A párizsi Luxembourg-kertben

… afrikai fekete férfi
áll a párizsi Luxembourg-kertben
szikomorusz vén fa előtt.
Szinte érezni a leheletnyi rezgést,
mint hagyja el őt bírlalás-akarás.
Melle szőre érinti a kérget,
negyedlépésnyit távolodik,
összeérintett bal s jobb tenyere
síkja-dombja is érintkezik:
foglyul ejti momentán öröklétben
a belül áramló fa törzsét,
s Azt, a neki rejtezkedve
is nyilvánvalót,
fául beszél s a fa emberi hangon.

Távoztatja a bámész kíváncsit.
Mellékösvényre tereli az ölelkezőket.
Nincs, aki trágárságokat vágna hozzá.
Nincs gyilkos, közelébe merészkedő.
Övé, amit „Egész Világnak” szoktak mondani
buta európai és amerikai figurácskák.
Rendítésére a „pénzben fogadó” kizárva.

Üresen működő terjengő hatalom Ő,
semmisíti a roskatag
Voltakat és Lehetőket,
ád simogató pofont vágynak, történésnek…

Találkozás egy eleven
Mona Lisa-hamisítvánnyal

A vendégszoba vékony padlata alatt
szapora asszonyi sóhajtozás,
és látni is egy hamisított Mona Lisát
kicsavarodni a föstmény-roládból.
Székre fölhágó női cipellő koppan,
partvis nyelével böki-ütögeti
a mennyezetet odalenn szaporán,
duhad-lappad, reccsen a padozat,
két kar kalimpál az alanti térből,
rántom fel a résen a segedelemért riogót,
föstékporos ősz Mona Lisát karolok,
lemarad alsóneműje a hamisítványnak
– csak a mellképét láttam remek album lapján –,
most fél melle kibukva, bimbaja szemez,
vizet a kutya, rázza magáról a maltert,
kiadós porvihar kavarog a vendégszobában,
nőstény-himbái lecsihadnak, ágyra leroggyan,
ködösen látom: „ajakán a talányos
mosoly”, mustrál búbtól talpig, máris pityereg:
„Menjen a fenébe! Maga senki! Mi ez?
Azt hittem, tőre Lionardó ecsetje…”,
borzolja szemérmét, portalanítja:
„Maga se föst meg engem, úgy igazán.”