„Beszél majd az utókor…”

Tisztelt olvasók – akarom mondani: kedves elvtársak –, én most önkritikát gyakorolok. Belátom, súlyosan tévedtem, amikor azt hittem, hogy Kádár János legjobb magyar – történetíró – tanítványát talán a Berecz János–Gyurkó László–Hollós Ervin hármasból lehetne kikeverni. Nem, semmi kétség: Kopátsy Sándor a mi emberünk! Hiszen ő nemcsak közelmúltunkat, jelenünket és jövőnket világította át most alaposan, de ezer évünkről is elmondta mindazt, amit oly ostoba történészeink eddig nem mertek elmondani. Az egyszerű emberek ezt már tudják. A virágzó Kínában élő elvtársak is tudják. Mindezt a proletár utókor, meg egyáltalán, az utókor is el fogja ismerni.

„Most fogóddzon meg az olvasó!” – kiált fel emigyen ez a roppant tárgyszerű és racionális, a történelem „tudománytalan és romantikus felfogását” elvető lélek ennek a „nagy ívű” könyvként forgalmazott, de egy ősdilettáns betűvető nekiszánásával előadott bohózatnak a – vélhető – dramaturgiai csúcspontján, majd rögvest kivágja az adu ászt is. „A Kádár-kor történelmi jelentősége csak Szent István korához hasonlítható” – mondá a „neves közgazdász-történész író” tömören, noha jó fél oldallal elébb még az utóbbi ötszáz év legeredményesebbje ranggal kellett beérnie a mi Jánosunknak, arról meg jobb nem is beszélni, hogy a megelőző száznyolcvankét lapon mennyire alulértékelte Kádárt. Addig ugyanis – összhangban a nyilvánvalóan nagyon bölcs és felséges lakosságrész ezredvégi szavazásával – csupán a huszadik század legjobbja címre tartotta érdemesnek őt, igaz, ezt azért legalább tucatszor a szánkba rágta.

Szóval, itt van ez az izé … ez a kétszáz lapnyi betű. Nem igazán rendbe szedve, de erről nem a betűvető tehet, hiszen oly korban tanulta ő az ábécét, amikor – ellentétben az itt méltatott történelmi idővel – még nem érdemeltek szobrot a pedagógusok. Magyarul nemigen tud, vagy már elfelejtett, de ez csak a kisebbik baj, hiszen
egy-egy dolgot annyiszor elismétel, hogy a fő mondanivalót akár egy szellemi fogyatékos is elraktározhatja. A nagyobb baj az, hogy – néhány ember (Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Nyers Rezső, Aczél György stb.) és a közelebbről meg nem határozott „lakosság” kivételével – mindenkire és mindenre igen nagyon haragszik. Haragszik azokra, akik nem köszönték meg, amit értük tett (pedig Antall József életét megmentette, Vályi Péterből pedig talán ő faragott helyettes miniszterelnököt), haragszik a történészekre, a „jobb- és baloldali ellenforradalmárokra”, a disszidensekre, az egyházra (fel is szólítja, hogy 1945 utáni értetlenül vaskalapos ellenállásáért gyakoroljon már végre önkritikát), s kiváltképp haragszik mindazokra, akik képtelenek belátni, hogy az 1945-öt (1956-ot) követő kor a magyar történelem leggyümölcsözőbb időszaka volt, amit aztán a rendszerváltozás majdnem teljesen elbaltázott. Egykor a sztálinistákra, a Szovjetunióra – sőt még magára Kádár Jánosra is – haragudott, de tévedését időközben belátta, hiszen nyilvánvaló, hogy egy korszak politikája nem az emberi és a nemzeti méltósághoz, de nem is az alapvető – bizony, erkölcsi – életértékekhez való viszonyon méretik, hanem csakis az „eredményeken”. Ez annyit tesz, hogy gyilkolni, hazudni, nemzetet elárulni, megalkudni szabad – sőt, ez utóbbit kell is néha, ahogy a 85. lapon mondja! –, ha a történet végén több lesz a kaja meg – például – a „magyar etnikumú” vállalkozó. Ugyanis e végtelenül „szerény és olcsó diktátornak” ezt köszönhetjük mi, magyarok a leginkább. S mindezt az utókor – természetesen – el fogja ismerni!

A Kopátsy-féle „tudományos szocialista” történelemszemléletnek körülbelül ez a veleje – megtoldva egy bizonyíthatatlan, de könnyen hihetőnek tetsző, épp ezért „életveszélyes” axiómával (ti. hogy Kádárnál mindenki más rosszabb lett volna) –, s ennek jegyében aztán majdnem az egész magyar és világhistóriát tisztába teszi az ügyész és az ügyvéd szerepét egyként magára vállaló szerző. Repked itt az „osztályharc”, az „imperializmus”, az „élcsapat”, a „haladás”, végre birtokába juthatunk Bakócz Tamás, 1848–49, 1918–19, no meg a Horthy-korszak – leginkább még a Nemes Dezsőére emlékeztető – egyedül helyes értelmezésének, s azt is megtudhatjuk, hogy a szovjet megszállás – történelmi távlatból szemlélve – miért volt (lett) nekünk igenis jó. Hát azért, mert szét kellett törni az ezeréves és a demokráciára persze éretlen rendet, s ezt az 1945–48 közötti korszak pártjai közül csak a külhoni segítségre szorult kommunisták akarták igazán, s egyébként is – bár a sztálini módi csúnyácska volt kissé – éppen a Horthy-kor miatt meg is érdemeltük az egészet, a tőlünk keletre élőknek pedig egyenesen ez az állapot lenne azóta is a legjobb. Kopátsy szerint mindezt csupán a „betegesen antikommunista” elemek – ezt a betegesen szót szinte gyönyörrel írja le a szerző vagy ötvenkilencszer – nem értették és értik, de majd az utókor erre is rá fog mutatni… Azt a balos tételt is sűrűn emlegeti, miszerint itt 1945-ben forradalom lett volna – nem volt, csupán egy „felülről” levezényelt rendszerváltás, ha tetszik –, jöhetett a „népi értelmiség”, mindenki tanulhatott, s noha a „hibák és előnyök mérlege” időközben némiképp megromlott, következett – a jóstehetségét már akkor bizonyított szerzővel az „élcsapatban” többek közt – 1953, majd 1956, ami azután mindent rendbe hozhatott volna, ha a forradalomhoz két ellenforradalom is nem adódott volna október végére, mikor is szinte egyes-egyedül ő – Kopátsy Sándor – állt a „kívánatos és reális középen”, Nagy Imre meg természetesen „csak ment az események után”.

A némely körökben ma kelendő „vállalom is meg nem is” – a Gyurkó László által nem az 1987-es, hanem a már „bátor” 1996-os könyvében kifejtett – ötvenhatos-kép gügyébb változata ez, aminek az a veleje, hogy a forradalmat a (reform)kommunisták készítették elő – a szerző Kádár Jánost, Aczél Györgyöt, Lukács Györgyöt csakúgy az „előkészítők” közé sorolja, mint az SZKP vezetésének néhány tagját és a szovjet nagykövetséget –, nyilván nekik is kellett volna levezényelni az egész mutatványt, csak hát a második héten jöttek a reakciósok, a régi rendet visszavágyók meg az irreálisan és felelőtlenül sokat követelők (vagyis a „jobboldali ellenforradalmárok”), ezért a szovjet beavatkozás bár brutális és megalázó, történelmi szempontból mégis érthető – és talán szükséges is – volt. Mindez neki is fájt akkor nagyon, de a szív és az ész csatájában végül is az utóbbi diadalmaskodott. Így az ember, aki egyik nap még a munkástanácsok nagygyűlésén kívánt szólni, fogta magát, és elment inkább – már november közepén – párttitkárnak; Kádár János meg – közelítvén némileg a „balosokhoz” – belekezdett abba a munkába, ami őt a Szent István-i magasságokba repítette mára. Ő (is) élve maradt, hogy mentse a menthetőt, s némi sajnálatos – és azért nehezen feledhető – gyilkolászás után virágzó mezőgazdaságot, „magyar etnikumú” polgárságot, „erkölcsi tekintetben is jól vizsgázó” társadalmat teremtett – illetve, hajlamai ellenére, ilyet engedélyezett! –, a nyolcvanas évek végére pedig lényegében a forradalom minden „eredeti” (!?) célját megvalósította. Ő volt tehát – ha jól meggondoljuk – a magyar polgárosodás, a rendszerváltozás meg a Nyugathoz való fölzárkózás előfutára is! (Ebben a folyamatban még az ország eladósítása is a javunkat szolgálta természetesen, hiszen az a rendszert és a népet egyként a „nyitottságra” szorította – mondja a neves közgazdász.) Még ezt sem látjuk ugyan teljesen tisztán, de hát – tudjuk – majd az utókor…

A mondandó lényege körülbelül ez lehet, bár nem éppen könnyű kihüvelyezni, mert a szerző igencsak összevissza beszél, s olykor bizony még fantáziálgat is egy-egy verset. Például arról – többször –, hogy ha győz a forradalom (illetve – szerinte – a jobboldali ellenforradalom), akkor Nagy Imrét rövid időn belül úgyis kivégezték volna. Közben – a morális kérdésfelvetés bármikori jogát eleve kizárva – ő maga üvöltözve moralizál és ítélkezik; a fegyvereseket hol hősöknek, hol felelőtlenül veszélyes álmodozóknak, a Nyugatra menekültek „többségét” hol csak könnyebb életet remélő (hát a kádári társadalom – amit annyira dicsér – vajon mit akart?) kalandoroknak, hol „a helyüket fényesen megálló” hazafiaknak látja (szintén a „többségüket”!), s a forradalom állandó csodálata is éppúgy megfér itt annak folytonos leantiszemitázásával, mint az 1945 előtti kor lefasisztázása a hangyányi zsidózgatással. Csak egy legény, csak ő, Kádár emelkedik mindenek fölé, s lesz egyenesen a huszonegyedik század lehetséges példaképe, Lenin, Mao és Teng „történelmi méretű” társa!

Egyvalamiben azonban igaza lehet Kopátsynak: egy korszakot csakugyan a (vég)eredménye alapján kell megítélni. Itt van például ez a „végtermék”, amivel nemcsak a szerző, de kiadója is nevetségessé tette magát. Kádár kora természetesen nem olyan volt, amint az itt olvasható, de az egész könyvről mégis elmondhatjuk: kiköpött az apja, avagy így fest ama csodálatos gyarapodási – és természetesen művelődési! – lehetőség egyik „eredménye”. E népéért rikácsoló szegény lélek most nyilvánvalóan azt hiszi, hogy visszaadja a nemzet önbecsülését, noha – mivel az itt méltatott történelmi éra éppen ezt verte széjjel – a Kádár-kornak már az első bekezdésben fölvállalt rehabilitálása pontosan ezt teszi (tenné) végképp lehetetlenné. Hogy erősek még a nosztalgiák, azt mindannyian tudjuk, de olyan épelméjű olvasó ma már aligha akad, aki ezt a páratlanul együgyű és minden – nyelvi, stiláris, retorikai, szerkezeti, szemléleti stb. – tekintetben egy elemista képességeit legföljebb a történelmi emlékek tárgyában meghaladó színvonalon előadott sületlenséget beveszi.

Meglehet persze, hogy a szerző vetése mégiscsak termékeny talajra hullik. Nem azokra a megnyomorított életű és tudatú – többnyire korosabb – emberekre gondolok, akiknek az aprócska gyarapodásban és nyugalomban eltelt fiatalságukat megidéző kép tán még kedves is lenne: ők nemigen olvasnak (ilyen drága) könyvet, a számuk pedig egyébként sem szaporítható ma már – no meg e világot gyújtó mű ismerete nélkül is egészen bizonyosan oda fognak majd szavazni, ahova Kopátsy reméli. Még csak azokra sem, akik a közösből „nekik kijáró részt” élelmesen és gyorsan kihasítva teli szájjal szidták (és szidják) a rendszerváltó Antall- (meg a jelenlegi) kormányt, miközben – éppen a rendszerváltozásnak köszönhetően – többszörös milliárdosokká lettek: őket a történelem sohasem érdekelte. De talán Thürmer Gyula az egyik s – mondjuk – Kovács László a másik oldalról odanyúl e kicsi, mérges, de már megfáradt harcos hóna alá, s „munkát, kenyeret” rikkantásokat hallatva meglódulnak vele előre, azon a lenini úton, amelynek mentén – állítólag – most éppen a Kínában nemesített virágok pompáznak. Csak hát iparkodniuk kell, mert ha kifutnak az időből, akkor ugyan mit csináljon velük az utókor? (Kopátsy Sándor: Kádár és kora; C. E. T. Belvárosi Kiadó, 2001)

N. Pál József