|
Jókai Anna
Remake
A mese a könyökünkön jön ki. A história az öreggel, a fiával meg a szamárral. Némelyek idézgetik: lám, úgyse lehet mindenkinek a kedvére tenni; ezért aztán, hacsak nem akarunk nevetségessé válni, arra, hogy ki mit mond, nem kell odafigyelni. Mások felháborodnak, a demokráciában lejárt mese ez, a tanulság az önkényeskedőket segíti. Hohó, ma már nem úgy van, hogy csak bandukolunk az úton, komótosan, vagy ami gyanúsabb, célra tartva, a többiek véleményére oda se bagózva. Bár az már az eredeti történetben is furcsa, hogy az senkit sem érdekel, honnan jönnek a szereplők, mi járatban vannak, és hová tartanak, csupán azt firtatják, milyen az egymás közötti viszonyuk; kit kell elmarasztalni, kit kell – a mások rovására – úrrá tenni. Ki üljön a szamárra – egyáltalán: szabad-e ezt a szerencsétlen szamarat akár minimálisan is megterhelni?
A vándorok jócskán elfáradtak, de a meséből nem lehet kiszállni. Virradattól talpon vannak. Az apa egyre szomjasabb, a fiú egyre éhesebb, a szamár egyre csapzottabb. Az út meg most sincs mással, mint jó szándékkal kikövezve, az meg, tudjuk, önmagában akár a pokolba is vezethet.
Vegyük tekintetbe, hogy embereink nem idegenek. Vérségi kapcsolat: apa és fia. Hosszú múlt és tágas jövő: találkozásuk a röpke jelenben. Csak a szamár státusa nem tisztázott: tulajdonuk-e a szamár, vagy csak merészen elkötötték, netán csupán melléjük szegődött? Van-e batyu a hátán, s ha van, mekkora; sőt – pontatlanul minősítve őt szimplán szamárnak – nem ő-e a főhős az egész dologban? Nem őt kell-e – csomagostul – biztonságos földre vezetni? Melegebb istálló, illatosabb széna, egy gyengédebb gazdakéz: jogos igény, haladásra ösztönző vágyakozása minden robotra fogott lénynek.
Az apa nem annyira öreg még, mint képzelnénk. A fiú sem olyan fiatal már. Az apa ismeri az előzményeket, ezért nem vidám. A fiú a következményeket viseli, ezért szomorú. Az egyiket nyomasztják az emlékek, a másikat aggasztja a holnap. Az idősebb azt hiszi, hazamennek végre. Az ifjabb tudja, az otthon még messze van. A szamár fölveri a port, s örül, ha olykor-olykor egy útszéli árokban elheveredhet.
A jelenet – a baljós előérzettől függetlenül – eleinte idilli. Ők ketten, a szamárkát vezetve, valami rosszat kétségkívül maguk mögött hagytak. Az öreg fogja a kötőféket, a fia a szürkét hátulról szelíden noszogatja. Jól megvannak így hármacskán; voltaképpen nem is sietnek, balhé után az ejtőzésnél mi sem természetesebb.
– Szerencse, hogy nem került sor a bicskára – mondja az öreg.
– Nincs is bicskád – mondja tárgyilagosan a fiú.
– De van a te zsebedben – az apa hangsúlya félig kérdő, félig kijelentő.
– Szalonnához és kenyérhez. Fát faragni, papírt vágni. Amire való – a fiú hangsúlya inkább nyugtató, mintsem kioktató.
Az öreg sóhajt. A sóhajtásban együtt a féltés és a megkönnyebbülés.
„Derék jószág – gondolja az öreg, és lazábbra ereszti a kötelet. – Neked is elég. Csupa horzsolás a hátad.”
„Szegény pára – gondolja a fiatal –, az oldaladat is felsebezték.”
A szamár – a korlátozott tudat alatt – reménykedik. Hátha ott áll majd a csókra csücsörítő királylány a következő elágazásnál. Volt már a megváltódásra példa. Igaz, többnyire a békavilágban. A fordítottja tipikusabb: emberből változni állattá; büntetés a szamárbőr, a szamárfül közderültség tárgya. Szamarunkban valamiféle vesztett őstegnap feldereng. Itt az ideje a vedlésnek. Itt az ideje megmutatni. A szamárbőgés viszont csak idegesítő, lázongásnak erőtlen. Rúgni nem akar; rendes fickók ezek, de a varázslat nem az ő tisztük, sajnos.
Hát csak mennek-mendegélnek, ahogy az út kanyarog, türelmesen, se jobbra, se balra le nem térve, az orruk után előre. A reggel lassan délelőttbe döccen, a nap már langyosítja a nemrég csípős levegőt. Feltűnő, milyen kihalt (vagy tán még be sem népesült) a táj. Senki előttük, senki mögöttük. Legalábbis látótávolságra. Csak ritkás szembeforgalom, egy-egy csukott, áramvonalas fekete kocsi; talán rabomobil, talán luxusautó, talán halottszállító, szinte egyre megy: száguldás, mindenképpen vissza.
Az út mentén bukkan fel, váratlanul, guggolóállásból, lesből a göndör szakállú, őszes férfi, szalmakalapban.
(Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan miféle dolgát végezhette?)
– Egykomám – dörrent az idősebbre –, hol hagyta a sütnivalóját? Amikor itt ez a haszonállat, gyalogosan…? A maga korában…?! Jót akarok, másszon gyorsan fel, ne mondjam kétszer…!
„Parancsnak hangzik – gondolja az apa –, de okosabb tanácsként megfogadni…”
„Tiszteld apádat és anyádat – gondolja a fiú –, így is fel lehet fogni.”
A szamár – mint közismerten csökönyös – a lábát megvethetné: a plusz teherből nem kér, s egy tapodtat sem mozdul tovább – de nem teszi. Tűri, hogy az apa fölkapaszkodjon. Úgy látszik, a szerepek elrendeltek.
Poroszkálnak. A nap delelőre hág. A fiú tocsog a verítékben. Az apa elégedett. Jogos a kivételezettség. A kényelem a tevékeny élet jutalma. A tapasztalatot, íme, megbecsülik. Hagyomány, erkölcs, talpkő: fontos címszavak.
Az út mentén újra felbukkan valaki, váratlanul, guggolóállásból, lesből: gyér, de hosszan lebegő hajú, kopasz fejcsúcsú fiatalember; csokornyakkendőt visel rövid ujjú inghez.
(Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan miféle dolgát végezhette?)
– Kedves uraim – hadarja, mosolyog keskeny késpenge ajakkal –, nem mintha beleszólnék, de ez abszolúte visszatetsző… Szakadjon meg a fejlődő fizikum, mindig csak a hájas középréteg, aggok, érelmeszesedés, bebetonozott konvenciók, semmi nyitottság? Nem mintha személyiségi jogait korlátoznám, de tüstént cserélni! Mi vagy te, szilvalekvár? Pattanj, haver, dinamikusan!
„Voltaképpen agresszív alak – gondolja a fiú. – Modortalan, neveletlen… De végül is a nyálas szentimentalizmus már a múlté! Próba-szerencse!”
„Röstellem – gondolja az apa –, hogy magamtól nem jutott eszembe. Ennek a mitugrásznak kellett beleugatnia!”
A szamárnak édes mindegy. Sőt, mintha az erélyesebb nógatástól tartana. Éppen elég ez az iram. Lappadt tarisznyával, pihenés nélkül.
Kocognak, egy kicsit élénkebben. A nap olvasztja a földet. A szellő megroggyan, elheveredik. Rekkenő hőség, közhelyszerűen. Nyomás az öreg szíve táján. A pulzusa megugrik. A fiú elégedett. Jogos a kivételezettség. Erőgyűjtés a gigantikus feladatokra. Szuper ötletek hiper legyártásban. Gyorsaság, kreativitás, pragmatizmus: fontos címszavak.
Hogy s hogy nem, az út mentén megint csak felbukkan valaki, guggolóállásból, lesből, váratlanul. Elhízott, festett hajú, amolyan se férfi-se nő, felékszerezve. Öltözéke nem illik sem az évszakhoz, sem a helyhez: túl sokat takar, és túlságosan suhog-zizeg.
(Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan miféle dolgát végezhette?)
– Urambátyám, szép öcsém – így szól nyájas-gúnyosan. – A röhögéstől megszakadok! Csak nem ezt a nyavalyás fülest kímélitek? Szívós dög ez, cipelésre teremtette az Isten is, elbír kettőtöket, az állatvédők mind demagógok, kész anarchia! Hoppá, kemény kéz, szapora ostor, s a kerékvágásba minden visszazökken!
„Szívtelen, de logikus” – gondolja a fiú, előbbre húzódik.
„Praktikus, bár szívtelen” – gondolja az apa, s mögé vackolódik.
A szamár ordít egy keserveset, mélyet. De hát elhitte: szamárbőgés nem hallatszik a mennybe. A tehertől a négy lába négyfelé bicsaklik, hasa megereszkedik, háta behorpad. Azért sem esik össze! Szorult bele némi ambíció: ez is csökönyösség.
Araszolnak. A nap már bágyadtan pillog, egy-egy felhőfoszlányt von a szemére. A szél tápászkodik, ágál, aztán hirtelen újra magába roskad. Ők ketten – a viszonylagos magasban – mégsem teljesen elégedettek. Egyrészt sajnálják a szamarat, ott alattuk, másrészt félnek is: mi lesz, ha megbokrosodik, és úgy ledobja őket, hogy csak úgy nyekken… rémlik, volt már rá példa. Valami mintha hibádzna…!
Mit ad Isten, az út mentén ismét felbukkan valaki, lesből, guggolóállásból, váratlanul. Nő, ez vitathatatlan. Ötvenes, vagy csak amolyan beszáradt harmincas – a kora elmaszatolt. Ruha gyanánt redőzött leplet visel. Rozsdásodó „aranyhaja” körülfolyja.
(Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan miféle dolgát végezhette?)
– Embertársak – mondja sírva-dúltan –, miért kínozzák áldott istenállatkáját? Nem ismerik az Írást? Hogy kit hordozott?! Hiszen már csak hálni jár belé a lélek, maguk meg ott pöffeszkednek a hátán, a legelemibb részvét legparányibb jele nélkül. Lassú tűzön kellene megégetni az ilyeneket! Vegyék a vállukra, itt előttem, ezt az ártatlant… Gyalázat!!!
„Nem szeretném, ha szabálysértésért megbírságolnának – gondolja a fiú. – Ámbár talán túlzás, hogy mi vigyük őt…”
„Állatkínzás, megszólnak a népek, ország-világ hírét veszi – gondolja az apa. - Még nem késő a jóvátétel.”
A szamár megijed. Gyanakszik: ebből csak rossz sül ki. Természetellenes póz, a végén rajta fogják az egészet megbosszulni!
Alig vánszorognak. A szamár elülső két lába az apa nyakában, a hátsó kettő meg a fiúéban, nagy feje oda-odakoccan az öreg kobakjához, a farka a másiknak a térdhajlatát verdesi. Mindhármuk izzadságát legyek zabálják, háborítatlanul. A nap – félálmában – színes nyálat ereszt a horizontra, a szél sóhajtva szabadul; ez már az alkonyat, az este hajnala.
Még sincs könnyebbedés. Ki tudja, miért, de ez a jelenet is szégyenletes.
A cipekedők megroggyannak, a szamár a talajra csúszik, kapál néhányat zsibbadt tagjaival, megrázza magát, és lábra áll, bár még remegve. Rapszodikus hangokat ad, a dallam szinte hálaének.
Zihálnak. Lekuporodnak az útszélre. Vizük egy cseppnyi, kenyerük csak morzsa.
– Hogyan tovább? – töpreng az apa.
– S ugyan hová? – töpreng a fiú.
Hogy miért, egyikük sem kérdi.
A szünet a legjobb minden történésben: a szamár kóstolgatja oldalvást a gyér, száraz füvet, szája köré bogáncs ragad. Sok a szemét. Műanyag, hullámpapír, emberi potyadék vegyesen.
– Kinek higgyünk ezután…? – mereng az apa. – Ki mondja meg?
– Tőlem aztán pofázhatnak. Reggel megyek toronyiránt, istenuccse, szamár nélkül! – a fiú dacol, szerencsére nem tartós ez az indulat, csupán az „első düh” ismert reakciója. Viszket a tenyere, de hát nem csoda!
A szamár megrázza a fejét, mintha darazsat űzne a füléből, oly hevesen. Ütemes iá-kat hallat. Le lehetne kottázni a figyelmeztetést. A szemét közt szanaszét furcsa kellékek hevernek: álszakáll, csokornyakkendő, selyemsál, bársonylepel, szőke paróka; ugyanaz a mókamester járt itt, ugyanaz a büdös ripacs, mindig előttük egy fordulóval, pusztán a hecc kedvéért ellenkedve. Lehet-e és szabad-e az ilyennek kedvére tenni? Elillant; anélkül, hogy leleplezték volna.
Lezuhan az éjszaka, mint a hóhérbárd, egyetlen villanással. A szél csomósodik, taszít ide-oda. A hold fenyegetően sarló alakú, vörös az udvara.
Helyesen döntenek: most már várni kell az újabb pitymallatig. Ha ez az az út: szembejön majd a Varázskirály. Ki kicsoda valójában, akkor kiderül. Hőseink reménykednek. A szamár azonban egyre biztosabban tudja; pattanásig feszülő bőrén érzi.
Vékony a pokróc, szúr a daróc. Nyugtalanul fel-felhorkannak; alusznak-álmodnak, de nem amíg meg nem halnak.
