Ágh István

Szemben a vén akáccal

E véres század utolsó húsvétünnepén hálás részese lehetek megint az egyetemes feltámadásnak. Velem éled a pázsit, bokros tulipánlevelek terülnek a vén akác alatt. Bár késlekedik az én öreg fám, fényektől cirmosodnak a gallyai, s áttűnik fekete hálóján a fűz világoszöldje. Koronája még télies, ám a gerle vidámabban repül rá, hallani, milyen boldog, ahogy megül pihenni a fészekrakásból és a nászból. Mégsem itt, íróasztalom magaslesén, hanem a kertes házak utcáján lepett meg az évszak, egyetlen ibolyával köszönt, s mintha ez a kék szelep engedte volna ki azt az enyhe fuvallatot, melytől kabátom észrevétlenül kigombolódott, s kitárult az ablak a liget mögött fénylő Duna felé, amint a békességből bombázott partok közé, ronccsá ítélt hidak felé folyik, a háborúba ájult Szerbiába. De én mégis most, mindennek ellenére, a feltámadás örömébe kapaszkodom. Ne kísértsen gyerekkoromból se a hadak jövetele előtti virágvasárnap kétségbeesése, a csizmákkal tarolt oltár, a tébolyodott passió a legsötétebb pénteken. Most nem vehetem tudomásul, hogy a keresztből mankót csinál a gonoszság, a húsvéthétfő kétségeinek sem engedek, hiszen a saját kitapintható sebeim bizonyítják, hogy élek, hogy lelkem húsomhoz tartozó. Nem maradhatok az erőszakos csataképek televíziós össztüzében. A békesség napfényébe indulok, hiszen a hosszú télben mindig erre a húsvéti boldogságra vágyakoztam, valami önfeledt szabadságra valami mesebeli erdőn. Fölmelegít az árnyatlan tisztás, és kedvesen hűt le körülöttem az erdő. Egyszerre élhetem át a csöndes, szép fakadást, a mindenféle virág meglepő terítékét. Megjelenik az elfelejtett madár, a zöldike csodás jelenés, acélkék fényt húz magával a fakusz, csak a nyitnikék láthatatlan. Sárgászölden virágzik a som, bokra alatt csokorra való ibolya, a legüdítőbb földpárlat illatával. A korhadt tuskó körül lila fürtű odvas keltike, s az a bordó árnyalatú, húsos levelű, molyhos szárú, sárga bimbós növény, melyet nem ismerek. Majd odakerülnek vegyes csokorban a vizespohárba. A többi virág pedig hadd terítse be a hónyomott avart, hogy ne emlékeztessen szürkén a levedlett, gyúlékony szomorúságra, amíg tán céltalanul, mégis sétálok valamiért, mintha csak lépteim miatt, mégis az Isten felé.

Korunk szégyellni való, lecsúszott hőse ücsörög az erdei sétány padján. Élethelyzetét fosztóképzővel szoktuk kifejezni, ő a -talan-telen, a -nélküli. Mondhatnánk csavargónak, de azért mégse tolvaj, a guberáló a szemét képzetét kelti, a csöves meg valami betolakodóra utal. És mellőzi mindegyik nyomorúsága okát, ami mindenképpen részvétet és sajnálatot föltételez. Ül egymagában, dunsztosüvegből eszik, főtt, hideg káposztaszálakat csavar a késpengére, azt ügyeskedi szájába komótosan. Porszürke zokni, télire való gyapjúcsomó türemkedik a szandáljából, fekete pantallója fényes a huzamos viseléstől, gombtalan mellény fedi föl felsőtestét, inge, pulóvere a mellette álló koszlott műanyag zsákban lehet, attól poccosodik, amiben már nincs helye a padra fektetett nagykabátnak. Ücsörög éppen költözőben valahonnan valahová, talán egy szurdok védelmébe. Nem fagyott meg a télen, de biztosan kórházba került, azért késett le a többiektől, akik már beljebb zászlóként rakták a fákra szellőzni rongyaikat. A madarakkal jöttek vissza a városi hulladék közeléből, a kibírhatóbb hidegből. Közönyösen viseli feltűnő jelenlétét, levegőnek vél mindenkit, engem is. Jó lenne megszólítani, köszönni, de nem merem kitenni magam a sértett bizalmatlanságnak. Restelkedem miatta, s valamiképpen félek tőle. Megnyugtató, hogy nem kettesben vagyunk az erdőn. Sajnálom, mégsem szeretem, mert eszembe jut, talán az a szerencse mentett meg a hasonló sorstól, ami őt elkerülte. Csak egy óvatlan félrelépés, kelleténél erősebb indulat, méltánytalanság, elhagyás, elhagyatottság… Ingerel apátiája, amelyben fölgyülemlett az egész ország rossz közérzetének üledéke. Nem érdekli már méltósága, az a legalább annyi önbecsülés, hogy egyetlen és megismételhetetlen ő is. Hogy legalább remetebüszkeséggel vonulna ki a civilizációból, nincs leleménye Kakuk Marcinak lenni, játékos csirkefogónak. Hozzá képest a klosárok hercegek. Az én emberem a csodálatos természet közepén is pária marad.

Gyermekkorom májusába jutottam a napokban. A kizöldült világ terebélyei titkos zugokba hajoltak. Úgy törekedtem feléjük, mintha még ma is megtörténhetne, amiről valaha ábrándoztam. Talányos időtlenség kerített hatalmába, ahogy valamikor garabonciás jöhetett volna szemközt az ösvényen, arcán a barlangi sárkányviadal vérző sebével. Gyermekként hittem annak, amit dédanyáim valóságosnak véltek, amit a mesék öregasszonya mondott a világ végi ház ajtajában. Ebben a visszatért pillanatban kezdődött a képzelet majálisa. A ritka vadak, madarak látványától olyan voltam, mint a juhász, akit a tűzből mentett kígyó megajándékozott az állatok nyelvének tudásával, mely által megnyílnak a képzelet lehetőségei, és bármi megtörténhet. Tudom, ezt a különös érzést a költészetnek köszönhetem. Hiszen már csak a művésznek és a gyermeknek maradt meg igazán a képzelet mesei csodája. Ugyanaz a titokzatos vadon fogadott, melyet felnőtt lányom is érezhetne a kiskorában a szobafalunkra festett dzsungeléből. Addig magasodtak az égig érő fák, ameddig fölnyújtózhatott. De a ráció pedantériája, rend- és haszonelve lemeszeltette az egészet. Mégis pontosan láthatja emlékezetében, lepattintva a mész- és vakolatrétegeket, ha ápolta az ámulatot, mely átsegíti az érintetlen képzeletet a nagykorú ember művészi lényegébe. Hiszen mindenki művésznek is születik, a gyermek a mindenségnek érzi magát, teljes személy, de társadalmon kívüli lény ugyanakkor, mert nincs veszélyérzete. Szabadsága zseniális gátlástalanság. Fél kézzel szétosztja álmait, külön nyelvet teremt magának. Mindennek belső formája, aránya, színe van. Virágai különös vad alanyokból nyílnak. Ő is virág még, befesti magát, festmény a teste, festmény a fal, az asztal, a kötény, valóságosnak hiszi a papírra vetett csillagokat. Aztán kisüllyed ebből a kozmikus világképből, ahogy a mítoszból a mese, a mesemondóból költő és művész válik, a féktelen bőségből tapintatos varázslat. Úgy kell gondolnunk a művészetre, mint képzelet- és csodálkozásvédelmi feladatra. És dolgoznunk kell ezért a folyamatosságért, hogy érzékenységünk megmaradjon.

Lassan húsz éve, hogy Török László fotóművész megajándékozott múltam akkori jelenével, szülőházamról készített fényképeivel. Az az album mostanára változott történelemmé a romeltakarítás után, a feledtető átváltozásban. Láthatom, mennyi veszett az életemből, mely nemcsak énnekem megrendítő emlék, hiszen a megörökített tárgyak az egész parasztvilág pusztulását is bemutatják olyan állapotban, mikor már az Isten is elköltözött onnan. Szinte azonosul a nagypénteki oltárfosztás ürességével a deszkák, gerendák, lécek keresztfára emlékeztető aszkétizmusa, a terek a siratófal omladékára gondoltatnak. Csak el kell fordítani az album fedelét, azt az apai katonaláda-részletet, melynek rücskös felületén Iszkáz olvasható; a kulcslyuk köré vasalt ciráda régi figyelmet, gondosságot mutat, mint valami túlélést biztosító mágikus ábra. A katonaláda hazajutott a gazdájával másféle háborúba, amely itthon érte a férfit, a családot, a falut, az egész vidéki Magyarországot. És ebben a csata utáni állapotban elvesztették értelmüket a tárgyak is. Mintha távoli bolygóról sugározná képeit a művész, másvilági fényben, finom penész-, agyag- és szúőrlött fapor ül meg mindent sárgásan, zöldesen, ibolyakék árnyalatokkal. Tudtuk, hogy eljön a romlás, átéltük, de az agónia akkor teljesedett be, a végleges elköltözésekkel, mikor az utolsó lakó maga után hagyta valószínűtlen átrendezését. Kukoricát tárolt a szobában, hát odakényszerült, ott vicsorog a vastüskés pofájú zúzó is. Az ősi ágy használaton kívülre zsugorodott a sarokban, kenyérszárítón lóg a kasza. Borítókas a csirkeólból a kamra közepén, bazaltkőre fektetett nyárfadeszkán. Nem ostor, hanem kimerevedett repedés csüng a fogasról a hajókoffer fölé, az meg egy nagyobb vasalt ládában, a háború idején kerültek ide a fővárosból értékmentőnek, most a rosszvassal telerakott fiókkal bognár dédapám gyalupadjának szomszédságában. Csak én tudom, hova szárnyaltak el a kezek. Ám a tonettszék sötét alakja a legmeglepőbb ebben az elrendezésben. Az ajtó mögött várt rajta valaki? Sötét ráma ível az űrbeli fénybe. Áll a világosság a folyosó ékszersugarú kövén, véglegesíti a megrepedt hatszögeket. Semmi sem úgy, ahogy régen, semmi sem úgy, ahogy most, húsz évvel később.

A napfényes ősz olyan idillikussá, annyira csábítóvá és valóságfölöttivé érleli a vidéket, el is feledkezhetne az ember a benne élők valóságáról, mintha ők is a díszlethez tartoznának. Az ég édeni szilvakék, a zöldből barnás aranyba, pirosba váltó tarkaságból élesen tiszta hangok hallatszanak, zizereg a búcsúzkodó levél, csörtető vadak zajára felel a madarak szárnysírása. Minden visszhangzik, minden szín más harmóniába hervad. Mintha egy impresszionista körképben állnék, s jogosan érzem magam hajlamosnak a gyönyörködésre. Csupán a rám sziszergő ludak, a mögém lopakodó kutyák zavarják meg a derűs biztonságérzetet. S már nem olyan emelkedett az érzés, ha annyi magában ácsorgó vagy ráérősen összeverődött helybelinek köszöngetek lépten-nyomon a legnagyobb dologidőben. Ha velük élnék, én is csupán a szépség tartozéka lennék valaki másnak. Nem elámító kirándulást, hanem munkát, folytonos gondot jelentene nekem is, ami körülvesz. Nem a vadászterület ábrándja, inkább szégyen a csalittá regényesedett parlag, amit kinézett már magának a külföldi, legalább száz hektárra való vadjával s a leromlott portával együtt. Nemcsak itt, máshol is egyre feltűnőbben visszahúzódik a művelésre fogott határ, s nagyon nehéz létküzdelmet folytat az ember a vadregényessé szépült és romló tájban. Már készülődik a nagy lelepleződés, kilátszanak a kórók és a tüskék, a karók és a kerítések. A módos házak sem lesznek annyira megnyerők. Azonosul önmagával minden. Még akkor is, ha letagadhatatlan a civilizáció, az élet minősége nem olyan, amilyennek lenni kellene. Itt még a jó is abból következett, ami rossz volt, a szövetkezeti cselédsors meg a háztáji ígéretföldje által gyarapodtak, de a gyarapodás sosem lehetett akkora, hogy kiszolgáltatottságukból megszabaduljanak. Így hát most, amikor folytatni lehetne az évtizedekre megszakított múltat, tehetetlenül állnak az újrakezdés hitele és készségei nélkül, s belefásulnak olyan tengődésbe, amit az árokba szédült fiatalember látványa is kifejez: nyújtogatja felém a kezét, talán azt akarja, hogy fölsegítsem, bár dühösen megütne inkább.

Gyakran sétálok a lakásom közelébe eső Ménesi úton, az Eötvös-kollégium előtt. Emlékezésem húz arrafelé, mint negyven éven túl is erős mágnes, és hajdani szobám ablakára vezeti tekintetemet. Nemrég az egyik szeptemberi alkonyórán lepett meg először a legújabb nemzedék honfoglalása. Messziről gazdátlan bőröndöt vettem észre a járdán, lent, a kapuval szemben feketéllett, mintha a megérkezés emlékműve lenne. Mert hogyan maradhat ott egy csomag csak úgy, kitéve a járókelőknek? Mostanában efféle ifjonti bizalom valószínűtlen, ennél sokkal nagyobb a vidéki bizalmatlanság. Amíg közelebb érve nem derül ki a rejtély, gondolhatom ezt a bőröndöt szimbólumnak, amint a múltból a jövőbe mutat élére állítva, jól megtömötten, súlyától biztos pozícióban. Ugyanazt zárja magába, mint a gimnazista időmön végighurcolt barna vulkánfíber, csak az nem volt ilyen elegáns, ragyogóan fekete, melyhez foghatót a repterek várótermében látni, ahogy a világutazás örömét árasztja magából. Itt, ez is a hosszú időre távozó legszükségesebb dolgait tartalmazza. Most is ugyanazok lehetnek a legszükségesebbek, a divat és a minőség szerint mégis mások, és ennek a könnyelműen óvatlan diáknak biztosan nem kell szégyenkeznie, hogy még a holmijáról is látszik, honnan eresztették. Útravalója, melyet az anyja erőltetett rá, lehet éppúgy rántott hús, száraz sütemény, tartós gyümölcs. De az ő süteménye, sültje selyempapírral, ezüstfóliával bélelt, színes dobozba rakva, és nincs beletömködve az alma az érettségizőruha zsebébe, ha van kedve cipelni egyáltalán, ha nem a zsebpénzéből csillapítja étvágyát a körtéri McDonald’sban. Képzelődésemet eluralja a kettőnk közti különbség. Talán nem is vonattal érkezett, nem esetlenkedett a villamoson batyujával, megkímélte magát a Himfy utca kaptatójától, s nem tudja, milyen szégyen a portán esetlenkedni. Közeledik egy kislány, apja cipeli kezében hátizsákját. Járásukban semmi tétovaság, mint az enyémben, a célba érő nyertesek büszke tudatával lépik át a küszöböt. Én meg, hogy a fekete bőrönd közelében se lássanak, mint valami lehetséges tolvajt, átmegyek a túloldalra. Érkeznek mások is, az előbbiek már a kapuban társalognak. Kétségesen gondolok arra: ennyi idősen itt lehetnék-e köztük? Csak bámulom, mint egy kiöregedett játékos, hátha föllelem igyekezetükben régi mozdulataimat.

Lehettem volna kíváncsi látogató, aki a magyar Őrségen át kirándul Burgenlandba, hogy azt a tájat is megismerje végre. Emitt a megőrzött magyar paraszti múlt a szerek különös településformájában, amott a keletről jövőnek annyira szokatlan épségben pompázó várak. Turistaként elégedett lehetnék egy őszi hétvége emlékében. Velemér templomát rejtőző ékszernek látva, a 15. századi itáliai művész freskóiból megérthettem, hogy e mostani világ végére is eljutott a korabeli Európa, és hogy ez a vidék nem is volt annyira félreeső, mint most, múltbeli jelenével. Tehenes szekér húzódik az út szélére, kukoricaszárral megrakottan. Csak az autóbusz-megálló jelez valami kivezető utat az elhagyatottságból, ahol az idevalósiak őseik szellemével élnek együtt. Dédjeik a Pityer szerről éppúgy járhattak vásárolni Grácba, Németújvárra, Felsőőrre, mint Zalalövőre, Egerszegre vagy Szentgotthárdra. Aztán közéjük húzták az országhatárt, és elkezdődött nyolcvan, még inkább negyven éve ez a másfajta kor, amely fölismerhetetlenné változtatta a másik oldalt. Gyanútlan keltem át a határon, de hirtelen azt éreztem, mi lehetett volna a magyar részen a múltbeli jelen, s mennyire idegen egymástól az a két világ, ami valaha ugyanaz volt. Föláldozva a rendnek, kényelemnek a falvak, városok egyénisége: unalmas egyformaság a változatos, gyönyörű tájban. Csak egy magyar gondolhatja végig, mit jelent, ha itt már mindenki németül beszél, s a vármúzeumokban más nyelven hallja, angolul is olvashatja kisajátított históriáját. Csak a birtokosok neve illeszkedik nagy nehezen a mondatokba. Batthyány, Nádasdy, Almásy, Esterházy Güssingben, Schlainingban, Lockenhausban, Bernsteinben, Forckensteinben. Míg én Németújvár, Szalónak, Léka, Borostyánkő, Fraknó várát járom. Ahol száz esztendeje pityernek mondták a búbos pacsirtát, hél, kancazsúp, kankéve fedte a házat, a favágítót fágutunak, a vetélőt vetülünek ejtették, és a mostani határ túlfelén is magyarul gondolkodott, beszélt, írt a főrend és a köznép. Bizony, kedves turisták! Magyarországért durrantak ezek az ágyúk, puskák, csörrentek ezek a vértek, az én hazámért vívnak a vitézek a csataképeken, magyar nádorok, bánok, grófok kincseiben gyönyörködnek önök. S itt, a fraknói várban, ahol gesztenyeszüreti mulatságukat tartják, a vigasság Esterházy Pál versére kezdődhetett hajdan: „Magyar nótát vonhatsz, te dudás is, fújhatsz / Immáron, / Az közrend is hadd táncoljon…” Hát ilyen könnyeden eltörölhető!? De csak magamnak mondom, kedves turisták! Kinek szólhattam volna?

Mostanában különös utazásban lehetett részem. Nem a megszokott irányból érkeztem szülőhelyemre, vonatról buszra szállva. A Somlót keletről megkerülve jutottam haza, szinte a kertek alól. Teljesen másfelől, másképpen láthattam mindent. Biztosan azért tűnt olyannak, hogy az autóval végigsuhanok gyermek- és ifjúkoromon egyetlen óra alatt. Alattam egykori lábnyomaim, kerékcsapáim. Eltávolodásom, idegenségem érintkezhetett pillanatonként a megidézhető világgal. Valószínűtlen volt a táj, mint a tengerfenék a búvárhajóból, mint mikor sejtelmes félhomályba jutunk a boldog napsütés után, fekete-fehér félálom, csupa szüret utáni üresség, s csak a temetők véglegesen bizonyosak. Senkit se látni sehol a vasárnapi ebédidőben, míg az asztalok csonka családoktól özvegyiek. Mérhetetlen hiányérzetemet akaratos emlékeim próbálták kitölteni. A romjaiban meglepően kiteljesedett Somlóvár, a nagyszőlősi román kori templom, a kisszőlősi Szent István-kápolna, a búcsús kocsma, a mezei Krisztus a vidi elágazásnál, határunkban a parázsló galagonyás csábított legendáim fölidézésére. Jó lett volna mindent kibeszélni. De az én emlékeimre nem akad már vevő. Tán csak a közösben rejtőzködő néhány hold örökségem ér valamit. Csak azt a húszezer forintnyi bérletet érzékelem belőle így tél elején. Metaforát találok a kopárságban az értékek téli álmára, jelentéktelenségére. Tamási Áron mondja: „Az apám és az ősök sírjánál vajon feltehetem-e a kérdést: – a miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül is a miénk.” Mégis föltette, hiszen megválaszolta, mert furdalta a kétség. Már és még csak a temető az enyém itt, ez a föld alá fordított világ a sírkövekre írt nevek történeteivel. Szüleim sírján betonlap, mint végleges megoldás, ha majd nem gondozhatja senki. Most még kérdés nélkül is a miénk. De meddig, hiszen a házakat már a jövevények kezdik megvásárolni. Meglepődünk, hát mégis kell valakinek ez az isten háta mögötti világ, valamelyest örülünk is, hogy fölfedezték. De aztán majd eltörlik a nyomunkat is, beföstik a fehér falakat trópusi alakokkal. Az egyik még építkezik, de már fölállította kőoroszlánjait a porta előtt. Közben lopják a sírok virágainak kőserlegeit.

Fenyőt viszek, viszem az öröm piacon vásárolt előlegét a hídon. A Duna fölött, sirályok ezüstjébe keveredve, mintha zöld szárnyakon repülnék én is. Lélekben nem az ajtón, hanem az égből jutok az erkélyre, ott hagyom a kényes gyantaillatot, s maradok havasok csöndjét idéző várakozásban. S egyszerre megjelenik gyermekkorom ősvilágának első képe, a kék inges angyal örökzölddel vonul át a szobán, nővérem cipőjében. Onnan, a tetten ért csodától való a csillapíthatatlan ámulat, mikor még együtt éltünk a házunk előtti nagy fenyővel, karácsony állt ott őrségben családunk békességéért, s mindenkiért, ha épp a faluvégen. Kívül az a hószárnyú, cinkés remény, belül meg kicsi társa angyalhajjal, ezüst dióval, lakkos almával, piros sztaniolba vont szívvel, aranyos pásztorcsillaggal. Én akkor a karácsonyi díszeket olyan drágának véltem, hogy még egy repülőgépet is megvehettem volna érte. Ki is cseréltem volna aranyaimért azt a kétfedelű gépmadarat, amelyik kényszerleszállás miatt hasalt az őszi réten, csak hát a szentesti alkalomra félretett dobozát nem találtam. Harctereket járt akkor a Kisjézus, otthontalan katonák énekeltek hozzá: Fel nagy örömre. Akkor még nem képzeltem, mennyi nyomorúságon át kellett fényességbe állítani az örökzöld fát azóta is, hogy megismétlődjön az áhítatos szeretet legalább egy estére, éjszakára. Ünnepünket mindig dacosan megtartottuk, nem hagytuk soha semmitől megzavarni. Ha ránk szakadt a szegénység, napraforgószárba tűztük a ház előtti fenyőnk ágait, szaloncukor helyett kenyérhéj került a sztaniolba, megmosakodtunk, ünneplőbe öltöztünk, így ajándékoztuk meg egymást tisztasággal és megilletődött csönddel. Gyerekhangon fölénekeltük a házak magányát, csordapásztorok voltunk, bolondos regölők, a népszokások utolsó megtartói. Aztán világgá mentünk, megritkult faluba érkeztünk idegen városokból, hogy akkor estére ne legyünk olyan árvák. S ahogy múltak az évek, gyermekeink szemében csodáltuk a csillagszóró fényét, már az ő ajándékuk lett a mi ajándékunk, várjuk hazajövetelüket életünk vége felé, valahol a mindennapi munka kötelező útjának végén, mikor már kutatni kell magunkban, megőriztünk-e valamit a gyermeki érzékenységből, észrevesszük-e még azt a kék inges angyalt, a rongyos istállócskát.

Kívül gyermekkorom gyönyörű tele, szikrázó, napsütött hóvilág. Ilyenkor megtisztul minden, szépséges díszbe tárul az őszi sártól nyomorult vidék. Csengős szánokat képzelek az utakra, az udvarokra nagy lángú disznópörzsölést. A személyvonat mellett szőlőkarók futnak a megdicsőült hajlaton, s a Balaton torlott jégtáblái a befagyott tükrön olyan vonulatot formáznak, melyet a sodrás iránya, ritmusa alakított ki. A külső csoda feltűnően ellentétes azzal a belső térrel, ahol ülök, mint valami roncstelepen. Balkáni utamra emlékeztet, de akkor még a határon a szétszórt, cirill betűs újságokat, az üres üvegeket, a horpadt műanyag poharakat kitakarították, most, vagyis már jó pár éve az a nemzetközi szemét folytatja útját a magyar oldalon is. Lassan terjed, akár a balkáni gerle, ahogy talán már Izlandon is meghonosodott. Nemcsak a galaci expressz húz végig a Dunántúlon rögzíthetetlen ajtókkal, ablakokkal, a mi kék szerelvényeink is hozzá hasonulnak, koszladt graffiti-hernyók lepték el a vagonok külsejét, bemásznak a fölhasított műbőr ülésekre a firkák, primitív és trágár mondatokká válnak a mosdókban. Előbb egy szoknyáját húzó öregasszonyra nyitottam, locspocs lábnyomaim követnek vissza helyemig. Nincs papír, nem folyik a víz, rozsdás a csap, kilopták a hamutartókat. A kocsi mennyezetén vak szemek a villanykörték foglalatai. Mintha azt sugallnák, ne olvass, beszélgess inkább. De már az is túlzott bizalmaskodás, ha valamelyik falusi elkezdi, vagy épp egy törpe uszkár, amint a kosárból kisandítva fölhívja magára a figyelmet, és a kutyatörténetekből embertörténeteket gerjeszt. Inkább szótlan, magukba gubódzva, mint a hajléktalanok. Aki innen még átszáll, az ország legalján találja magát. Szorongás fogja el, nem idevaló, mit keres itt, talán a pokolba csöppent. Itt aztán mindenki ismeri egymást, és hasonlítanak az eszeveszett italozásban, a vesék fékezhetetlen működésében. Nem késztet semmi az illő viselkedésre. Akárhogy van, kibírjuk, mert utazni muszáj; kiszolgáltatva, túszul ejtve a lehetetlen körülményeknek, sanda érdekeknek.

Meglepődöm, hogy a frissen vásárolt készülék használati tájékoztatójából nem értek semmit. Nemcsak műszaki tudatlanságomon múlik, inkább a mondatrészek zavarán, a szórend összevisszaságán. A fordítás, mint erőszakolt magyarítás, angol szavakkal keveredik, melyek már a szókincsünkhöz tartozónak vélhetők. Esetem gondolatébresztő csupán, egyetlen példa, amely sokszorozódik, ott ágál az utcán, itt harsog a képernyőn, elárasztja az újságokat, élősködik a szépirodalomban is. Ebben az ellehetetlenült nyelvben és gondolkodásban idegennek és elavultnak érzi magát az ember, s zavarban van, mint a vidéki, akinek angolul kellene tudni, hogy az utcán az üzletek között eligazodjon. Tart a nevetségességtől, azért lesz nevetséges, mint az egyszeri cselédlány, aki Pesten, a megalázást elkerülendő, a dohánygalacsint, a bagót bagolynak mondta, s amihez idomulni próbált, azért röhögték falujában. Most meg már azok is az amerikai filmek szinkronhangján affektálnak, akik még anyjuktól az első szavakat ősi kiejtésben tanulták. Hiszen volt valaha egy ízes, érzékletesen képi, buja népnyelv, de akik a népet szellemi szegénységben tartották, az új fogalmakra is ők szabtak olyan szavakat, melyeknek csupán értelmük volt, de belső világuk, kisugárzásuk, tápláló gyökérzetük alig. Kezdődött a nyelvújítással, mikor az elnyúló, édeskés hangzat lett a mérték a pergőbb, megjelenítőbb, erőteljesebb változatokhoz képest. Vidékiséggel nem szabad a költői nyelvben élni! – figyelmeztette Kazinczy Berzsenyit. Bár a korszerűségre alkalmasabb újításoknak sokat köszönhetünk, az elszegényítés ellenére mégiscsak azért, mert az irodalom nyelvteremtő csodája eleven maradt. De most e szándék is tűnőfélben. Az írók nagyon világirodalmiak akarnak lenni. Mintha csak a kopár jelentésre törekednének a fordíthatóság érdekében. Vigyázzunk! A múló divat után itthoni sorvadás, elhalás következhet. Ahogy nyelvében él a nemzet, irodalmában él a nyelv, az Ómagyar Mária-siralomban, Balassiban, Pázmányban, Zrínyiben, Bethlen Miklósban, Csokonaiban, Berzsenyiben, századok múlva is eleven-érthetően.

Olyan messzire kerültem Gyümölcsoltó Boldogasszony kertjétől, mint a régi kalendárium márciusi oldalától, ahol ómódi öltözetben ássa a földet az ember, fölötte felhőpárnán heverészget a kos. „Midőn a nap kosban van, az emberek örvendenek, az állatokban megbővül a vér és nedvesség, a madarak énekelnek, bízván a szántó embernek szándékában és a jövendő időnek földi munkájában, az esztendő bő termésében.” Így képez a régi hang olyan értelmezést, mikor még minden egyetemesen összefüggő volt, a vetés meg az aratás együtt a létezés pillanatában olyan emelkedetten, mint a madárdal. A lenti valóság égbeli hangon szólalt meg, s közvetítette az áldás misztériumát, ahogy a csillagjegyű kos világegyetemi jelenlétén áttűnik a Gyümölcsoltó Boldogasszony ragyogása, mert a március huszonötödik napja Jézus fogantatásának ünnepe, ugyanakkor a természet megújulásának is. Egyszerre érzi a gazda a szentet és a világit, azonosítja az isteni fogantatást a gyümölcsoltással. S nem átallja teremtményeit pogány hiedelmekkel védelmezni. „Amely fát ezen a napon oltanak, azt nem szabad letörni vagy levágni, mert vér folyik belőle. Aki ilyen fát levág, megvakul vagy halála után elkárhozik.” A mi kertünk is ebben a szellemben keletkezett. Elődeim maguk oltották, szemeztek vad alanyokba, s megnyugtató örökkévalóságot érezhettek. Jövős kedvvel lakott akkor a család, hisz unokáikat odahitték a növekvő fák jövendőjébe. A kút mögötti körtefa ekként szervezte hosszú életét, kilencven éve ömleszti gyümölcsét, s közben megpihen egy-egy nyárra. Bölcs, mint egy pátriárka. Nagy terebélyével, múltjával. Tudta gyümölcsoltó nagyapám, a vad alanyok szívósak. Tudta apám is, azért becsülte annyira kék ringlóját, mert hiába tört le bőségétől az ága, s nem száradt el akkor sem, ha kérgét hasogatta a villám. Én is segítettem valaha, kézre adtam a kisfűrészt, kisfejszét, szemzőbicskát, ellestem a munka fortélyait, de nem gyakoroltam, ahogy a kökény s a vadkörte szárát a közepénél levágta, meghasította, beékelte, s úgy illesztette egymáshoz a vad és a nemes kérget, hogy a nedvek egymásba keringhessenek. Mintha sebet kötözött volna, és megeredtek a gallyak a vászonpólya alatt. Bizony, már annak is fél évszázada, mikor a pírhólyagos cseresznyét szemeztük, csak én hiányzom alóla, meg az a zöld padon üldögélő kalapos öregember, mindenki.

Mostanában sokat hallunk az olvasásról, ezt az évet a nyomtatott szónak szenteli a világ. Van ebben valami megátalkodottság, mint ahogy az olvasó nő szobra lassan félszáz éve ott áll Szigligeten a falu közepén. Kezében, ma már úgy is mondhatjuk, a Gutenberg-galaxis szimbóluma. Nincs utalás a tartalmára, én mégis szépirodalomnak képzelem, nem munkának, nem is csak szórakozásnak. Akkor érzem magam igazi olvasónak, ha szabad óráimban zavartalan elvonulhatok. Kötelességek nélkül adhatom át magam a műélvezetnek. Az írás természetes magábanvalóság, üdít a tiszta forrású nyelv, mely még előbb az álbonyolultság tudálékos unalmával taszított, riasztott pongyola zsurnalizmusával. Az én olvasmányom nem akar ámítani az információk pergőtüzével, a lélek üzeneteit nyitja föl. Az elmúlt évtizedekben annyi könyv gyülemlett mögém, nem is számolhatom, s az emlékezet sem tartja számon. Csak részletek maradtak, átlényegülve saját történetemmé. Rengeteg betű hullott a lélek mélyére, s feledésbe ülepedett, a cselekmény elhalványult, semmibe tűntek az arcok. Hát akkor mire való volt egy egész életre szóló olvasásom? Talán arra a nagyregényre, amely személyes sorsom, ahogy a könyvek kibővülnek olvasásuk környezetével: Verne Gyula kalandjai egy falusi vaskályha előtt, én pedig messzi földekre röpítem magam az aratás esős pihenőjéből Steinbeck Érik a gyümölcse által, vagy Tolsztoj Levinjének kaszája mögé, Natasa Rosztovát csókolhattam, amikor első szerelmem ölelt, Kerouac Amerikáját jártam kerékpáron a szomszéd faluig. Madár hullatta könyvek a falusi tisztaszobában, s itt sorakoznak a városi lakás polcain lelkemmé változott kötetekben az életeim. Várnak a mozdulatomra, s szándékom szerint azonnal készek megéledni. Biztonságot jelentenek, hiszen egész létemet igazolják. Jelenné változnak a régi terek, idők. Amilyen teljességet nyújtott, úgy adtam át én is magam az irodalomnak, máig s tovább is őrizve a szerető kapcsolatot a tiszta, szép, igaz szavakkal.

Szemem különös fehérségre téved. Mintha egy világító felhőalak töltené be a kékséget a Gellért-hegy fái és sziklái között. S ahogy a szomszédságból naponta arra járok, megszokom, helyet foglal bennem is, már nem felhőjelenés, hanem lovas szobor. Szent István mása, még nem szentként, nem is királyként áll lova mellett az ifjú, a koronás fejedelem. Úgy érzem, mintha előtte lenne minden, ami megtörtént, az államalapítás, a kereszténység fölvétele. Békességgel közelít s fogad. Hátáról leszállt gazdájára néz vissza a ló, a nyaka fölé ível, szelíd emberszemében ragaszkodó mosoly, angyali szépség. Mennyei légiesség sugárzik az ifjúra, míg a ló törzse, akár a bástya, óvja, védi, mint a nehéz föld. Takarója egészen befedi, rétek vadvirágjaival teleszirmozza, nyerge is a teremtés idejéből való, ha a nyeregkápa marokba fogható ragadozómadár-fej. S a kettős alakzat a glóbusz részeként maga is gömbszerűvé törekszik. Egyetemesen személyes, kezében templom-ajándék. Tekintete azt a pillanatot mutatja esdeklőn és megbocsátóan, mikor még nem dőlt el, mi következik. Magyarország történelmének legfontosabb pillantása réved ránk, de a történelem már legendába, népmesébe szépül. Van abban valami gyermeki, amint a karácsonyi betlehemmel, Isten házacskájával érkezik a legkisebb királyfi. Mintha teljes valóságával a földön állna, de lábfeje lecsüng a talapzat peremén, egyszerre föntibb a mi világunknál, ugyanakkor mégiscsak közöttünk való. A hegyből kialakított tér másik felén nyílik a sziklakápolna, melyet egy sötét rendszer évtizedekre befalazott. Még a legenda kisbojtárja sem fedezhette föl elkóborolt bárányát keresve azt a különös társaságot, az alvó száz lovas katonát s a hatalmas kőasztalt szakállával beterítő Szent István királyt, hogy fölébressze őket, megvédeni a visszatérő pogányságtól. Kő Pál szobrászművésznek jutott a bojtár szerencséje, ő ébresztette föl az alvó királyt, s fiatallá változtatva jelenítette közénk. Ezentúl akik közelébe kerülünk, mi is társai leszünk a szobornak, élő résztvevők, akár a reggeliző otthontalanok, a hátizsákos diák, a szerelmespár, még az a kutyasétáltató férfi is. Megváltódunk valamiképpen a szelíd, fehér sugárzásban.