Sárközi Mátyás

Óhaza

Vasárnapi ebéd Wembley Parkban, Ibinél. A szokott, magyarosnak szánt leves. Füstölt angolszalonna-darabkák híg lében. Az idétlen üvegtányérok mélyén szomorú szürke lötty. A konyha sarokasztalánál eszünk, beépített lócán feszengve. A falat a Vár és a Duna méretesre nagyított fényképe borítja. A kép meglepően éles, pedig Ibi harmincháromban kattintotta bébi-Kodakjával, a Mária Valéria utcai lakásból.

Ibi akar visszaköltözni Budapestre, süldőleánykora színhelyére, ahol kényelemben, jómódban nevelkedett. Gondos szülei a széltől is óvták, protekcióval átsegítették a gimnáziumi vizsgákon, korcsolyabérlettel ajándékozták meg, járatták az operába, és Frank Micinél csináltattak neki mályvaszín selyemruhát.

Azóta sok minden történt. Kapkodások, átsírt éjszakák közepette kivándoroltak ide, Angliába, két tehervagonnyi holmival. Ez a barna pohárszék ugyanaz, mint ami a Mária Valéria utcában, az ablakkal szembeni falnál terpeszkedett, s még a konyhai hokedli is a régi. A háború meg a zsidóüldözés lezajlott, a hazai zűrök csillapodnak, ideje, hogy a bútorok s a régi kofferek repatriáljanak Budapestre. – Mert mi vagyok én itt Wembley Parkban? – borul el Ibi keskeny, fonnyadt arca. – Amióta Árpád nincs többé, úgy élek, mint a káposzta. Addig legalább olykor utaztunk, végül gyűlöltük egymást, de volt néha egy-két jó óránk. Bunnyt igyekeztem itthon nevelgetni, mégis jobb helye van az intézetben. Istenem, január negyedikén már húszéves volt. Egy nagyon csúnya, alacsony kis mongol társa udvarol neki, ülnek és fogják egymás kezét. Bunnykám idomtalan és kövér. Szóltam az igazgatónőnek, de esküszik, hogy nem etetik túl szegényt, az elhízása hormonális. Sokkal intelligensebb, mint a társai. Jánosbogárka, csak csillogj, villogj… ezt magyarul dúdolja, persze csak úgy prózában, dallam nélkül. Még Árpád tanítgatta ilyesmire.

Meg kell hagyni, a megboldogult elég ellenszenves fráter volt, a szétivott tésztaábrázatával, sörhasával. „A férjem afféle trouble-shooter” – válaszolta Ibi, ha kérdezték, hogy Árpád mivel foglalkozik. Árpád a kis piros sportkocsiján biznisz után rohangált, és szorgalmasan költötte az apósától örökölt tisztes vagyont. Valamiféle szénkefékkel kapcsolatos seft ürügyén Londontól Diósgyőrig is elrobogott, ott felszedett egy szőkére hennázott kurvát, aki megkérte, adja át egy kicsit a volánt. Puff! Máris kidöntötték a hordógyár falát. Árpád szétroncsolt tetemét nem volt érdemes visszaszállítani Londonba, hamvasztás után a családi kriptába süllyesztették a Farkasréten. Ibi ekkor járt eljövetele óta első ízben Magyarországon, s fejébe vette, hogy hazatér. Hivatkozott Árpád farkasréti sírjára is, hiába emlegettem elhunyt szüleit, Muki bácsit és Ida nénit, akik meg itt alusszák örök álmukat a Golders Green-i temetőben. Nem is szólva az intézetbe csapott Bunnyról.

A kanászlevest követő, rágós ürüsült felett mondta el Ibi, hogy ifjúkora nagy felfedezéssel köszönt vissza a lombos Margitszigeten, ahol a temetés alkalmából megszállt. „Tudod, az a nagyszerű Magyarországban, hogy míg itt sütöget a nap, ha egyáltalán kibújik a felhők mögül, ott verőfény van! Igazi verőfény! Én pedig a forró augusztusok őrültje vagyok.”

A rákövetkező nyarat már az óhazában töltötte, s mikor október elején újra találkoztunk, sovány kis verébteste olyan volt, mint az aszalt szilva, ráncosra és lilára napozta a Lukács fürdő tetején. Bunny bambán bámult rá az intézetben. „Mrs Patel!” – mutatott tömpe ujjával a saját anyjára. Patelék Wembley Parkban a hindu szomszédok voltak.

Ibi végül elkótyavetyélte a házat. „Indiainak nem adom – mondta akaratosan és kevélyen –, nekem a hinduk ne lakják tele Wembleyt.” A pénzen budai lakást vett. Akkor épült, rücskös, barna csempéjű fürdőszobával, narancsszín üvegtáblájú belső ajtókkal.

– A lakás nem igazán szép, de kényelmes, és a Duna felőli panoráma lélegzetelállító. Még a Parlamentet is látom. A közértből meredek az út, teli cekkerekkel nehéz megmászni. Mégis, milyen kedves, hogy odaszólt egy korombeli vadidegen asszony: „Fújtatunk, fújtatunk. Fiatalabbak már nem leszünk…” Ilyesmi Wembley Parkban elképzelhetetlen lett volna. Igaz, ott házhoz hozattam az árut.

Ibi rokonokat is talált Pesten, egy elfeledett másodunokatestvért, iskoláskorú egyerkekkel. „Operába vittem őket, de unták, és nem voltak hálásak.”

Karácsony előtt érkezett Ibitől az első panaszkodó levél:

„Sajnos, ebben az országban nem lehet élni. Ajánlottak nekem a Baross utcában egy maszek csillárost. Vettem egy nem is túl nagy csillárt, s amikor a trolira fel akarok szállni, hát nem elkezd dilizni a vezető? Hogy ekkora csillár a trolibuszon nem szállítható.”

Az ünnepet Ibi Londonban töltötte, meglátogatta Bunnyt. Teáztunk a Fortnum and Mason áruházban, a Piccadillyn. Azelőtt imádta ezt a puccos teázót, a kalapos vidéki úriasszonyokat, a snájdig öregurakat, csipkebóbitás pincérnőket. Most panaszkodott, hogy a kiszolgálás lassú, a csokoládétorta túl édes. „A Russwurmban, a cserépkályhánál valakivel összebújni kettecskén, az az igazi.”

De ki akar Ibivel összebújni? Egérmosolyában gyönyörködni? Mélyen nézni a rövidlátó szemébe?

Három évig lakott Ibi Budapesten. Egy esős és hideg kora tavaszon repült át londoni látogatásra, a szokott kis kensingtoni szállodában vett ki szobát, ezúttal ott kávéztunk, árva uzsonnázók a dohos szalonban.

– Elárulok neked egy titkot, amit nem mondhatsz el senkinek. Esküdj meg, hogy hallgatsz, mint a sír!

– De Ibikém, tudod, hogy…

– Esküdj!

– Esküszöm, soha, senkinek.

– Egy régi udvarlóm miatt költöztem Budapestre. Nős volt, négy unokával. Öt hete, hirtelen szívrohamban meghalt. A felesége nem tudott a mi együttléteinkről. Csak úgy tudtunk találkozni, hogy sétáltattuk a spánieljét a Vérmezőn, hetente kétszer. Gazdasági szakemberként ment nyugdíjba, de otthonról még dolgozott. Gyönyörű férfi volt. Már kicsit gyér hajú, köpcös és lassú járású a rossz szíve miatt. A felesége boszorkány. S Bandit egyik napról a másikra elvesztettem.

Ibi sírt.

– Bandinak éltem. Nincs többé…

Úgy látszik, kiült a meghökkenés az arcomra, mert könnyeit szárítgatva megjegyezte:

– Ne gondolj semmi rosszra. Egyszerűen jó volt vele lenni. Beültünk a Délinél egy kerthelyiségbe. Beszippantottam a cigarettafüstjét. Nem hittem volna, hogy van még a világon olyan férfi, akivel kedvem van egy pohárból inni a sört.

A nyár végén Ibit tolókocsin hozta a pesti repülőgép. A kórházban hosszú vizsgálatsorozat következett. Műtét is volt. Kinyitották, összevarrták. Bunny számára egy ügyvédi irodánál helyezett el nagyobb összeget. A barna pohárszéket és a hokedlit a pesti rokonok örökölték.