Pomogáts Béla

Erdélyi sorskerék

Jegyzetek Kántor Lajos Szabédi-monográfiájához

Vannak írói pályák és életművek, amelyeknek vizsgálata és értelmezése nem pusztán kritikai és irodalomtörténet-írói penzumot jelent, hanem egy emberi, nemzeti közösség önvizsgálatából és önértelmezéséből adódó feladatot. Ezért kell például időről időre – és nem csak az irodalmi kultúra, az irodalmi hagyomány gondozásának kötelezettsége miatt – számot vetni olyan írói sorsokkal és életművekkel, mint Petőfié, Adyé, Babitsé vagy éppen Illyésé és Németh Lászlóé. Az erdélyi magyarság számára ilyen, az önvizsgálat és az önértelmezés körébe vágó feladatot jelent az 1959-ben öngyilkosságba menekülő kiváló költő, tudós és pedagógus, Szabédi László emberi sorsának és írói munkásságának több alkalommal is átalakult értelmezése.

Ennek az értelmezésnek a horizontját mindig a változó történelem jelölte meg. Szabédi munkásságának vizsgálata és értékelése még életében közönséges irodalom- vagy tudománykritikai problémát jelentett, és ennek a problémamegoldásnak a szellemi stratégiáját és színvonalát kétségtelenül meghatározták azok az ideológiai és politikai előfeltevések, amelyekhez az erdélyi (és hazai) irodalomértelmezés a kommunista korszakban igazodni kényszerült. Tragikus halála után jóformán egy évtizednek kellett eltelnie, hogy neve és munkássága ismét jelen legyen a nyilvánosságban. 1967-ben Csehi Gyula terjedelmes bevezető tanulmányával megjelent ugyan válogatott verseinek és elbeszéléseinek Telehold – Veér Anna alszik című kötete, arról azonban mélyen hallgatott e tanulmány, hogy a költő élete miként zárult le, és ezt milyen események előzték meg, illetve kényszerítették ki. A szörnyű végről csupán ez a tapintatos fogalmazás adott némi jelzést: „Tudományos igazság, kommunista politikum és értelmiségi feladat egy volt az ő szemében. Akkor is, amikor ráébredt az ellentmondások leküzdéséért vívott harc nehézségeire. Mély és őszinte meggyőződéssel teljesítette kötelességét, s vállalta e kötelességteljesítés minden fáradalmát a kimerülésig. És minden kockázatát is.”

Szabédi emberi sorsának tragikus végkifejlete, és mindaz, ami e végkifejletet előkészítette, a kényszerű módon magyarázat nélkül maradt tények világába süllyedt, és aki hosszú évtizedeken keresztül személyes tapasztalatokat szerezhetett arról a kíméletlenül működő manipulációs rendszerről, amelyet az úgynevezett „marxista–leninista” irodalomtörténet-írás és történetírás tartott fenn, az jól tudja, hogy hasonlóképpen elhallgatott, elfeledett, magyarázat nélkül maradt tények és jelenségek igen bőven találhatók abban a történelmi valóságban, amely a nyilvánosság alá szorult. Nem egy ízben éppen a legfontosabb tények és jelenségek kényszerültek a nem-létezésnek ebbe a sötét alvilágába, azok, amelyeknek a hiteles történelmi tudatot kellett volna megformálniuk és fenntartaniuk.

Mindaz, ami Szabédi László emberi sorsának, eszmeteremtő gondolkodásának, írói, tudósi és tanári munkásságának igazi értelmét és teljes magyarázatát jelentette, ilyen módon csak töredékesen alakíthatta a hatvanas évek végével ismét kibontakozó irodalomtörténeti recepciót. Szabédi munkásságának első monográfusa, Mózes Huba – miként ezt Az egészet akartam című könyvének végére illesztett jegyzetben elmondja – 1976-ban lett készen munkájával,
a kis kötet azonban csak 1984-ben kerülhetett az olvasó elé, és természetesen ez a kismonográfia is – bizonyára nem szerzőjének mulasztása következtében – homályban hagyta a tragikus véghez vezető eseményeket. A maga választotta halál tényének regisztrálása itt sem történhetett kevésbé sejtelmes módon, mint előbb Csehinél. „A befelé fordulásra amúgy is hajlamos Szabédi – olvassuk az író életrajzát felvázoló fejezet végén – egyre inkább úgy érzi, hogy szakmai és általánosabb értelmiségi gondjaival magára maradt. Végzetes cselekedetre szánja el magát: 1959. április 18-án Kolozsvár határában vonat elé fekszik.” Igaz, Csehinél maga az öngyilkosság ténye is homályban maradt.

Nos, Kántor Lajos Erdélyi sorskerék című értekezésének legnagyobb érdeme, hogy immár nemcsak kendőzetlen nyíltsággal, hanem elemző módon is beszél arról a szomorú végzetről, amely Szabédi Lászlón beteljesedett. Beszél, minthogy már szabadon beszélhet, és beszél, mert nagyon is tudatában van annak, hogy Szabédi pályaképének, eszmevilágának és munkásságának elemző bemutatása milyen lényegbevágó felismerésekkel és tanulságokkal jár annak a kollektív önvizsgálatnak és számvetésnek a tekintetében, amelynek lehetőségét Romániában az 1989 karácsonyi történelmi változások nyitották meg. Az erdélyi magyar nemzeti közösségnek ugyanis múlhatatlan érdeke, hogy elemző módon vessen számot a kommunista korszak négy évtizedének mentális történetével és konfliktusaival. Ez a számvetés megkerülhetetlen akkor, midőn a kisebbségi jövőképet és ennek közös szellemi, sőt politikai stratégiáját kell kialakítani, és az erdélyi magyarság nemzeti identitását és szolidaritását kell megerősíteni, tekintettel arra, hogy a romániai politikai helyzet és kultúra ma sem ígéri a kisebbségi kérdésnek azt a demokratikus kezelését, amely az európai normákhoz igazodik.

A Szabédi László életében és munkásságában rejlő közösségi és történelmi parabola mindig is érdekelte Kántor Lajost. Első vele foglalkozó – A ráció romantikusa című tanulmányát – a Korunk 1968-as évfolyamában, majd 1970-es, Alapozás című kötetében jelentette meg, s már ebben Szabédi személyiségének elemző vizsgálatára tett kísérletet. Ezt az írását további tanulmányok, illetve filológiai jellegű jegyzetek követték, ez utóbbiak közül néhány most az értekezés „függelékében” kapott helyet. 1980-ban az ő nagy terjedelmű bevezető tanulmányának kíséretében jelent meg a budapesti Magvető Kiadó gondozásában Szabédi László Enyém ez a történelem című életmű-válogatása, 1992-es, Itt valami más van című tanulmánygyűjteményében pedig két fontos, Szabédi munkásságával foglalkozó írás is olvasható: A Termés és az „uralkodó eszmék” című elemzés a Szabédi által szerkesztett kolozsvári folyóirat 1943-ban közreadott ankétjával, a Szabédi és a demokrácia (Versek, viták tükrében) című pedig a negyvenes évek végén írott Szabédi-versek körül gyűrűző vitákkal és magukkal a költeményekkel foglalkozik. Mindkét tanulmány gondolatmenete és részben szövege beépült most az Erdélyi sorskerékbe. Kántor kezdeményezte 1992-ben a kolozsvári „Szabédi Napok” elnevezésű tudományos konferenciasorozatot, ennek keretében mindeddig kilenc összejövetelre került sor, az 1992-es Szabédi László írói munkásságával, az 1993-as pedig az imént említett Termés-beli ankét tanulságaival foglalkozott. (Az 1992 és 1997 között rendezett konferenciák anyagából a Kolozsváron 1998-ban megjelentetett Szabédi napjai című kötet közölt válogatást.)

Kántor Lajos nagyobb tanulmányai, kisebb jegyzetei és most doktori disszertációja tanúsítja, hogy a Szabédi-filológiában és az életmű értelmezésében ő hozta létre a legfontosabb, valóban maradandó eredményeket. Az elmélyült és széles körű kutató- s anyagfeltáró munkát az tette lehetővé, hogy a tudós költő egykori kolozsvári lakóházában berendezett erdélyi magyar irodalmi múzeum őrzi Szabédi hátrahagyott kéziratait, levelezését és iratait. Kántor Lajos feldolgozta ezt a nem kicsiny kézirattömeget. A kutatómunkának természetesen megvoltak a gyümölcsei, Kántor számos olyan levelet és más iratot publikált vagy idézett értekezésében, amelyek egészen új és mindenképpen hiteles megvilágításba helyezik Szabédi László gondolkodását és alkotótevékenységét, illetve személyes sorsának fordulatait, mindenekelőtt 1959-es öngyilkosságának előtörténetét. E dokumentumok feltárása és feldolgozása egyúttal a második világháború után bekövetkező korszak erdélyi magyar értelmiségének tájékozódását, mentalitását és személyes dilemmáit is a kritikai értelmezés körébe vonja.

Szabédi László, ahogy Kántor Lajos hitelesen és árnyaltan bemutatja, igen izgalmas emberi egyéniség lehetett, tanítványai pedig – így Kántor mellett Láng Gusztáv is, akinek visszaemlékezését az értekezés szerzője több alkalommal idézi – rendkívül eredeti és vonzó tanárként írják le. Fölényes intellektusa, korán kialakított világképe, határozott elvi álláspontja és feddhetetlen erkölcsisége volt. Kántor egyetértően hivatkozik a Szabédival igen közeli barátságot ápoló Mikó Imre egy 1976-ban közölt emlékezésére (Szabédi, amikor még Székelynek hívták), amely szerint a kolozsvári költő emberi mivoltában „két ritka tulajdonság egyesült (…): az erkölcsi tisztaság és a zsenialitás; analitikus elme volt, azonnal felismerte bonyolult kérdéseknek a lényegét, írásban és szóban pontosan fogalmazott, rendszereket tudott ugyanakkor felépíteni – de viszolygott a kisközösségi aprómunkától”. Nagyjából erre a jellemzésre épülnek az értekezés elemzései és megállapításai, amelyeket természetesen az is hitelesít, és emberi közelségben helyez el, hogy az értekezés írója maga is Szabédi tanítványa volt.

Annak az emberi, írói, tudósi személyiségnek, akit Kántor Lajos megidéz, és akit az értekezésében felvonultatott személyes tanúságtételek karakterizálnak, talán a legfontosabb és legvonzóbb tulajdonsága a szuverenitása volt. Ez a szuverenitás teljes mértékben összefért az erdélyi magyarság iránt érzett elkötelezettséggel, mi több, ebből az elkötelezettségből következett. Az értekezés írója részletesen bemutatja azt az eszmei utat, amely a Maros megyei kis falutól: Sáromberkétől a kolozsvári unitárius kollégiumon és a strasbourgi teológiai fakultáson át a magyarországi népi mozgalom célkitűzéseit képviselő erdélyi csoportosulásokig, az Ady Endre Társaságig, az Új Erdélyi Antológiáig, a Vásárhelyi Találkozóig, végül a Termés szerkesztéséig vezetett. 1940 után Szabédi természetesen részt vett a magyarországi népi mozgalomban is, így jelen volt és felszólalt a nevezetes 1943-as Szárszói Találkozón. Szabédi, miként ezt korai költészete, elbeszélő művei és tanulmányai, valamint a Kántor Lajos értekezésében most idézett más dokumentumok tanúsítják, a népi mozgalom eszméit követte, ezeket azonban a karteziánus gondolkodás által nevelt ráció ellenőrzésének vetette alá, és mindig elutasította azokat a mitikus képzeteket, amelyek nemegyszer megkísértették a népi tábor sokszínű „ideológiájának” alakítóit és képviselőit.

Ezt a racionalista gondolkodást a leghitelesebben talán az 1943-ban közreadott Ész és bűbáj című esszégyűjteménye mutatja. „A nemzet sorsán aggódó magyart – olvassuk ennek a kötetének bevezetőjében – ma minden oldalról bűbájosok kísérik. Ezeket a kísérteteket arról ismerheted meg, hogy követelőznek és fenyegetőznek, nem azt szeretnék tudni, hogy mit akarsz, hanem azt hozzák tudomásodra, hogy helyetted mit akarnak ők. Nem világot gyújtanak számodra, hogy láss, hanem behunyatják a szemed, hogy vakon nyúlj a kezük után. Lehet, hogy jót akarnak, lehet, hogy az édenkertbe akarnak vezetni; egészen bizonyos, hogy tévednek, mert nem a valóságra akarnak építeni, hanem az Isten munkájába kontárkodva valóságokat akarnak bűvölni a semmiből. Az itt következő cikkekben tévedéseket akartam eloszlatni, valóságokra akartam figyelmeztetni. Hogy milyen sikerrel, azt ítélje meg az olvasó.”

Szabédi mindig erős elkötelezettséget tanúsított Erdély magyar népe iránt, ezt számtalan írása igazolja, az egyik leginkább őszinte és megragadó közülük az a hosszabb, személyes értelmű tanulmány, amelyet Szemlér Ferenc 1937-es körkérdésére küldött válaszul, Szemlér Jelszó és mithosz című vitacikkének az Erdélyi Helikonban való publikálása után. Ez a sokáig kéziratos formában maradt és csak az Új Erdélyi Múzeum című budapesti kiadványsorozat 1990-es évfolyamának első kötetében megjelent (Kántor Lajos nem erre a közlésre, hanem a hagyatékban megtalált kéziratra hivatkozik!) írás a transzszilvanista „ideológia” tulajdonságaival és következményeivel vet számot, és ennek nyomán tesz tanúságot a költő ragaszkodó hűségéről a magyar nyelv és kultúra, a magyar nemzeti közösség iránt. Itt Szabédi a következőket jelentette ki: „Az uralomváltozás tényének elfogadásával lemondok-e magyarságomról? Ó, erre csak azt lehet felelni: NEM AKAROK. Nem akarok lemondani.”

Az írói pálya és – távlatosabban – az erdélyi magyar baloldali értelmiség történelmi sorsának leginkább vallató kérdése éppen az, hogy a személyes szuverenitás és az erdélyi magyarság, illetve az egész magyar nemzet iránt érzett személyes elkötelezettség erkölcsi ethoszának birtokában miként került ez az értelmiség, miként került maga Szabédi László a bukaresti kommunista diktatúra „társutasai” közé. Valójában erre a kérdésre keresi Kántor Lajos értekezése a feleletet, annak is tudatában, hogy aki az erdélyi magyarság jövendő sorsát alakítani kívánja, és ennek a nemzeti közösségnek az érdekeit, egyáltalán, fennmaradását meg akarja védeni, annak válaszolnia kell a közelmúltnak e súlyos személyes tragédiákat is érintő kérdésére. Az Erdélyi sorskerék életrajzi, illetve irodalom- és eszmetörténeti elemzéseinek az a mélyebb értelmük, hogy Szabédi László egyéni sorsának vizsgálata és értelmezése során a közösségi önvizsgálat és önértelmezés nehéz kérdéseivel is számot vető szerző nem pusztán a történetíró feladatára vállalkozott, hanem az erdélyi magyar értelmiség identitásának és erkölcsiségének megítélésére is.

Az eredendő lelki szuverenitás és az önkéntesen vállalt ideológiai alávetettség ellentétének valójában – miként ezt Kántor Lajos is igen alaposan és sokrétűen dokumentálja – éppen a nemzeti elkötelezettségben van a magyarázata. Kántor Balogh Lászlónak, az egykori kolozsvári irodalomtanárnak az ő kérésére 1998 tavaszán papírra vetett visszaemlékezésére hivatkozik, miszerint 1943 karácsonya körül a kolozsvári városházán tartott megbeszélésen, amelyre a Termés munkatársai és szimpatizánsai voltak hivatalosak, Szabédi arról beszélt, hogy a németek minden bizonnyal hamarosan bekövetkező háborús veresége miatt a Termés írói közösségének – ahogy a szerkesztő akkor mondotta volt: „népünk és Erdély mentése érdekében – (…) a baloldal szolgálatába kell állnia.” Ehhez még ezt tette hozzá: „Persze csak abban az esetben, ha elhiszik segítő szándékunk őszinteségét és ajánlatunkat, vagy úgy mondjam inkább, hogy felajánlkozásunkat egyáltalán elfogadják.” Vagyis nem pusztán taktikai lépésnek szánta a baloldali – nevezzük nevén: kommunista – orientációt, hanem őszintén értelmiségi stratégiának, amelynek feltétlenül hitelesnek kell lennie, már csak avégett is, hogy elfogadásra találjon.

Nagyon jellemző az is, amit Balogh László a jelenet folytatásáról lejegyzett: „Rettenetes csend következett. Mintha nem is lélegzett volna egyikünk sem. Szabédi is úgy ült, mintha megkövült volna. Mereven nézett maga elé a semmibe, mint aki ránknézéssel sem akar bármelyikünkből is nyilatkozatot kihúzni.” Ő akkor az erdélyi magyarságra leselkedő veszélyek: a kollektív megtorlás és esetleg az elűzetés (gondoljunk a csehszlovák kormány politikájára a magyar és főként a német kisebbséggel szemben!) veszélyének elhárítása reményében már elszánta magát a marxista–leninista ideológia elfogadására és a román kommunistákkal kötendő szövetségre. És amilyen következetes, sőt makacs volt egész életében – a Mikó Imre által említett „erkölcsi tisztaság és zsenialitás” mellett valószínűleg ez a makacsság volt karakterének harmadik meghatározó tulajdonsága –, az újonnan felvett orientáció vonalán el akart jutni a végső következményekig. Nem ő volt persze az egyetlen az erdélyi magyar értelmiség soraiból: a korábbi baloldali értelmiségiek – így Gaál Gábor, Balogh Edgár, Méliusz József, Demeter János, Jordáky Lajos és mások, sőt a népi mozgalom köreivel érintkező Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor és Kiss Jenő is – vállalták a román kommunistákkal való messzemenő együttműködést, még súlyos személyes tapasztalatok: bebörtönöztetés és megkínzatás után is, azt követve is, hogy mindenki láthatta: a román kommunista vezetés stratégiája az erdélyi magyarság felszámolására irányul, és a nemzetiségi egyenjogúság meghirdetése pusztán hazug retorika.

Nem tudok lemondani arról, hogy egy pillanatra kilépjek az értekezés bírálójának szerepéből, és felidézzek egy régi történetet, még Jékely Zoltántól hallottam, valamikor a hetvenes évek vége felé. Jékely köztudomásúlag Szabédi leginkább meghitt barátai közé tartozott (erről Kántor Lajos értekezésének „függelékében” is olvasható egy tanulságos fejezet). Minden tekintetben egyetértettek azzal a szellemi irányválasztással, amelyet a Termés képviselt. Nos, Jékely elbeszélése szerint ők ketten (talán) Sepsiszentgyörgyön találkoztak néhány hónappal a szovjet hadsereg erdélyi betörése előtt, tehát 1944 késő nyarán. Szabédi ekkor közölte Jékelyvel ugyanazt, amit Balogh László imént idézett emlékezései szerint is kifejtett, tehát hogy az erdélyi magyaroknak kommunistáknak kell lenniük. Érdekes módon Jékely is arról beszélt, hogy ezt a kijelentést szinte önkívületben tette, mint aki erőszakot tesz önmagán. Ez a kis történet is arra utal, hogy Szabédi kommunista fordulatában a kollektív veszélyérzetnek és a minden korábbi eszményt, minden korábbi megfontolást maga alá gyűrő lelki elszántságnak volt elsősorban szerepe.

Mindaz, amit Szabédi életének és írói munkásságának 1944 és 1959 közötti alakulásáról Kántor Lajos elmond, ennek a lelki elszántságnak a következményeiként – Szabédi személyét illetően mindenképpen tragikus következményeiként – tárja az olvasó elé. Ez a lelki elszántság formálta át Szabédi László személyiségét, gondolkodását és költészetét (amely számos hangsúlyos darabjában az ötvenes évek sztálinista magyar költészetének szomorú kórusához csatlakozott, igaz, rajta kívül is akadtak kitűnő költők és írók, akik dicstelen szerepet vállaltak a moszkvai tirannus, úgymond, „személyi kultuszának” szolgálatában). Ugyanakkor az is kétségtelen, és erre vonatkozólag az értekezés ugyancsak számos meggyőző és izgalmas példával szolgál, hogy Szabédi nem mondott le a nemzeti önvédelem és a kisebbségi, sőt erdélyi „társnemzeti” jogok érvényesítésének stratégiájáról.

Kántor Lajos idézi Szabédinak egy Balogh Edgárhoz címzett levelét, ebben Iliu Deheleanunak a kolozsvári Világosság című lap 1945. január 14-i számában magyar fordításban közölt írására reagál, amely eredetileg a román olvasók megnyugtatását szolgálta abban a tekintetben, hogy a megkötendő békeszerződés bizonyára helyre fogja állítani a trianoni határokat. „Rossz politika – jelenti ki Szabédi (már ti. magyar részről rossz politika) – románok szája íze szerint dolgozni ki pártprogramot, román füleknek kedves jelszavakat hangoztatni magyarok felé, román szemeknek szerkeszteni magyar újságot. (…) Nem az az örvendetes dolog a lényeg, hogy a baloldal szerephez jut, hanem az a tragikus dolog a lényeg, hogy a magyar nép rendkívül súlyos helyzetben van. Nem lehet az a baloldal feladata, hogy örömmel nézze a sírt, hol nemzet süllyed el, hanem az, hogy megakadályozza a nemzet elsüllyesztését. Ez alól a feladat alól nem oldja fel az, hogy nem ő ásta meg a nemzet sírját.”

Az erdélyi magyarság sorsáért érzett aggodalom, mindinkább súlyos aggodalom minduntalan átszövi Szabédi gondolkodását és tevékenységét, akkor is, midőn mint költő, publicista és egyetemi tanár különben őszinte odaadással, esetenként a maga jobbik énjén téve erőszakot, csatlakozik a kommunista vezetés sztálinista direktívákat követő politikájához. Ez a személyes elkötelezettség, egyszersmind súlyos lelki küzdelem teszi tragikussá magatartását akkor is, midőn sztálinista szellemben fogant verseit írja, vagy éppen az ötvenhatos magyar forradalmat ítéli el. Persze az ő sztálinizmusa és kommunizmusa egészen más minőség, mint az erdélyi magyarság közönséges árulóié, így azé a Bányai Lászlóé, aki történészként és népügyészként egyaránt a politikai kollaboráció és az erkölcsi züllés útját választotta.

Végül is – és erről Kántor Lajos igen alapos elemzések és szemléletes dokumentumok tükrében ad részletes képet – a magyar nép érdekeinek érvényesítésére törekvő, egyszersmind önfeladással járó politikai szerepvállalás és a személyes szuverenitás feloldhatatlan lelki és morális konfliktusa vezetett el Szabédi emberi sorsának végső, tragikus kifejletéhez. Valóban minden megtett vagy meg akart tenni azért, hogy kommunista elkötelezettsége végleges és hiteles legyen, lelki szuverenitása azonban folyvást kiütközött a vállalt ideológiai és politikai elkötelezettség mögül, és végül pártszerű meggyőződése olyanná lett, mint az átvérzett kötés: az ő személyes és az erdélyi magyarság közösségi sebei minduntalan átütötték a pólyát, amelybe beszorította magát.

Minderről meggyőző és drámai elemeket sem nélkülöző beszámolót ad Kántor Lajos, felidézvén a Bolyai Tudományegyetem 1959-es felszámolásának eseményeit és azokat a leveleket, illetve azt a felszólalást, amellyel Szabédi kísérte, esetleg fékezni próbálta az előrerohanó, kíméletlen fejleményeket. Az 1959. február végi kolozsvári egyetemi nagygyűlésen tartott felszólalása szerint Szabédi elfogadta és üdvözölte (mit is tehetett volna egyebet) a magyar és a román egyetem „egyesítésének” tervét, ugyanakkor felhívta a figyelmet a külön magyar egyetem korábbi eredményeire. „Hitte-e Szabédi László – teszi fel a kérdést Kántor Lajos –, amit itt leírt és (talán ebben a formában) elmondott? Mint életében nemegyszer tette, nyilvánvalóan meggyőzte önmagát az adott helyzetben szükségesnek az igazáról, belelovalta magát az okfejtésbe, formailag szabédissé formálva szövegét. Azt a kérdést valószínűleg nem tette fel magának, hogy vajon nem hasonlóan jár-e el, mint az előző évtizedben azok a MNSZ-es vezetők, akik a román hivatalosságok elvárásainak tettek eleget, és (Sz. L. szavai szerint) álompénzen adták el a jelent, a jövőt – és akiket tíz-egynéhány évvel korábban ő maga annyira elítélt.”

A hatalom előtt kapituláló felszólalás mindazonáltal nem nyerte el ennek a hatalomnak a tetszését, miként Kántor Lajos is megemlékezik róla, az egyetemi nagygyűlést vezénylő bukaresti központi bizottsági titkár, Ceaułescu durván félbeszakította Szabédit, és ezután már a kíméletlen megfélemlítés, a rendőri kihallgatás, végül pedig a kétségbeesett cselekedet következett. Szabédi, aki meg volt győződve arról, hogy ezután már csak lefogatása következhet, néhány nap múltán a vonat elé vetette magát: az „erdélyi sorskerék” egy nagyra hivatott, igen tehetséges, személyében szuverén, de a történelem kíméletlen csapdájába került értelmiségi végzetét teljesítette be.

Kántor Lajos értekezésének legfontosabb célja az volt, hogy erről a személyes, egyben közösségi, mert az erdélyi magyar intelligencia 1945 utáni útválasztását és ennek tragikus következményeit kifejező, emberi sorsnak a példázatát és történelmi, illetve erkölcsi tanulságait világítsa meg. Éppen ezért értekezése nem monografikus jellegű, noha természetesen kellő módon felvázolja Szabédi László pályájának és munkásságának történetét is, igaz, ennek a munkásságnak fontos területeire nem terjedt ki, nem is terjedhetett ki figyelme, így Szabédi epikai műveire, tanulmányaira, verstani munkáira és persze nagy nyelvtörténeti összefoglalására (A magyar nyelv őstörténete. A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai, Bukarest, 1974), amely heves tudományos vitákat váltott ki, és amely azóta sem kapta meg megérdemelt helyét a magyar nyelvészeti irodalomban. Az életmű ezen területeinek bemutatását persze nem is vállalta az értekezés.

Mindazonáltal az „erdélyi sorskerék” történelmi szerepének következményeit elemző disszertáció számos, szorosabban irodalomtörténeti kérdésben is igen alaposan igazítja el az olvasót. Így a Termés körül gyülekező „második” erdélyi írónemzedék gondolkodásának és törekvéseinek bemutatásában, Szabédi László eszmei fejlődésének részletes rajzában és költészetének gondos elemzésében. Külön fel szeretném hívni a figyelmet az értekezésbe foglalt verselemzésekre, mindenekelőtt Szabédi László három, mondhatnám így is: kulcsfontosságú költeményének részletekbe menő vizsgálatára és értelmezésére. Vagyis a szülőföld iránt tanúsított hűség nagyszabású költői vallomásának: az 1936-ban keltezett A szabédi Nagyréten című versnek, az Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását ünneplő és ennek erkölcsi következményeivel számot vető Üdvözlégy szabadságnak és a kommunista elkötelezettség tanulságos bejelentésének: az 1949-ben írott Vezessen a párt című költeménynek az elemzésére. Bizonyára ez a három költői mű jelöli meg azokat a szellemi „sarokpontokat”, amelyekhez az írói egyéniség és sors igazodott.

Az első két vers ma is közismert, pontosabban a második újabban lett ezzé (talán még nem eléggé!), hogy az 1940. őszi „erdélyi változások” története és ennek lelki következményei ismertekké váltak, és megértőbb megítélést kaptak. A harmadik költeményt már régen magával sodorta a múló idő, pedig nem nélkülözi a történelmi tanulságokat, különösen annak tudatában, hogy a nagyon is „pártos” szemléletű vers körül milyen politikai viták gyűrűztek annak idején. Ezt a történelmi, politikai hátteret most Kántor Lajos világítja meg. A Vezessen a párt ugyanis egyszerre példázza a személyes integritás feladását is vállaló politikai stratégia eleve adott erkölcsi kockázatát (vagy éppen csődjét) és azt, hogy a hatalom Molochjának valójában semmiféle személyes engedmény, kompromisszumra törekvő készség nem elég, csak a teljes önfeladással, a szuverén emberi személyiség önkéntes megsemmisülésével éri be. Szabédi László végzetes emberi és költői sorsa annak a parabolája lehet, hogy a huszadik századi rémuralmak valójában miként vélekedtek a szabadságról és az emberi személyiségről, és miként használtak fel eszköznek mindent, ami a kezükbe került.