Józsa István

Tértanulmányok a teremtéshez

Jakobovits Miklós művészetéről

Jakobovits Miklós művészetét először is mint gondolkodói teljesítményt kell megragadnunk; olyan szellemi-szemléleti érlelődésfolyamat eredménye ugyanis, amelyben térkonstrukciói absztraktizálás és minimalizáló törekvések révén végül is az alkotás játékterét tisztázzák, sőt teremtik meg. Követni kell tehát – uram bocsá’: lebontani – művészi gondolkodásának folyamatát, szavakba foglalni egy-egy alapgondolat megtestesülését… Mert legfőbb témája a teremtés folyamata maga, a megtestesülés, láthatóvá tevés és válás első néhány pillanata. Tér–szín–fény fogalmakban és viszonyaikban megragadható művészete évezredek hagyományait szintetizálja letisztult formában.

Falfelületet idéző képek, kollázsok, lenyomatok, öntvények. Színezett búzaréteg, gipsz, krétapor, márvány, fémdarabok. És az eredmény olyan műalkotás, amely nemcsak idéz egy illuzórikus harmadik dimenziót – apropó, perspektíva mint a térépítés alapfeltétele –, hanem a táblakép két dimenziójából kilép a térbe. De inkább hagyjuk a műfajt-műfajokat, azok meghatározása elvileg nélkülözhetetlen része a módszeres közeledésnek – de a módszeres közeledések csak akkor lennének fontosak, ha segítenének a továbblépésben. Jakobovits Miklós alkotásaihoz azonban nem ismert módszerek, modellek, elméletek alapján kell közelítenünk, műalkotását mint a század- és ezredvégi intermedialitás sajátos értelmezését kell leírnunk és értékelnünk. „Sajátos”… szóval képtárgyak, amelyek elsősorban mégis színeikben, azaz festményként hatnak. Jakobovits a festészet felől közelített és jutott eddig, alkotásai a festő képszerkesztő munkájának eredménye, művészete átértelmezett festészet, műalkotása újraértett festmény.

Pályája kezdetétől az absztrakcióra való törekvés jellemzi képeit – kezdetben némi expresszionista hangvétellel fűszerezve –, formaelemzésében, akárcsak Morandi vagy Tapies, a nonfiguratívig jutott. Motívumai, szimbólumai? Kör, kapu stb., a sort még folytathatnók, de fontosabb az, hogy gondolatainak kifejezéséhez tárgyakat – lapát, vödör, roncsdarabok –, mindennapi használati tárgyakat visz a vászonra. A pop-art, sőt Duchamp óta ismert eljárás, bármik lehetnek azok, cserélhetők, helyettesíthetők. Ezekben a groteszk és ironikus munkákban ugyanakkor saját életet élnek. Úgy kell tekintenünk őket, mint képzelt lényeket, újraköltött valóságot, így viszont nem amorf tárgyakról, nem is idegen lényekről lesz szó, hanem az emberről, kezdettől végig az emberről. Mert Jakobovits Miklós a líraiság intellektualizálásában és ironizálásában a plasztikai tér ritmusát kutatja, az emberi szellem archetipikus mozgásait követi, nonfiguratív képeiben paradox módon konkrét tereket alkot, amelyek ugyanakkor nem lokalizáltak. Eleve biztosíttatik így egy univerzális nyitottság; az igazi műalkotás lélegzése, lételeme ez.

Megragadni, meghatározni a teret, láthatóvá tenni, ábrázolni, konkretizálni azt – a művészet, pontosabban az emberi kultúra és civilizáció hajnalától folyamatosan élő és követhető törekvés: a művész századok és ezredek hagyományait éli, nem öncélú hát kiragadni néhány korszakos fontosságú fordulópontot. A modern kor elején a korábbi kétdimenziós, illetve két dimenzió felé hajló ábrázolások világából a reneszánsz a perspektíva bevezetésével jelenti a kiutat; az Uccello-, Alberti-, Leonardo-féle perspektívákkal ragadták meg a teret. Az avantgárd formaforradalom a „tájkivágások”, a kerethatások átértelmezésével hozott újat. A 20. század végi művészeti gondolkodás – installációk stb. – az intermedialitásban ezeket a korábbi eredményeket ötvözi, használja újra. Nos, a nagy történettel lényegében azonos a művészi teremtő folyamat, ugyanaz ismétlődik személyes léptékben. Élni tehát a tér misztériumát, sőt képrétegekben építkezve lebontani, linearizálni, újra felépíteni – íme, az alkotás, a világ(újra)teremtés folyamatának első lépései.

Mindezek ismeretében világosodik meg, hogy Jakobovits alkotásai táblaképek, festmények tehát, amelyek réteges építkezésükben mégis konkrét térviszonyokat teremtenek. Többnyire egyalakos, centrális kompozíciók, a kép reneszánsz stabilitása így tovább él. A térkivágással, a kerethatással az avantgárd hagyományra alapoz – El Liszickij stb. –, és a század eleji piktoobjektumok kelnek új életre századvégi intermediális képtárgyakban. Kerek vödör lapított mása – A veder –, az alkotás mint játék, illetve játék mint alkotás, és irónia mint módszer. Nem a szokott értelemben vett „kint” és „bent” rendje a fontos itt: ahogy ez a játék maga sem valamely eredményért folyik, a képekben a tárgyak tömegének ábrázolása sem azt a célt szolgálja, hogy a mélységet, a századok óta kutatott harmadik dimenziót konkretizálja. Azért összpontosítja a figyelmet a plasztikai, már-már szobrászi jellegre, hogy jelezze: munkájában – bagatell tárgyak, sőt olykor roncsok – nem a végeredmény a fontos, nem a kész mű, hanem az addig megtett út, a meghatározás, a keresés mint alkotó cselekvés. Jakobovits Miklós gondolkodásmodelleket állít ki. Térkísérletek, térjátékok, tértanulmányok – a teremtés első pillanatai ezek.

Ha térről beszélünk, akkor az időről is szólnunk kell. Illetve csak kellene, mert ezekben a képtárgyakban metafizikus lebegést találunk, a művész mintegy kikapcsolja az időt. Elsőre azt gondoljuk, hogy – akárcsak a tudatalatti mélyére ásó szürrealizmus metafizikus képeinek esetében – az idő megállt. Mégsem ezt az eljárást, illetve folytatását találjuk. Jakobovits következetesen gondolkodik, a minimalizálás e tekintetben azt jelenti, hogy a művész mintegy kikapcsolja az időt, csak a térrel foglalkozik.

Teret – illetve időtlenséget – nem perspektívákkal, kivágásokkal, kerethatással ábrázol a festő, hanem színekkel, kevés színnel és nagy, sima felületekkel. Színvilága leszűkített, szintén minimalizált, mint mikor egy dallamot egyetlen billentyűn játszunk le, hogy a ritmust tanulmányozhassuk. A festmény, ahogy a formákat archetipikus szerkezetekre vezeti vissza, végül egyetlen szín tónusvariációja lesz. És itt, a színekről szólva kell tisztáznunk, hogy Jakobovits Miklós képtárgyai végül is festmények, hiszen térfestmények, amelyekben a szín státusát a szín és fény viszonyban, illetve fogalompárban ragadhatjuk meg. A szín itt nem csupán egyszerű kellék. A szín lenyelte a fényt, írja Sedlmayr az avantgárd előtti századok művészetéről; a fény nem szűnik meg, hanem asszimilálódik, beépül a kép többi komponense közé. Az egész posztimpresszionista festészet stabilizálni igyekszik a fényhatást, így a színek összhatásának tisztaságát éri el, írja Guy Marica az avantgárdig követve a folyamatot. Jakobovits Miklós képtárgyaiban a szín és fény ötvözete először is önállósul, mint a nonfiguratív festményeken, és ami a legfontosabb, nem alárendelt szerepben, hanem a műalkotás konstruktív elemévé válva. És a szín és fény életes tere, a belső megvilágítású tér jelenti majd a festmény terét.

Anyagok, színek, technikák – mindez már a gondolat megtestesítésének utolsó lépései, ám ez a vetület művészettörténeti kötődéseket is jelez, egyszerre hat itt őskori és 20. századi absztrakt és nonfiguratív és pop-art, ironia és meditáció, festmény és szoborszerű tárgy. Végül is mit jelent Jakobovits gondolkodói, művészi teljesítménye ezen a század- és ezredvégen? Alkotásaiban a tárgyak tulajdonképpen elvesztik terüket, idejüket, kilépnek önazonosságuk partikularitásából, és jelekké válnak. A felhasznált anyagok, tárgyak, színek, technikák a minimalizálásban végül is egyetlen jel összetevői lesznek. Egyetlen jel – a művészetek legnagyobbjait idézhetnénk, hogyan is törekedtek a legminimálisabb eszközökkel kifejezni a legnagyobb gondolatokat. Keserves út ez az egyszerűségig – írta a költő. Jakobovits Miklós képtárgyainak egyszerűsége már a bonyolulton túli egyszerűség, a lényegkeresésnek az a foka és fajtája, amely már az ősi barlangrajzok absztraktjában fellelhető. Évezredek hagyományait szintetizálja tehát egy sajátos látványban, amely először is a szemnek szép, aztán a látvány mögött megnyílik a gondolati tér mélysége.

Festmény? Kétségkívül igen, a művész a festészettől jutott idáig, műalkotása végeredményben a festő, a képszerkesztő, a képépítő, a képalkotó munkája. Festőként használ, ötvöz egybe egymástól távol álló technikákat, anyagokat, Műalkotása így lesz intermediális, művészete tágabban értelmezett festészet. Mert legfőbb témája a piktúra maga, annak lehetőségeit keresi, illetve alkotja meg. Mert képtárgya, festménye egyszersmind metakép is, a művész magának az alkotásnak, a világteremtésnek a folyamatáról szól.