Ki ne ismerne olyan embereket, akik utálnak falun lakni, vagy körfolyosós bérházban, leskelődő szomszédok szeme előtt? Az ilyenek, ha házat építenek, magas kerítést vonnak köréje, sűrű élősövényt ültetnek, ablakaik redőnyét állandóan leeresztve tartják. Mi az a félelmetes titok, amit ennyire kell őrizni?

Az a furcsa valaki, akiről leggyakrabban kellemes és határozott véleményünk szokott lenni – határozottan kellemes –, máskor pedig borzongató. Olykor átvillámlik szívünkön egy rémisztő kérdés: ki vagyok én voltaképpen?

Akarjuk, nem akarjuk, szerepeket alakítunk az élet nevű melodrámában, amelynek forgatókönyvét annyian írják, ahányan játsszák, és akkor még nem is beszéltünk a sorsról. Az utcában szomszéd vagyok, otthon férj, apa, nagyapó, após, akad, akinek író, másnak olvasó, kolléga, főnök, beosztott, csatár – a fölsorolásnak vége-hossza nincs. Ugyan ki nem jár ebben a cipőben? És ki nem igyekszik krémezni, kefélgetni, hogy szó ne érje a ház elejét? Én például büszkén viselem a nagyapó-mamuszomat, mert magam készítem – legalábbis azt hiszem.

Az indiai hagyomány az emberi lelket tízezer bőrű gyermeknek nevezi, mivelhogy szerepálarcainak száma éppen ennyi. Salvador Dalí, a múlt század festészetének legnagyobb komédiása természetesen megfestette kedvenc álarcát. Leírást is készített hozzá:

Antipszichologikus önarckép: a léleknek, vagyis a bensőnek a megfestése helyett a külsőt festettem meg, a csigaházat, énem kesztyűjét. Énem kesztyűje ehető; íze kissé kesernyés, mint a néhány napra kiakasztott vadhúsé. Ezért vannak hangyák és sültszalonna-szelet a képen. Mivel én vagyok a legnagylelkűbb művész, ezért felajánlkozom, hogy egyenek meg: ez korunk leggazdaságosabb és ízletes tápláléka.

A szövegből kitetszik, hogy komédia. Mégpedig a komédia komédiájának megjátszása.
A szerepben maszk, abban álca, abban maskara, benne hazugság, mélyebben csel, lentebb átejtés, csapda. A sor az önleleplezőnek látszó beugratással kezdődik – ámde nincsen vége.

Mi a maszk? Egy hamis kép, egy mágikus látszat, ami elföd engem. Elvarázsolja azokat, akik rám tekintve azt hiszik, hogy a maskara én vagyok; bizalmukba fogadnak, vagy megrémülnek tőlem, s számításaikban ezért hamis kalkulusként fogok szerepelni. Le Bon írta A tömegek lélektanában: A történelemben mindig nagyobb jelentősége volt a látszatnak, mint a valóságnak. A tömegek csak képekben tudnak gondolkodni… Csak a képek rémítik meg vagy kápráztatják el őket, és indítják tettre.

A maszkokat éppen ezért a kormányzatok ősidők óta vetítik népeik retinájára. Nem csupán az úgynevezett primitív népeknél van ez így.

Mi más, ha nem maszk, például az egyenruha? Napóleon káplárköpenye, a köpenicki kapitány uniformisa, amiben egész Poroszországot megszédítette? A doktorok fehér köpenye?
A státusszimbólumok? A borotvált izomagy-koponya, az ezüstfejű sétapálca, a bunkofon, a Rolls-Royce? A szafaládé- és cigiárus fotómodell? A másik beszédére válaszul küldött fölényes mosoly: ezt én már húsz éve megmondtam, csak elfelejtetted, te szamár!?

A maszk ugyanakkor pajzs is, mert megvéd, fölfogja a rám kilőtt nyilakat. Továbbá láthatatlanná tevő varázsfátyol. Elrejtőzhetek mögötte, például adhatom a tiszteletre méltó közéleti személyiséget, s e fedezékben fölpróbálhatom Don Juan köpönyegét, Rothschildét vagy Petőfiét. Akár mindhármat egyszerre, vagy még többet. Vagyis látszatéletet, pszeudoéletet élhetek; akkor azonosulok a maszkommal, és azzal a maszkkal, amikor és amelyik az adott pillanatban a legelőnyösebbnek látszik. Ha elcsípnének, kiszököm belőle, és másikba bújok.

Kedves történetet írt a negyvenes évek végén Tabi László egy katonaszökevény tökéletes álcájáról. Az illető fogott egy vödröt, s elindult hazafelé a frontról. Seregek jöttek-mentek, s mindenki látta, hogy ő éppen vízért megy valahova. Szerencsésen el is ballagott Kijevtől Vecsésig, ahol hatalmas pofont kapott egy őrmestertől. Tudja, miért kapta? Jelentem alássan, tudom, a vödörnek nincsen feneke.

Rosszat teszek s elsőnek morgok érte.
A titkos bűnt, amelyet elkövettem,
Más emberek sulyos terhére róttam.
Clarence-t, akit én zárattam sötétbe,
Sok tökfilkó előtt elsiratom,
Így Stanley, Hastings, Buckingham előtt,
S azt mondom, a királynő s hívei
Uszítják bátyám ellen a királyt.
Már elhiszik és most engemet tüzelnek
Rivers, Vaughan és Grey ellen bosszura,
Akkor sóhajtok s az Írást idézem,
Hogy jót kell tenni ellenségeinkkel
S így pőre gazságomat Bibliából
ellopott kacatokba burkolom
S szentnek látszom az ördög szerepében.

Mágikus látszatot, látszatéletet mondtunk az imént, ami maszkírozott kifejezés, megszépítés. Igazi értelme: elhazudott élet. A maszk olyan, mint az első pár szál cigaretta. Kivétel nélkül mindenkinek rosszulesik, és mindenki azt mondja, hogy ugyan, én csak kocabagós vagyok, akkor dobom el, amikor akarom. III. Richárd is így vélte: azt hitte, hogy ő fogja kormányozni gonoszságát, hanem a kocka megfordult. Ez a törvény: a mágia annyira személyes, hogy először mindig a mágust varázsolja el. Nincs kivétel. Amennyit engedünk szenvedélyünk démonának, az annyiban veszi át a hatalmat fölöttünk. Éppen a bűvölet teszi, hogy nem vesszük észre, hogy a pár szál cigiből mikor lesz szenvedélybetegség. Már rég nyakig benne vagyunk, még egyre locsogunk tovább a szabadságról; innentől azt hazudjuk, hogy eszünk ágában sincs leszokni. Szerepük olykor a színészeket is beszippantja, pedig ők csak játszásiból játszanak. Zseniális színész barátom éretlen szellemmel lehetett Hamlet. S úgy maradt. A színpadról lassan kikopott. Ma már nyugdíjas, és Hamlet-kosztümben jár a piacra.

Közelebb jutottunk a maszk értelméhez, ha kimondjuk: a maszk rögeszme. „Hamlet vagyok. Jó vagyok. Okos vagyok. Ha rám bíznák, holnap megnyerném a trianoni békét. A kormány azonban szamár, és nem bízza rám. A szomszédasszony gonosz, a világ pedig értetlen.” A rögeszme lényege a hazugság. A hazugság első lépcsőjén lelepleződöm: nem hisznek nekem; a másodikon bosszút állok: én nem hiszek senkinek; a harmadikon rögeszmém rám ég: nincs igazság, és ezzel azonosulok. Vagyis a rögeszme szemében mindenki más senki, hamis a külvilág, és hamis a belső, a személyes lét. Hovatovább egyik sem ér semmit. Rögeszmém démona bekebelez, egyidejűleg megfordítja életáldozatom irányát – maga felé. Hamvas így mondja a Karneválban: az ember nem rögeszméjét áldozza fel életének, hanem életét a rögeszmének; 1914 óta az életet a rögeszmének feláldozni kötelező. A szocializmus, a fasizmus, a liberális demokráciák konzumizmusa folyamatosan szállítja a példák milliárdjait.

Ne tévesszen meg senkit, hogy a rögeszme nyelvtanilag pozitív állítás álcáját ölti. Ez csupán a varázslat megnyilvánulása, nehogy az áldozat idejekorán észrevegye, hogy szerepe fogságába esett. Az odaégett maszk átláthatatlan; a túlfelén lévő világ realitása érzékelhetetlenné válik számára, az innensőn lévő, az álarcával azonosult énje fogoly. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy rögeszméjének rabja. Első pillanatban kiderül az összes mániákusról, hogy önző. Kivétel nélkül mind. A szeretet, vagyis az adás, tehát az igazi pozitivitás hiányzik belőle; tudniillik maszkjától nem látja többé sem a környezetét, sem önmagát, egyes-egyedül a rögeszme démonát. Az pedig állandó zsákmányolásra kényszeríti, mert kielégíthetetlen, akár a fekete lyuk.

Moličre vígjátékai rögeszme-katalógusként is élvezhetők: káprázatos éleslátással és mennyei derűvel rajzolják meg az ősrégi, de máig élő típusokat: az álszentet, a zsugorit, a tudálékost, a hipochondert, aki belehalna, ha egészséges lenne. Vagyis, ahogy Jakob Böhme megnevezi a lényeget: a maszk őrület, elveszi a dolgok és az ember értelmét. Erről az őrületről így beszélnek Moličre hősei a Képzelt betegben:

Cléante: Örvendek, uram, hogy talpon találom, s láthatóan jobb állapotban.

Toinette: Hogyhogy jobb állapotban? Szó sincs róla, a nagyságos úr mindig rossz állapotban van.

Toinette: Mit akar azzal mondani, hogy jobb színben van? A nagyságos úr nagyon is rosszban van. Csak ostoba fajankók terjeszthették azt, hogy jobban van. Még sose volt ilyen rosszul!

Toinette: Jár-kél, alszik, eszik, iszik, mint bárki más, de ez nem akadálya annak, hogy súlyos beteg ne legyen.

Az indiai fölfogás szerint ahhoz, hogy igazi mivoltunkhoz, tehát a valósághoz eljussunk, lelkünknek mind a tízezer bőrét le kell perzselni. Jézus azt javasolja Nikodémusnak, hogy szülessen újra. Hogyan? Öregek vagyunk már ahhoz, hogy anyánk méhébe visszatérhessünk. Márpedig csak a kétszer születetett embert lehet komolyan venni. A második születésnek sok neve van a különböző hagyományokban: fölébredés, megvilágosodás, megfordulás, azaz metanoia, megtérés. Forrása a kegyelmi aktus, ami az üldöző Sault elhamvasztotta, és újjászülte a damaszkuszi úton Pál apostollá.

Mi magunk is dolgozhatunk rajta. Úgy, hogy átvilágítjuk, vagyis a lelkünk legmélyéről vesszük szemügyre szerepeinket. Mi történik ekkor? Nevetni kezdünk azon, hogy még mindig szeretnénk mozdonyvezető lenni? Sőt! Huszár? Óriási, nem? Ha ezt lekacagtuk magunkról, jöhet a többi 9998 mulatságos hazugság, jelesül az, hogy aki bölcsességre szorul, az tőlünk kérjen tanácsot.

Higgyük el, hogy el fog jönni az a derűs pillanat, amikor nagyra becsülni, sőt szeretni fogjuk a szomszédból leselkedő vénasszonyt.

Az orvostudomány egyre több betegséget győz le, a várható életkor hosszabbodik, mégsem merünk levegőt venni szorongás nélkül. A kilincsek ugyanis fertőznek, a szappan, a törülköző bacilusokat terjeszt, a zuhany vizét nem tudjuk megmosni semmivel. A sajtóban vajcégek akadémikusai bizonyítják a margarinokról, hogy rákkeltők, mire a margarinosok Nobel-díjasai jókorát bemosnak az étolajosoknak. Én pedig szentséget török – az egészségkultusz kellős közepén. Pecsenyezsíros kenyeret eszem hagymával. Biztos forrásból értesültem ugyanis arról, hogy mindenki meghal valamiben. Továbbá igaz ugyan, hogy mi, zsírevők leginkább keringési betegségekben pusztulunk el, ám a margarinosok, a vajasok és az étolajosok hamarabb teszik le a kanalat nálunk.

A hipochonderek imádnak betegeskedni; belerokkannának, ha kutya bajuk lenne. Mindazonáltal – hozzánk hasonlóan – nem sajnálják a pénzt, hogy minél hosszasabban időzzenek e sártekén. Közgazdászok a megmondhatói, hogy a gyógypiac korlátlan: az egészség árának nincs fölső határa. Namármost: gondoljunk el egy műtétet, melyet tízmillióért lehet eladni a páciensnek, illetve a biztosítójának. Micsoda tragédia lenne, ha kiderülne, hogy ugyanez a kór akupunktúrával vagy teákkal is gyógyítható! Vagy – uram bocsá’ – némi tornával, böjttel, kiadós erdei sétákkal.

Emlékezetes, hogy a penicillin fölfedezése fél évszázada szinte átrendezte a gyógyászatot. Tönkretette például a tébécés műtétekhez kapcsolódó iparágakat. És mellesleg a nemi betegségek leküzdésével hozzájárult a szexuális forradalom kirobbantásához.

A gyógyítás hajdan abból indult ki, hogy a világ és a testünk és a lelkünk egységet alkot. Ennek a hármas egységnek a megzavarodása, fölborulása a betegség. Nota bene: minden egység hármas. Éppen ezért a doktorok specializálódása föl sem merülhetett; csak olyasvalaki foglalkozhatott a beteggel, aki ezt az egységet értette, a zavar mibenlétét és okát fölismerte, az egységet képes volt helyreállítani. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy az orvoslás szent mesterségnek számított: papok és fejedelmek gyakorolták. A középkori francia királyok például golyvát kúráltak kézrátétellel. Tudományukat apáról fiúra örökítették, éppenséggel érintéssel.

A látszat szerint a hagyomány folytatódik, vagy a látszat hagyományozódik, amióta a vallás helyére az egészségkultusz lépett. Az európai és ázsiai gyógyiskolák, a táltosok, a szuperklinikák, a különféle kuruzslók mintha szabályos vallásháborút vívnának. Egyik kiátkozza a másikat, a harmadik leleplezi a negyediket. Ideológiákat gyártanak, zászlajuk alá híveket toboroznak, tudós zsoldosokat fogadnak a többiek tévtanainak megcáfolására. A giccsipar az új hit szellemi színvonalán gyártja a mitológiát: az orvosregényeket meg a kórházi szappanoperákat. Tuti siker. A titokzatos kórtermi hangulat és illatok mesés hőse a doktor. Több doktor pedig maga az Olümposz. Vitáik, szerelmeik szinte az istenek gabalyodása Trója körül. Túlzás? Legföljebb papok vagy varázslók? Egyedül a főorvos úr volna az isten? A közönségnek, a nyavalyáival gyötrődő porszemnek bizony ő az utolsó reménye. A végső kérdést Gazdaságkor törölte, túlsó part nincs, tehát minél mindenhatóbb a professzor úr, annál valószínűbb, hogy képes segíteni. A beteg ugyanis nem a szcientifikus specializálódás szemszögéből nézi helyzetét, hanem személye, vagyis az Egész felől.

A csodatévő kuruzslók ugyanebből a kelléktárból szerzik be eszközeiket. Némelyiküknek több vallás is dolgozik a keze alá. Ameddig a köpölyözés tart, elmondunk egy tizedet a rózsafüzérből, közben ég az indián füstölő, s forog a gyertyalángtól az imakerék a tibeti szent mondattal: Om mani padme hum! Minimum, hogy a beteg a honorárium fölött megvásárolja a táltos összes műveit, videóit, csodaképeit, amulettjeit, s beáll csapatába önkéntes propagandistának. Mert máris jobban van, hiszen a csoda vele történt, a Hatalmak megmozdultak érte. Egy kúra vagy készítmény placebohatását soha nem lehet túlbecsülni, ugyanis az általa fölindított hit pontosan a föntebb említett hármas egység helyreállításának irányában hat.

A legkorszerűbb e nemben a moszkvai extraszeánsz volt. 1990 novemberében láttam, amint a televízióból, vagyis az egyszerű nép házioltáráról bűvölte az akkor még szovjet birodalom rászorulóit. Bizonyára eredményesen, hiszen a tévé a plankton-ember életének mágikus centruma. Ha jól emlékszem, éppen a májzsugorosokat kezelte – szemrátétellel.

Gazdaságkor szétválasztó alapszabálya értelmében az egybetartozók széjjelhasadtak. Leváltunk a világról, aminek nem részei és gazdái vagyunk többé, hanem leigázói, ellenfelei; ugyanekkor szétvált testünk és lelkünk egysége. Hogy apróbb példán nézzük, vegyük a tisztaság külső és benső értelmét. Utóbbi feledésbe merült. A lélek tisztaságának, a test benső tisztaságának kérdését a pszichiáterek sem feszegetik, hiszen az analízis éppen a bűn megkerülésén fáradozik, ahelyett hogy kispörni próbálná. Az analizált a honorárium kifizetése után „marad az, aki volt, ám disznóságait nem rejtegeti többé, hanem henceg velük” – írja Hamvas az Arkhaiban. A gyereket arra kevesen tanítják, hogy szeresse és keresse a csöndet, takarítsa lelkét, tegye jóvá vétkeit. A szüzesség a kamasz lányok tömegesebb csoportjában érték helyett szégyen. Ki neveli úgy a gyerekét, mint Nyilas Misi anyukája: légy jó, kisfiam, mindhalálig? Általában akkor büntetik meg, ha elfelejti megmosni a fülét vagy a fogát. A higiéné átlépte a maga tisztes és neki való határát, s szemlátomást a szentség rangjára emelkedett.

A praktikus rómaiak szerint: mens sana in corpore sano – ép testben ép lélek. Torna, úszás, futás? És a pompás muszklik automatikusan kigyúrják a lelket? Talán. Mert az is meglehet, hogy a fejlődés immár fölöslegessé tette a sok fárasztó ugrabugrát. A képernyőkön fiatal, pirospozsgás, kicsattanó testek incselkednek. Az egyik a borotvahabtól olyan, a másik az intimbetétjétől, a harmadik az életbiztosításától: ha veszel a hajmosómból, boldog leszel, formás és egészséges, akárcsak én. Hanem Ozeás próféta szerint az Úrnak más a véleménye: „Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket, elfordul tőlük haragom. Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, gyökeret ereszt, mint a nyárfa.” (Oz 14., 5–6.)

Eszerint a betegség igazából a hűtlenség, vagyis a bűn, legelőször tehát azt kell orvosolni. Vagyis ismét a hármas egységnél vagyunk: a bűn, mint tudjuk, a világrend sérelme, általa megromlik a lét, fölborul a vétkes testi-lelki harmóniája. Jézus számos alkalommal mondja: hited meggyógyított, vagyis a római szólást megfordítja: az ép lélek hozza létre a testi épséget, más szóval létünk normalitásának helyreállítása szünteti meg a vérfolyást, a vakságot.

A kínaiak szerint a két princípium, a jin és a jang egyensúlyának megbomlása az általános bajfelelős. A kezelésnek tehát a harmóniát kell helyreállítania.

Levendel Lászlónak, a nagyszerű magyar orvosnak alapelve az volt, hogy nem a betegséget kell gyógyítani, hanem az embert. A modern európai orvoslás általában materiális kórokokat keres: baktériumot, vírust, szervi elváltozást. A gyógypiac műtétet akar értékesíteni, tablettát, kezelést. A Magyar–Magyar Nagyszótár szerint például a jó kedély vegyészeti eredmény: az izgató- és nyugtatószerek helyes aránya a szervezetben. Vagyis a megoldás külső; ugyanezt állítják a gazdaságkorszerű instant vallások is, melyek gyönyörűen betagozódtak az egészségkultuszba. Szerintük a prédikátor zsebébe bőségesen adakozókat Isten, mint valami automata, megáldja.

„Általános vélekedés, hogy hívő nem lehet beteg. A hívők egy része összeroppant a betegség tényétől, úgy érezte, elhagyta az Úr (különben nem lehetne beteg). A hívők általában kerülték a beteg testvéreket. Távol tartották magukat azoktól, akik nem sikeresek, akiken nem látszik az áldás.” (Bartus László: Fesz van, 135.)

„A Hit Gyülekezetének törekvése teológiai szempontból (…) a Megváltás valóságos voltának hirdetése, mely (…) abban áll, hogy Jézus Krisztus a benne hívőket nemcsak a bűntől, de a betegségtől, a fizikai és lelki természetű problémáktól, sőt a szegénységtől is megváltotta” – írja Ruff Tibor, a szekta teológusa (Kovász, Magyar Szemle, 93/8.).

Az azonnal oldódó, instant isten teljes körű szolgáltatása megegyezik a tabletta nyílt materializmusával, mindkettő üzemszerűen és kívülről orvosolja a gyomorgörcsöt vagy a depressziót. Az egészségkultusz és a kultusz összekotyvasztása álszemérmesen elfödi, hogy valójában üzletről van szó, mely arra épít, hogy senki sem szenvedi el profán eseményként betegségét. Életének szakralitása a legbőszebb pogány előtt is földereng az elmúlás árnyékában.

No és a paraszolvencia? Olykor visszautasíthatatlan. Számos orvos szerint a hálapénz átnyújtását sok páciens az áldozat oltárra helyezéseként éli meg.

Anyanyelvünk világosan a hagyomány alapján áll: egészség szavunk azt jelenti, hogy egészek vagyunk, tehát lényünk egész, azaz a világgal a viszonyunk normális, testünk és lelkünk harmóniája töretlen.

Hajdan a kínai orvost csak addig fizették, amíg páciense ágynak nem dőlt. Mit ne mondjak, ennél normálisabb álláspont aligha képzelhető el. Szent-Györgyi Albert gyakran emlegette, hogy őt rengeteg tudós professzor oktatta a betegségekről, az egészségről azonban egyik sem. Talán azért feledkeztek meg róla, mert a piackórba esett gyógyipar látóköréből is kiszorult az egészség, amióta a haszon nyomult be oda. A különböző népek gyógyítóművészetének kincsei ezért kerültek jobbára sarlatánok kezébe. Ugyanis a nagy cégek üzleti érdekeivel ellentétes ezeknek az egészségcentrikus és olcsó készítményeknek, eljárásoknak a használata. Ha tényleg a gyógyítás állna gondolkodásuk középpontjában, akkor örömmel karolnának föl minden tudást és tapasztalatot, ami a betegek javát szolgálja.

Néhai Balázs József, a kitűnő író mesélte, hogy amikor természetgyógyásza megérintette az ő derekát a beteg veséje tájékán, olyan forróságot érzett, hogy hamarosan nem tudta elviselni. Ennek az embernek is köszönhette, hogy bő tíz esztendővel túlélte művesekezelésre járó sorstársait.

Az egészségvallás közepén egy kicsinyke és önzőcske isten pöffeszkedik, saját töredékességünk. Szegény nem élvezheti nyugodtan istenségét, mert ez a járvány-rémhír ide szalajtja, a másik csodagyógyszer meg amoda. Az örökös futkosástól pedig kimelegszik és köhög.

Mifelénk, Európában szent borzadállyal szokás emlegetni az indiai kasztrendszert, mint valami szörnyű, emberhez méltatlan igazságtalanságot. S valóban, időközben Indiában is eltörölték, ott sincsenek többé előjogaik a papi rendbe tartozó brahmanáknak, a lovagok ivadékainak, a ksatrijáknak, s nem szenvednek jogi kirekesztést a súdrák, a páriák. A globális demokráciának vitathatatlan érdeme ez, hasonlóan az amerikai vagy dél-afrikai színesbőrűek faji megkülönböztetésének megszüntetéséhez.

Így van rendjén. Ahogy Isten szemében nincs különbség férfi és nő, úr és szolga között, úgy a törvény sem lehet személyválogató.

Mindazonáltal léteznek közöttünk különbségek. Egyikünk például szőke, másikunk ártatlan. Némelyek gyönyörűen hegedülnek, és akadnak olyanok, mint Pistike, akitől megkérdezték, hogy mi készül a libából. Azt felelte: töpörtyű. És még? Töpörtyű. Erre a tanító átkaroló hadműveletbe kezdett: Mivel takarózol otthon? A papám rossz kabátjával! Van e párnátok? Van. Mi van a párnában? Toll. No, Pistike, mi készül még a libából? Töpörtyű!

A demokrácia kiküszöbölt számtalan igazságtalanságot, és rögtön tömérdek újat teremtett. Például azt, hogy Pistike véleménye a népszavazáson arról, hogy kell-e egyetem, pontosan annyit ér, amennyit Bolyai Jánosé. A régi indiaiak, egyiptomiak Pistike ellen védekeztek a szellemi rangosztályok fölállításával. Jézus természetesen őt sem hagyta ki a megváltásból, de alaposan ismeri őt. Máténál ezt mondja:

Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket! (Mt 7., 6.)

Mi tagadás, az igazgyöngy ehetetlen, s aki a gyomrával gondolkodik, annak számára egyenesen bőszítő, ha nem a töpörtyűről folyik a szó.

A testi ember bizony testiekre vágyik, a lelki ember ellenben lelkiekre törekszik. De a test kívánsága a halálba vezet, a lélek vágyódása ellenben élet és béke. (Róm 8., 5–6.) A testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered. Balgaságnak tartja, s nem képes megérteni, mert lelkileg kellene megítélnie.

Hozzátok, testvérek, nem szólhattam úgy, mint lelki emberekhez, hanem csak mint testiekhez, mint akik még nem nőttetek fel Krisztusban. Tejjel tápláltalak benneteket, nem szilárd étellel, mert nem bírtátok el. Sőt még most sem bírjátok el, mert testiek vagytok. Amikor ugyanis vetélkedtek és civódtok, nem vagytok-e testiek, és nem viselkedtek-e nagyon is emberi módon? (1Kor 2., 15–3.,3.)

A testi ember tehát verseny és civakodás közben meg sem hallja Isten szavát, de bízvást hozzátehetjük: a művészetét, a tudományét sem, sőt, süket társai és saját lelkiismerete jelzéseire is. Csak a vértöpörtyű, a jól előrágott tévépapi való neki. Mégis az apostol legfőbb kötelessége a tanítás. A kereszténység ez okból nem ismeri az egyéni, a magánüdvösséget. Alapja, a szeretet kettős főparancsa előírja, és az üdvösség előföltételévé teszi mások fölemelését. A társadalomban meglévő szellemi hierarchia tehát kapcsolatrendszert jelent, ami a föntebb lévőkre állandó, az élet minden rezdülésére kiterjedő kötelességeket ró.

A hinduizmus az emberek közti szellemi különbségekre tekintve a vallásnak több szintjét alakította ki. A legmagasabb szellemi kasztba tartozók arra törekszenek, hogy megszabaduljanak a vetélkedéstől és a civódástól, és fölismerjék, hogy minden Egy, vagyis csak az átman létezik, amit jobb szó híján világléleknek nevezhetünk – vele kell egyesülniük a lényeknek. Az a brahmin, aki haláláig nem jut el ide, beavatatlan marad, és alacsonyabb létformában születik újjá. Első kötelességük tanítani az igazságot példájukkal és tudásukkal. Ám a többségnek magas volna, hogy káprázat a mozi, a kocsi, az önbizalom, a kétmillió istenség. Nekik való a politeizmus. Azonban az üdvösségből nincsenek kirekesztve: kinek-kinek annyit kell megtennie a kedvező újjászületés érdekében, amennyire képes. A szanszkrit dekameronban, A Papagáj meséiben a Papagáj így oktatja Madanaszénát, a kereskedő kasztbéli ifjút, aki minden idejét gyönyörű, fiatal feleségével tölti, az üzletet pedig elhanyagolja (Mes. II/297.): Hallgass hát figyelmesen, Madanaszéna. Mit sem érő életedet akkor teheted értékessé, ha eléred a három emberi életcélt: az erényt, a gazdagságot és a szerelmet; e három életcél elérése pedig elvezet a megváltáshoz is. Te viszont az első két életcél megvalósítását elmulasztottad, s élvezeteidet azok rovására szerezted meg. – Márpedig törvénytisztelő embernek mind a három életcélra törekednie kell, a hagyományos sorrendben.

Az első két hindu életcél, az erény és a pénz mintha abból a bizonyos protestáns etikából lépett volna ki, melyből Max Weber a kapitalizmust származtatja. Ámde a harmadik, a szerelem kimaradt a klasszikus protestáns erkölcs életcéljai közül. De változnak az idők: azóta már megvívtuk a szexuális forradalmat.

A polgári forradalmak fölszámolták a feudális kasztrendszert. Joggal, hiszen az reális szellemi tagolódás helyett kizsákmányolást és politikai igazságtalanságot jelentett. Ámde a kasztok azonnal újraképződtek nemzeti, hatalmi és vagyoni alapon kiválasztottakkal meg kirekesztettekkel, immár magasabb szempontok befolyása nélkül. Ugyan vajon, ki várja el egy mai főbarbitól azt, amire a Papagáj Madanaszénát intette? Hogy életcélja legyen az erény? Az istenfélelem? A szülők tisztelete? Hogy – Szent Pál szavával élve – lelki ember próbáljon lenni?

A Nyugat szakírói nómenklatúrának nevezték a szocialista országok uralkodó kasztját. Milovan Gyilasz, a Tito alelnökéből lett jugoszláv ellenzéki új osztálynak. Magam is írtam a kérdésről ’69-ben egy tanulmányt. Ebben szerepel „Varga Imre szakcsi téeszelnök esete, aki egy átlagpolgár hatvanévi fizetését sikkasztotta el. Előzőleg nyolc esetben büntették – jobbára tulajdon elleni cselekmények miatt.” (Indulatos jelentések) Hogyan lehetett újra és újra vezető? Úgy, hogy a járási pártbizottság újra és újra kinevezte. Egy másik ’69-es újságcikk szerint a „Budapesti Rendőr-főkapitányság utánanézett 150 egykori bűntettesnek. Pénzzel és vagyonnal foglalkozó munkakör betöltésénél 78 büntetett egyén közül 35-öt alkalmaztak, már betöltött munkakör esetén 50-ből huszonötöt megerősítettek állásában.” Miért? Miért lehettek kasztbéliek a tolvajok? Mert a kiválasztás alapelve a politikai megbízhatóság volt. A politikai megbízhatóság tökéletesen pótolta az erkölcsi, a szakmai, sőt az értelmi fogyatékosságokat is.

A Papagáj által említett erény, istenfélelem, szülőtisztelet, a páli lelkiség inkább kizáró oknak számított.

A tolvajok, a barbik és más megbízhatók előretörése azt jelenti, hogy a legalantasabb lény, a súdra került a brahmin helyére. Sikerének titka a korváltás, hogy főerény lett a civakodás meg a versengés, és ilyesmiben ő a legjobb, mert szellemi, erkölcsi igényei nincsenek. Vallása a haszon ideológiája, a pragmatizmus, a fejlődés-cinizmus. A divat követésében bigott. Onnan lehet megismerni, hogy nem műveli a világot, hanem fogyasztja. Mértéket nem ismer. Imád kikapcsolódni, máskülönben hogyan is maradhatna érzéketlen a Föld, az élőlények, sőt önnön gondjai iránt? Dolgozik, csinálja a pénzt, és szórakozik. Ízlése nincs. Zenéje a zaj, beszéde a trágárság, kultúrája a csiklandozás: a rémfilm, a pornó.

Vita nélkül elfogadta ember alatti helyzetét, hogy a Dolgok, a személytelen viszonyok, ahogy mondani szokás, a Piac törvényei uralkodjanak fölötte. Ez az állapot spirituális értelemben oly mélyen megalapozott, hogy az illető úgynevezett társadalmi, iskolázottsági vagy vagyoni helyzete fikarcnyit sem képes változtatni rajta. Az élboly a milliárdos súdrák csoportja – D. C. Korten Stratos-lakóknak nevezi őket A tőkés társaságok világuralma című alapművében –, ők körülbelül hatezren élnek föl annyit a bolygó javaiból, amennyi a többi hatmilliárdnak jut. Működésük végcélja a Föld nevű bolygó természetei kincseinek, élővilágának, jövőjének megsemmisítése.

Aggály nélkül. Haladásnak állítják be a világfolyamatokat, talán önmagukkal is elhitetik, hogy az ő kisszerű önzésük a többiek javára szolgál, a haladás démona megoldja majd az általuk fölidézett gondokat. A Stratos-lakók az általuk birtokolt és irányított massmedia révén a helyzetet illetően tévedésben tartják a földlakók túlnyomó többségét.

A kasztok újratermelődését takargathatjuk demokratikus füllentésekkel – minduntalan ki fogja lógatni lólábát. Mert a látszat tényleg az, hogy nincsenek kasztok. A világelfogyasztói társadalom úgynevezett demokráciája azt tanítja, hogy mindenki lehet súdra. S erre a lehetőséget megadja. Nyitva áll előttünk az is, hogy Stratos-lakók legyünk, fölemelkedjünk a milliárdos csúcsfogyasztók közé. De akár fönt élvezkedünk és dúskálunk a lebegő szigeten, akár lent loholunk kifutófiúként, mindenütt ugyanaz a szellemi helyzetünk: súdrák vagyunk.

A polgári demokráciákban azért szűntek meg a forradalmak, mert az emberek belátták, hogy a tulajdonlás, az elosztás viszonyai ugyan megváltoztathatók, de minden marad a régiben? A hajcihő csak bajjal jár, termelési zökkenőkkel, a csúcsragadozóvá váláshoz szükséges bűncselekményeket az ügyesek jogszerűen elkövethetik, legföljebb pár csöpp vér folyik itt-ott.

Mit tehetünk? Ne legyünk súdrák. Keressük meg a magunk felelősségét. A helyünkre érve nem leszünk többé csüggedt sóvárgók. Be fogjuk érni azzal, ami jár, s megadjuk másoknak mindazt, ami méltányos. Bizonyára megértjük a szellemi embert is, akit manapság páriának, súdrának mutatnak. Őt ez az alantas kaszthelyzet nem zavarja. Arany kedélye töretlen, nem verseng, nem civakodik. Bármi történjék vele, tudja, hogy a Megváltás megtörtént, nincsen olyan csáva, amiből ne segítene ki – mindannyiunkat.