Kolozsvári Papp László

Kalandorok

Tulajdonképpen Medgyessy is az. Ugyan már!, rémlik föl ösztönszerűen még bennem is. Hogy aztán elmerüljek a korban, amiből nemcsak én, hanem ő is jött. Hogy ő pénzügyminisztere volt már Lázár Györgynek, meg hogy miniszterelnök-helyettes a Grósz-Némethben… De nem is ez! Hanem amíg valaki eljut odáig! Sok sorvasztó pártgyűlést kellett ahhoz végigülni, vágni az olyan képet, ami elhiteti a vastag pártdöntnökökkel, hogy igenis ő az, aki alkalmas a kommunista rendszer legitimálására, mint fő pénznök; de mondhatnám úgy is: a vastag elvtársak hatalmának megtámogatására. Mert a hatalmat nem adjuk, elvtársak!

Ehhez persze szakérteni kellett. Talán megjegyezhetném, hogy én is értettem a szakmámat, más milliókhoz hasonlóan. Vajon a nem szavajátszó Péter mivel értette jobban, hogy a rendszer – leszálló ágában, mint az utólag már bekonyult nekünk – őt választotta ki államunk nem akármilyen élére?

Hogy aztán ott mit tett? Szakszerűbben tette, akármit is tett, mint tette volt – teszem azt – a négyelemis Havasi Ferenc (azért több iskolája volt neki, de vannak született négyelemisek). Végül is egy felkészült úriember kellett ahhoz a sok kézen tovataknyuló folyamathoz, melynek végére, a rendszer bukásakor, húsz-egynéhány milliárd dollár adóssággal döbben el Magyarország. Felelős nincs!

A felelős a rendszer! Melynek pártállami Központi Bizottságában a nem szavajátszó Péter oszlopos tag. Innen már csak egy lépés – le volt az vajazva – a rendszerváltozás utáni bankelnöki szék, a tulajdonosi szféra tündérországa, „hol híre sincs a télnek”. A mi fontolva haladó Péterünk így lett milliomos. Annak kell lennie, hogy napjainkra valakik kitalálják: ő legyen az ország miniszterelnöke. Ő pedig vonagolt mosollyal beáldozza magát.

Eddig ugyan minden államigazgatási vezércselből csak ő jött ki nyertesen. Hogy az ország addig tönkrement bele? Ő nem tudta! Ő csak részt vett a kölcsönök beketyegtetésében, tehet ő arról, hogy azt az elvtársak, pardon, az elvtársai Ózdba, Diósgyőrbe ömlesztették, a mezőgazdaságot táplálták vele alulról, vízlépcsőben folyatták el, falanszter-lakótelepekbe falazták be, életszínvonalat tartottak vele, merthogy a hatalmat meg kell őrizni, elvtársak?! A nem szavajátszó Pétert ez nem zavarta, neki karriert kellett csinálnia. Vannak ilyen kényszerek. Belülről jönnek. S végül is csinált. Mint Bokros Lajos szerves folytatása, kecses zárványa ’98-ig, lesarabolja azt, amit ő maga bokrosított fel pártállami életében.

És most? Ezt szeretem napjainkban a legjobban! Hogy összeér a pártállami Péter a bankigazgató Péterrel, a 4-es metró finanszírozójával. Eladdig, hogy még a Heti Hetes szerkesztői is bevágják azokat a képeket, amelyekben a Hernádi-Bajorok és a Farkasházy-Váncsák elismerő-alélt arcot öltenek a mi Péterünkről hallván. Van az RTL-nek egy ilyen vágóképsorozata, tessenek megfigyelni. És hogy nyelveket tud! És hogy becsületrendje van! És hogy milyen snájdig! Ez mindig is sokat számított a szürkeállomány pártjában, ahonnan a fontolva haladó Péter alkalmasint kihajt, hogy korokon, rendszereken átívelve harapjon a saját farkába. Nem úgy! Csak mint egy kígyó.

A múlt hónapban eltűnődtem, hogy mivel van torkig a magyar. Akkor nem említettem a vízlépcsőt! Torkig lennék vele én is, s hogy mégis előveszem, annak az a magyarázata, a nem szavajátszó Péternek a vízlépcső-csődben játszott szerepe mellett, hogy a Duna elrekesztésének kérdésében volt bennem mindig egy afféle enyhe zavar, amit elhessenteni szokott az ember. Ha tud. A visszatérő légy szindrómája! Az már beállt az emberben, hogy a vízlépcső nem igazán vízlépcső, hanem a sztálinizmus cukormázzal bevont, szivárványszínű, timsóból faragott szobra. A vízlépcső azonban mégiscsak vízlépcső – műtárgy! –, s ettől fogva teljes a káosz, immár be van bizonyítva minden és mindennek az ellenkezője, s ennek az ellentettje is úgy, hogy az egy harmadik legyen!

Ott voltam lélekben minden rendszerváltozás környéki vízlépcsőellenes tüntetésen. Hogy testben soha, annak ideszakadt erdélyiségem az oka. És az is, hogy nem szeretek tömeg lenni. Nem lesz szép, amit most megvallok, de nagyon igaz, érvényét akár ki is merném terjeszteni: úgy voltam a vízlépcsővel, hogy az a magyarok dolga, ha el akarják cseszni egyetlen dunai völgyszorosukat, ám csak tessék, durr bele! Ha Erdélyben elrekesztenek egy-egy völgyet a Gyalui-havasokban, az Érchegységben vagy az Avasban, elég felkapaszkodni a gerincre, hogy egy hasonló erdőborította, szűz völgy nyíljék meg az ember előtt. Vegyük úgy, hogy akár tüntethettem volna is – ha nem zavar mindig valami, amit sosem tudtam meghatározni, ami azonban nem zavart meg benne, hogy épp a Kortársban háborodjam fel a Nemcsók–Horn-terven. Az elcseszés elcseszésének az elcseszésén.

Az embernek még így utólag is visítani támad kedve, ha elképzeli a kész műtárgyat, a Duna-kanyaron átzúduló észak-magyarországi autóforgalmat, benne a kelet–nyugati kamionzuhatagot, a szezonálisan a parton megpihenő török vendégmunkáshullámot, Alit, amint Ahmeddel beszélgetve gombolja elő a farkát, hogy belepisiljen a Dunába, vagy ereszti le a fáradt olajat, kocsijából és szapora családjáról. Ameddig a szem ellát, bódék, akkor is hátborzongatók, ha a mohó önkormányzat egyformára szabatja őket, sőt, a szabványkulipintyó csak még lehangolóbb, lásd a Balatont, körbe-karikába. Óriási szemétkosarak körül, a földön papírpohár és sültkolbász-zsíros papírtányér sodródik a szélben, a bokrokban hányás- és ürülékfoltok. A parti füzesek helyén aszfaltlepények izzanak a napsütésben, eltökélt nyugdíjasok szedik a parkolási díjat, felelevenítve német anyanyelvüket. Horgásznának ők, ha volna hal! Van viszont halszag, zaj, kietlenség, kosz. Néhány újgazdag palota dugta ki magát a teraszosra szabott hegyoldalból: vasbeton mellvéd, innen-onnan csórt stílelemekből összerótt ház, ŕ la Horn–Torgyán – az erdőt az önkormányzat már régebben felparcellázta. A pénznek van szaga! A móló mentén jachtkikötő algásodik, az iszapban műanyag palackok, konzervdobozok ágaskodnak, a víz színét szivárványosra kékíti-zöldíti a motorolaj. A rádiókból a kereskedelmi adók ömlesztik pöffeszkedő idiotizmusukat, harsány tizenhat éves sztárvendégek nyerítik föl magukból a sületlenséget, s ha mondanának valamit véletlenül, abba belenyafog a sületlenség felkentje, a lemezlovas. (Már ez az elmekórtani tükörfordítás is!) A táskarádiók összzörejét fölülbőgik a hangszórók, a zeneszemetet időnként káráló női hang szakítja félbe, elbitangolt kutyákról és elcsavargott gyermekekről értesítve a zsilipek vas- és olajbűzét beszívó magyart. Az égett dízelolaj akkor markol bele csak igazán az ember mellkasába, amikor az uszályok ár ellenében hörögnek felfelé, a zsilip állóvizéből – inkább pépjéből – rugaszkodnak ki. A természetes vízpartot már rég nem lehet megközelíteni, a magánkertek a Dunáig öltik ki a nyelvüket – Franciaországban törvény mondja ki, hogy a természetes vizek partja köztulajdon, úgy lehet végigsétálni a Côte d’Azurön, ott, ahol a tenger a szárazfölddel érintkezik, hogy az ember nem érint magánterületet a jóformán összefüggően beépített Földközi-tenger partján. Nálunk már lassan kiparcellázták a teljes Balaton-partot, s még vízlépcső nélkül is rohamosan kerítik el a Dunát (Gödön egy gyárral), a vízhez már csak sör- és lángosszagú nadrágszíjstrandokon lehet hozzáférni, de nem érdemes, mert elüti az embert a státusszimbólum motorcsónak.

S az ember mindhiába tudja, hogy Nagymarosnál a rendszert döntötték, nem a gátat, nem szabadulhat attól a szorongató érzéstől, hogy a pártállam kalandorai és karrieristái valamiképpen a fejünk fölött kezet nyújtottak a rendszerváltás kalandorainak és karrieristáinak. Néha egy személyben volt a kettő. Mi az, hogy volt?! Ne keltsük halálhírét a mi Medgyessy Péterünknek. Hogy nem történhetett másképpen?… A zöldek és a rendszerváltozáson buzgólkodó ellenzék, ahogyan hernyó buzgólkodik a fatörzsön, amit vihar csavar ki – mi csavartuk ki!, harsogják cérnahangon –, nos, ez a két erő fejezte ki az össznépi utálatot a szocializmus iránt. S ebből egységnyi bennem is kotyogott, mint méregkapszula, ami inkább előbb, mint utóbb, szétolvad a szervezetben.

A rendszert tényleg csak a dilettantizmus dönthette meg. Profi rendszerváltó per absolute képtelenség. A baj akkor kezdődik igazán, amikor a zöldmozgalom kiprovokálja a C-változatot. Amikor a dilettantizmus túlgyőzi magát! A kalandorok – csak mint megannyi forradalmár – képtelenek leállítani magukat, s leállító külső erő még nincs. A magát túlélő mozgalom olyan csiki-csuki csapdába lavírozza bele az országot, aminek a levét még az unokáink is inni fogják. A helyzet különös fintora, hogy immár tiltakozni kell a Nemcsók-féle megoldás ellen is, miközben milliárdok mennek el a megmenthetetlen Duna és Szigetköz megmentésére. Az olajmotoros szivattyúkkal átemelgetett Duna-víz tragikomédiája az emberi butaság újabb fejezetébe illik; de ugyan ki tudná kiszámolni, hogy hány százmilliárd forint foszlott a semmibe 1977 óta, kalandoraink hevületei során, s ebből hány száz milliárd veszteséget köszönhetünk önjelölt zöld szentjeinknek?

Erről az alacsony zöld dombocskáról nézve immár nem volt nehéz ráébredni, hogy az ország folyamatos profisodásra van ítélve, vagy elvesztünk!, mint Verne Gyula szereti papírra vetni, hogy aztán hősei csodával határos módon mégiscsak megmeneküljenek. E nemben különösen kedvelem Munro ezredes megmenekülését, akit a Gőzházban ágyúcsőhöz kötnek a bosszúszomjas hinduk; mely esemény engem arra emlékeztet, amikor a környezetvédelem egy Munrója egy Roosevelt téri fához láncolta magát; a fa nem sült el, mint Munro ezredes ágyúja, hej, pedig micsoda hűhó lett volna a környezetvédelem körül! Ha feltalálnák az elsülő fát, még én is meggondolnám, hogy közéjük álljak!

Utólag persze könnyű (valamivel könnyebb, már ha egyáltalán lehetséges) okosnak lenni. Mert hogy a kötelet a C-variáns előtt, Kiliti üzembe helyezésével kellett volna elengedni, az immár eléggé nyilvánvaló. Csak hát amíg egy kalandor mozgalom leáll, s átadja hűlt helyét a profi környezetvédelemnek! Nem olyan könnyű leszokni a már-már kéjes emelkedettségérzetről, a heveny tevékenységbódulatáról, melyben a tevékenykedés célja szinte már elenyészett. Nem eléggé 2x2 a töretlen diadalmámorral kivívott és immár kivédhetetlen szigetközi sivatag. Végül is a hatalom bájitala kell, ami gyakorló kalandor lelki szemei elé varázsolja a hiányos öltözetű kedvest a lakás többnyire kopár, más rendeltetésű, félreeső helyiségében.

Nagyon utáltam a szocializmust, a legnagyobb történelmi ajándéknak érzem a semmibe hanyatlását. Kicsit későn tette… De hogy a bukás új kalandorok fölívelésével járt együtt, azt a Szigetköz elsivatagosítása mutatja. A zöldmozgalom csatáinak megnyerését nagyságrendekkel nagyobb csatavesztések kísérték. Ha a magát minimum leláncolt Prométheusznak állítmányozók győznek a lánchídi csatában, autós tömegkatasztrófává válik a Roosevelt tér, amit tán azzal lehet csak ellensúlyozni, hogy nem lesz luxusszálló a romos Gresham-palotából. Alkalmasint be lehetne állványozni, közpénzen. Az persze igaz, hogy a megépülő mélygarázsok fölé csak tetemes többletköltséggel telepíthető őserdő, hiányukban a lég viszont már-már szirupos. Az autót be lehet tiltani! Grósz Károly mondta volt, hogy ő el tudja képzelni az autó nélküli vasárnapi Budapestet. Lenini! Végül is egy Ceaułescu-típusú rendszerben ez igazán kézenfekvő; emlékszik még valaki, hogy a Haza Tölgye, egyszersmind a Gondolkozás Dunája a benzinhiány korszakában azt találta mondani, hogy a lakosság térjen vissza az ökrös szekérhez, mert az még sosem kapott defektet útközben…?

Kaptafánkhoz visszatérve, vajon nem a rendszerváltozás és vidéke nagy-nagy kalandoraként fog bevonulni a történelembe Torgyán József? A legdrágább (a legtöbbe kerülő!) ember, akit a magyar politikai élet csak felszínre vetett. El-eltűnődtem néha, hogy mennyibe is van nekünk az ő meg-megtörő, de mindig továbbnyilalló politikai pályája. Az antalli idők bozótharcainak emléke már-már a kegyes feledésbe vész, akkor még csak a kétségkívül kissé dilettáns nemzeti oldal célkitűzéseit veszélyezteti. A nagy öntudatra ébredés a „féregirtás” otromba epizódjával kezdődik. A kor kalandorainak pályáján mindig van egy szakasz, mely majd kicsattan az önbizalomtól. Valamiféle mámoros idiotizmus keríti hatalmába ilyenkor vizsgálódásunk célszemélyeit, éles kacajjal röhögik körbe a C-változatot, s vihogva prognosztizálnak magyar győzelmet a hágai perben. Egyáltalán, nagyon kacagósak lesznek egyszer csak. A „féregirtás” tojói programja az önimádattal vegyes féktelenség emlékezetes mellékterméke. Érdekes, hogy a huszadik század két szörnyrendszerének genezisét is efféle kéjes röhögések kísérik… Azért ez ugyanaz, csak egy kicsit kisebb. Tojó hadmozdulatai voltaképpen a mai ellenzéket segítették, Demszkyt a második polgármesterségébe, a mezőgazdaságot a viszonylagos tengődésbe. A dilettáns módon szórt kárpótlási jegyekkel pedig a nagy tulajdonszerzéseket segítette elő hathatósan a kalandorkodó politika. Ugyan mit tudott volna kezdeni a jámbor magyar kétlábú a nadrágszíjparcellára jogosító kárpótlási-kapálási jegyével? A fenekét sem tudta volna kitörölni vele, ahhoz nem elég selymes (mint a reklámban a krémsajt).

Torgyán Józsefet a politikai ellenfelei és a kereskedelmi tévék (ami egykutya) immár ledarálták, lesz ő még, lesz, de hol lesz ő már? Ennél csak az érdekesebb, hogy miért nem próbálták meg ledarálni eddig? Az efféle kérdésekre a legmértéktartóbb válasz az, hogy a ledarálás akkor tétetik folyamatba, amikor arra igény mutatkozik. Vagyis eddig egész jól jött ő valakiknek, kezdve a kissé – vagy nem is olyan kissé – mulatságos világ körüli utakkal, végezve akár az ellenzéknek nyújtott jó nagy támadási felületekkel? Az egymás politikai glóriájának kölcsönös szidolozásával? Valami Torgyán látogat meg minket, Albániából, vélekedhetett a venezuell! Albániában most jó volt a marihuánatermés! De tán abban is igazsága van ennek a Torgyánnak, Albániából, hogy ha a szabolcsi almát jegelnénk egy Horn-foki jégheggyel, az az örök hála láncával kötné össze az Andokot Albániával. Csak azt nem értjük még, hogy ez a Torgyán, Albániából, miért akar felvontatni egy jéghegyet valami Tiszán.

Hát hogyne visított volna fel kárörvendő helyesléssel az ellenzék, amikor Torgyán József beszerezte Szenes Andreát a közszolgálati televízió műsorokért felelős alelnökségébe! Ezzel mintegy az utolsó lehetőséget úsztatva el, mint valami megszigonyozott Horn-foki jéghegyet, hogy a közszolgálati helyzetbe hozza a kultúrát, s a nyúlfarknyi művelődési műsor ne vesszen bele a teljes éji nézetlenségbe. Az ember szinte már visszasírja a szemcsípő elfogultságáról is közismert Érdi Sándort! Ezzel szemben ott csattogtatta főműsoridőben a műfogsorát minden fonnyadt bájbanya, s ott ragyogtatta izzadó koponyáját a jupiterlámpák fényében Haumann Péter. Nagy színész ő, de a trom-trom-trom-trom-trombitásból még ő sem tudott művészként kikerülni.

A torgyáni képlet ugyanaz, mint a korszakváltás többi kalandorának képlete. A se itt, se ott híg állapotában tünedeznek fel ezek az urak és hölgyek, s a kár, amit politikai fickándozásukkal okoznak, a sokszorosa annak a haszonnak, amit tán hajtanak. Már ha hajtanak… Tojó most a felégetett párt ámokfutásában feszít, s az ember valahogy úgy van vele, hogy jól van ez így! A kisgazdapárt a kezdetektől a dilettáns akarnokságnak volt az öntőformája. Átöröklődött volna valamiképpen a dzsentri löket? Az eb ura fakó? A Szakhmáry Zoltán tűzcsóvája az Úri muriból, amit a tanyája zsúpfedelére vet?

Aztán itt van nekünk a mi snájdig főpolgármesterünk! Pont olyan csinos, mint a halk szavú Péter, hogy a csinosságban mindenkit lefőző Fodor Gáborról már ne is beszéljünk! Az ember tagadhatatlanul jóképű sportembernek nézte eleinte. S amíg politikai megélhetési bajtársait ledarálta lassan a mindennapi politikai tökdaráló – elfogytak, mint hóember répaorra, melyet az egyszeri szegényasszony belereszel a főzelékbe –, addig a mi fess polgármesterünket, a tettek emberét! elnyelte a Városháza vaskemény apparátusa. Rozsdás, na jó!, milyen legyen egy szerkezet?! Az efféle intézményeket utoljára és maradéktalanul Lenin elvtársnak sikerült miszlikbe aprítania, a mi nagy ívű főpolgármesterünknek efféle kalandor akció nyilván eszébe sem jutott. (Vagy ha igen, hát csak futólag.) Mi több, sikeresen alkalmazkodott hozzá – emlékszik-e még valaki arra a nyilatkozatára, úgy tíz évvel ezelőttről, hogy ő legszívesebben otthagyna csapot, papot, Városházát? Aztán alkalmasint rájött, hogy az apparátus, ha nem ba… izé… babrálják, elrejt és konzervál. Szükség is volt erre, pláne, ha komolyan vesszük – s a játék kedvéért miért ne vennénk? – Lengyel Lászlót, aki szeszélyes kamaszként jeleníti meg Budapest első emberét (a maga jelentéktelen módján Lengyel is kalandora a rendszerváltozásnak, az ilyenek előbb-utóbb verses elbeszélésre fakadnak, Lengyel, mint egyszemélyes Rosencrantz és Guildenstern, debütált is már mint költő – a múlt hónapban azt írtam, hogy a baloldal nagyjai rohamosan elköltülnek, Lengyel nem nagy ugyan, nem is baloldali, már polgári értelemben, mert posztkommunistában igen, az ilyenek vezérigazgatók napjainkban; szóval nem nagy, de már költő; azt azonban még én sem hittem volna, hogy a balköltők fokozhatók: olvasom, hogy Jurij Andropov, Budapest ’56-os szerelmese, a szovjet hatalmi kommunisták utolsó előtti előtti főtitkára is letette a maga versezeteit az utókor asztalára). De hol is tartok?

Demszkyt tehát eltakarta és ápolta a Városháza, ám az anyag nem vész el! Ahogy most kézhez vette a Szadit, úgy rontott ki a várból, mint egy elfuserált Zrínyi, aki hiányzott a történelemóráról, amikor azt tanították, hogy neki hősi halált kell halnia. Feledhetetlen történelmi jelentőségre azok a kijelentései tarthatnak számot, miszerint ő egyenlő távolságot fog tartani a Fidesztől és a Maszoptól, főleg azonban ott süllyedjen el, ha nem veri meg 2002-ben Orbán Viktort! Talán lóversenyben?, mert akkor stimmel. Van valami nagy elfojtott érzemény, nem feltétlenül pozitív, Orbán Viktorral kapcsolatban, ami végighullámzik Lengyeleken és Demszkyken, Kériken és mondjuk Bauer Tamáson. (Ő önmagában is többes szám. Érdekes, hogy Eörsi Mátyás nem olvasta Farkas Vladimir emlékezéseit Bauer seniorról.) Mintha Orbán Viktor úr valami nagy alávalóságot követett volna el azzal, hogy miniszerelnök lett, pedig ők megmondták neki, hogy ne legyen az. Az orbáni perfiditás különösen Lengyel László lelkében csűrdöngöl (pedig szűk a hely), s ez még akkor is feltűnő, ha tisztában vagyunk vele, hogy egy pénzügykutatónak csak a legritkább esetben adnak megbízásokat a kisnyugdíjasok. Akkor már inkább a nagytőkét képviselő szocialisták, Medgyessy multimilliomos bankárral az élen! Végighullámzana ezek szerint kalandorainkon valamiféle tipizálható személyiségzavar? Valami a gyerekkorból? Amikor jött a kicsi zöld ember, és azt mondta, Bubika, most pisilünk?

Az évek során gondosan elrejtett Demszky tehát mint pártelnök lökken a kései kalandorok élére. Neki is voltak sikerei egy adott időszakban, mint Tojónak. Úgy pattan elő, mint krampusz a dobozból. Nyert volt két polgármester-választást, s akkor még úgy tudta, hogy nem veszti el a metrópert. Ki vagyok én, ha nem én vagyok én! Annyi bizonyos, hogy unalmasabb lesz az élet – na, az enyém azért még nem! –, ha a történelmi kis és nagy kalandorokat kiszorítja lassacskán a kissé unalmas gyakorlatiasság, az a félárbocra eresztett szemhéj, ami alól például a Fidesz nézi a kisgazda haláltáncot, a torgyáni danse macabre-t. A pillantás nem unott, de nem is izgatott. Talán profi. Egy olyan század után, amilyen a huszadik volt, a profi pillantás az egyetlen magyar alternatíva.

Itt be is fejezhetném, de szinte ide kínálja magát a MIÉP. Forró kása, én azonban nem úgy vagyok macska. Talán érezni is lehetett egynémely korábbi eszmefuttatásomon, hogy rég készülök rá, s voltaképpen egyvalami akaszt meg abban, hogy a MIÉP-ről írjak. Ebben az esetben nagyon nem szeretnék tévedni. Máskor sem, de tévedéseimet többnyire meg szoktam bocsátani magamnak. (Ki, ha én sem?) Most sem vágok (ugrom?, esem?) bele, ’sze ha a következő néhány évnek lesz politikai tűzfészke (krátere?, szalmalángja?, kénköve?, fenköve?), akkor a magyar radikális párt lesz az. Bújjunk ki hát jó opportunista módján a hurokból (csapdából?, cirkuszporondról?, kelepcéből?), idézve szabadon a Magyar Köztársaság miniszterelnökét, aki azt mondta, hogy a MIÉP alkotmányos párt, parlamenti helyét nem a lottón nyerte, hanem a szabad választásokon. A miniszterelnök úr persze nem fogalmaz ilyen hevenyészetten; de tőlem lehet-e jobbat várni? Ha pedig a Magyar Köztársaság alkotmánya, teszem hozzá a magam egyszerű eszével, lehetővé teszi a MIÉP létét, akkor az nem lehet fasiszta párt. A Heti Válasznak ugyan más a véleménye. Gratulálunk! Ezért igazán érdemes volt lapot alapítani! Csak nem rokonszenves. Ezzel a lap eleszi az életésirodalommagyarnarancsmagyarhírlap168óranépszavanépszabadságésatöbbi (az ÉMMNNÉ) kenyerét. Végül is egymás lefasisztázása, a körömszakadtáig tartó vita helyett, jámbor kalandocska. Nagy kalanddá, sőt kalandorsággá akkor válna, ha a MIÉP tíz-tizenöt százalékkal bejut jövőre a parlamentbe. Gondoltak-e már arra, kalandor uraimék, hogy akkor – ha következetesek tetszenek lenni, ami azért nem jellemző – egymillió embert kell lefasisztázniuk?

Nem kéne már lefújni a nemzeti idegháborút?

Budapest, 2001. május 21–24., Kismaros, június 9–10.