Kemsei István

Ahol minden magában való összefonódik

Emblémák és motívumok útjain Ágh István prózavilágában

Verseit elemző tanulmányomban azt írtam, hogy Ágh István „a gazda szemével” tekint a világra. Először nagyobb távolságból, lassan, alaposan szemügyre véve, tág körökben rója körül művének tárgyát, s csakis ez után, a lehető legpontosabb, szinte mérnöki megismerés után hajol le a részletekig, ballag végig birtokának barázdáin, s vizsgál meg anyagot, világot, embert. Ha igaz volt ez a megállapítás költeményeire, úgy kétszeresen az prózáját tekintve.

Nagyjából evvel a gesztussal veszi birtokba a világot a klasszikus eposzíró is, aki expozícióval, propozícióval és enumerációval dolgozik, tehát bevezeti, megjelöli művének témáját, majd a seregszemlében katalógusszerűen felsorolja hőseit, mert a bekövetkező történet csak akkor válik hitelessé és szimbólumértékűvé, ha már minden elmozdíthatatlanul a helyén van. Először is látni kell a tájat, a természeti környezetet, hogy innen az emberi lakóhelyek felé irányulhasson az egyre szűkülő figyelem. Csak ezután következnek a szokások, életmódok, a mindennapi élet rítusai, és amikor már mindez együtt van, a megjelenített emberi sors, az egyes ember másra nem hasonlító arcvonásai, amelyekben minden addigi elmondott dolog és létfeltétel együttesen és sajátosan visszatükröződik.

Elkülönülő világdarabokat: regényt, elbeszélést, novellát talán lehet egymástól tematikailag eltávolítva írni, homéroszi értelemben vett léteposzt azonban, amelyben a történelmi folyamat, az emberi világok és korszakok teljessége tükröződik, és amelyben az ember részrehajlás nélkül, szubjektív mivoltán túl, a koreszmény megtestesüléseként, alakítójaként és egyben áldozataként mutatkozhat meg, aligha. Ugyanis mindennek a hiteles megformálása csakis szinte homéroszi életprogramként lehetséges.

Ebből egyenesen következik az az alapfeltétel, hogy eposzírónak születni kell. Kevés hozzá a „puszta” zsenialitás. Zrínyi például zseni volt, ez köztudomású. A Szigeti veszedelem mégsem igazán remekmű, „csupán” nagy alkotás. Szinte végig érezhető rajta a feladatjelleg, az eleve elhatározottság bénító gátoltsága, miszerint ha fene fenét eszik, a műnek akkor is ezerötszázhatvanhat strófából kell állnia. S épp e kényszerű, erőltetett penzum következményeként milyen nagyokat lehet aludni a hosszú, unalmas, aprólékos részleteken! S milyen ritka benne a nagy költészet, az olyan, mint például a nyolcadik ének első négy versszaka, amelyből azonban korántsem az epikus, hanem az elnémított nagy lírikus tűnik elő!

Ágh Istvánnak, ha úgy tetszik, még „szerencséje” is volt, nem csak eleve adott eposzírói vénája. „Szerencséje” volt, mert egy olyan konfliktus- és tragédiatermő korszakban és környezetben nőtt íróvá, amikor és ahol az értékek szinte egyik pillanatról a másikra rendeződtek át. Ami az előbbi pillanatban még érvényes volt, s életeket, sorsokat meghatározó, az a következőben nemhogy értéktelenné vált, de egyenesen át- és megélhetetlen lett. Mégpedig mesterséges körülmények által gerjesztve, s nem a természetes fejlődés folyományaként.

Míg a Mikszáth- vagy a Móricz-hősök törvényszerűen elbukó, de végzet nélküli hősök, az Ágh-világképbe ugyanúgy bele van kódolva a végzet, mint Akhilleusz sarkába. A nagy, böszme görög félisten is küzdhetett, akár erején felül, mégsem segíthetett rajta semmi és senki. Ám legalább az erkölcsi elégtétel megadathatott számára, még bukásában is. Ebben a huszadik századi magyar világban már arra sem lehetett számítani. Az Istennek és embernek tetsző életet élő eleve erkölcsi lepusztulásra volt ítélve, akárhogy viszonyult is a világhoz. Nemcsak ő, hanem háza, földje, kertje, tárgyai, töredékessé tett személyes emlékei is. A végzet éppen azokon teljesült be, akik sohasem éltek, de nem is akartak végzetes életet élni. Az önmaga által olyan sokáig csodált ember a józan ésszel meg- és felfoghatatlan történelem játékszerévé jelentéktelenült.

Terepbejárás

„Egy gyűszűnyi tengervízben megleled a végtelen óceánt” – tartja az ismert kínai közmondás. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a világon a legapróbb térszelet vagy időmorzsa is sajátos modellszerűséget hordoz. A monumentalitás korántsem az úgynevezett „nagy” dolgok privilégiuma. Nem kell feltétlenül a Háború és békét megírnia annak, aki a világteljességet akarja ábrázolni. Gondoljunk csak Faulkner Yoknapatawpha megyéjére, ahol a terjedelmesebb tér- és időbeli kiterjedést valójában az élet apró, de szimbólumértékűre növelt szeletkéi helyettesítik. A monumentalitás ugyanis a mindenkori mondanivaló belsejében helyezkedik el. Ágh térvilága még a faulknerinál is kisebb – bár időstruktúrája nagyjából azonos –, gyalogszerrel is egy-két nap alatt bejárható, szekerezve pedig kényelmesen, hiszen akkora csupán, amekkorát az iszkázi szülőház udvarából a távolba néző tekintet befogni képes. Nyugatról a Ság, délről és keletről a Bakony és a Somló határolja. Ennek a kozmikus térnek a határait ő maga húzza majd meg az Üres bölcsőnk járása című művében. Az is igaz persze, hogy a parasztember nem is nagyon merészkedik ennél tovább, ha nem muszáj. Még ha talán leánykérésről van szó, akkor sem.

Az Ágh-prózaépítmény expozíciója a szociográfia. Műfaj és alkotói hajlam ritkán találnak ennyire egymásra a történelmi időben. A szociográfia a hatvanas–hetvenes évek szellemi-politikai ellenállásának szelíd, ám rendkívül hathatós műfaja volt. Meggyökeresedése ellen a korabeli hatalom jóformán semmit sem tehetett, már csak saját kíváncsisága okán sem, hiszen nem egy esetben a szociográfia egyúttal felért egy-egy részletes hangulatjelentéssel is, erre pedig abban az időben, amikor a hangulatjelentések kezdtek egyre slamposabbá, sematikusabbá, ezáltal megbízhatatlanul hiteltelenné válni, a diktatúra pedig finoman elpuhulni, a hatalom gyakorlása során a szociográfiára elengedhetetlenül szükség volt. Az írót azonban ez a legkevésbé sem zavarta. Kíváncsisága nagyobb volt gyanakvásánál. Örült, hogy hazáját járhatta, hazájáról írhatott.

Így lehetett evvel Ágh is. Amit a nála líraibb lelkületű testvérbátyja egyetemesebb, absztraháltabb líraiságba oltott, azt neki alkati sajátosságaiból adódóan közelebbről, aprólékosabban, más műnem segítségével is meg kellett vizsgálnia. A madár visszajár 1973-as kötete azonban nemcsak az életmű prózai részének nyitánya miatt érdekes. S a legkevésbé sem azért, mert a kötet felét kitevő A madár visszajár című szociográfia egyike azon kevés Ágh-prózadaraboknak, amelyek önnön talajuktól messzebb rugaszkodnak, hanem amiatt, mert ebben próbál ki egy sajátos módszert, különös narrációt. A szociográfiát keretbe zárja két szülői levél, sajátos ízű jelentéstöbbletet kölcsönözve a mondanivalónak. A „száraz” szociografikus írástechnika avval, hogy a szöveg elején közölt levelet még együtt írta alá a költő mindkét szülője, legalábbis az édesapa nevében a levélíró édesanya, a zárólevél írója pedig egyedül az édesanya, utólag megtelik többletérzelemmel, szívet szorító elmúlással s egyúttal költészettel. Ennek a technikai felfedezésnek a hozadékát: a különálló motívumok függélyes időbeli egymásra rétegezését majd az Árokból jön a törpe című kötetben fogja kamatoztatni Ágh. A madár visszajár ekképpen lesz próbája, kísérleti munkadarabja minden ezután következő prózai munkájának.

A madár visszajár a közelítés könyve. Az expozíció első sora. A múzsa megszólításának pillanata. Talán éppen azért a legkevésbé személyes hangulatú Ágh könyvei közül, mert nagyon messziről, legtöbbször a tárgyilagos, tiszta szociográfia elfogulatlan látcsövén keresztül láttat. Az idegen lépteivel járja be szülőfaluját. A Szülőfalum változásai alig enged magához valami személyest annak az embernek a világából, aki e falu szülötte, aki mindent és mindenkit ismer. A száraznak szánt adatközlések mögül azonban mégis ilyen mondatok emelkednek ki igazán az azóta eltelt harmincöt év távolából: Tisztelik szüleiket, nem emlékszem még olyan pletykára sem, amelyben a gyermeki hálátlanság forgott volna közszájon. Vagy: A falu történetében még senki nem vált el. Vagy: A családok őrzik déd- és ükapjuk 48-as cselekedeteit, a kiegyezés utáni választások-verekedések történetét, a faluban növekedett Savanyó Jóska emlékét, kísértetjárásokat és különcöket. Vagy pedig a tanulmány konklúziójául szánt mondat: A fejlődés nemegyszer a boldogság ellen tör időlegesen, ami az öregeknél a hátralevő élet, a gyerekeknél a jövőre hatással levő élmény, a tetterős felnőtteknél a hit, az erkölcs és az ízlés torzulását okozó, az emberi megvalósulást hátráltató vagy kisiklató korszak is lehet. Alapmondatok ezek egy későbbi írói-emberi magatartáshoz. S nemkülönben emblematikus mondatok egy prózaéletmű felépítményéhez, amelynek fundamentuma egy következetesen morális eszmei-etikai attitűd, s amelynek középpontjában a küzdő, a történelem folyamatában rendszeresen reménytelen küzdelemre, sőt állandóan bukásra ítéltetett, de erkölcsiségében meg nem tántorítható ember áll.

A terepbejárás második, már-már mitikus lépcsőfoka a Somló, ez a csodálatos szigetvulkán, a Hegy. Mítosz. De A madár visszajár kötetben még inkább a fagylaló realitás, a szociográfia terepszínű helyszíne. A Hegy körül tematikai középpontja a megélhetés, a változó körülmények közepette a még életképes gyökerekben való megkapaszkodás. Van azonban ennek a szociográfiának egy rövidke „előéneke” is, a Könyörgés a szőlőhegyért. Ebben megidéztetik a terepbejárás egy másik vonulata, az irodalmi (Vörösmarty és Stettner György levelezésének a somlói borra vonatkozó passzusai), amely csak az elkövetkező könyvekben erősödik fel igazán. Az egész későbbi életműre kivetülő emblematikus zárómondata: A kilátó legmagasabb fokán szárnyas hangyák felhői alól keresném szülőfalum tornyait. Szememre, fülembe, ingemre repülnek ezek az állatok. Menekülni kell, végig rengeteg, fekete hulláikon. A lenti bajok szárnyas hangyái meghódították a legmagasabb pontot. Kikezdenek. („A motívum is, az embléma is az ismétlődés egy-egy típusának jellemzésére szolgál. Olyan ismétlődésekről van szó, amelyek részét képezik a szövegvilágot elbeszélésvilággá rendező struktúrának… Az embléma… a vizsgált szöveg, illetve szövegvilág elemei más szövegek és szövegvilágok elemeivel kerülnek ismétléskapcsolatba” – Csúri K.)

A Móra Ferenc Könyvkiadónak volt egy csodálatos, az ifjúság számára indított szociografikus jellegű könyvsorozata, amely nagyjából párhuzamosan jelentgetett meg a Szépirodalmi Kiadó Magyarország felfedezése című sorozatával, az Ezerszínű Magyarország. Ebben jelent meg 1979-ben Ágh második prózaműve, az Üres bölcsőnk járása. Ez a könyv a terep első, legalaposabb körbejárása.

Az ember megszentelt helyen, a kozmoszban él. Mindenki, aki a kozmoszban él, a világ közepében foglal helyet. Egy gyermek nem is tudna kaotikus térben létezni. Elpusztulna. Ösztönösen keresi a maga kozmoszát, és a legtöbb esetben meg is találja. Ha író az ember, akkor számára ennek a kozmikus térnek különös, a gyermeki kozmoszképpel megegyező, egész életre kiható hívása lesz. Talán ezért is indítja Ágh az Üres bölcsőnk járását ennek a kozmikus térnek a tengelyéről, a Világ Közepéről: Szülőföldem, Iszkáz határában, a Rét-dombon, voltaképpen a falu talapzatán, a kertek alatt elneveztem egy jelzőkövet a Világ Közepének. Most erre a kőre állok gondolatban, olyan elhatározással és önbizalommal, hogy kezembe zászló is illenék – s folytatja tovább történeteit a személyes vallomás hangján a Világ Közepe lakóinak „vékony szálú” legendáival, amelyekben a történeti hűség mégis oly életszerűen keveredik az emberi fantázia termékeivel vagy a köznapi szakralitás olyan rítusainak, mint például a búcsú megünneplésének, az étkezési szokásoknak, ételféleségeknek leírásával (például a Szegénységünk asztala című írásban).

Ebben a könyvben Ághnak már nincs szüksége a szociográfia mankójára. A madár visszajár olyan, kiegészítőnek is tűnő darabjainak hangütését folytatja, amely már megcsendült az Álmomban vizsgázni kellene, a Vallomás az elszakadásról, a Karakószörcsök vagy a Karácsonyom kihűlt tanyája című kisesszékben. Az Üres bölcsőnk járása tehát nem szociográfia – bár annak eszközeivel is gyakorta él –, hanem már valamiféle személyes bédekker, amelyben – ne feledjük, a szépirodalom felé vezet Ágh útja! – az emlékekből összerakott lehetséges világnak legalább annyira hangsúlyozott jelentősége van, mint a realitásoknak. Hogy mennyire, azt mutatja a szemlélet fordulása is: az ábrázolt valóságdarab nem kívülről, az írói szándék felől, hanem belülről, a személyes élmény felől indukálódik. Igen jó példa erre Az elregölt Reguly Antal című írás. Ágh zirci unokanővérét keresi a Reguly utca 2-ben. Ez váltja ki benne, mintegy „asszociatíve”, a nagy magyar kutatóról szóló eszmefuttatást, ennek alapján jut el gondolata a medveénekekig, az irodalmi élményrétegig, így azonosul, mintegy az utcán járás élményének ürügyén, ebben az esszében Zirccel, a várossal s azon keresztül az egyetemes kultúrával és a világgal.

E lehetséges világnak a fókuszában – mint majd annyiszor – a Somló van, ebbe a fókuszba gyűlik össze a történelem, középpontjában Kinizsi Pállal, az irodalom Kisfaludy Sándorral, a betyárlegenda Savanyó Jóskával, egyikével a kevés nevezetes iszkázi szülötteknek, akinek az egész Ágh-világképet befogó alakjával szimbolizálható akár az író személyessé tett kozmosza is. A Somló egy, a falubélinél valamivel terjedelmesebb, univerzálisabb Világ Közepe, ahonnan nem csupán a lélek, de a tekintet kalandja is elindulhat.

Az igazi eposz egymásba fonódó motívumszálak rendszere is. A motívumok feladata nem-csak a szöveg összefogása, hanem az emlékezet ébrenlétének fenntartása is. Az Ágh-szöveget a motívumok egész szövedéke tartja mozgásban. Ezek visszacsatolnak a szövegegység egy korábbi állapotához, s egyben továbbra is életben-emlékezetben tartják, de előre is mutatnak újabb szövegrészek felé. Az Üres bölcsőnk járása valójában olyan, mint egy keretbe zárt vers: elrugaszkodik, magasba szökken, majd – újabb jelentéstartományokkal gazdagodva – visszatér a kiindulópontra. Zárófejezete, az Üdvözítő emlékek, ezt a feladatot van hivatva betölteni. A hang ugyanolyan személyes, mint a könyv nyitányakor, előremutató, a későbbi művekre utaló motívumokkal gazdagítva. Kettő is van ezekből, mindkettő a lóval, az Ágh-problematika egyik középponti szimbólumával, a természetközelség és harmónia nagy jelképével kapcsolatos (lírai párjukat megtaláljuk a testvérbáty, Nagy László Búcsúzik a lovacska című óriásballadájában, de maga Ágh is versbe vette A nagy herélés balladája címmel).

Az Ágh-eposz valójában pusztuláseposz, egy valaha egységben, harmóniában létezett világ hirtelen pusztulásának története. Hősei anélkül zuhannak a kozmikus térből a kaotikus semmibe, hogy valaha megsértették volna a világrendet, vagy akár az isteni, akár az emberi törvényeket: 1978 májusában megjelentek a görények. A szomszéd faluból jöttek észak felől. Senki sem tudja, hogyan vonult át a határon földszintes seregük, és hány köbméter bűzt nyomtak ki hátsó felükből, míg a szélső házig értek. Az üres szélső ház megdöbbenthette őket, baromfit nem találtak. De ez a fajta sohasem fordul vissza, hát mentek tovább az első baromfiólig. Görények, nyestek, menyétek, rókák és minden ragadozók rejtőzködők valójában. Csak prédájuk csonkja, tolla marad a véres porban. Ezért nem mondják őket többes számban. A Görény már nem motívum, hanem embléma, vagyis világ- és pusztulásszimbólum. Nem véletlen, hogy Ágh édesanyjának az a levele, amelyben erről a pusztításról beszámol, emblematikus utalás szintjén megismétlődik majd az Árokból jön a törpe című, 1997-ben megjelent szépprózai munkájában: Engem is nagy kár ért, 15 drb vágócsirkét és két tyúkot megölt a görény egy éjjel, most már csak 3 tyúkom van, minden este behozom a kamrába, kiszívta a vérét és a fejét és a nyakát is lerágta, cseresznye sok volt, szedtek is le. Nincs az a tragikus költői fordulat, amely drámaiságában vetekedhetne az utolsó tagmondat asszociatív témaváltásával! És egy másik pusztulásembléma, a semmi felé pislákoló életű édesapa arca: Sorsának oka nemcsak életkora volt, hanem a korból fakadó furcsa parasztnyugdíj, a semmittevésre ítéltetettség, amit ő el sem tudott képzelni. Akinek tenyészlovai voltak, leült az árokpartra a kecske mellé, mert akkor egy tehén tartása többe került, mint amit előteremtettek maguknak. Akkor kezdett leromlani, kalapja alá süllyedni, gyerekkoporsóhoz illő picire válni. Hirtelen Kipling remekművének, A dzsungel könyvének Rátok szabadítom a dzsungelt című fejezete jut eszembe, amelyben a dzsungel vadjai bosszúból módszeresen tönkreteszik az indiai falut. Igen ám, csakhogy annak a falunak lakói megsértették a dzsungel és az élet törvényét, bűnhődésük tehát mindenképpen jogos volt, de miféle törvényt sértettek meg Ágh falujának és a többi magyar falunak a modern időket megélő öregjei? Bűnük maga a lét volt – mondaná erre Franz Kafka.

A fenti idézetek már az Egy álom következményei című, 1983-ban megjelent könyvből valók. Elegyes munka. Visszatekint és előre. Mintha az Üres bölcsőnk járásában csak ideiglenesen sikerült volna a szociográfiai szemléletet összeházasítani az esszével és a novellával. Itt pihenőt tart az eposz. Vagy csak lendületet vesz új tartományok, a város terepbejárása és az irodalom felé? Persze van a könyvben a megelőző eredményekre támaszkodó, visszapillantó szociográfia is, jelezve, hogy nem akarja még elengedni a biztos támaszt nyújtó műfajt (Száz évvel hátrébb?); tárgyilagossá csupaszított vallomás (Rang), de igazi eposzepizód is (Kispadok meséi), amelyben mégiscsak a cselekményt viszi előre, igazítja ki, a cselekmény előrehaladását indokolja, miközben egy világot, egy mélyben bujdokló, belső, kozmikus tájat tár fel: Itt értettem meg a kiülés szokásait. Ha üres a pad, leülhetek, és mellém telepedhet, aki akar. Az asszonyok sohasem voltak még hajlandók, erkölcsből és tartózkodásból. A gulyás mellé leülhetek, de testvére, a Róza néni mellé már nem. Ha a kispadon csak egy szabad hely lenne, mennem kellene tovább, mert amikor az idegentől összehúzódzkodnak, a szó is megszakad bennük. A mesék, történetek és a pletykák folyamatát gátolom, s rossz érzésű csönd áll mindannyiunk közé. Csak ebből az apró szövegrészletből érezzük meg igazán, micsoda emberléptékű univerzum vált itt a fafejű „korszerűsítés” martalékává!

Az Egy álom következményei két újabb szálat is hozzákapcsol az eposz cselekményfolyamatához: a kezdetben kaotikus városi tér kozmosszá alakításának rítusait – Ágh ugyanazokkal a szellemi mozdulatokkal és gazdaléptekkel méri fel Budapestet, mint szülőfaluját s környezetét, ám avval a nagyon is lényeges különbséggel, hogy ebben az esetben nem áll rendelkezésére kitűzhető, megszentelt pont, mint a Világ Közepe jelzőkő vagy a Somló bazaltkupolája. Ebben az esetben a tudat méri fel a terepet, jelöli ki, majd sorra veti el a kijelölt s tévesnek ítélt középpontokat, nem pedig a veleszületett finom ösztön. A haza helyett szükségből új hazát kell találni. Az Albérleteim történetének kozmoszkeresési akciója majd a Virágárokban zárul le véglegesen. Hogy ebből a második szálú világfelmérésből születik-e regény, éppen úgy, mint az elsőből, nem lehet tudni.

Az Egy álom következményeiben mégis a másik szálra, egy újonnan meghódított műfajra kell felfigyelnünk: az irodalmi esszére. S nemcsak azért, mert az Ágh-esszé a magyar esszéirodalom legkiválóbbjai közé tartozik, hanem az élmény átható ereje miatt leginkább. Ágh addig nem ír esszét, amíg tökéletesen birtokba nem veszi, belülről nem látja tárgyát (Méh-raj Berzsenyi kalapján, Engedelmes fia Ber’senyi Dániel, Öt pont Petőfiről). Ezért van az, hogy Ágh irodalmi esszéiben már-már az intimitásig személyes ismerősökkel találkozunk, akikkel nemcsak eltársaloghatunk alkalomadtán, de akár az asztalunkhoz is ültethetjük őket.

Ki mással lehetne befejezni az eposzi seregszemlét, mint az Iszkázhoz helyben is közel lakó, egyébként is mesterrel: Berzsenyivel: Ha nyugatra néztem szülőfalumból, mindig a Kemenest, a Ság-hegyet, a Kis-Somlyót láttam, harminckét éves koromig mégsem voltam ott, más irányulás miatt, lakván másik megyében. S egyszerre a szerencse átautóztatott a Marcalon.

De ez már másik könyv lett: a Dani uraságnak. Az idő nevetséges viszonylagosságának könyve. Ami vízszintesen lehet, hogy átláthatatlan bonyolultságok kusza rendszere, vagy egészen egyszerűen csak nem igaz, az valóságossá válhat az idő vertikális állandóságában, át- meg átjárható függélyességében, a múlt és a jelen azonos motívumainak állandóságában. Ugyanakkor ez a könyv is a tárggyal való lehető legtökéletesebb azonosulásnak a dokumentuma. Ágh a Ság pincéiben, Dukán vagy Hetyén ugyanavval az otthonossággal igazodik el, mint otthon. A megváltozott világrend idegenszerűsége, durva embertelensége és mindennek lesújtó következménye egyképpen szíven üti. Még hangvételén is alig kell változtatnia. Nem egy leütéséből, főként a gazdálkodásról írottakból pedig mintha egy kétszáz évvel későbbi Berzsenyi hangját hallanánk ki.

Berzsenyi előtt azonban nem lehet akárhogyan megjelenni, ezért a szociografikus alaposság módszerét Ágh jelentékeny irodalomtudományi kutatással egészítette ki. Több helyütt kitér például levéltári adatgyűjtéseinek eredményeire is, ugyanakkor Horatius Thaliarchushoz című költeményéről és Berzsenyi Horác című ódájáról elvégzett összehasonlító elemzése vagy akár a Dukai Takáts Juditról írott kisesszéje szakmailag is lenyűgöző. Talán éppen ezek miatt is majdnem tökéletesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik meghatározni a könyv műfaját. Lehetne burkolt célzatú levélregény – hiszen mégiscsak Berzsenyi az, akinek rendre küldi beszámolóit –, lehetne Berzsenyi hajdani lakóhelyének környékéről szóló vegyes szociografikus beszámológyűjtemény, irodalmi esszé Berzsenyiről, sőt: kisebb ráerőltetéssel még akár kicsit ravaszul elkendőzött stílusú, szemérmes Berzsenyi-monográfia is. De hát Ágh sohasem műfajt ír, hanem könyvet, nem a tiszta, jól begyakorolt formához ragaszkodik, hanem a lehető legszemléletesebb módon előadott tartalomhoz. Határozzuk meg hát könyvének műfaját az ő sorával: … az Úr nagysága nyilvánvaló abban is, hogy én, a mai poéta, halhatatlanságának tisztelgek soraimmal.

Nem felejthette el Tekintetes Uram azokat a lovakat, akiket esküvői hintaja elé fogott, éppúgy rájuk emlékezhetett, amikor boruláskor összetörte magát. Én azt hiszem, az ember életét lovaival is krónikázhatná. Öreg édesapja nem írta Niklára, a hetyei istálló miként rebbent meg a napóleoni katonák francia beszédétől, s miként fogatott kocsijába, fölsóhajtva elvonulásuk után. Akkor epizód volt, talán csak izgalom a nagy sürgés miatt, minálunk a lovaknak is emberi sorsuk lett. Az utolsó lovak akár az utolsó parasztok fejezték be pályafutásukat. A lómotívum ebben a szövegrészletben válik kimondottan is emblémává, s egyben sorsszimbólummá. A három, motívumként ábrázolt lósors embersorssá. Az eddigi könyvekben szilánkokban adagolt lóábrázolások a Dani uraságnak-ban egységesülnek elbeszéléssé. A világháborúban elrekvirált díjnyertes Fácán, a kiherélés sorsára jutott csodálatos mén, Zalavár (Ágh róla emlékezik meg A nagy herélés balladája című versében), a szelíd, virslivé alakított kanca, Cella (nagy valószínűséggel róla szól Nagy László Búcsúzik a lovacska című rekviemje) ekképpen válnak a magyar paraszti élet kálváriájának kínkeserves stációivá.

Rókacsárda

Ezen a télen annyira elszaporodtak a rókák, annyi tollat, vért hagytak maguk után, hogy volt miről beszélni a boltban, a boltból jövet, a buszmegállóban és a templomdombon. Micsoda világ! – mondták egymásnak. – Nyáron a görény, télen a róka. […] A görények északról vonultak csapatosan, a major felől, a pálházi erdő aljáról, a rókák is északról, az erdőszéli homokbánya tájékáról. Ott laknak a part falában, egész rókaváros, de egyetlen pár megritkíthatta volna a kis falu baromfinépét. Naponta arról sopánkodtak, kinél járt.

Az eposz tetőpontján vagyunk. A falu fölött dúló idő már egyik utolsó pusztító csatáját vívja. A róka-, éppúgy, mint a lómotívum is, emblematikussá, világszimbólummá formálódott, sőt, a csárda nevével egyetemben beköltözött nemcsak a faluba, hanem mélyen az ott élők tudatvilágába is. Ebben a közegben nincs szükség többé időábrázolásra, hiszen az események amúgy sem folynak egymásból a logika törvényei szerint, azaz egyáltalán nincs közöttük oksági kapcsolat, mert az oksági kapcsolat magából a világból veszett ki végérvényesen, így a tér és idő szerves egységének hangsúlyozása is szükségtelenné vált. Ugyanígy a regényben lezajló események nem magyarázhatóak a valóság egyetlen eleméből sem. Minden, ami a Rókacsárdában történik, abszurd. A Rókacsárda abszurd regény, amelynek nincs igazi cselekményvezetése, nincs központi figurája, a csakis csupa mellékfiguraként felfogható szereplők között nincs értelmezhető viszony, éppen ezért hiányzik a regényből a valódi dialógus is. Avval, hogy a párbeszédek jelöletlenek maradnak, Ágh a beszédek monológszerű jellegét hangsúlyozza. Hiszen valójában senki sem beszél senkivel, a megszólalások nem visznek előre semmiféle cselekményláncolatot. Az indokolatlanul és megmagyarázhatatlanul szétesett kozmosz ugyanis a továbbiakban nem igényel kitapintható emberi érintkezési pontokat. Minden, ami értelmezhető, csupán kívülről, a történetbefogadó szemszögéből, az ő abszurd világról szerzett ismeretei felől magyarázható. Talán éppen ez az oka, hogy a Rókacsárda valójában nem fejezetekre, hanem a filmből jól ismert snittekre tagolódik, s a snittek közötti, hiányzó teret és időt a motívumok és az emblémák töltik ki.

A Rókacsárda leglényegesebb emblémája az „idegen”. Mint bármi az Ágh-prózában, ez sem előkészítés nélkül való. A Dani uraságnak-ban megemlített gépészcsalád jeleníti meg a regényben a falura kívülről pusztulást hozó történelmet. Az ő fiúgyermekük, Tompa (a Dani uraságnak-ban: Csonka) Elemér lesz Savanyó Jóska elkorcsosult alteregója; a még egységes világképet tükröző betyár legendáját váltja fel a káosz elvetemült, szokást, erkölcsöt nem tekintő, nagyon is közelről ismert, talajtalan s éppen ezért a káosz kívánalmai szerinti átváltozásokra képes bűnözője. Kívülről érkezik a másik kaméleon, a hatalmi erőszak képviselője, Haszonics Ferenc rendőr őrmester is, a hajdani lovas csendőr és majdani csárdatulajdonos, aki nemcsak avval tépi miszlikre a még maradék harmóniát őrző világot, hogy megszentségteleníti, rabszolgasorba, maga alá kényszeríti, s evvel egy abszurd történelem kiszolgálójává alacsonyítja Joó Béla kocsmáros lovát, hanem a molnár kutyáinak lelövésével visszafordíthatatlanná, törvénnyé is nyilvánítja a káoszt. Ha Tompa Elemér elsilányodott párhuzama Savanyó Jóskának, akkor Haszonics Ferenc maga a legtökéletesebb abszurd megtestesítője. Minden cselekedete az indokolhatatlant és értelmezhetetlent szaporítja.

Az idegen éppen úgy a mindennapi, szabályokkal körülhatárolt, szakrális világon kívülről érkezik, akár a görény, a róka vagy a különböző rágcsálók serege. Vérszagra, pusztulásszagra. Mint a meggyengült szervezetre a betegség. És éppen úgy alig lehet ellene védekezni, jóformán nincs rá orvosság. Az „idegen” és a „Görény”, azaz a két idegen az elabszurdizálódott létezésben azonosul egymással. A róka Haszoniccsal és Tompa Elemérrel, Tompa Elemér és Haszonics pedig a rókával: Haszonics „rókafajzat”, Tompa Elemérnek „elmosolyodó rókaszeme” van. Egy olyan rókáé a szeme, amely a maga módján szintén abszurdizálódik, hiszen elhullott párját eteti fel éhes kölykeivel: Megették az anyjukat, fölfalatta gyerekeivel a párját. De még inkább a csárdában, szűk ketrecben tartott rab rókáé, hiszen az abszurd körülmények azt is bekebelezik lassan, aki részt vett létrehozásukban.

Az abszurd legközelebbi rokona a groteszk. Sőt, a groteszk egyenesen az abszurd helyzet által kiváltott torzulat. Amikor már az abszurd is keveset fejez ki, akkor lép be a világba a groteszk, az egyetlen, ami épségben, roncsolás nélkül képes önmagát és a kozmikus univerzum még föllelhető maradékait megőrizni: az őrület, az abszurd abszurdja, Kityöri Ferkó, az idegennel szemben az otthon lévő.

A közösség félkegyelműjét az ősi társadalmak egy részében nemcsak szeretettel gondozták, hanem sok helyütt babonás tisztelettel is övezték. A gondozás hagyományát a legutóbbi időkig a magyar falvakban is őrizték, a falu bolondja szerves része volt a mindennapi életnek. Kityöri Ferkó nem bolond, csupán fejlődésében visszamaradott ember. Szerepe a hagyományos elbeszéléstechnikából átmentett másodlagos elbeszélőé, aki összefoglalja, nem egy esetben előrevetíti az eseményeket. Groteszk, ahogy szinte az elbeszélő helyett kommentálja az abszurd történendőket, tragikusan groteszk, ahogy az elbeszélő szándéka szerint már csak benne él népcsoportja gyönyörű, diftongusos nyelvjárásának dallama. Mint a másik világgal kapcsolatban álló személyek általában: vakká alázott környezetében Kityöri Ferkó az egyetlen látó. Az „idegen” s a regény zárlatára már nevén is ritkán nevezett róka-rokon Haszonicson kívül egyedül ő képes felismerni a lappangó gonoszt, a faluba róka és görény módjára visszaosonó szökött gyilkos Tompa Elemért, aki egy még abszurdabb „új” világ hírnöke: Asztat akarom mondanyi, nem hallotta? Ien maá a buatos Irenkienek is montam. Füötaámatt a Tompa Elemier, ot vuat a Ruakaába tennap, ies aszongya a Haszonics Feri baátyaám, hommajd mindenkit megöl. Maga nem fiel?

Rekviem

Lehetne akár efféle címet is adni ennek a kis fejezetnek: Az anya siratóéneke. A Kidöntött fáink suttogása című munkára mindkettő ráillik, bár az utóbbi nem fedné teljesen az elbeszélt szöveg tartalmának lényegét. Az apának – mint az „utolsó paraszt”, a paraszti létforma és természeti környezettel való együttélés pusztulása emblémájának – középponti figurává állítása mindenképpen arra késztet, hogy mégiscsak rekviemnek kell felfogni az 1990-ben megjelent könyvet, olyan kétszólamú halottsiratónak, amelybe második szólamként kapcsolódik be a költő édesanyjának emlékezete. A szólamváltást Ágh nem mindig jelöli, úgyhogy csak az olvasás folyamata közben vehetjük észre, hogy a változatlanul használt egyes szám első személyű visszaemlékezéses monológ már nem Ághé, hanem a párhuzamos elbeszélőé, az édesanyáé. Ez a stílusfogás a szemléleti-gondolati azonosulás szép illusztrációja, a gondosan megőrzött közös világkép bizonyítéka.

A Kidöntött fáink suttogásának mondanivalóját akár egyetlen szóval is ki lehet fejezni: nincs. Volt nekem egy ábrándokkal, történetekkel teljes szilfám anyám falujában. Nagynénémék házáról árnyéka már letörölve. Elöregedett, kidöntötték, marad a képzetekben, akár a családfa, de már nem zöldül, leveledzik. Helyén mintha bombatölcsér lenne a levegőben; hiánya suttog és mesél. Ez a „nincs” Az utolsó paraszt kivonulása című írásból árad, szinte visszafelé, a „volt”-ba irányítva a figyelmet. A történetfolyamat zárórésze hitelesíti a megelőző művekben sűrűn említett történeteket, amelyeknek motívumismétlései mitikussá növelik az elveszített értéktartományokat.

Normális, harmonikus körülmények között az élet minden szála valamiképpen mitikus cselekvéshez kötött: „azt kell tennünk, amit kezdetben az istenek tettek” – áll a Satapatha Brahmanában. Ha a léthez kötött rítusok rendszere megbomlik vagy összeomlik, az ember sem élhet tovább. Elpusztítják, vagy elpusztul. Az értékek fokozatos elvesztése a pusztulás legbiztosabb jele. Ha figyelmesen követjük az Ágh-emblémák alakulását, észrevehetjük azt is, hogy az értékvesztések sohasem belülről, az ember vagy a család felől következnek be, hanem minden esetben kívülről. Az életforma váltását – mint már említettem – nem a belső, családbeli viszonyok változásai idézik elő, hanem a világ agresszivitása. Az embléma fogalma felől közelítve: más szövegvilágokkal való kapcsolatba lépése. A Kidöntött fáink suttogása erre a kényszerű értékvesztésre ad magyarázatot.

Az értékvesztési folyamat ha nem is robbanásszerű, de következetes. A három lóembléma – Fácán, Zalavár, Cella – egymásutánisága még csak finoman jelzi az értékváltozásokat, de ha megfigyeljük a Fácán–Zalavár és a Zalavár–Cella értékkülönbözeteket, nyomon követhetjük az elmozdulásokat, párhuzamosságokat az apasors, családsors, parasztsors alakulásaival. A ló–tehén emblémapár közötti ellentét már kitapintható. Ha a ló a szabadság emblémája – mert addig él a szabadság, a háborítatlan kozmosz eszméje a parasztemberben, amíg lova van –, akkor a tehén a szabadság elvesztéséé. A kecske pedig már a teljes értékfeladásé. Az univerzum végképp összeomlott: Az összedőlt istálló ép sarka utolsó állata lett a kecske, a Mici, belemekegett a harákoló tenyészlovak emlékébe. Azt is eladta, gidáját levágta, s megetette velem őzike gyanánt. Utolsó állatát én ettem meg! – De nehéz volt az élet! – sóhajtotta utolsónak. A pusztulási folyamat – a gazdaságé, az istállóé, az emberé – bevégeztetett. Egy csapásra. A tragédia beteljesedett.

Enyémmé lakott elhagyott

Az új kozmikus tér kialakításához éppúgy vezetőre volt szüksége Ághnak, mint a Pokol bejárásához Danténak Vergiliusra. Ez a vezető a testvérbáty, Nagy László szellemkeze, s egyben összekötő, megtartó kapocs a „volt” és a „lesz” világok között. A Virágárok kötet bevezető írása, az Utak bátyámhoz nem csupán siratóének, hanem igazolás is egy új univerzum felépítési kísérletéhez. A kezdethez, az új univerzum megszületéséhez azonban robbanás is kell, nemcsak igazolás. A költősors itt is mitikus erőket szabadít fel: 1956. október 25-én megsebesül a Parlamentnél eldördült sortűzben; Ágh ezután kezdheti csak el új terrénuma bejárását.

A szem ugyanolyan gazdaszem, mint amivel a szülőföldön tekintett szét. Ha az Albérleteim története még pusztán a káoszban tett bolyongás epizódja volt az Egy álom következményei című kötetben, akkor az Enyémmé lakott elhagyott írásainak már Világ Közepéje van: Zugló, az Uzsoki utca és környéke. A léptékek, a szemrevételező mozgás tempója is ismerős. Ez a fejezet azonban már egy másik eposz expozíciója. Körülbelül annyi köze van a szülőföld történetéhez, mint az Iliászénak az Odüsszeiáéhoz. Előképe, de nem folytatása. Más világ. Viszont a figurák és az események kapcsolata kétségbevonhatatlan. Az értékrendszer azonban észrevehetően különbözik. Az érintkezések felszínesebbek, a másik emberre vetett pillantás futóbb: Udvarom kilométeresre tágult, belül öt élelmiszerbolt, öt vendéglő, kocsma, két borozó, egy diszkóbár, három kórház, szeretetotthon, nyomorék gyerekek intézete, kefegyár, filmgyár, József Attila manzárdlakása, a kertváros kubisztikus, elvágólagos díszbokrai, fenyő- és tujafái, szivarfák, tulipánfák, hársak. A leltár viszont éppen annyira alapos, mint, mondjuk, az Üres bölcsőnk járásában. De micsoda ideiglenes, pillanatokig felvillanó, hagyománytalan világ ez, egyszer-egyszer átvonuló, majd többé sohasem látott, kísértetszerű alakjaival, halhatatlan vénasszonyaival, bringásaival, éppen csak köszönő viszonyban lévő szomszédaival, kocsmai ismeretségeivel! Lehetséges, hogy valamiféleképpen ez is univerzum volna, csak valami másféle, idegen, ismeretlen? Egyetlen gesztus illeti meg ezt a világot: a finom, szánakozó részvét.

Exodikon, avagy megint az abszurd

A törpe a mitológia tanúságtétele szerint az ember előtti ősidők lénye, aki többnyire a föld alatt él, démonikus erővel rendelkezik, s néha az ördög szerepében is megjelenik. A germán elfek például gonosz, veszélyes lények, akik állandóan azon törik a fejüket, hogyan tehetnének rosszat az emberrel. A törpeembléma ezen a ponton kapcsolódik a többnyire rossz oldalon álló, a pusztulásra ítéltetett világot megdézsmáló róka-görény-idegen emblémájához. Rokonok abban is, hogy tudati létezésük valóság alá rejtettsége az alvilággal, a túlvilági létezések legrosszabbikával hozza kapcsolatba őket.

„A Pokol feljött a földre” – írta Franz Kafka. Az Árokból jön a törpe novelláinak zöme, így vagy úgy, de kapcsolatban áll az Alvilággal: Most is inkább az asszonyok mentek a halottaikhoz, a férfiakat nem érdekli a halál, nem akarnak belegondolni. Ott állt mindenki a magáé fölött, egyszer csak a Tercsi elkiáltotta: Mozog az ezredesné! Szaladtunk az ezredesné érckoporsójához, megmozdult, mert elkezdtek a temetési koszorúk remegni. Valami rosszat üzenhet, ha még most sem marad nyugton… (Köd); Hát amikor végez, megfordul, ott látja a két kutyát a szekér tetején, első lábukkal hányják a takarmányt a föld felé, de nem esett le, hanem mikor leesett volna, a föld fölött semmibe veszett az egész, füstölgött, nagy köd szállt föl az égnek egyenest, de a lovak ezt mintha észre se vennék, pedig ott dobálták a lucernát két lábon, az egyik a báróék agara volt, a másik a tanító vizslája, csak a kísértetük lehetett, mert már régen megdöglöttek… (Kis Árpás megkísértései).

A novellákban lezajló cselekvésfolyamatok még értelmetlenebbek, mint a Rókacsárdában, némelyikük maga a tökéletes abszurd (Rab madár, Bábel tornya, Árokból jön a törpe, Egyik a másik után), jelezve, hogy a paraszti kultúra végleges pusztulása után a világ már nem állítható helyre, töredék világok maradtak csupán, amelyek – mint egy szétrobbant bolygó maradványai – tehetetlenül, értelmüket, feladatukat vesztve sodródnak a körülmények adta lehetőségek űrében. Ágh ezt avval jelzi, hogy a novellák kezdeti és végállapota között alig történik elmozdulás, ennek megfelelően az elbeszélés ideje szinte áll, a figurák – már ha figuráknak nevezhetők egyáltalán, s nem puszta marionett-metaforáknak – nem valóságos térben mozognak, hanem valahol a lét és a semmi határán. Például a Rab madár tere egy olyan szobára le-szűkített, amelyből már a nagy családi események – születés, halál – emléke is kikopott, ezért szinte mindegy, hogy ki él benne, az Árokból jön a törpéé pedig a paraszti valóságon kívüli tartományba helyezett.

Mégsem ez az abszurd ábrázolás az Árokból jön a törpe legfontosabb hozadéka, hanem az a párhuzamos szerkesztéstechnika, amelyet már első könyvében, A madár visszajár című szociográfiában alkalmazott, két szülői levéllel zárva keretbe a főszöveget, s evvel a történetbefogadói tudat számára két, egymástól gyökeresen különböző világkép – a kozmikus és a kaotikus – ütköztetésére nyújtott lehetőséget. Az Árokból jön a törpében azonban korántsem pusztán egyszerű világkép-ütköztetésről van szó, hanem az univerzum két pólusának örök érvényűvé vált szembenállásáról. Az elabszurdizálódott világról szóló történetek még tipográfiailag sem olvadhatnak egymásba a költő édesanyjának leveleivel. Azok ugyan kurziválva, lábjegyzetbe, mintegy a tudat alatti mélybe süllyesztve foglalnak helyet a szövegek alatt, azokkal ellentétben azonban láthatólag időrendbe sorakoztatva. Így zárva ki azt a tévedési lehetőséget is, hogy az éppen aktualizált szövegre utaló reflexióknak vélhessük őket. A levelek a legfontosabb információt hordozzák: az örök emberi értékekről szóló híradást, a megtagadással szemben a megőrzést, az elszemélytelenedéssel szemben a személyest, a deszakralizálttal szemben a szakrálist, a közönnyel szemben a részvétet. Egy élet, egy írói életmű végéig, vagy azon is túl. Nem reflexiók tehát, hanem ellenpontok. A semmivel szemben a valami.

Nem igaz, hogy: Nem kell ám megijedni, ha az árokból jön a törpe.