Kutyával a tavaszban

Május van újra, jó kutyám!
Virágoznak az orgonák.
Régen még prüsszögtél tőlük daliásan,
és meg is ugattad őket,
mintha betolakodó galambcsapat
szállt volna le eléd a kerítésre.

Én csak mosolyogtam ilyenkor rajtad,
mint nagyszájú cirkuszi bohócon,
aki egy lengő pókfonálon
telefonál a Holdba.
Mi történt veled mára, hű kenyeresem,
hogy olyan egykedvű lettél,
mint a gyöngyvirágra vizelő agglegények?

Figyellek: lótsz-futsz ide-oda,
emelgeted reumás lábad,
és csak hallgatom, hogy ferde árnyékából
kis, barbár elégiák csobognak felém.

Ki hitte volna, hogy egyszer
ilyen csobogásban
búcsúzkodom a tavasztól én is,
aki mindig az orgonák és a földi szeretők
bolond költője szerettem volna lenni?

Gyere, négylábú lélek,
induljunk el a hegy felé.
Azé a táj itt, azé az elfogyhatatlan ég,
aki veszíteni és távolodni mer
és haragudni saját szívére.
Gyere, mire a csúcsra érünk,
egy egész erdő szakad le rólunk,
mintha az életünk szakadozna le darabokban,
és már csak meleg szél mozgatná csontjainkat.

Az utca közepén

Az utca közepén állok meg néha:
most merre menjek, jobbra vagy balra?
Északról hamu repül, tetves por, újságcafat,
keletről Szent György dárdájáról
alvadt sárkányvér és embervér együtt.
Fölül zsákutcás ég, napfényes labirintus.
Egy élet kevés volt ahhoz,
hogy tízszeresére növesszem meg a szemem,
s az állatövek tüzes titkába belelássak.
A halhatatlanok pedig alusznak újra.
Egy nő lép mellém, azt mondja: dél van,
s otthon a meggyfák alatt legkisebbek az árnyak.

Séta Párizsban

Tolong, tolong a nép az utcán,
tolong a napfény.
Párizs, ma olyan vagy nekem,
mint ragyogó lábszárcsont a Szaharában,
melyet ellepnek épp a hangyák.

Badar beszéd ez, tudom,
nappali álom-locsogás,
de jólesik nekem.
A sok halálkapu és diadalkapu előtt is
úgy lépkedek el,
szabadon csapongó ingben,
mint aki Napóleon kalapját látja
keresztülhömpörödni a Concorde téren.

Ó, az a sok vér,
mely a halálnak itt adott találkát,
merre bolyonghat ma, ezen a délutánon?
Fönt napozik talán a vén paloták
vörös cserepein?
Vagy itt kóvályog bennem izgatottan?
A lábamban? A halántékomban?
A szív meredek szajnapartján?

Párizs, ne engedd meg, hogy csupa múlt legyek,
sétáló embermúzeum utcáidon:
halott fények és győztes csontvázak háza,
honnan liliomaidat
és a szerelmet is kitaszítják.

Ha személytelen vagy is, mint az istenek,
dudorássz nekem holnapig,
s küldd utánam Saint-Merry muzsikusát:
hátha egy új asszonysereg
indul meg velünk az este elé.