Az Irodalmi Újság ama nevezetes, ma bibliofil csemegének számító, 1956. november 2-i számában nyolc vers jelent meg. Egy régi: Petőfi Sándor Ismét magyar lett a magyar… című és kezdetű verse az első oldalon, mintegy vezércikként. A második kolumnán egymás alatt sorakozott három Lajosnak a verse: Kassák Lajos: A diktátor, Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán, Kónya Lajos: A magyarokhoz. Legalul Fodor Józsefé: Viharban. A harmadik oldal jobb fölső sarkában Benjámin László Elesettek című költeménye olvasható, alul, tárcatördelésben Illyés Gyuláé: Egy mondat a zsarnokságról. A mindössze négyoldalas lap utolsó kolumnáján pedig Jobbágy Károly A rádió mellett című verse.

Illyés Gyuláén kívül főként Tamási Lajosé rázta meg az olvasókat, s lett – a rendszerváltozás után – antológiák, ünnepségek hatásos, ezért kedvelt darabja.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyemszínei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!
Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel

s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?
Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Aztán megszólítja a megbukott minisztereket, a véreskezű Gerő Ernőt, s még kétszer megismétli a döbbenetes, címbeli megállapítást:

Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Senki sem kételkedett benne, hogy Tamási Lajosból őszintén szakadtak ki ezek a megrázó sorok. Később – a Magyar Nemzet 1990. október 21-i számában – elmondta, hogy október 25-én a 28-as buszon hazafelé, Zugligetbe menet született meg fejében a vers. „Ott fogalmazódott meg a versnek egyik alapgondolata, hogy kire lövetsz, belügyminiszter?” A gondolattársításhoz hozzájárult, hogy a belügyminisztert Piros Lászlónak hívták. Otthon ezt s még pár sort papírra vetett. 26-án már megvolt a vers, bevitte az írószövetségbe. „Én ezt teljes hittel és szívvel írtam meg” – állította 1990-ben.

Ebben nem is kételkedünk. A baj azonban az, hogy utóbb, nem is sokára, megtagadta ezt a versét. Nem kellett hozzá két év sem, az Élet és Irodalom 1958. szeptember 26-i számában A csepeli gyorsvasúton című versében a vele egy fogantyút markoló, pisztolytáskás, pufajkás munkásőr borostás arcában saját apjáét vélte fölismerni.

Hőség, sietség, karok zsibbadt
ringásán a sebesség döccen,
ezrek tódulnak ki a gyárból,
magam meg a könyvtárból jöttem.
Ketten szorítunk egy fogantyút,
így is dobál előre-hátra
a villamos – öreg a társam,
s az oldalán revolvertáska.
Nézem közelről ősz-borostás
arcán a szögletes soványság
barázdáit, s mintha csak látnám
apám mindennap-esti mását.
S míg a szelíd Kis-Duna-parton
zakatolva robogunk végig,
beszélgetünk, s a világ sorsát
rendezzük a Boráros térig.
– Bizony, apám, én sok vitában,
botlásban vergődtem nemegyszer,
azt hiszem mégis, az a lényeg,
hogy jó helyen van ez a fegyver.

a ma reggeli postával kaptam meg a Tekintet 2001. évi 2–3. számát. Belelapozva a tartalomjegyzékben megláttam Alföldy Jenő kritikáját Benke László Sértők és sérültek című könyvéről, s mivel a címben láttam, hogy „Tamási Lajos alakját is megidézve” szól a regényről, rögtön, még a mai napilapok előtt, el is olvastam. Innen idézem az előttem ismeretlen regényből, hogy Tamási a forradalom leverése után a rendszerváltozásig azért nem foglalhatta el méltó helyét a magyar költészetben, mert „a hazai irodalom igen tiszteletre méltó képviselői, egészen Németh Lászlóig, egytől egyig kiegyeztek a hatalommal”. Meglep, hogy Benke László úgy ír Tamási Lajosról mint regényhősről (!), hogy nem vesz tudomást a hatalommal expressis verbis kiegyező, A csepeli gyorsvasúton című verséről.

Kérlek, légy szíves e levelemet A megtagadott vers című írásom alatt, lapalji jegyzetként pótlólag közölni.