Alexa Károly

Miklós… hát végleg el

(Magamnak beszélek)

Meg kellett halnod, hogy a pincéből előássak régi Kortárs-évfolyamokat, ellenőrizni, mit is? Nem is az emlékeket, hanem az emlékezet működését, amely egybecsúsztatja a múltat a mindenkori jelennel, hogy a homályos, foszló és újraszerkesztődő szavak, képek azt hazudják, úgy volt. A jelen a múltba vissza és a letűnt idő ide, hogy valóság volt. Vagy lehetett. Mi is? Azt álmodtam ma éjjel, hogy a Duna partján valahol egy malomkő-asztalra vörös ceruzával egymás mellé írtuk valaha a nevünket. Soha nem történt ilyen, súgja az emlékezet, ilyen biedermeieres ízléstelenség, ami persze most leírva végül is egy pontos mondat, grammatikai igazság. Úgy emlékeztem, akkor ismertelek meg, amikor a Film kézirata a Kortárshoz került. Bizonyára Szeberényi Lehus révén, aki – révedek el – ott álldogál a háza előtt a leányfalusi kanyarban, szemüvege felfénylik, amikor lefékez előtte egy öreg francia „kacsa”, Dunabogdány, azaz persze a szigetcsúcs felől jövet, a lámpák eredeti gyári kockák, az ablak természetesen nem lehúzva, hanem lehajtva, s egy barna kéz, csomósodó ízületek, kinyúl s átad százvalahány flekket, botrányos méret, amely – meséli (mesélte) írója, százvalahány plusz tíz gépelt oldalnyi volt, s egy évre volt szüksége ahhoz, hogy ezt a „felesleget” kiszedje, kioperálja belőle. Talán jobb ez a kifejezés: levésse róla. Álom vagy emlékezet, látvány vagy ráköltés az, hogy az őszülő szerkesztő finoman megcsippenti az őszülő író fehéren borostás arcát, s mondja, amit szokott: „gazfickó”? 1975 szeptemberében valóban elkezdi közölni a regényt a Kortárs, ám ebben a lapszámban már ott van egy írásom a szerző összegyűjtött novelláinak kötetéről, az Alakulásokról, amely könyv – ha igaz – az évi könyvheti darab, s benne M. M. ajánló szavai A. K.-nak „szeretettel”. Honnan is hát az ismeretség? Pár hónappal (évvel) a Film megjelenése után Moszkvában voltam – szoc. írószöv.-ek éves munkaterve stb. –, s ott egy „tárgyaláson” a magas felek elvtársi, de (és) élénk szakmai légkörben beszámoltak egymásnak népeik irodalmának legújabb szenzációiról. Ők egy eposzról meséltek, amely a távol-keleti vasútvonal építőinek heroizmusát kívánta minden idő számára megörökíteni, én csak annyit mondtam, hogy nálunk megjelent egy könyv, mindenki erről mesél, amelyben egy öreg házaspár megy lassan hazafelé egy enyhén emelkedő utcán. S aztán? – lángoltak föl a szemek. Aztán semmi, meghalnak. Talán. Anekdota. Amelynek elemi kedélyessége annyira idegen volt Tőled, aminek nem volt érvényesebb megújítója, mint Te. Anekdota, amelyben azért ott, azon a helyen volt némi civil dölyf és kurucosság. És itt ezek a pókhálós évfolyamok, elkoszosodva évtizedek alatt. Ám bennük: a Gondoljunk Kumria rác apácára, a Nyomozás, a Sutting ezredes tündöklése, a Lassan minden, a Pannon töredék, a Praxis criminális és a Fakó foszlányok nagy esők évadján. Egy életmű remeklései, némelyik közülük a magyar elbeszélés fordulatot hozó darabja. Egy folyóirat, mint otthon, berendezési tárgyai. A folyóirattornyok között megelevenülő évek, lélegezni kezdő emlékek találkozásokról a másfél-két évtized alatt, elhangzott mondatokról, amelyek vagy elhangzottak valójában, vagy csak úgy megőrződtek, egy emlékkönyvről, amelyben ma már elgondolhatatlan nyitottsággal köszöntenek pályatársaid, s aztán arról a tíz évről, amikor nem találkoztunk. Amikor megszűnt a beszéd azok között, akiknek egyike azt gondolta a másikról, hogy élete legnagyobb ajándékai közé tartozik. A személye is, meg a mondatai is. Ez a tíz év is követi most útját annak, akit – aki most már ami – a dél-dunántúli nagyvárosba visz egy megfelelően kialakított jármű, hogy egy könnyen kezelhető tároló, hogy is mondjam, hol az a német szó, amelyben együtt van az „eszköz” és az „edény”… amiben visszatérjen. Az a valami, akinél (valaha) valóságosabb lényt nem ismertem. Erről a tíz évről most magamnak sem akarok beszélni, ebben nem követem a példádat, aki mindenről tudtál, mert kellett – ez volt a dolgod, a magadra mért szenvedés és mámor – mondatokat szerkeszteni, vagy legalább szavakat találni, vagy a szavak közti csöndet telíteni jelentéssel. Ez a tízéves némaság tele volt szavakkal, hírekkel, hallomásokkal, dühökkel és szomorúsággal, egyszer úgy is számot kell adnunk róla – Te már ezt megtetted, biztos vagyok benne, erre is kellett ez a pár éves hallgatás –, nekem is, meg azoknak is, akik szintén magadra hagytak, ezért meg azért. Azért örülök, hogy elbúcsúzhattam Tőled. Hiszen Te voltál az, soha igazabban, habár némileg egy másik valóságba zárulva (mit tudhatok én erről?), akivel találkozhattam azon a tavasz eleji délutánon, ott, a Városmajorban, a Film öregjeinek útvonala mentén, ott, abban a lakásban, ahol valaha öt egérről kellett jelentést írnod. Ültünk a konyhaasztalnál. Szép ősz fejedet leszegve simogattál egy papírdarabot, láthatatlan porszemeket tisztítva le róla, észlelhetetlen gyűrődéseket igazgatva. Meséltem és kérdeztem, kérdeztem és beszéltem. Te néha fölnéztél, a kék szemed éppúgy világított, mint azelőtt, csak talán szelídebben, vallja vagy hazudja most az emlékezet, rám néztél, nem befelé, a szenvedés sötét és nyirkos tájaira vagy a múlt ragyogó tereire, rám, a vendégre, aki nem érezte vendégnek magát, amikor mosolyogva azt mondtad, oly mindegy, hogy miféle kérdésre, hogy „Köszönöm, nagyon jól”.