Szakolczay Lajos

A forradalom haragos csöndjei

Csoóri Sándor: Forgácsok a földön

Ha nem is olyan különös, de mindenképp érdekes: Csoóri Sándor élete akkor keseredett meg, az író akkor került válságba, amikor az oroszokat távozásra kényszerítve – ebben nagyrészt a világhelyzet alakulása is közrejátszott – az ország elkezdett szabadon élni. Amíg mások a demokrácia szabadságától csaknem megrészegülve győzelmi himnuszokat fújtak, ő már tisztában volt a veszélyekkel is.

Mit féltett? A diktatúrában még a Gonosz ellen szövetkezők egységének a fölbomlását, a pártosodással keletkezett hatalmi ágak eluralkodását a közjó ellenében? A sikeresnek hitt romániai álforradalom látszólagossága mellett is némiképp valós eredményeit, netán hogy a húzd meg – ereszd meg játékba belefáradt nép lassan elveszti önbecsülését? Akkor még nem gondolta – nem gondolhatta –: ahány párt, annyi szabály, annyi vélekedés kinti és benti ügyekben egyaránt. De tudván tudta, ha bizonyos ügyekben – a közteherviselésben, az értékek szabad áramlásában, a magyar nyelv nemzetfönntartó működésében, a szomszédainkban élő magyarság autonómiájában stb. – nincsen megegyezés a „harcoló” felek között, akkor a hirtelen jött szabadság alig lendít a Mohács óta többnyire sárba ragadó szekéren.

Az, hogy Trianont mindenki, minden gondolkodó másképp éli meg, még nem volna annyira veszélyes (egy különös példa: Kosztolányi, a homo aestheticus Vérző Magyarország címmel antológiát szerkesztett az igazságtalanság révén elszenvedett írói fájdalmakból), de hogy az építkezés lendületében egy pillanatra se jusson eszünkbe a huszadik századi történelemnek eme minket csonkoló gyalázata, már bűnös feledékenység. Illyés Gyulának, akinek nemzetféltő tekintetét Csoóri mindmáig magán érzi, még – a politikai zsákban futás természetét illetően – más volt a stratégiája, mint hadakozásai során sok sebet kapott utódjának. Ő a „haza a magasban” jogát nem feledvén, ám a lentiek dolgára-küszködéseire ugyancsak ügyelve, toborzó gesztusában – reálpolitikusként – gyakran hivatkozott a „lenini nemzetiségi politikára”. De ezt a védőernyőt használva is – amely a romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai és kárpátaljai magyarságnak a „minden nép egyenlő jogokat élvez” fölvillantásával némi életerőt adott (vagy a méltó élet illúzióját?) –, a kommunista semmitmondás mögé bújva is ugyancsak meggyűlt a baja a hatalommal. Ez magyarázza zseniális kötetének, a Szellem és erőszaknak (1978) itthoni bezúzatását (szerencsére egy példány Nyugatra kerülve a könyv föltámadt).

Csoóri is kapott a fejére eleget, hogy csak a Duray Miklós-könyv (Kutyaszorító, 1983) előszaváért „begyűjtött” tiltásokat-büntetéseket említsem, de nem annyit, hogy eltántorodott volna hivatásától. (Szerinte az írói munka, a nemzet szolgálatában végzett, ilyen-olyan közügyekkel terhelt, egyenlő az igazmondással.) Persze alkata is más, mint Illyésé. Hozzá, az elégiára hajló természete ellenére is, jobban illik a fáklyalobogás: tüzet gyújtani ott, akár testünk veszélyeztetése árán, ahol szunnyadni látszik az igyekezet, valódi, férfinak való próba. Érti a „tréfát”, egy csipetnyit föl is használ az illyési humorból – „Magyar fajvédő vagyok? Nem, csak magyar fejvédő.” –, de lírája kétségekkel teli, megszenvedett. Akarva-akaratlan Illyés tolatómozdonyaiban ő meghátrálást lát (sejt), jóllehet nyugtázva a reálpolitikusi bölcsességnek főképp a kisebbségek ügyében elért eredményeit, számára „testreszabottabb” a robogás. Még panteisztikus létszeretetében is (szimbóluma: az esztergomi kert) van valami izgékony rohanósság. A sásként egymáshoz hajló füvek áhítatos csöndjét át-áttöri valami statikusságában is robbanó: a használni akarok sistergése.

Nem lehet olyan keserű, olyan megfáradt, hogy kitárt mellel – vitára alkalmas tételeit hangoztatva – ne rohanjon a falnak. Mert tiszta, és meg van győződve évtizedekig mellette álló barátainak jóhiszeműségéről, nyíltan, félreérthetetlenül fogalmaz. Hogy kérdéseire végre megszülessék a felelet. Csakhogy válasz helyett fejére bunkót kap. A bikacsök-szavak tömkelegét. Hiába a paradicsomi kert, az időnként megnyugvást hozó azílium, Ádámként hajtotta nyugovóra a fejét, és Mefisztóként – minden egyetemes rossz gazdájaként – ébredt. Ebben a sajátságos „ébrenlétben” átélve ezután a rendszerváltás összes kínját. További keseredése innen folytatódik: attól a pillanattól, amikor – ragyogó kötetcímével szólván – hattyúkkal ment ágyútűzbe; amikor a senki földje békéje felé tapogatódzó „lassulj le!” helyett az izgékony szó cselekvését vállalta.

Írói válság? Kételyekkel teletűzdelt korszak? Amelyben nemcsak az író, de a politikus is megégett? Szerintem inkább az újra- és újragondolt rendezés terepe s időszaka. A szorítón kívül kapott gyomorütés volt akkora, hogy csaknem a földre rogyott az áldozat – sajátságos helyzet: a pontozóbírók mind elfordították a fejüket –, de az ájulás nem hozta azt a mély álmot, ami a kiütött harcossal elfeledtette volna: holnap is lesz nap, nem csupán szavazni fognak az emberek, őrölve magukat a politika malmában, de akinek szeme van a szépre, az észreveszi az éggel érintkező diófák s a füves domb légzését is. Csoórit – későbbi meglátás – foglalkoztathatta a világ abszurditása („A világon ma mindenki politizál. Kivéve a csecsemőket és a halottakat.”), ideig-óráig (esetében, sajnos, elég sokáig) magával ragadhatta a közügyekért érzett felelősség rázós körhintája, ám a ringlispíl-mámor ellenére is tudta-érezte: nincs az a kívül-belül keserűséget szülő állapot, ami ne oldódnék föl (akárha részlegesen is) valamilyen siker megjelenésekor.

Márpedig a Tenger és diólevél ( Püski, 1994) két hatalmas kötete az volt, siker. És nemcsak az író ünnepe, hanem a magyar esszéé is. Ha a címadó, egy kissé leegyszerűsítve: önéletrajzi jellegű írás mellett – amely a szülőföldről hozott érzelmi leltárt, a népdalt és a népzenét s a köröttük való kutakodást egészen Gyimesig, Kalotaszegig nyújtóztatta – csupán mindmáiglan legsúlyosabb esszéit említem (Szántottam gyöpöt; Egykor elindula tizenkét kőmíves; A magyar apokalipszis; Utazás, félálomban; A félig bevallott élet; Eltemetetlen gondok a Duna-tájon stb.), azonnal előttünk az értéksor, amelyet a szépírói eszközökön és módszereken, a történelmet jelenné emelő, csaknem láttatóan érzéki mondatokon felül a gondolkodás erkölcse hitelesít. Ugyanakkor a kimondás bátorsága is. Amit Csoóri éppen négy évtizeddel ezelőtt Kosztolányi hóemberéről írt, önjellemzésnek ugyancsak beillik. Sőt, az idő ilyen távolából – mert egy életmű hitelesíti – azt sugallja, hogy volt mire építeni: esszéje, minden egyéb mellett, attól élő szervezet, hogy működik benne a lélek. „Kosztolányi tudta, hogy hóembert is csak olyan kéz csinálhat, amelynek múltja van a teremtésben. A munkátlan kezeknek még a puha hó sem engedelmeskedik. Az is ellenáll, mint a legmakacsabb kő vagy a legkonokabb márvány. Ahhoz, hogy lélek legyen a teremtményben, a lélek állandó működése kell. A folyamatos teremtés áhítata és önfeledtsége, a kedély buzgalma, mely nem a hóesés első pillanataiban szállja csak meg az embert.”

Hiányolhatjuk-e a „folyamatos teremtés áhítatát és önfeledtségét” Csoórinál, merüljön bármilyen mélyre – a szellemi életből való kivonulását hangoztatva – a kétségbeesés hínárjába? Aligha. Ezért nem egészen értem, hogy egy riporteri kérdésre miért beszél (számomra legalábbis) lekezelően a kilencvenes években született műveiről. Egy rosszabb pillanatában (hajh, csak akkor ne kérdezték volna!) azt gondolta, hogy az igazi versenyzéshez képest két verseskönyve, a már említett Hattyúkkal ágyútűzben s a Ha volna életem (1996) és a mostani kis esszékötetét megelőző Szálla alá poklokra (1997) csupán amolyan átmozgató jellegű edzésként értékelhető. Nem kevéssé azért, hogy – továbbra is az ő sporthasonlatánál maradva – az írói pályára való visszatérését ne akadályozzák a berozsdásodott izmok.

Az önértékelés kideríthetetlen indokú zavarából származhatik csupán ez a megállapítás. Hiszen a fönt említett könyvek, bár szerzőjük kettős életet élt (találékony önkifigurázással: szellemi kentaur volt), valódi írói munkák. Eme furcsa, Arany Jánoshoz viszonyítva zajosan halk, motorikusan elégikus őszikék nélkül költészete kevesebb volna. (Őszikék? Csak egy részük. Hiszen olyan vers is akad a könyvekben, amelyben „kinyitott borotvával / rohangálnak a szelek az erdők között / s a be-beszakadó hóban / négykézláb vonszolja magát a Nap is”.) Mint ahogyan nagy esszéfolyama, a Tenger és diólevél is csupán ezekkel a forgácsoknak titulált, bensőséges írói jegyzetekkel teljes. No meg a pályaképekkel, könyvkritikákkal, tárlatmegnyitókkal, szobor- és emléktábla-avató ünnepi beszédekkel, közöttük is a határainkon túl élő magyar nemzetiséget hitében, anyanyelvében erősítő „szónoklatokkal”. A töprengve kérdezés és leleményes megvilágítás – az írói publicisztikán messze felülemelkedő – darabjaival. Ezért volt eléggé nem becsülhető érték a kritikai visszhangot alig verő, pár év előtti Szálla alá poklokra Csíksomlyótól a Donig, huszadik századi megfeszíttetésünk színhelyéig terjeszkedő horizontja, és ezért – az író szemhatárának tágasságáért – érdemel megkülönböztetett figyelmet a friss kötet, a Forgácsok a földön is.

Legyen az magán- vagy közéleti zsörtölődés, kisebbségi-nemzetiségi gond miatti töprengés avagy egy-egy klasszikust (például Kölcseyt és Petőfit) az álomlátó erkölcsével egybefűző – a Himnusz és Petőfi születését ugyanabból a csillagból származtató – varázslat, a Csoóri-esszé szellemi izgalmakat kelt bennünk. Olvasása gyönyörűség. Plasztikus mondatainak ízük, zamatuk van, s a bennük fölvillanó költői kép sosem öncélú érzelmi-hangulati elem, hanem aktivitásra ösztönző, mondhatni: gondolati. Amely mindig világos ítélkezésével gyakran segít csorba ítéletünk helyreállításában.

A humort, még ha az keserű is, többször a történelem példatárából veszi – az ország nyolc évtized előtti szétszakításának következménye a mostani áldatlan helyzet –, hogy ezzel is ráirányítsa a figyelmet az anyanyelv gyakorlásának fontosságára: „Ahol nincs egyetem, nincs felsőoktatás, ott a magyar nyelvű középiskolák olyanok, mint az a vasútvonal, ami egyszer csak abbamarad a mező közepén.” És ha a hely szelleméről, pontosabban a Kis-Trianon-palotában megkötött – ránk erőltetett – „békéről” értekezünk, nem árt megmozgatni, ugyancsak a humor jegyében, incselkedő fantáziánkat. Miért? Mert az így nyert aforisztikus bölcselet a sokk utáni, több évtizedes traumánkat valamennyire elviselhetővé teszi: „Az elcsatolt területeket nem a győztesek kapták, hanem azok, akik közel álltak a győztesekhez”.

A sokáig aktívan politizáló, közéleti szerepet is vállaló, mára megfáradt (?) író ilyen vagy ehhez hasonló „elméncségekkel” – a keserűnél is keserűbb létmagyarázatokkal – múlatja az időt? A csaták nyugtán, két összeütközés között vagy a Felvidékről éppen a Kárpátaljára való kanyarodás hasznosítható szünetében? Netán esztergomi magányában, ahová – hiába a közéletből való kivonulása – nem csupán a szomszéd hegy szőlőit dézsmálgató seregélyek jókedvű honfoglalása hallatszik, hanem a csendet erőszakosabban fölverő délvidéki háború aknavetőinek, ágyúinak dörgése ugyancsak? Nyugalomban is feszült állapota – így „készülődik” az ihlet – mindent megmagyaráz a mű (ez esetben a vers) születéséről. „Itt ülök megint / a mozdulatlan kertben, / s nem várok többé soha / tollpihék helyett sasokra, / se késői föltámadásra. // Jön, ami jön magától, / jön, ami jöhet: / reggel a gyors Nap, / magasan repülő fejszékkel az erdők felé, / délben Délről egy fojtott sóhaj, / mely a világűr gyomrát is / megremegteti” (A diók megremegnek).

Aki nem érzi – mert nincsen füle rá, vagy nem is akarja – a várakozását be nem valló várakozó remegésének stációit, annak fogalma sincs a versről. Ahogyan, enyhén szürrealista beütéssel, a kánikulát előkészítő, robogó nap fényfejszéit, ezeket a szembe hasító villanásokat délben egy, szinte törvényszerűen Délről jövő hang követi – a költő először azért hallja visszafogottabban, mintegy „fojtott sóhaj”-nak a később apokaliptikus vízióként megjelenő háború „morgását”, hogy még elementárisabbá váljék az érzékelt rettenet –, úgy lesz előttünk egyre nyilvánvalóbb a kert és benne az ember mérhetetlen kiszolgáltatottsága, veszélyeztetettsége. És mégis, ez az a hely, ahol alkalom adódik a politika vagy a magánélet által megpördített ember önvizsgálatára („a magam által elrontott életért egyre emésztőbb lelkifurdalást érzek”); ahol a vénasszonyok nyara idelopja a hajdanán szomszéd-volt elődöt, Babitsot, a megidézett Illyés szeme tükrében; ahol a Bacon-aforizma továbbgondolása, kiegészítése („a tudás nemcsak hatalom, hanem erkölcs is”) épp a Babeł–Bolyai összevonásával elorzott, ám most önálló létet követelő kolozsvári magyar egyetem nélkülözhetetlenségére hívja fel a figyelmet. (A Forgácsok a földön egy-egy részlete már a Szálla alá poklokra című kötetben is olvasható volt, de csupán mostani könyvében alakult egész ciklussá.)

Hogy lássuk a Csoóri Sándor-i gondolkodás – akárcsak Némethnél a tanulásra, önművelésre szánt esszé – mozgatórugóit, korábbi könyvének egyik, Kodályról írott vallomásából (Az ének ereje) kell idéznem. Méghozzá abból is a befejező passzust: „Az a parasztfiúból lett kisdiák, aki templomban jegyezte meg Kodály nevét, sokáig azt hitte, hogy minden forradalom: vakmerő szakítás a múlttal. Élete során azonban mást is megtanult. Például azt, hogy az is forradalom, ha úgy újítjuk meg a múlttal való kapcsolatunkat, ahogy Kodály Zoltán megújította.”

Csoóri előtt – miként korábbi, szintén a nagy zeneszerzőt megidéző versének címe mondja – A lángész itt sétált mezítláb, és észrevehetően fölvilágosította: a győzelmi ricsajjal szemben a forradalom haragos csöndjei az igazán mérvadóak. Amelyek úgy kapaszkodnak – a jövőt mint formavívmányt egyúttal előrevetítve – a múltba, ahogyan a Psalmus Hungaricus modernsége Kecskeméti Vég Mihály zsoltársiralmaiba. Az alakulások mikéntjéről, jóllehet az általánosság mellett maradva, így írt Szőlőssy András könyv terjedelmű Kodály-tanulmányában:
„A szimbólumok egyetemes jellege mellett azonban meg kell különböztetnünk ezek egyéni színeződéseit is, melyeknek forrásául az alkotóművész karakterét jelölhetjük meg. A karakter ugyanis a lélek formai mozzanatával áll összefüggésben, azt az állandó pszichikai intenzitást jelenti, amellyel az egyén a külvilág hasonló benyomásaira vagy benyomáscsoportjaira reagál.” Majd ugyanitt: „a »választást« az öröklött lelki diszpozíción és a karaktert kialakító külső benyomásokon kívül a korszellem is determinálja…”

Mutatis mutandis, kell-e ennél árulkodóbb – igaz, a zenéből vett példával nyomatékosított – föltárulkozás? És a költő Csoóri alkotáspszichológiája – ez a bonyolult, a kert virágzásain például csaknem a kisebbség fejlődését is észrevevő (s a látnok által nyugtázott) rendszer – a versintenzitással megszólaló karaktert az esszé szolgálatába állítva tud-e olyan eredményt fölmutatni, amelyben a „lélek formai mozzanatai” a korszellemmel vegyítődnek? (Úgy is, hogy egymással dialogizálnak.) Könnyű volna a dolgunk, s ezáltal a felelet is, ha az alkotó költészetét: ezt a dús, a múlttal és hagyománnyal találkozó televényt vizsgálnánk. Ám nekünk, megoldandó feladatunk szerint, a Forgácsok a földön törmelékes énképét (minden újabb kicsiny darabbal a korábbi mozaik csak egyre teljesedik), a költő-esszéista aktív múltszemléletét, az egyetemes magyarság összetoborzásában végzett munkáját (némely ellenfelei szerint az egység illuzórikus vágykép) s nem utolsósorban az (irodalmi) értékvonulat kiegészítésére tett, fölöttébb megszívlelendő javaslatait kell, ha csak egy villanásnyira is, elemeznünk.

Kezdjük az utóbbival: amit a Holmi különböző kánonok szerint kialakított értéklistája (Csoóri is kapott a kérdőívből) ki tudja, milyen okból elfelejtett, azt a Forgácsok a földön VII. írója, méghozzá egy fényes névvel, emlékezetünkbe hozta. Szabó Lőrincről van szó, a huszadik századi modern magyar líra egyik megújítójáról. És itt, ehhez a „polgári hagyományhoz” kapcsolódva idézhető föl az esszéista új Kosztolányi-képe is (Az ötödik fal). Ennek a ragyogó esszének „újabb tollvonásai” azért is meglepőek, mert a nemzet mellé az anyanyelvet (az irodalom köztársaságát) mint élő hagyományt szintén fölemeli – sőt, ugyanarra a fokra – az értekező. „Amikor Ady azt mondja rólunk, magyarokról, hogy Nekünk Mohács kell, Kosztolányi, fülében forró ólommal azt bizonygatja, hogy nekünk nem Mohács kell, hanem irodalom kell!” S ugyanitt, összegezve: „a máig élő jelentős íróink között Kosztolányi az egyedüli – beleértve még Kazinczyt is –, akit az egész irodalom sorsa és jövője izgatott. Már-már filozófiai értelemben.”

Kosztolányi elárvult Szabadkája közrejátszott-e – minden bizonnyal közrejátszott – a fönt említett, különleges szempontú portré megrajzolásában? Ha tudjuk Csoóri Dunatáj-vonzalmát, melynek a Németh László-i „tejtestvérség” csak az egyik pillére, nem férhet kétség az igen válaszához. Ebből az esszékötetéből is kiderül, hogy az író egyetemes magyarságképét – az erők összevonása a nemzet megerősödését is jelenti – nem csupán a kishazában, de számbavételre érdemes értékekkel Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken és Kárpátalján is „fényesítik”. (Lásd a Forgácsok vonatkozó részeit, illetve a Petőfi-szobor Királyhelmecen, A temesvári alapkő, Millennium Kárpátalján stb. című írásokat.) Sőt, az örök városig is elér történelmünk tekintélye (Nemzeti ünnepünk Rómában).

Ha komolyan vesszük a sokak által leszólt nemzetépítést mint írói feladatot – márpedig Csoóri, nem utolsósorban a Balassi–Nagy László-tengelyhez igazodva, komolyan veszi –, akkor értékmentő gesztussal aktivizálni kell a múltat. Hogy helyükre kerüljenek az alapkövek: Kós Károly éppúgy, mint a mára csaknem elfeledett Illyés (Bűnbak és lángész). Hogy ne kelljen hadakoznunk szomszédjaink „nyelvművelő” – helyesebben: nyelvtipró – mozgalmai ellen, és bátran mondhassuk: legalább olyan erős s ezáltal kikezdhetetlen a lélekbeli egységünk, mint az egyesülést ünnepelő románoké (December elseje).

Csoóri, láthatjuk, ilyen „illúziók” rabja; s mert öregedvén is konok és következetes, nem könnyű őt letéríteni – minek is kellene – már jó korán kijelölt útjáról. Fölöttébb érdekes az a leleplező, korai önmagát (versízlését, politikai naivságát) pellengérre állító, szociográfiai tényekben igencsak gazdag rendhagyó önéletrajz (úgy is mint sajátságos útikép), amelyben Zámoly, a két költőt – Csoórin kívül Csanádi Imrét – adó szülőföld valósággal megistenül. S az ötvenes évek padláslesöprései mellett megismerhetjük a falu nyomorúsága ellen lázadó vendég költők kis csapatát is (Benjámin László, Zelk Zoltán).

Mikor az emlékező azt írta hajdani bolyongása fölé címül: Költők Zámolyon, egyúttal azt is írhatta volna, hogy „Mózesként száraz lábbal a tengeren”, vagy még inkább: „Kommunisták az égben”. Mert tagadhatatlan, a később az eszmében csalódott, hitét vesztett két költő akkor, megsejtvén az ÁVH-ból kicsapó borzalmakat, szinte angyalként viselkedett. Ez a csoportos fotóból kiváló énkép azért is fontos számunkra, mert adalékul szolgálhat a Tudósítás a toronyból típusú – lírai és drámai színt egyként mutató – irodalmi szociográfiák családi tablójához.

„A nemzet közös ihlet” – idézi Csoóri Sándor oly sokszor könyvében a megvilágító klasszikust. S nemegyszer hangsúlyosan úgy is, hogy az egyik értékzónából a másikba átlépve – Kosztolányi példája-életműve nyomán – az anyanyelvet, ezt az égig tágítható, határtalan hazát egy röpke villanással ugyancsak körünkbe vonja. A forgács akkor igazi, ha – részegység ide vagy oda – az egészet tükrözi. „Egy nemzet kultúrája és erkölcse: alkotás. Mű. Remekmű, akár a nyelv. Így kell ápolnunk, használnunk, csiszolgatnunk, s vigyáznunk rá.”

Ha illúzió ez a figyelmet és fegyelmet kívánó próba, ám legyen. Csak táplálhassa ezután is a ki nem mondott vagy csupán félig kimondott igazságok helyretevőjét, közös dolgaink apostolát. (Széphalom Kiadó, 2001)