Prágai Tamás

Erdőmester

– Kicsesztél velem, Zoli – suttogja Angéla, és fényképet tartó jobb keze reszketni kezd.

Hogy éppen Zoli csesszen ki valakivel! Aki hatalmas marcipántortát vásárol „szíve hölgyének”, és sohasem fukarkodik virággal, aki figyelmes, sőt, már-már tolakodóan az... Hogyan „cseszhet ki” egy ilyen ember valakivel, bárkivel? Angéla, talán azért, hogy egy feltörekvő, torkot szorongató zokogóroham elől kitérjen, a tévé feszített tükre fölé hajol, egy csobbanással beleveti magát a csatornák adta szabadság áramába, siklik az irányított képek felszínén, meztelen bőrén csillog a permet, áthatja a legeslegújabb kor élménye, a zapping.

Nemzedéktársam, a filozófus, a nagy P. egyébként alapos munkájából kifelejti azt a tényt, hogy a személyiség elvesztésének legnagyobb akadálya a legeslegújabb korban a mechanikus időszámítás. Angéla, aki felejteni akar, nem hajózhat határtalan vizekre: az utazást minden egész órában keresztülszeli a hírműsor. Akármelyik csatornára csapsz át, értesülnöd kell a nap hírnek tekintett eseményeiről, a hírműsor biztosítja számodra, hogy ugyanazt tekintsd hírnek, mint a többi negyedfél milliárd ember. Megölték Zolit – fröccsen Angéla és negyedfél milliárd ember arcába a hír. Az Angéla körúton található Angéla presszóban este nyolc órakor vágta át a torkát huszonnégy centiméteres konyhakésével egy nő, akit Angélának hívnak. Ez a hír csap fel a nyolcórai hírekben minden csatornán, negyedfél milliárd ember sikolt fel egyszerre Angélával, aki felejteni akar. Az operatőr hatásos, közeli kameraállásból mutatja a kést, amint Zoli torkán végigsiklik, és – bár ez a megoldás már kicsit elcsépelt, hatásvadász – a kép elmosódik, és vörös árnyalatot kap, amint a vér az objektívre spriccel. A riporter az utolsó pillanatig szóval tartja a riportalanyt, akinek utolsó szavai hörgésbe fúlnak, és így nem tudjuk meg, szerette-e kamaszkorában Mick Jaggert. Na és, mondhatnád, na és – de ne felejtsük el, hogy még nem léptünk túl Zoli kamaszkorán, semmit sem ismertünk meg az érett férfi tévelygéseiből. Az időzítés így majdhogynem hibás: de nem a rendező, egyedül a nyolcórai hírműsor hibáztatható, és az a tény, hogy nem történt erőszak aznap, a napnak csaknem vérfürdő nélkül kellett lenyugodnia. Ideges, nehezen megfogalmazható feszültség lett úrrá negyedfél milliárd tévénézőn. A sávváltás mámorító szabadságát megzavarta a kielégületlenségből származó frusztráció: semmi vér, és mindjárt este van. A közel-keleti tudósítás nézettsége iszonytatóan megnőtt az esti órákra, de Jim, a minden hájjal megkent jenki, aki már többször szolgáltatott éles helyzetben megmentő képanyagot – egyszer egy szétroncsolt palesztin végtagot filmezett le közvetlen közelről, szépen, ahogy a nagykönyvben meg van írva, helyzetelemző riport keretében: helikopterről közelítette meg a helyszínt, először a holdkráterre emlékeztető bombatölcsér látszott, innen ereszkedett alá a szétszaggatott palesztin életének részleteibe: sorban nyilatkoztak a túlélő barátok, ismerősök, végül a zokogó édesanya, majd a műsor utolsó perceiben hosszan pihentette a kamerát a véres lábcsonkon, ami a palesztinból maradt (megrendítő képsor volt, negyedfél milliárd tévénéző megrendülten hajtotta aznap álomra megrendült fejét) – most Jim sem villogott, ezúttal vérshow nélkül telt el a műsora, sőt, a Százpercek című bűnügyi összeállítás is, ahol a szokott autólopások és ártatlan bűnügyek mellett egy gázolást sem tudott összehozni a stáb; így minden szem, szempár, közel kilencmilliárd szem (van néhány félszemű néző) Steve, a nagy Steve műsorára szegeződött, és a nézőnek ez alkalommal sem kellett a bájos sztárriporterben csalódnia. A kés hosszan és mélyen vágta át Zoli torkát.

Valami mégsem volt egészen oké, és Angéla, aki együtt sikoltozott negyedfél milliárd nézővel, joggal volt elégedetlen. A gyilkosság lélektani hátterét Steve műsora nem tárta fel kielégítően, ezért – lehet persze, hogy csak az objektívre frecscsent vér miatt – a televíziót egész este betöltötte valami enyhe, vöröses háttérszín. Amint Zoli vére a kamerára fröccsent, Angéla vadul hanyatt vetette magát a fotelben, és erőszakosan maszturbálni kezdett, érezte, hogy csonttá keményednek mellbimbói, de mégsem lett jó. A kamera ekkor eltávolodott Zoli torkától, és megállapodott két piros zselatinnal fedett gyümölcsös süteményen, mely „erdőmester” néven kerül forgalomba.

A képek áramlása kilenc óráig fesztelen, derűs szórakozást ígér, akkor az ismétlésben ismét megtekinthetjük Steve-et, aki megmentette a napot, és lehet, hogy Angéla ismét hanyatt veti magát a fotelben. Az áramlás, a képek gyors egymásutánja az álomhoz hasonlítható, ahol nem tudni, mi miért történik, és mi után mi következik, de ez esetben személyes tudattalan feltételezése teljesen felesleges, és kollektív tudattalanról beszélni egyenesen meddő. A Zoli halálának napján történt események kimaradtak Steve riportjából, ezért szükséges, hogy egy láthatatlan álomkamerát Zolira állítsunk most, behatoljunk tudatába attól a félálomszerű ébredési folyamattól kezdve, ami akkor nyílt meg, amikor az ébresztőóra csörögni kezdett. Az álomkamera két piros süteményen időz. Ez nem valamiféle szerkesztési fogás: az álomkamera a kiszámíthatatlan események rögzítője, azt veszi fel, ami történik, a Zolival felvett műsor egyáltalán nem szerkeszthető. Zoli nyugtalanul feltápászkodik az ágyon, majd visszahanyatlik, pizsamafelsője összegyűrődött és félrecsúszott, és látszik, hogy ily módon csaknem szabadon maradt testét kiverte a víz. Az álom, amelyből ébred, mégsem ijesztőnek, hanem talányosnak mondható: tudja, hogy a két sütemény közül választania kell, de mindkét sütemény ugyanolyannak tetszik. Lehet, hogy nem a sütemény, hanem a választás a feladat, gondolja Zoli, és a gondolat valamiféle térként megjeleníthető formát is nyer az álomkamera előtt; egyszerre látjuk ezt a térként megjelenített képet és Zolit, amint ismét föltápászkodik az ágyon. Ez a föltápászkodó Zoli már túl van egy választáson, hiszen elvállalta, hogy választania kell két sütemény közül, és ezzel igenelte a választást. Márpedig csak azt tudja igenelni, amiről már van tapasztalata. Az, hogy a fürdőszobába siet (vagy inkább csoszog), egy bonyolult választás fényében történik – megerősítést nyert, hogy valamit valamikor választania kellett, és ez jelentős volt. A fogmosás procedújára alatt (reménykedjünk ebben) értelmet nyer az is, hogy életének melyik mozzanata, melyik eseménye feleltethető meg ennek a jelentős választásnak, vagyis – és érezhető, hogy jóval mélyebben járunk Zoli múltjában a Steve és negyedfél milliárd néző által „feltárónak” nevezett riportnál – mi rétegződik ezen álomban a választás gesztusára és a sütemények által megjelenített helyzet mögé.

Hogyha az álomkamera lencséje előtt két gépezet jelenik meg, az egyik balra, a másik pedig jobbra fordul, akkor meg vagyunk tévesztve. Zoli alighanem észlelte (persze ez is túlzás, mert még öntudatlan folyamatokról van szó) az álomkamerát, és most mindent megtesz, hogy hamis képet közvetítsen. Ennek részben az az oka, hogy az ürítés munkájába temetkezett, és ezt egyikünk sem osztja meg szívesen a közönséggel. Másfelől az ürítés szakrális cselekmény, az egyén hallatlan koncentrációja és figyelme szükségeltetik a székelés során. Amint a megemészthetetlen (a biológiai értelemben megemészthetetlen, de kimutatható, hogy ennek összetétele minden egyed esetében más és más, tehát – nem meglepő – ez is személyfüggő) elhagyja a testet, a kérdés egyik részletétől megszabadultunk, és nyilván a legnehezebb feladványtól szabadultunk meg. Olyan ez, mintha a szfinx kérdésére azzal válaszolnánk, hogy újabb kérdést teszünk fel önmagunknak. A választ erre a kérdésre sem tudjuk, nem tudhatjuk – egy ilyen kérdés nem is volna korrekt –, de sejthető, hogy van tudható válasz. Ez a tudható válasz a sütemény alakját kezdi felölteni (a vöröses, áttetsző zselatintól most elszakadunk), a sütemény szögletessége egy épület szögletességét hívja elő, ahol Zoli azelőtt élt, pontosabban: ahol szeretett volna élni.

Szeretett volna élni? Igen, és most jusson eszünkbe Angéla önmagára irányuló, meddő szexuális ostroma – ez az épület nem Angéla lakása, ahová Zolinak egyébként bármikor szabad bejárása nyílt. A lakásba való bejutás – a coitus – ezért nem szerepel ebben az álomban, mivel Zoli sohasem lakhatott ott, ahol igazából lakni vágyott. De ne egy konkrét lakásra gondoljunk. Az erdőmester képlékeny anyaga és tésztaszerűsége – sajátos rendezetlenségével – mint megfoghatatlanság van jelen az álomkamera előtt, vagyis egy olyan vágyat jelez, amelynek végső soron nincsen tartalma. A megfoghatatlanság vágya vesz erőt Zolin, amint a tükör előtt nyakkendőjét köti, és (persze egyszerűbb lenne ráfogni, hogy a nyitott ablakon beérkező meleg fuvallat hatására) hirtelen kiveri a víz. A fölismerés, hogy az öltözék rendezettsége (ezt nyugodtan állítsuk szembe a félrecsúszott pizsama intim, ám éppen ellentétes asszociációkat keltő emblémájával), de különösképpen a nyakkendő, amit Zoli ritkán – és önszántából jószerével sohasem – visel, most egy, a megsejtett megfoghatatlansággal szembeállítható kötésként jelenik meg. Ez a kötés egyben bog, ami – akárcsak a szfinx talánya – meg nem oldható. Csakis az ezzel a felismeréssel járó bénultság indokolja, hogy Zoli a megcsörrenő telefont ne vegye fel, habár – és ez a jelenet is világosan kirajzolódik az álomkamera előtt – az ajtócsengő jelzésére azonnal ugrana. A csengetés nem várt, rendkívüli, a telefonhívás viszont nagyobb valószínűséggel érkezik a megszokott világából, például Angélától. Egy vele való beszélgetés, még ha nem lép is tovább a szokásos fordulatokon, a hétköznap világába térítené vissza, és erre Zoli nem érez vágyat. Az erdőmester tanácsa az, hogy ne vállalja ezt a feladatot. Hiszen ezzel az erővel azt is mondhatja majd, hogy korán elindult otthonról, és kikapcsolva felejtette mobilját. És valóban: Zoli a maroktelefonhoz ugrik, és megállapítja, hogy csakugyan ki van kapcsolva. A telefon úgy marad majd egész nap, és csak amikor Zoli az aznapra kitűzött könyvesboltokkal végez, az Angéla filmszínház előtt jut majd eszébe a telefon. Az Angéla filmszínházban az Angéla című filmet nézi meg.

Az álomkamera által közvetített eseménysort szemmel követő nézők alighanem hajlanak majd arra, hogy a nevek ilyen egybeesésében ismét valamiféle szándékoltságot gyanítsanak, alaptalanul. Igaz – és ez is nyomon követhető az álomkamerán – Zoli fejében is fölbukkant ez a gondolat – visszatért az a sejtés, hogy az erdőmesterek közötti választás „nevesíthető”, vagyis múltjának átrajzolása, átdolgozása zajlik. A lakásválasztás életkombináció. Ám ez éppen csak átsuhan az álomkamera előtt, és az a biztosabb és erőteljes kép tér vissza a fürdőszobából, hogy valójában a nem nevesítés vágyáról van szó. Nem akarja, hogy személyes története tele legyen nevekkel; helyszínekkel és időpontokkal legyen jellemezhető; édes és keserű szerelmek szerepeljenek benne, gyűlölt és kedves nők; tulajdonnévvel rendelkező rokonok és barátok; ne legyenek lakóhelyek, amelyek postacímként különféle igazolványokba és hivatalos dokumentumokba kerülnek – vagyis ne legyen személyes története. De meg kell jegyezzem, minél erősebben jelentkezett ez a megfoghatatlanságot és láthatatlanságot akaró vágy, annál erősebb félelem támadt Zoliban ezzel a vággyal szemben. Mintha a másik sütemény tolakodott volna előtérbe. Reggel, első pillantásra, a másik éppen olyannak tűnt, mint ez az első: piros volt és gyümölcsös, és egészen befedte a kocsonyás máz.

Az álomkamera ebben a pillantban jelzi, hogy a fürdőszoba csempéje ugyanolyan színű, mint az erdőmestert borító zselatin.

Zoli felnyög a moziban, és figyelme csak ekkor fordul a film felé, ekkor észleli, hogy milyen képek áramlása döbbentette rá az erdőmester és a fürdőszobacsempe színe közötti alapvető hasonlóságra: az Angéla filmszínházban vetített Angéla című film főszereplője, Angéla ebben a pillanatban mészárolja le a piros színű Alfa Romeóban ülő, Zoli nevű főhőst egy huszonnégy centiméter hosszúságú konyhakéssel.

Zoli felüvölt, és hanyatt veti magát az Angéla mozi nézőinek maximális kényelmét és műélvezetét szolgáló plüssfotelben. Az Angéla című filmet forgató operatőr egy pillanatra megkaparintotta az álomkamerát, és így az Angéla című film – rövid időre – azonos lett azzal a filmmel, amit az álomkamera Zoli utolsó napjáról forgat. A két film diaporámaszerűen egymásra vetült, Zoli tudatának „ébredése” – a fürdőszobacsempétől a film felé való újbóli fordulás – ezt a diaporámát zavarta meg, az álomkamera ismét kikerült az Angéla című film operatőrének kezéből, aki ily módon kénytelen volt a jelenetet saját eszközeivel, saját belső látásának érvényt szerezve megoldani. (Így került képbe az Alfa Romeo, amely – de itt éles határt kell vonni, nem szabad az Angéla című film operatőrének tudatába csúsznunk – egy olyan halálos száguldásvágyat idéz, amely nem Zoli, hanem az operatőr történetéből való.) A többi néző rosszindulatú pisszegésének engedve Zoli kitámolyog a sötét térből, és az alig valamivel világosabb Angéla körúton halad valamiféle bizonytalan cél – az erdőmester-álom – megfejtése, a tökéletes múltépítés felé. Az ugyanis most már nyilvánvaló, hogy múltját nem akarja, tehát az nincs is; de a múlttalansággal szemben mindinkább eluralkodó félelem mégis múltat akar – nem a saját múltját, ami megtörtént, hanem egy múltat, ami megtörténhetett volna. Ez a különbség nem lenne világos az erdőmester intése nélkül: szebb az ábrándként megvalósított való, mint a valóként megvalósított ábránd. Az ábránd édesebbnél édesebb gyümölcsszemekből áll össze az álomkamera előtt, most válik világossá, hogy miért olyan vastag az aszpik, és miért olyan erős, szilárd, villával csaknem áthatolhatatlan, mint egy ritka, kocsonyás mélytengeri állat bőre. Zoli erőfeszítése most már teljesen arra irányul, hogy a valót (múltjának megtörtént eseményeit) ábránddá alakítsa, vagyis mint vágyat, de be nem teljesült vágyat élje meg. Az álomkamera kezelője ezen a ponton ijed meg: ha ez az átlényegülés sikerül Zolinak, azaz megtörtént életének minden mozzanatára újból vágyni tud, félő, hogy teljességgel kilép abból a térből, ahol most öntudatlanul botorkál. Vagyis – ahogy számára megszűnik az eseményekben mérhető világ – ő is megszűnik az Angéla körút esti forgataga számára létezőnek lenni.

P. szerint a kamera „másik végén” (a képernyő előtt) szükségszerűen maszk képződik, valami jótékony plazma, amely a tévénéző arctalanságát fedi el: pirosas zselatin. Angéla felüvölt a képernyő előtt, mert a dél-kongói táncverseny szünetében az álomkamera közvetítése szivárog a műsortérbe, és egy üdítőital-reklám hátterében (valami otthoniasnak elképzelt konyha falán, egy fali evőeszköztartóra helyezve) huszonnégy centiméter pengehosszúságú kést pillanthatni meg. Angéla mindkét kezével görcsösen az arcát borító piros zselatinba markol, és próbálja ezt a filozófus által valóságossá tett maszkot tíz ujjal letépni, a fájdalomtól száját üvöltés hagyja el. Ne feledjük, hogy kilenc óra közeledik, és mindjárt megáll az idő gyöngéd suhanása. Látni fogja, amint egy Angéla nevű nő hosszan és mélyen bevágja Zoli torkát az Angéla nevű presszóban az Angéla körúton Steve kamerája előtt, és már azt is tudja, hogy ugyanezt végig fogja nézni tíz órakor is, és minden egész órában, amikor az idő megáll. Tud Zoliról, aki az Angéla presszóban ül, és – ott szeretne lenni vele. Negyedfél milliárd néző szeretne ott lenni az Angéla preszszóban abban a pillanatban, amikor a kés átvágja Zoli torkát, és valóban: az esemény után csakugyan megindul valamiféle zarándokjárás, amely hetek múltán csendesül csak el, és jótékonyan megnöveli a hely forgalmát. De lesznek látogatók, akiket a vérshow emléke később, akár évek múltán is besodor ide. Belépnek a helyiségbe, és a tapasztalt csaposlány azonnal tudni fogja, mit keresnek: azt az asztalt, ahol a kés átvágta Zoli torkát. A látogató szeme ugyanis kameraként pásztáz, azt a szöget keresi, ahonnét a tükör látható (ahogy a tévéközvetítés idején látszott, az operatőr ugyanis – ügyes trükkel – a gyilkosság visszáját, Zoli tarkóját is meg akarta mutatni), és csak akkor nyugszik meg, amikor a helyesnek vélt helyszínt megtalálta. Évekkel később egy leleményes – vagy talán lusta – csaposlány a kamera helyét a padlóra festett piros körrel, az asztalt pedig táblával jelölte meg, hogy a felesleges kérdezősködést elkerülje. Zoli most természetesen éppen a táblával jelzett széken ül, előtte a félálomszerű révületben kikért kávé és konyak, valamint egy csomag megbontott, de még meg sem kezdett cigaretta, melyet a pincérlány valamiféle kávéházi udvariasság folytán előre bontva hozott ki. „Félálomszerű révületben” – kapjuk fel a szót, és látjuk, hogy a szükségesnél jobban megnehezítettük az álomkamera kezelőjének munkáját: teljesen fölösleges lenne valamiféle szibériai sámánszertartás képanyagával kitölteni a műsoridőt. Zoli újból fölidézett és vágyott, tehát ábránddá vált múltjának eseményei nem egymás után, hanem egymásra rétegezve jelennek meg a kamera előtt, pulzáló, színes foltot alkotnak, amely az amőbák násztáncához és festékfoltok hullámzásához egyaránt vagy egyaránt nem hasonlít; a sűrű, nehéz és olajos képen azonban hamarosan átüt egyetlen szín dominanciája, és a felszín kitisztul. Az álomkamera lencséje előtt egyetlen mozdulatlan kép áll, Zoli ábrándként megélt, vagyis akart és megálmodott múltja, amely nem történet, és nem is történetek sokasága, hanem egyetlen szín: kocsonyásvörös.

Zoli felriad, magához tér, és csak ekkor veszi észre, hogy egyik cigarettát a másik után szívta el, és hogy a konyak elfogyott bár, de a kávé jéghideg; és amint ismét saját életére, képekre, színekre és érzetekre eszmél, tudomásul veszi azt is, hogy a halála tényét rögzítő tábla által kijelölt helye közvetlenül a süteményespult szoros szomszédságában, a bejárati ajtóval szemközt van, és a bejárati ajtón – éppen ebben a pillanatban – még fel nem ismert, de ismerős körvonal lép be. Figyelmét ugyanis teljesen leköti a csaknem üres süteményespult, melynek közepén, egy alumínium- vagy rozsdamentes acéltálcán ott árválkodik a két szelet erdőmester.

Angéla pontosan tudja, hogy óvatos, lassú léptekkel közeledik Zoli asztalához, és ugyanakkor pontosan látja a képernyőt is, ami előtt ül, és a tévében is saját magát látja, ahogy óvatos, lassú léptekkel közeledik Zoli asztalához. Amint egy pillanatra megáll, látja magát, amint egy pillanatra megáll, és a képernyőt néző Angéla is – bár az előző pillanatban fel akart ugrani a plüssfotelból – egy pillanatra megáll. A feszült csendben mindenki tudomásul veszi, hogy ki hol van. Zoli lehajol, az egyes kameraman ekkor közelít a torokra, a kettes pedig a késre. A tévé előtt ülő Angéla akkor sikolt fel, amikor a Zoli torkát átvágó Angéla is felsikolt, és az az Angéla, akinek ebben a pillanatban megáll az idő gyöngéd suhanása, mindörökké a gyilkosságnak a hírműsorban sugárzott képét látja majd. Felemeli a konyhakést, és egyetlen határozott, huszonnégy centiméter hosszúságú vágással eltörli Zoli múltját.

Az álomkamera kezelője kikapcsolja és leteszi eszközét, sötét lesz.