézett szerteszét, kapkodta a fejét, mintha beleállott volna az idegzsába. És aztán miért? – érdeklődött szelíden János, mire kifejtette, hogy vérmedve garázdálkodik a környéken, a szomszéd esztenából múlt éjszaka hat juhot elragadott, s többeket megmocskolt… És ez korántsem volt az egyetlen eset. Vigyázzanak!… – Elfogadott egy pohárka pálinkát is, jó utat kívánt, s visszaülve a bakra harciasan hajtott tovább.

– Jó János úr – villant fel nagyapám szeme –, mi légyen velünk, ha jő a medve?

– Ha jő, meglőjük – jött a megfontolt válasz. – Kalácsot mégsem adhatunk neki.

– Látom, nem vagy nyugtalan…

– Amit ajánlhatok melegen a főstrázsamester uramnak is. A medve nem fog jőni.

– S ugyan miért?

– Ami nem létezik, nem is jöhet.

– De hát ez az atyafi is mondotta – kezdtem el én tétován, s zavarodottan bámultam rájuk. Nem értettem, hogy nagyapám is, János is miért kezd el szinte egyszerre nevetni.

– Messziről jött ember sokat beszél – világította meg előttem az öreg a tényállást.

– Hát nem azt mondta, hogy megmocskolta a juhokat?

– De, azt mondta, hogy ő személyesen, azzal a két jó szemével látta is a medvét – magyarázza még mindig nevetve János. – Ő is hallotta, úrfi. Itt, a hegyen hamar terjed a szóbeszéd.

Ebben maradva ültünk vissza a szekérre, elnézegettem a biztatóan zöldellő erdőt, a szinte lebegve világító virágos tisztásokat s hatalmas tölgyfákat, amint megadóan bólogatnak a reggeli szélben, a virágokat, a fák alatt pirosló-sárgálló-fehérlő gombákat, a rettegve ránk bámuló őzeket, és először éreztem, amióta többesztendős távollét után hazajöttem, hogy itthon is vagyok. A csend, a táj szokatlan, barbár szépsége és megejtő békéje megnyugtatott. Először gondoltam arra is, hogy mégiscsak kilépek a testőrségből, otthagyom a császárvárost, s hazajövök gazdálkodni, családot alapítok, elveszem Krisztinát, szép bécsi szeretőmet…

– Szép lány volt – szúrta közbe Klapka kevélyen –, a járása, mint az őzsutáé, a termete…

– Mi lett a szép Krisztinával? – érdeklődik Figyelmessy is.

– Nyilván más vette el, énrám hiába várt szegény – legyint Szerémy, s zavarát leplezve rágyújt. Igen, arra gondolt a hatalmas fákban gyönyörködve, hogy elveszi bécsi szerelmét, s hét gyermekig meg sem állanak, szaporodjék a magyar…

– Aminek egyik fele – somolyog Klapka – német lett volna, hiszen Májer Krisztina is elsőül csupán azt tudta volna továbbadni gyermekeinek, ami a leglényege és tőle lényegiekben független: a hovatartozását.

Hát körülbelül itt tartott – sóhajt Szerémy –, amikor nagyapja kérdése felriasztotta szendergéséből.

– Barátja az erénynek és rendnek, netán a csángókról tudsz-e valamit?

– Honnan tudhatnék – legyintettem morcosan –, csak annyit, hogy keleti testvéreim ők, kissé messze estek a fától, mert hegyen nőtt a fa, talán még annyit, hogy a tatárok elől szökdöstek volna által a hegyen, a messzi Szeret mellé…

Nagyapám éppen elkezdte volna a divatba jött telegráf kimérten szűkszavú, a lényegre összpontosító, tömör stílusában összefoglalni csángó testvéreink zűrzavaros történetét s iszonyú megpróbáltatásait, amikor váratlanul színes rokolyás cigánylányok állták el az utat, s kapaszkodtak nevetgélve-sikongatva a lovaink sörényébe, csimpaszkodtak fel a lelassuló, majd meg is álló szekérre.

A kanyargó út melletti tisztáson megláttuk a tábort is, a sátrak, a kóberos szekerek és a kipányvázott, legelésző lovak között vidám purdék futkároztak, a tűzön főtt valami a bográcsban, s a tűz mellől, egy tekintélyt parancsoló karosszékből, ami meredeken ütött el a környezettől, őszbe csavarodott, hosszú bajuszát tépdeső öregember emelkedett fel, hogy üdvözlésünkre siethessen. Szinte akkora bajusza volt, mint tenéked, kedves Pista – nézett Türr tábornokra, aki elmosolyodott.

A többiek nevettek.

– Néked beszélyeket kellene írnod, pajtás – gyújtott újabb szivarra Klapka, ki tudja, hányadikra a nap folyamán. – Érdemes lenne a kardot pennára cserélned… Nem gondoltál arra, hogy Jókai Móric és Jósika báró nyomdokaiba lépjél?! Hidd el, érdemes lenne…

De Szerémy most nem reagált a megtisztelő felhívásra, hosszadalmasan arról kezdett értekezni, hogy mélységesen jellemző volt fiatalkori naivitására, egy ideig szentül meg volt győződve arról, hogy tényleg véletlen találkozásról van szó! Bár kétségtelenül elcsodálkozott azon (ezt is be kell vallania, ha már a vallomások órájában vagyunk), hogy rendkívül nyakas és rigolyás nagyapja, ez a vankuj székely úr első meghívásra igent mondott, sőt, mintha lelke mélyén várta volna az ősz vajda meghívását. Sőt, az ő és János legnagyobb meglepetésére – de lehet, az öreg mindenes, nagyapa titkainak tudója csak tettette magát a nagyobb hatás kedvéért? – úgy döntött, hogy nemcsak az ebédmeghívást fogadjuk el, de lévén dél, délutánra, sőt éjszakára is igénybe vesszük a vajda vendégszeretetét, s csak majd kora reggel, a harmaton indulunk tovább az immár közeli határállomás felé.

– Moldovába lészen az út? – érdeklődött flegmán Flóris vajda, de mellékesen azonnal felajánlotta azt is, hogy mellénk adja egy hűséges emberét, ne mind bajlódjunk mi a határőrizőkkel, az ő bizalmasa úgy átlop ezen a rengetegen, hogy észre se vesszük, s máris Moldovában leszünk!…

De nagyapám ezzel a kétségtelenül nemes lelkű ajánlattal már nem kívánt élni, udvariasan, ám határozottan hárította el, s a szekérből kikászálódva, fájós derekát ropogtatva, ide-oda köszöngetve, a purdéknak aprópénzt hányva, a fehérnépek fenekébe csípve, mosolyogva igyekezett a tűz felé, s legényesen foglalt helyet a vajda sátorából számára kihozott karosszékben. Arca békésnek tűnt, komótosan gyújtott pipára, s élénk beszélgetésbe kezdett a vajdával. Ő akkor kezdett lassan rájönni – felettébb késve világosodott meg az elméje –, hogy jól ismerik egymást, sőt, ha szabad azt megkockáztatni, régi üzlettársak, bár hogy miben „utaztak”, egyelőre képtelen volt kideríteni. Célzásokkal és udvariaskodó szólamokkal megtűzdelt társalgásukba beleunva indult el körbejárni a tábort. Igaz, ami igaz: a rá kihívó pillantásokat vető, láttára összesúgó, kacarászó cigányleányok is vonzották, bár az öreg János, félrevonva, nyomatékosan óvta őt attól, hogy „meggondolatlan kalandozásokba bocsátkozzék, amelyek azután útjuk célját is veszélyeztethetik, saját testi épségemről nem is beszélve”…

Megnyugtatta, nem bocsátkozik futó kalandokba. A mindenes lemondóan sóhajtott, s ő hátat fordítva neki s a vajdával diskuráló nagyapjának, ide-oda sétált a kóberos szekerek, sátrak, kipányvázott, legelésző, fel-felnyerítő lovak között, amikor váratlanul egy magas, sudár leányzó állta el az útját. Kék szeme megadóan mélyedt az övébe, keze után nyúlt, mint aki nem tudja, mit csinál. Érezte puha, meleg kezének érintését, s megremegett, mintha villanyos áram ütése járta volna át.

– Ne féljen az úrfi – suttogta a lány, piros nyelvével szája szélét kihívóan nyalogatva –, nem harapok – noha büszke kijelentésével ellentétben olybá tűnt, mint egy áldozatát éppen becserkésző fekete párduc.

Ellentmondást nem tűrően vonszolta be egy sátorba, forrásvízzel, mézes pogácsával, igazi török sörbettel kínálgatta, de foglyul ejtett kezét egy pillanatra sem engedte el, s ő lassan, tehetetlenül döbbent rá arra, hogy semmi sincsen úgy, ahogy látszik: a rátarti cigánylány egyelőre nem az ő végzetes és gyors elcsábításán töri a fejét, amint azt az elején gondolta, hanem csupán a tenyeréből szeretne jósolni…

Ezért amikor elhúzta a sátornyílást takaró pokrócot, már nem is lepődött meg, ellenkezőleg, a szabadon betörő napfényben hunyorogva hallgatta a jóslatot, s csak egy idő után kezdett megdöbbenni azon, hogy a lány arca (nem tudta magyarázatát adni, miért) hamarosan színt váltva alakult át, elveszítette egészséges pirosságát, mondhatni, elfehéredett, és az elején tréfásan magabiztos, ám egyre többször meg-megszakadó mondatainak átjáróiban érzékelhetővé, már-már kitapinthatóvá válott a nyugtalanság.

– Nagyon sokszor lészen közvetlen életveszélyben az úrfi. Csattognak a kardok, mennydörögnek az ágyúk, mintha állandóan csatározásokba keveredne. Ám védőangyala s már-már eszelős vakmerősége megmenti mindétig, szerencsecsillaga nem hanyatlik le ugyan, ám állandóan menekülni kényszerül, magam sem értem teljesen, hogy miért… Szárazon és vízen, lovon és vaspályán fog menekülni, hadnagy úr, és hajón is. Igen, bármennyire is különösen hangzik, nagyon sokszor hajón fog hánykolódni a világ háborgó, beláthatatlanul hatalmas tengerein… Sőt, az is lehet, de ezt sem látom biztosan, hogy utolsó tengeri utazása végzetes lészen, és teste a világ sós tengereiben enyészik véglegesen el, az is lehet, egy kísértethajó kapitányaként fog viharos éjszakákon feltünedezni babonás, rettegő matrózok színe előtt, hogy puszta megjelenésével is elhalasztott teendőikre figyelmeztesse őket…

Ámbátor ezt nem látja tisztán. Köd vagy pipafüst, vagy valami kevélyen és fenyegetően kóválygó gőz takar el mindent.

– Én nem is tudom, mivel méltóztatik jelenleg foglalkozni az úrficskának. Katona? Kalandor? Utazó? Kereskedő? Haramia? Amellett, hogy a világ mint bécsi testőrző hadnagyot tartja nyilván. De mire készül?

– A nők – nyögte elveszetten ő –, a nőkről nem mond semmit?

– Szerelem; hát ezt akarja hallani, hadnagy úr? Szeretett nőt kettőt is látok, az egyik, egy szőke leányzó, mindjárt az út elején mosolyog a hadnagy úrra, s aggodalmaskodik vakmerőségei, teljesen végig nem gondolt, hebehurgya cselekedetei miatt, a másik, egy fekete hajú, hallgatag vagy néma lány, az út legvégén várakozik a hadnagy úrra… Közben persze még rengeteg leányt visz az ágyába, vagy azok viszik az ágyukba magát, nők és asszonyok, leányok, mindenfajta náció, de ezek csak amolyan futó kalandok lesznek, a végeérhetetlen utazások unalmát enyhítik majd, amennyire lehet. Csak harcmező és menekülés, csattogó kardok, ágyúdörgés, lőporfüst, idegen nők. És az a fojtogató, sűrű, tejfehér köd. De nem, inkább gőz. Eltakar mindent. Nem látok semmit tisztán, csak a nőket, a rengeteg idegen nőt. Igazi szívtipró az úrficska, talán ezért is kerülik a betegségek. Még hajóútjai alatt a legtöbb utazót próbára tevő átmeneti rosszullétekkel járó, úgynevezett tengeribetegségek is elkerülik! Hiába, szerencsecsillaga, vagy ahogy baljós perceiben nevezi, balcsillagzata világol előtte az utakon. Idegen csatamezőket látok, nagy világjáró hajókat, hatalmas nyugati városokat… Az bizonyos, az unalom éppen úgy elkerüli kalandos esztendőiben, meneküléseiben az úrfit, mint a betegségek vagy a harc közben szerzett sebesülések. Nem lesz ideje unatkozni, sem megsebesülni…

Ő ekkor vonja el először, meglehetősen idegesen, a kezét, és erőltetetten felnevet. – De hát béke van, kedves, s azontúl én mint bécsi testőrtiszt mit keresnék tengerjáró hajók fedélzetén?!

Azt ő nem tudja, ő csak annyit látott és lát, hogy ott van.

– De kedves…

– Léna – pukedlizik bájosan a lány, kifejtve, hogy a szeme azért szokatlanul kék, mivelhogy ő csak félig-meddig cigány, apja a lovakkal együtt édesanyját is elrabolta a kozák faluból, az ő szép, kék szemű, szőke hajú édesanyját, hogy azután állandóan meneküljön elrablójával atyja, fivérei, vőlegénye elől, mert akkor már egyáltalán nem akart elválni elrablójától…

Nem is beszélve arról, hogy ő nem milliomos, pénze se lenne világjáró utazásokra, manapság a messzi és sokakat vonzó Amerikába is egy vagyonba kerül a hajójegy, másról nem is beszélve… Az Indiák, Japán, Ausztrália messze vannak.

– Óvakodjon a kémektől – ragadja meg újra a kezét ellentmondást nem tűrően Léna. – Ön, uram, a lelke mélyén jóhiszemű, mondhatni naiv, ártalan gyermek. Igyekezzen megőrizni magában ezt a gyermeket. Önt, drága Szerémy fiatalúr, zaklatott élete során bizony sokan igyekeznek majd megkörnyékezni, kihasználni a végtelen jóhiszeműségét, a jóságát. Ne törődjön velük, maga erősebb, mint ők…

– És a nősülés? – kérdezi ő most már kíváncsian, és tekintete újra a kozák Léna égő szemébe mélyed. Szédül.

– Csak a végén, az út végén várja még egy nagy szerelem, mint mondám, de hogy elveszi-e azt a hallgatag fekete nőt, azt nem látom. A gőz vagy a köd fojtogatóan takar el mindent, de hát uram, gondolom, nem is a papír a fontos. A néma nő mellett megtalálja lelki békéjét.

– De ugye nem akar megtréfálni, kedves Léna – dörzsöli ő a homlokát –, azokkal a végtelen tengeri utazásokkal?

– Majd a hajón gondoljon rám, kedves hadnagy – komolyodik el a lány, és aggodalom bujkál a hangjában, amikor az ő szárazon és vízen tett végtelen meneküléseit emlegeti fel.

Ő nevetni szeretne, de valami alig érzékelhető rossz előérzet keríti hatalmába, és egyre jobban szédül.

– És akkor hát – kérdezi fojtottan – egyedül leszek az egész szomorú, zátonyra futó, menekülő életemben? Mondjuk az út végéig, ahol a hallgatag, fekete leány képében az utolsó nagy szerelem vár rám?!

– Nem. Azt nem mondtam. Nem lesz egyedül, testőrtiszt úr. Magos, fekete férfiút látok maga mellett. A barátját. De alighanem több is a kapcsolatuk, mint barátság, soha nem válnak el, s úgy ragaszkodnak egymáshoz, ahogy a mai elromló életben a vértestvérek is alig!…

Szerémy zavartan hallgat el, Takácsra pillant, a tisztek nevetnek, s Figyelmessy kitölti a poharakba a palackban árválkodó maradék rumot.

Koccintanak. Isznak.

– Hogy azután mi történt, nem tudom. Vagy a szép cigánylány babonázott meg, vagy csak úgy egyszerűen a fáradtság vett le a lábamról, nem tudom. Mindenesetre amikor hajnalban János úr felrázott, a szekerünkön feküdtem egy hatalmas subával betakarva, és németül szóltam hozzá, azt hittem, a szállásadónőm inasa költöget Bécsben, s fogalmam sem volt arról, hogy hol is vagyok. Álmom hallucinatórikusan azonnal felidéződött, noha általában nem emlékszem zűrzavaros álmaimra. Soha nem tudtam, se azelőtt, se azután, folyamatosan felidézni egyetlen álmot sem. De ez egy különös, felkavaró, nyomasztó álom volt, úgy emlékeztem rá, mintha valóban meg is történt volna, mintha nem álmodtam, de igenis át is éltem volna!…

Bécsben voltam, a Szent István-székesegyház előtt. Télen történt mindez, hullt a hó, mintha a jó Isten rázta volna meg nagy, fehér szakállát, hullt, hullt, hullt, és eltakart mindent. Olybá tűnt, egyedül vagyok, nemcsak a téren, de a feltartóztathatatlanul növekedő hótakaró alatt lapuló nagyvárosban is. Az egész világon. Váratlanul vidáman csilingelő száncsengők hangját hallottam, s egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, megmagyarázhatatlan és rejtelmes módon ott állott előttem egy trojka! Halálfejes maszkot viselő kocsis ült a bakon. Ezen, érdekes módon, álmomban nem is lepődtem meg. Bizonyosan álarcosbálba készülnek, gondoltam. Tél volt – a farsangok, maszkabálok ideje… A kocsi belsejéből mintha (ez viszont hirtelen ért, és bevallom, meg is lepett) akkori, már említett szerelmem, a hideg, szőke, germán szépség, Krisztina aggódó hangját hallottam volna a befüggönyözött ablak mögül.

– Gerzson, ó kedves Gerzson, gyere gyorsan – és epedve nyújtotta felém hófehér karját.

Épp megindultam volna feléje, amikor meghallottam Léna aggódó hangját. Már tegezett, mosolyában igazi aggodalommal vegyülő szenvedély izzott.

– Ne menj! Veszítsd el. Ez nem a te utad. Erről az útról nem lesz visszatérés, és rád más feladatok várnak. Ne menj, kedves. Tégy úgy, mintha nem is hallanád.

Le akartam rázni, hát hogyan is képzeli ez a tolakodó cigánylány, még ha valamiképpen kozák is? Újra léptem egyet a meg-megremegő trojka felé. A lovak idegesen toporzékoltak, fel-felnyerítettek. A halálfejes kocsis hangosan és sértően röhögött a bakon.

– Gyorsan! Gyorsan! – hallottam a Krisztina imádott hangját. – Siessél, kedves Gerzson, nincsen már időnk!…Gyere már. A tied akarok lenni egészen, örökre. Ne tétovázz!…

De én, noha teljes szívemből akartam, mégsem voltam képes megmozdulni, mintha egészen egyszerűen földbe, azaz hóba gyökerezett volna a lábam, s az erőszakos Léna is teljes súlyával csimpaszkodott rám, meleg leheletét éreztem az arcomon, és öntudatlanul is megborzongtam. Krisztina a kocsiban már sikoltozott, kétségbeesetten, szeméremérzetét is elveszítve újra meg újra hívott, de noha én nem akartam megmozdulni, a minket elválasztó hét-nyolc lépés távolság varázslatos módon egyre nőtt, és a trojka, mintha idegen, ellenséges erők húzták volna ellenkező irányba, távolodott, körülbelül úgy, mint amikor egy közeli tárgyat vagy ismerőst fordítva nézünk a távcsövön, s ahelyett, hogy közel kerülne hozzánk, összemegy és eltávolodik…

– El fogsz veszíteni, siess! – hallottam még, de amire utolsó erőmet összeszedve sikerült kiszabadulnom a teljesen megvaduló s már a rátörő szenvedély rohamaiban a fülemet harapdáló és egyre mohóbban tapadó Léna öleléséből, a hahotázó halálfejes kocsis, mint akinek elege van már az előtte zajló színjátékból, elszántan pattintott az ostorral, és a vágtázni kezdő lovak elragadták a trojkát a hóhullásban.

Ide még annyit, hogy Krisztina hosszas vívódás után, engem nem találva, noha többször is üzent értem, és el is jött a szállásomra – de mivel nem hatalmaztam fel rá, öreg szállásadóm, Weiskopf néni nem mondta meg neki, hogy hol vagyok –, akkor éjszaka döntötte el, hogy igent mond kérőjének, egy olasz származású dzsidáskapitánynak. Amire visszatértem Bécsbe, már az esküvő időpontja is ki volt tűzve, én pedig maradtam az álommal, ami ezután sem akart, sehogyan sem akart véget érni…

Álmom mindenesetre nem hagyott nyugodni, újabb és újabb kínos, nyugtalanító epizódok bukkantak fel, csak fél füllel figyeltem nagyapám és János szórt beszélgetésére, s a szép, kikapós cigánylányra tett sejtelmes és egyértelmű célzásaikat egyként elengedve a fülem mellett igyekeztem meg se hallani őket, egyre Krisztina alabástromfehér karját láttam a lefüggönyözött kocsi ablakából kinyúlni. Olyan volt, egészen olyan, mint egy fuldoklóé, és ez a felismerés rádöbbentett arra, hogy fel kell készülnöm az elkövetkezendőkben mindenre, még arra is, hogy álmom beteljesedéseként tényleg végképp elveszíthetem, hiszen vannak dolgok, amelyek függetlenek tőlünk, s mi csak elszenvedői lehetünk az eseményeknek, de nem irányítói.

Azt hiszem, a szabadságért és jogegyenlőségért küzdő forradalmárok közé is ez a felismerés sodort. Nem akartam elfogadni, hogy porszemek vagyunk az Isten tenyerén, hogy alávetettjei vagyunk egy velünk játszó szeszélyes akaratnak. Hittem abban, amit a költő világosan úgy fogalmazott meg, hogy csak lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat, reméltem, hogy tudatos életet élhetek, saját magam vehetem kezembe sorsom irányítását.

Ez, lehet, nevetségesen hangzik, s mindaz, amit előadtam, csupán egy szomorú, esetlen, túlhaladott közhelyhalmaz.

Nem tudom!

Csak azt, hogy ezeket a közhelyeket egyszer már meg kell kezdeni lebontani, bár mindég kérdéses, hová érünk a végzetes lebontásuk után.

– A szép lányok szétvetett, fehér combjai közé – kacagott nagyapám, de erre sem reagáltam, s arra a felszólításra sem, hogy kedve lenne megállni szalonnát sütni, még idehaza, az országban, külföldre való elmenetelünk előtt. A tüzet, természetesen, én raknám, akkor eldőlne, történt-e valami az éjszaka állítólagos alvásom alatt, vagy tényleg volt cigányleány szeretőm!…

Nevettek.

Erre se reagáltam, egy idő után figyelmük elfordult tőlem, s befejezték heccelődéseiket.

Kétségbeesetten kérdeztem meg az öreget: nem tudja mégis, mi volt velem? Mire nevetve nyugtatott meg: fáradt voltál, ennyi az egész, nem kell mindent túlbonyolítani… – Az utazás Bécsből… A temetés… A gyász…Téged is megviseltek, fiam, az elmúlt napok egymásra futó eseményei, és egyszerűen elaludtál. A test is követeli időnként jogait, főként ha fiatal az ember… – Viszont erősen reméli, hogy most már tényleg kialudtam magam, és teljes lelkemmel az utazásra fogok koncentrálni, s nem kell papírlapra írott szövegeket kitűznie az engem takaró subára, mint tegnap délután, miszerint: itt nyugszik Szerémy Gerzson testőrhadnagy és mormota délután háromtól ki tudja, meddig!…

Megígértem neki, hogy hasznos tagja leszek kicsiny, de lelkes expedíciós különítményünknek, és már-már elkezdtem volna mesélni rejtelmes álmomat is a hóesésben alvó félelmetes Bécsben; aztán Krisztinát is látni véltem a lefüggönyözött kocsiablak mögött, és újra meg újra hallottam, hogy kétségbeesetten, síró hangon hív, de nagyapám ezúttal könyörtelen volt, nem adott időt holmi álomfelidézésekre; bámulatos emlékezőtehetségét ismételten megcsodálhattam, hiszen ott vette fel a beszélgetés fonalát, ahol tegnap délután a cigánylányok váratlan megjelenése miatt kényszerűen elejtette, és formás kis szabadelőadást rögtönzött a csángók egyedülvalóságáról, magányos magyar sorsukról, beavatva történelmük és életük különös rejtelmeibe is…

S itt most nem is arra akar kitérni – vesz mély lélegzetet Szerémy, és sóhajt –, hogy bizonyos Gegő Elek ferences rendi szerzetes 1831-es úti jegyzetei és Petrás Incze János klézsei plébános e jegyzetek megállapításaira reflektáló megjegyzései alapján hogyan magyarázta a csángók sokat vitatott eredetkérdését – a madárcsicsergés erdei háttérzenéje amúgy is lenyűgözte –, egyebekben úgy emlékszik, a kunok leszármazottainak tartotta őket. S nem is arra szeretne emlékezni, hogy időben igyekezett őt felkészíteni előrelátó nagyapja a Moldovába szakadt árva testvéreinek sajátságos, összetéveszthetetlen beszédstílusára, különös, sziszegő szóejtésére, nehogy gyanútlanul kinevesse őket, mert erre, érthetően, nagyon érzékenyek, hanem elsősorban a magányosság, az „egyedülvalóság élő jelképei” kifejezés ragadta meg képzelőerejét, a csángók különös sorsára vonatkoztatva, akik sajátságos középkoriságukban élik életüket, mélyen a történelem alatt, s csak egyetlen vágyuk van, hogy minden templomukba magyarul beszélő és prédikáló papokat küldjön a Szentszék, s ez a vágyuk is nehezen teljesül, ezért aztán nyelvük, magyar azonosságtudatuk romlik, egyre romlik, s „mirigyes időkben” – idézi az öreg Gegő Eleket – figyelnünk kell sorsukra…

A határállomáson egy ásítozó vámos és néhány katona fogadta, az öreg pálinkával kínálva őket a hírekről érdeklődött, mire a vámos illő tisztelettel tudatta vele, hogy a környéken egy vérmedve garázdálkodik, aztán mintegy mellékesen úti célja iránt érdeklődött, amit nagyapja az ő legnagyobb meglepetésére „rokonlátogatásként” jelölt meg.

– Kissé gyakran járkál Szerémy úr Szeret-parti rokonaihoz – vélekedett a vámos.

– Tudja, milyen, Réderer úr, a rokoni szeretet – replikázott az öreg, és a vámosba karolva darab időre eltűntek a befüggönyözött ablakú épületben, aztán máris mehettünk tovább. Furdalt a kíváncsiság: ugyan mennyit adhatott, hogy így, ilyen simán átengedtek? S azt is meg akartam kérdezni: miért járkál át olyan gyakran? Milyen üzleteket bonyolít le? S nem fél-e attól, hogy ezek a minden szénakazalban ellenséges kémeket gyanító hivatalnokok egyszer komolyan gyanúba veszik? De meg se tudtam szólalni, máris a sósmezői román határőrposzthoz érkeztünk. A kicsiny épület váratlanul bukkant fel, s az ajtóban megjelenő román tiszt észrevehetően örömmel sietett ki az épületből nagyapám üdvözlésére. Ruházatát menet közben igazítva meg, s a száját tenyérháttal gondosan megtörülve – valószínűleg reggelizésben zavarhattuk meg – azt is megjegyezte, hogy: már a tegnap vártuk Szerémy urat, s mi volt az oka a késedelemnek?

Akkor nem is tudtam eltöprengeni e megjegyzés mélyebb értelmén, s azon, ami ebből egyenesen következett, mármint hogy nagyapa láthatólag rendszeresen megteszi ezt az útvonalat, s a Flóris nevű cigányvajdával is rendszeresen üzleti tárgyalásokat folytat… Mindez következett az osztrák vámos és a román határőrtiszt megjegyzéseiből, de ezek a következtetések sehogyan sem váltak egyúttal megnyugtató válaszokká, továbbra is volt egyetlen nagy és rejtelmes kérdés: a miért kérdése! El nem tudtam képzelni, miben utazik az öreg. Milyen üzleti tevékenységet folytat vándorcigányokkal és Szeret-parti, eszező, évszázadok óta tőlünk elszakadó testvéreinkkel?…

Újólag a határőr és nagyapa beszélgetésére figyelve – valamennyire értettem románul – meglepett, hogy a tiszt milyen alázattal s milyen leplezetlen rokonszenvvel vegyülő csodálattal beszél az öreggel, következetesen domnu colonelnek szólítva őt. Nagyapa magyaros vendégszeretettel őt is pohár pálinkával kínálta ugyanabból a kicsi pohárból, amelyből az előbb Réderert, s élénk beszélgetésbe bonyolódva tűntek el az épületben.

– Posta is van! – szólalt meg talányosan János.

– Milyen posta? – képedtem el, akkor már igazán nem tudtam, kicsoda lényegében az én imádott nagyapám. Üzletember? Összeesküvő? Kalandor?… A mindentudó mindenes csak ült a bakon, és hallgatott. A nap ebben a pillanatban bukkant fel a felhők mögül, a fák megszűrték ugyan a fényét, de így is kivilágította valamennyire a békésnek, bár eléggé elvadultnak tűnő környéket s a határállomás épülete körül tébláboló bocskoros katonákat, akik vakarózva, orrukat piszkálva, leplezetlen érdeklődéssel bámultak bennünket. Valahonnan a fák közül, vagy mégis a házból, egy vélhetőleg fiatalabb asszony vidám, csengő nevetése hallatszott, aztán kutyaugatás, s valahol a ház mögött harsányan kezdett kukorékolni egy békételen kakas, hamarosan láthatatlan társa is válaszolt neki, majd távolabb, az erdőből is élénk kukorékolás hallatszott.

– Túl sok itt a bak tyúk – jegyezte meg epésen a felrezzenő János, és tétován körbepillantott. – Be vagyunk kerítve, Gersocska! – villant meg a szeme. – Nemcsak a halál félelmei, de a békételen kakasok is körülvettek bennünket!…

Mintegy végszóra jelent meg nagyapa, oldalán a mosolygó, láthatóan elégedett tiszttel, az épület ajtajában.

– Az unokám – mutatott rám az öreg, mintha egy ló lettem volna, amit hetivásárban akar eladni.

A tiszt fürkészve nézett rám, de egyelőre nem tett megjegyzést, pedig elvártam volna, hogy megjegyzi (már kezdtem teljesen lónak érezni magam): szép kövér, persze látnom kellene a fogait, s a lábait is meg kellene vizsgálni, nem járatná meg nekem a jó Szerémy úr?

De semmi ilyesmi nem történt, mert az ajtóban váratlanul egy magas, fiatal nő jelent meg, piros pongyolában, mezítelen lábára húzott papucsban. Hosszú, még fésületlen, kócos szőke haját libegtette a szél, s ahogy felénk lépegetett, a háta mögül sütő nap könyörtelenül világította át pongyoláját, sejteni engedve hibátlan idomait.

– Érezzétek jól magatokat Moldovában – mondta csengő hangon, és egy kisebb csomagot nyújtott pukedlizve nagyapa felé. – A nagyságos asszonynak küldöm – tette hozzá. Aztán megfordult, és visszasétált a házba. Felemelt fejjel, kecsesen lépegetett, láthatólag tudatában volt értékének és annak is, hogy férfiak nézik. Hát igyekezett kitenni magáért. Vagy a férjét akarta öntudatlanul is kihívó viselkedésével bosszantani? Nem tudom. Nagyapámra néztem, de az öreg most nem nézett vissza rám, s érthetetlen módon hallgatott a csomag címzettjének hollétéről is, láthatólag nem akarta elárulni, hogy már nem él…

A tiszt szertartásos mozdulattal adta át a pátenst. – Ezt mutassa fel a domnu colonel bárkinek, aki kiléte s pláné útiránya felől érdeklődik. – Meghajolt, katonásan vágta össze a sarkát.

Az öreg bólintott.

– Az Isten áldjon, Irimie. Két-három nap múlva, ha élünk, találkozunk.

– Már miért ne élnénk? – hökkent meg a tiszt, s babonásan keresztet vetett.

– Az én koromban – somolygott nagyapám – az ember minden pillanatban hallani véli a trombitaszót.

Felült a szekérre, én is leheveredtem hátul, a lábához. János biccentett a tiszt, az ajtóban álló és bennünket figyelő pongyolás nő, a katonák s talán bak tyúkok felé is, s pattintott az ostorral.

Már közeledtek a következő falu, Hizsnya házai, amikor végre elszántam magam, és megkérdeztem gondterhelten hallgató nagyapámat, ugyan miért nem mondotta meg a tiszt feleségének, hogy nagymama, akinek valószínűleg édességet vagy süteményt küldött, már nem él.

– Csak megzavartam volna őket – sóhajtott az öreg. – Meg aztán babonás népség ez, tudod?

– Hogy érti azt, hogy babonás? – bámultan rá döbbenten.

– Hisznek a szellemekben, akik vámpírok alakjában járnak vissza a másvilágról, az élők frissen buzgó, piros vérére szomjúhozva. Hisznek abban, hogy a szellemek valóságosak, hogy a lidérc akkora legalább, mint a templomtorony, és amikor éjszaka nesztelenül végigsettenkedik az udvaron, világít a nagy, kerek szeme, mint egy bányászlámpás. Hisznek abban, hogy a halottak állandóan velünk vannak, s tudod, kisfiam, ez talán nem is akkora butaság, mint amekkorának (első hallásra, megengedem) látszhat. Tegnap óta én is érzem nagyanyád intenzív jelenlétét, mintha itt lenne mellettem, mintha a hátam mögött állana; hallani vélem ziháló lélegzetét is, apró, meghitt köhögéseit. Gida, Gida – mondogatja zsörtölődve, ahogy életében annyiszor –, mikor nő be már végre a feje lágya, Gida?!…Mindjárt hetvenesztendős, még mit akar elérni? Mit mind üzletel a lopott lovakkal, mit mind csempészi az ékszereket? Kinek gyűjt?…Igen, ilyeneket mond a te drága nagyanyád, pontosan úgy beszél, mint életében, s láthatólag nem tetszik neki a másvilág, ezért azután ha kell, ha nem, itt tartózkodik a közvetlen közelemben, nem akar elválni tőlem…

Az öreg elhallgat, maga elé mered, borostás arcát dörzsöli.

– Ez már Hizsnya – fordul hátra János. – Utána aztán már oláh Ojtoz jő, azaz Gorzafalva, s megkezdődik a csángóvidék.

– Sokat járt erre?

– Eleget, Gersocska – nevet a mindenes kissé rekedten. – Fénykoromban minden faluban volt egy-két szeretőm, a hegy mindkét oldalán. Úgy mentem hozzájuk, mintha hazamennék. Borral, meleg levessel vártak, megbeszélték velem életük apró-cseprő ügyeit. De mit tehetnénk, eltelt az idő!

– Gorzafalván megállunk, János – ásít az öreg, s eldől a szekérben. – Ott ébresszetek majd meg, a parókia előtt, hiába, érzem a hetven év súlyát a csontjaimban, s az éjszaka is hosszú volt, s Flóris a kelleténél is többet ravaszkodott. Kimerültem.

Eddig jut történetében Szerémy, amikor kopognak a La Valletta-i vendégfogadó különszobájának ajtaján. Fiatal olasz tiszt nyit be, szalutál, elnézést kér a zavarásért, és egy borítékot ad át a felemelkedő Türr tábornoknak, aki idegesen tépi fel, beleolvas, és elsápadva nyúl a köpenyege után.

– A történet végét majd holnap hallgatjuk meg, kedves Gerzson. Most elszólít a kötelesség.

Valamit súg az elképedt, szintén felemelkedő Klapkának, aki azonnal köpenye után ugrik, kiissza poharát, és kirobog az ajtón, az előresiető Türr után. A fiatal tiszt agárarca megfeszül, felénk bólint, s követi őket.

– Jól mesélsz, Gerzson – szedi össze a poharakat Figyelmessy. – Jó hallgatni téged!…

– Vajha visszajönnek-e – sóhajt Szerémy. – Kissé sokszor tértem el a tárgytól, s a lényegig alig jutottam el.

– Azt majd leírod úgyis, hátha valami hasznát veszi, bár kétlem. De tudod, hogy Klapka állandóan kombinál.

– Hova mehettek?

– Bizonyosan Garibalditól kaptak üzenetet, talán a magyar légió újjáalakításáról is döntenek. Ez, barátom, a mi helyzetünket is megoldaná, egyelőre se Londonba, se Amerikába nem kellene mennünk…

Köpenyeik után nyúlva sietnek ki az utcára. Hűvös szél fúj, méltón az ezernyolcszázötvenkilences esztendő utolsó előtti napjához, akárcsak a Sziklás-hegységben akkor délután, amikor a vérszomjas fejvadász indiánok elől menekülve – ahogyan később kölcsönösen bevallották – mindketten először gondoltak arra, hogy az út végére jutottak, innen már nem lesz tovább, ezt a felderítő utat (amelylyel az indiánok által ellenőrzött területekre ácsingózó, öntelt, fafejű és pénzhajhász telepesek bízták meg őket) semmiféleképpen nem élhetik túl. A máltai tengerparti sétányon ődöngve, a tenger lebírhatatlan, nyers, barbáran sós szagát már-már „harapdálva” először mégis a Nagy-sóstó jutott az eszébe. Egész napokat töltöttek el letáborozva a parton, a fák között, hallgatva az öreg indiánfőnök végtelen történeteit az ő híres és vitéz népéről, vagy csak merengve, nézve a beláthatatlan vizet, amint a szél játékosan borzolja felszínét, s a távolban megjelenik egy-egy fehér vitorla, de amikor a kézügyben lévő távcső után nyúlnak, mindég kiderül, hogy csupán káprázat.

– Alighanem mégis megússzuk – rázza meg a vállát Szerémy, és nevet. Most már csupán az a kérdés: megvannak-e még a lovaik, vagy elkötötték valami jóemberek?…

– Ha el nem kötötték őket, akkor igen – nevet ő is. – Hiszen szárnyuk csak nem nőtt, hogy elrepülhessenek.

La Vallettán, akkor este, az erősödő szélben céltalanul sétáltak a parton, nézték az érkező, távozó és a kikötött hajókat.

– Lehet, hogy tényleg megoldódnak a problémáink – jegyezte meg óvatosan Figyelmessy.

– Amennyiben?

– Amennyiben, kedves Gerzson, beállunk huszárnak Garibaldi magyar légiójába.

– Igaz is – nevetett Szerémy is. – Amerika még várhat.

– És te, Ferkó? – néz rá Figyelmessy.

– Minden vágyam, hogy Garibaldi seregében harcolhassak – húzza ki ő magát kevélyen. – Bár úgy hírlik, Amerikában is hamarosan kitör a vihar.

– Hát nem maradunk munka nélkül, az bizonyos – jegyzi meg Figyelmessy, s hirtelen hevesen kezd integetni. Egy közelben vesztegelő hajó fedélzetén megjelenő magas termetű, tagbaszakadt, fejét piros babos kendővel bekötő tengerész, lámpással a kezében, üvöltve viszonozza az üdvözlést, s kiabál is még valamit, de nem érteni, elsodorja a telhetetlen máltai szél…

– Vihar készül – néz körül ő, s beleszimatol, már-már beleharap a levegőbe.

– Ki ez a fickó?

– Egy hollandus tengeri medve. Az ő hajóján jöttem Southamptonból Génuába, és az utazás alatt erősen összebarátkoztunk. Úgy issza a grappát, barátom, mint mi a vizet, igen belevaló fickó. Öröm volt vele az utazás. Hol a tengeribetegségtől fájt a hasam, hol a sok nevetéstől…

A bécsi utcán söröskocsik dübörögnek tova, vidáman nyerít fel egy ló, egymáshoz koccannak a szekéren a söröshordók. Most már bizonyos, hogy történt valami előre nem látott esemény. Szerémy ezredes késik.

Tölt az előtte lévő kancsóból a poharába, unottan belekortyol, persze a lovak ott voltak, ahol hagyták őket, vidáman és békésen abrakoltak, szénászsákkal a nyakukban. Ők még ekkor is csapdát gyanítottak. Takács lövésre kész karabéllyal, ide-oda kémlelve „biztosított”, feszülten figyelve egy fa mellől a lovak felé kúszó Szerémyt.

De nem történt semmi.

Az indiánok eltűntek.

– Az is lehet – jegyezte meg a furiózus kapitány, lova mellett felegyenesedve –, hogy csellengőkbe botlottunk, és nem is ránk vadásztak.

A hollandus széles mellére öleli Figyelmessyt, barátait is üdvözli, és egy csapszékbe invitálja őket, megünnepelni a nem várt eseményt. Mindenre számított – fejtegeti –, csak arra nem, hogy az ő nagy magyar barátjával találkozik itt, Máltán. Már lova hátán ülve, a remegő állat hátát simogatva, s egyre az idegesen köröző keselyűket kémlelve a környék nyári egén (mi bajuk lehet vajon, mitől olyan nyugtalanok?), azon töpreng, miért is érzi még mindig élő célpontnak magát. Miért nem szűnik nyugtalansága? Igaz, ami igaz, szeretett volna már jó száz mérfölddel távolabb lenni, akkor talán el is hitte volna, hogy szerencsecsillaguk csak nem hagyta el őket, ezúttal is megúszták, de a hatalmas sziklák között kanyargó ösvényen ez egyelőre teljesen valószerűtlennek tűnt. Bármelyik pillanatban rájuk törhettek volna az üvöltő, kifestett indiánok, hiszen az ő földjükön voltak.

– S mit mondunk megbízóinknak?

– Az igazságot, Ferenc, Danton szavaival: az igazságot, a kíméletlen igazságot… Hogy ez a vadregényes és barbár hely teli fejvadász indiánokkal, akik alig várják már, hogy megskalpolhassák a földjükre betörő gonosz sápadtarcúakat. Ez a jó hír hátha elveszi a kedvüket attól, hogy idedugják az orrukat…

– A hódítóknak semmi soha nem veszi el a kedvét. A bírvágy és az önzés együtt mindenre képes.

Takács elhallgat, felnéz a kék égre, mélán figyeli a lassúdan köröző keselyűket.

A fogadó ajtaján akkor lép be egy burnuszos arab. A látvány annyira valószerűtlen, hogy kizökkenti. Elképedten bámulja a környezetbe egyáltalán nem illő, a bécsi kedélyes polgároktól elütő vendéget, s darab időre megszakad az emlékek áradása.

Mintha újra abban az álomban lenne, amit ráadásul nem is ő, hanem Szerémy álmodott, Ojtozban, a cigánysátorban. Egyedül érzi magát a puha, fehér hóban, a templom előtt, s meglepődve veszi észre, hogy odakünn, mintegy végszóra, nagy, sűrű pelyhekben kezd hullni a hó, mégsem lesz ezernyolcszázhatvanhétben fekete karácsony.

Borzong.

Az arab kíséretében szerecsen szolgák is feltűnnek, s két karcsú, lefátyolozott nő. A fogadó asztalánál ülő bécsiek összesúgnak, és mereven bámulják a terem közepén megálló, várakozó arabot. Nem tudja, miért, de Figyelmessy története merül fel, ahogy a háborgó patakba ugrik a papucs után, kivíva a török basa első udvarhölgyének szeretetteljes ámulatát és háláját. Ami viszont kifejezetten ingereli a török urat. Ezért azután Takács nem is néz a lefátyolozott nőkre, saját konok, öregedő arcát nézegeti el hosszasan borospohara tükrében. A napot váratlanul felhő takarja el, és egymás után három nyílvessző is elzúg a fülük mellett. Takács hátrafordulva tüzel. Egy nagy szikla mögött keresnek menedéket, igyekeznek csillapítani ideges lovaik remegését, felmérni üldözőik számát, de egyelőre még senki sem követi őket, a feltámadó szél tölcséreket kavar az ösvényt takaró finom, fehér porból. Fejük fölött három magányos keselyű köröz. Repülésükben van valami céltudatosság, láthatólag számítanak valamire. A csendben jól hallatszik, amint egymással feleselve zizegnek a szélnek feszülő tűlevelek a hatalmas fenyőkön.

Várnak.

Semmi sem mozdul. A táj megejtő békéje ismét elringatja őket, de egyelőre nem lépnek tovább a szikla mögül, megnyugtatóan simogatják az idegesen remegő lovak nyakát, nehogy felnyerítsenek, s idecsalják harcias üldözőiket.

Az ösvényen vipera jelenik meg, felemelt fejjel, sebesen kúszik feléjük, a lovak idegesen kezdenek toporzékolni, nyakukon felborzolódik a szőr. Az egyik sebzetten felnyerít.

Amikor a kanyarban feltűnik az első, oldalazva rohanó indián, még nem lőnek, megvárják, amíg társa is megjelenik, s csak azután végeznek velük két pontos lövéssel.

A dörrenések brutálisan szakítják meg a szoros csendjét, a keselyűk mozgása felgyorsul, eszelősen köröznek fölöttük, árnyékaikat mintha tűvel karcolnák a homokba. A kígyó már két lépésre van, Takács kihúzza a tőrét, és vár. A vipera, mintha megneszelné a veszélyt, megáll, sziszegve figyel, majd eltűnik a bokrok között. Takács a Franciskától kapott tőrt szorongatva öntudatlanul is újra meg újra elolvassa a markolat körfeliratát: „Tudj! Merj! Akarj! Hallgass!”

– Ennek vége – pattan fel Szerémy a lovára. – Ezek csak ketten voltak.

– Reméljük a legjobbakat – hümmög Takács, de különösebb ellenkezés nélkül ő is felül a lovára.

Vágtatnak tovább.

A patadobaj gurgulázva visszhangzik a szorosban. Kőgörgetegek indulnak meg, a keselyűk egymás után csapnak le a halott indiánokra, fel-felvijjognak, idegesen kurrognak. A vipera ismét megjelenik az ösvényen, kinyúlik a fényben: döglött pántlika. Az egyik keselyű lecsap rá, de a kígyó gyorsabb, a madár melléje zuhan a homokra, eszelősen verdes a szárnyával, kavarja a port.

– Írt Fülöp – szól hátra a válla fölött Szerémy.

Érdekes – töpreng Takács –, ezt eddig valahogy nem sietett közölni.

– A borítékon lévő pecsétek szerint több mint egy hónapot jött a levél San Franciscóból.

– Mi történhetett?

– Nem tudom – ingatja a fejét Szerémy. – Ezek szerint még mindég nem állott helyre a közbiztonság.

– És mit ír? – kérdezi Takács, és az ösvényre zuhanó halott indiánokra gondolva megborzong, és elhatározza, ami mostanában annyi álmatlan éjszakán fogalmazódik meg benne (amikor úgy kóvályog az amerikai égen a telihold, mint egy kacér és magányos asszonyszem), hogy előbb-utóbb mégiscsak itthagyja a világnyi földrészt, és hazamegy. Ez az elhatározása egyre erősebb lesz. Csak azt nem tudja, hogy mindezt hogy fogadja majd barátja.

– Mindenfélét – jön a tömör válasz. – Nehéz dolga van mint elnöknek. Zűrzavaros ügyekben kell ítélkeznie, időnként teljességgel lehetetlen kideríteni az igazságot, noha őneki mint magyar szabadságharcosnak és világforradalmárnak a pártatlanságát, becsületességét és a szabadság iránti elkötelezett hitét senki kétségbe nem vonta!… Lehet, pontosan ezért választották meg a haditörvényszék elnökének is, de őneki már egyre terhesebb ez a hivatal, túl sok ember tűnik ártatlannak, és túlságosan sok mocskos ügyben kell ítélkezniük…

Takács elméláz, feltűnik előtte Figyelmessy Fülöp, de nem a Würtenberg-huszárok sötétkék egyenruhájában, ahogy megismerte, hanem a Bocskai-huszárok világoskék, ezüstzsinóros, fekete csíkos, asztrahán mentés egyenruhájában, amelyet a forradalom végéig viselt, s mely uniformis annyira jól illett daliás termetéhez, izmos alakjához, szőke, hullámos hajához és kárbunkuluskék szeméhez, hogy az egyik, különben goromba modoráról ismert tiszttársa elismerően jegyezte meg: „Az ég áldjon, Figyelmessy. Az Úristen ha akarna, sem teremthetne szebb embert, mint te…” Felrémlett a légiós, állandóan lóháton ülő Figyelmessy is, vitái, szóváltásai miatt egy idő után kilépett a Magyar Légióból, ők is követték, s ma se bánták meg, így kerültek vissza Amerikába. Az öreg indiánfőnök már nem élt, bostoni szállásuk azonban lelakatolva várta őket, a gyógyszerész özvegye, akitől bérelték, nem adta ki másnak… Az öreg saját kezűleg faragott botokat hagyott rájuk, amelyekkel állítólag megidézhetik az indiánok Amerika fölött kóválygó szellemeit, és segítségüket kérhetik igaz ügyük védelmében.

Kimentek a temetőbe. A sírkereszten, amelyet a gyógyszerész özvegye emeltetett, röviden és tömören csak ennyi állott: Fekete Sas.

A sír előtt lassan, könnyes szemmel imádkoztak, amikor Figyelmessy rájuk talált. – Örömhírem van, fiúk – kiáltotta már messziről, gyászukkal láthatólag nem törődve. – Akartok-e harcolni Grant tábornok seregében, a déli földesuraságok és fajüldöző zsarnokság ellen?… Ha igen, gyertek velem, most nevezett ki Lincoln elnök úr lovas ezredesnek – lobogtatott egy pecsétes papírt.

Zűrzavaros esztendők jöttek, csaták, menekülések, elfoglalt, porrá égetett falvak, telepek és kis faházakból álló, lángoló városkák. De balcsillagzatuk fényesen világolt, egyikük sem sebesült meg, Takács álmában néha szülőfaluját látta, a háromszéki Felsőtábort, a forrásnál állott, nézegette a vasas, bugyogó vizet, amint makacsul vörösre festi a leveleket és a köveket, s útját egészen a patakig követni lehet, mert rozsdavörös kövek jelzik… Akkor kezdett rátörni a honvágy, amely érzés esztendőkig elkerülte. Régen halott bátyja is megjelent néha a forrás mellett, és csengő hangon hívta, mint gyermekkorukban annyiszor: „Gyere haza, Ferikém. Neked itt van dolgod, nem Amerikában. Gyere haza!…”

– Még sok dolgunk van a nagyvilágban, fiúk – emeli fel Figyelmessy A Lovagló Szamaritánusról elnevezett La Valletta-i csapszékben grappáspoharát, és szembenéz a kivörösödve nevető holland tengerésszel. – De erősítsen titeket is ama tudat, hogy életünket, vérünket feláldozva a világszabadságért s a magyar hazánkért is harcolunk.

– Így legyen – hajtanak fejet ők Szerémyvel, s a tengerész csupán annyit jegyez meg tört angolsággal, hogy az Úristen áldása legyen rajtuk végtelen útjaikon.

– Isten hozott, testvérem – fordul Figyelmessy angolra fordítva a szót a hajóskapitányhoz. – Nem hittem volna, hogy ebben a boldogtalan, kurva életben még találkozunk.

– Csak hegy a heggyel nem találkozik, kedves őrnagy uram!… Tulajdonképpen kicsiny a világ, csak a bajai nagyok, ezt nálam, a tengerek jó ismerőjénél senki jobban nem tudja…

Távolabb, a kikötőben váratlanul dörögni kezd egy ágyú, összekoccannak a poharak, a gyertyák lobogó fényében elszánt arcok merednek egymásra.

– Befutott az Arany Oroszlán – szólal meg a csapos, és a pult előtt sorakozó, kihívó, felvágott szoknyát viselő, kipirosodottan nevetgélő örömlányok összesúgnak, s az ő elcsábításukról láthatólag lemondva – észlelve, hogy hiába néznek állandóan rájuk, hiába cirkálnak az asztaluk körül, időnként meg-megérintve vállukat, semmi esélyük nincs, ők láthatólag mással, az általuk nyújtott örömnél sokkal fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva – kirohannak a kocsmából.

– Nem kell sietni – röhög a holland tengeri medve. – Megvárnak benneteket, lányok. Értetek élnek!…

Takács és Szerémy is felemelkednek, s azzal az ürüggyel, hogy meg szeretnék szemlélni a rejtélyes Arany Oroszlán kikötését, darab időre magukra hagyják bajtársukat a holland kapitánnyal. A kikötő felett úgy függ a hold, mint egy lampion, s ez valami miatt váratlanul Franciska szemére emlékezteti Takácsot, újra érzi a lány puha pillangóra emlékeztető, könnyű kezét, amint kíváncsian köröz mellkasán, elszántan lennebb vándorolva, és megborzong. Megmarkolja a tőrt, az egyetlen tárgyat, ami bármikor a szép velencei lányra emlékeztetheti.

Másnap a tábornokok késnek, ami nem szokásuk, majd levél érkezik, amelyben szűkszavúan tudatják, hogy alakul a Magyar Légió megint, ezúttal, remélhetőleg, hosszú életű lesz, hosszabb életű, mint a balszerencsés első, és természetesen rájuk is számítanak, mindhárman lovastisztek, s különben is, a rangidős Figyelmessyt szemelték ki a légió huszárezredének a vezetésére… Most ugyan elszólította őket a kötelesség, de remélik, hamarosan ismét együtt lehetnek, és Szerémy befejezheti végre moldovai utazásának izgalmas és titokzatos történetét. „Addig is írja le mindazt, amit a csángókról tudni illik és kell!” – jegyzi a levél végére saját kezűleg Klapka, ő majd eljuttatja Teleki Lacinak és a kormányzó úrnak is, de leginkább azt reméli, hogy ő maga fogja majd szerencsésen felhasználni román barátaival való tárgyalásai közepette, hiszen, amint bátorkodott már említeni, egy esetleges Moldovában szerveződő magyar seregnek is oszlopai lehetnének ezek a magyarul beszélő és érző csángók, s ez a sereg azután, becsapva Erdélybe, feléleszthetné a szabadság pislákoló tüzét. „Így legyen!” – írja alája Türr is lendületes betűivel, s mindkét tábornok sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kíván nekik… Maradjanak La Vallettán, egy héten belül jönni fog az utasítás további ténykedéseiket illetően, meghatározva természetesen útirányukat is, mert mostantól Klapka is és Türr is, természetesen, úgy tekintik őket, mint egy újra összeállított gépezet hasznos és nélkülözhetetlen csavarjait. Éljen a világszabadság!…

Takács elméláz, s amikor felnéz, az ajtókeretben egy karcsú, fekete, lefátyolozott nőalakot pillant meg, s mögötte – nem akar hinni a szemének! – ott áll, teljes életnagyságban, üdvözlésre emelt kézzel, fekete felöltőben és széles karimájú, texasi kalapban Szerémy Gerzson kapitány, az amerikai hadsereg nyugállományú lovasezredese, és nevetve mondja a hölgynek: – Az ott Takács Feri, látod, akiről annyit meséltem neked. A testvérem és a barátom…

Ő is feláll, ölelésre tárja a karját, de közben lóháton ül megint, kivont kardján megcsillan a nap hazudozó fénye, és érzékeli, hogy Szerémy is mellette lovagol, mint mindég, az ellenség lőporfüstben úszó hadállásai felé.

Felsóhajt.

– Az Isten hozott, Gerzson!…